Egyházatya

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az egyházatyák oltára Bordesholmban Hippói Szent Ágoston, Szent Ambrus középen Nagy Szent Gergely és Szent Jeromos a szárnyakon

Az egyházatya (latin: pater Ecclesiae; görögül: πατὴρ εκκλησιαστίκος; oroszul: Святый Отец) egy megtisztelő cím a keresztény egyházakban, amelyet a keresztény ókor és a korai középkor (I-VIII. század) kiemelkedő egyházi írója kapott meg, akinek írásai különleges jelentőséggel bírtak a dogmatika létrejöttében és az egyházi kánonok kialakításában. Lerinumi Vincenek tulajdonított meghatározás szerint az egyházatyák, a maguk korában és a maguk helyén a hitnek és az Egyház közösségének megbízható tanítói, szentéletű tagjai voltak. Az egyházatyák filozófiai, egyháztudományi, tanításainak tanulmányozásával foglakozó tudomány a patrisztika A katolikus és a pravoszláv egyházban ugyan azok az alkotók tartoznak az egyházatyák közzé, azonban az egyes egyházatyák értékelésében a két egyház jelentős különbségeket tesz. A nyugati egyház Sevillai Szent Izidort (†636) tekinti az utolsó egyházatyának, míg a keleti egyház Damaszkuszi Szent Jánost (†753) A 8. századot követően a nyugati egyház kiemelkedő íróit az egyháztanító vagy egyházdoktor (latin: doctores Ecclesiae) megtisztelő cím illeti meg. A keleti egyház nem ismer ilyen címet ezért az ortodoxiában a mai napig, léteznek egyházatyák, mint például az 1938-ban elhunyt Athosz-hegyi Szent Szilvánusz.

Egyházi besorolásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyházatyákkal kapcsolatosan az 5. században meghatározott elvárások a következők:

  • igazhitű tanítás (doctrina orthodoxia) - amely természetesen nem jelent tévedhetetlenséget és nem zárja ki a tényleges tévedéseket egyes dolgokban;
  • ókeresztény értelemben vett szent élet (sanctitas vitae);
  • Egyház részéről történő elismerés (approbatio Ecclesiae) - ez megnyilvánulhat idézésekben is;
  • Megfelelő időbeli régiség (antiquitas competens) - azaz koruk az "atyák" kora, az egyházatyák abban a korban éltek, amely Nyugaton Sevillai Szent Izidorral a 7. században zárult le.

Jórészt püspökök voltak, de vannak köztük papok Szent Jeromos, világi hívők Alexandriai Kelemen, és nők is Sienai Szent Katalin, Ávilai Szent Teréz.

Az egyházatyák felosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyházatyák írásainak osztályozására a Patrisztika különböző szempontokat alkalmaz. A legkézenfekvőbb, amikor különböző időszakokra osztják fel az írásokat vagy az atyákat földrajzi és kulturális hovatartozásuk szerint osztják fel, Kelet és Nyugat egyházatyáira.

Kor szerint, Nicea előtti egyházatyákról, és Nicea utáni egyházatyákról szokás beszélni. A választóvonal a Niceai zsinat (325).

A kultúra szerinti felosztás alapjául a nyelv szolgál, amin az egyházatyák műveiket írták. E szerint görög illetve latin egyházatyákról, beszélnek. A legjelentősebb görög egyházatyák: Szent Justinus, Aranyszájú Szent János, és Alexandriai Kürillosz. A legjelentősebb latin egyházatyák: Tertullianus, Cyprianus, Szent Jeromos, Szent Ambrus, I. Gergely pápa és Hippói Szent Ágoston. Az egyházatyák lakóhelye hét évszázada különböző földrajzi helyeket, és müveik nyelvét tekintve különböző nyelveket, kultúrákat, foglal magában, A kopt, a szír, az arab és az ibériai egyházatyák esetében kérdéses ez a besorolás.

A legjelentősebb egyházatyák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Apostoli atyák. 80-150

Az apostoli atyák még az apostolok kortársai és tanítványai voltak (1. század közepe – 2. század közepe). Műveiket az újszövetség könyveivel egy időben alkották azonban nem tartoznak az Egyház kanonikus művei közzé. Stílusukat tekintve fő jellemzőjük az egyszerűség.

A hitvédők (apologéták)

A 2. század közepétől a 3. század közepéig tart a hitvédők (apologéták) kora, ezek az alkotók elsősorban a keresztény hit védelmében írták műveiket a római, görög és zsidó támadásokkal szemben.

3. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

4. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt a századot egészen Alexandriai Szent Cirill haláláig, 444-ig, tekintjük az egyházatyák klaszikus- vagy aranykorának. Ez az időszak a hitvitázók (polemikusok) kora, akik a hivatalos, orthodox ("igazhitű") tanításokat védelmezték az eltérő teológiai tanok és az eretnekség, különösen az arianizmus, nesztorianizmus és monofizitizmus ellen.

5. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

6. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

7. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

8. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

8. század után az egyházatyák szellemi örökségét nyugaton a skolasztika, keleten a bizánci teológia vette át. Míg az előbbi egyre inkább Arisztotelész filozófiájára támaszkodott, az utóbbi inkább platonista maradt.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]