Kaiszareiai Euszebiosz

Kaiszareiai Euszebiosz
Életrajzi adatok
Született	260–265 körül valószínűleg Caesarea Maritima
Elhunyt	339 körül, hagyományosan május 30. valószínűleg Caesarea Maritima
Ismeretes mint	történetíró, egyháztörténet-író, püspök
Nemzetiség	görög nyelvű palesztinai római alattvaló
Pályafutása
Szakterület	történettudomány, egyháztörténet, teológia, bibliatudomány
Kutatási terület	korai kereszténység, apologetika, kronológia, bibliai földrajz, szöveghagyomány
Munkahelyek
Más munkahelyek	Caesarea püspöke
Jelentős munkái	Historia ecclesiastica Chronicon / Khronikoi kanonesz Praeparatio evangelica Demonstratio evangelica Vita Constantini Onomasticon
Hatással voltak rá	Órigenész, Pamphilosz, Platón, Alexandriai Philón
Hatással volt	késő antik, bizánci és középkori egyháztörténet-írás
A Wikimédia Commons tartalmaz Kaiszareiai Euszebiosz témájú médiaállományokat.

Kaiszareiai Euszebiosz vagy Caesareai Euszebiosz (ógörögül: ógörögül: Εὐσέβιος τῆς Καισαρείας, latinosan Eusebius Caesariensis, gyakran Eusebius Pamphili; 260–265 körül – 339 körül) görög nyelvű keresztény történetíró, teológus, bibliatudós és a palesztinai Caesarea püspöke volt. Nem tévesztendő össze kortársával, nikomédiai Euszebioszszal, aki szintén fontos szerepet játszott a 4. századi egyházi vitákban.

Legismertebb műve a tíz könyvből álló Historia ecclesiastica, magyarul Egyháztörténet, amely a kereszténység történetét az apostoli kortól Constantinus koráig foglalja össze. Euszebioszt a szakirodalom gyakran „az egyháztörténet-írás atyjának” nevezi, mert ő írta az első nagy terjedelmű, módszeresen felépített keresztény egyháztörténeti művet.

Jelentősége nem pusztán abban áll, hogy összefoglalta az első három keresztény évszázad történetét. Számos olyan iratból, levélből, vértanúaktából, püspöklistából és korábbi keresztény szerzőtől idézett, amelyek máskülönben részben vagy teljesen elvesztek volna. Művei ezért egyszerre történeti elbeszélések, forrásgyűjtemények és hitvédelmi írások.

Történetírása nem a modern értelemben vett semleges történetírás. Euszebiosz keresztény apologétaként és püspökként írt: a történelemben Isten gondviselésének működését, az egyház fennmaradását, a vértanúk hűségét és a kereszténység győzelmét akarta bemutatni. Forrásértéke kiemelkedő, de értékeléseinél figyelembe kell venni teológiai szempontjait, Órigenész hatását, valamint Constantinus császár iránti tiszteletét is.

Neve és forrásai

Euszebiosz neve a forrásokban több alakban szerepel. A „Kaiszareiai” vagy „Caesareai” jelző püspöki székhelyére, a palesztinai Caesareára utal. A Pamphili vagy görögül tou Pamphilou megjelölés Pamphilosz caesareai presbiterhez fűződő kapcsolatára vonatkozik. Ez nem egyszerű családnév: kifejezheti azt, hogy Euszebiosz Pamphilosz tanítványa, szellemi örököse vagy különösen közeli munkatársa volt. A régebbi hagyományban előfordul az a feltevés is, hogy Pamphilosz felszabadított rabszolgája lehetett, de erre nincs közvetlen bizonyíték.

Életére vonatkozó adataink töredékesek. Utóda, Akatiosz caesareai püspök írt róla életrajzot, de ez a mű elveszett. Életének fő forrásai saját művei, valamint későbbi ókeresztény történetírók és teológusok, például Jeromos, Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz, Theodorétosz és Alexandriai Atanáz utalásai. Ezeket a forrásokat óvatosan kell használni, mert Euszebiosz az arianizmus körüli vitákban is szerepet játszott, ezért későbbi megítélése részben felekezeti és dogmatikai szempontoktól függött.

Korabeli világa

Euszebiosz életének nagy része Caesarea Maritimához kötődött. A város a római Palesztina egyik legfontosabb kikötővárosa, közigazgatási és kulturális központja volt. Lakossága vallási és etnikai szempontból sokszínű volt: pogányok, zsidók, szamaritánusok és keresztények éltek egymás mellett. Ez a közeg kedvezett a vitáknak, a fordításoknak, a könyvgyűjtésnek és a különböző vallási hagyományok összehasonlításának.

A caesareai keresztény tudományosságot különösen meghatározta Órigenész öröksége. Órigenész Alexandriából való távozása után Caesareában tanított, és jelentős könyvtárat hozott létre. Ezt a könyvtári és iskolai hagyományt vitte tovább Pamphilosz, akinek köréhez Euszebiosz is tartozott. A 3–4. században egy könyvtár nem egyszerűen olvasóhely volt: a kéziratok másolása, javítása, őrzése és rendszerezése nagy költséggel és komoly szakértelemmel járt. Egy-egy bibliai vagy teológiai kézirat elvesztése akár egész szöveghagyományok eltűnését is jelenthette.

A korai egyház szervezete a mai olvasó számára külön magyarázatot igényel. A püspök egy város vagy térség keresztény közösségének vezetője volt, aki tanított, liturgiát vezetett és fegyelmi ügyekben is döntött. A presbiterek a püspök munkatársai voltak, a diakónusok pedig főként szolgálati, liturgikus és karitatív feladatokat láttak el. Euszebiosz pályája ebben az egyházi rendben bontakozott ki: előbb tudós presbiteri környezetben működött, később pedig Caesarea püspöke lett.

Élete

Származása és műveltsége

Euszebiosz 260 és 265 között születhetett, valószínűleg Caesareában vagy annak környékén. Szüleiről nem maradt fenn megbízható adat. Anyanyelve görög volt, de palesztinai környezete miatt valószínűleg valamennyire ismerte a szír-arámi nyelvi világot is. Latinul feltehetően nem tudott olyan szinten, mint görögül; ez műveiben is érzékelhető, hiszen elsősorban görög nyelvű irodalmi és teológiai hagyományra támaszkodott.

Pamphilosz könyvtára a késő ókori keresztény tudományosság egyik legfontosabb központja volt. A gyűjteményben bibliai kéziratok, Órigenész művei, görög filozófiai írások, apologetikai munkák és korábbi keresztény szerzők iratai voltak. Euszebiosz itt nemcsak olvasott, hanem feltehetően kéziratok másolásában, javításában és rendszerezésében is részt vett. Ez magyarázza későbbi műveinek egyik legfontosabb sajátosságát: rendkívül sok korábbi forrást idéz, gyakran hosszú részletekben.

Műveltsége nem korlátozódott a keresztény irodalomra. Ismerte a görög filozófiai hagyományt, különösen Platónt és a platonikus gondolkodást, továbbá használta Alexandriai Philón zsidó-hellenisztikus írásait is. Ez a háttér különösen apologetikai műveiben fontos: Euszebiosz gyakran úgy érvelt, hogy a keresztény hit nem műveletlen vagy új vallási mozgalom, hanem a görög filozófiai és zsidó prófétai hagyományoknál is mélyebb igazság beteljesedése.

A Diocletianus-féle üldözés idején

Euszebiosz felnőttként élte át a Diocletianus alatt kezdődő nagy keresztényüldözést. A 303-ban kiadott császári rendeletek elrendelték a keresztény istentiszteleti helyek lerombolását, a szent könyvek elkobzását és megsemmisítését, valamint a keresztény vezetők elleni fellépést. Ez volt a keresztények addigi legsúlyosabb, birodalmi szinten megszervezett üldözése.

Euszebiosz később az Egyháztörténet nyolcadik könyvében és a Palesztina vértanúi című művében részletesen beszámolt a palesztinai üldözésekről és vértanúságokról. Ezek a részek különösen értékesek, mert Euszebiosz részben kortársként, sőt egyes esetekben szemtanúként írta le az eseményeket. Nemcsak adatokat közölt, hanem a vértanúk kitartását keresztény példaként is bemutatta.

Pamphiloszt az üldözések idején bebörtönözték, majd 309 vagy 310 körül kivégezték. Euszebiosz a börtönben levő Pamphilosszal együtt dolgozott Órigenész védelmén; az így keletkezett Órigenész apológiája több könyvből állt, de csak részleteiben maradt fenn. Pamphilosz halála mélyen érintette Euszebioszt, aki később elveszett művet írt mestere életéről.

Későbbi ellenfelei azzal is megvádolták, hogy az üldözések idején megalkuvóan viselkedett. Az ilyen vádak rendszerint arra utaltak, hogy valaki átadta a szent iratokat a hatóságoknak, vagy pogány áldozatot mutatott be. Euszebiosz esetében ezek a vádak bizonytalanok. A korszak egyházi vitáiban gyakoriak voltak a személyes és fegyelmi támadások, ezért magatartását csak óvatosan lehet megítélni. Annyi biztos, hogy az üldözések után egyházi tekintélye nem omlott össze: 313 körül vagy nem sokkal ezután Caesarea püspökévé választották.

Caesarea püspöke

Euszebiosz püspöki működése a kereszténység történetének fordulópontjára esett. A milánói ediktum 313-ban Constantinus és Licinius közös valláspolitikai rendelkezéseként biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlatát és az elkobzott javak visszaadását. A kereszténység helyzete ezzel gyökeresen megváltozott: az üldözött közösségből törvényesen működő, majd egyre inkább császári támogatást élvező vallási közösség lett a Római Birodalomban.

Euszebiosz történetírása ezt a változást nem pusztán politikai eseményként, hanem üdvtörténeti fordulatként értelmezte. Az üdvtörténeti szemlélet azt jelenti, hogy a történelmi eseményeket Isten megváltó tervének kibontakozásaként látja. Euszebiosz számára Constantinus felemelkedése és az üldözések megszűnése annak jele volt, hogy Isten megvédte egyházát.

Püspökként Euszebiosz nemcsak helyi egyházi vezető volt, hanem a keleti egyházi viták egyik jelentős szereplője is. Műveltsége, könyvtári háttere és Constantinus udvarához fűződő kapcsolatai miatt tekintélye meghaladta saját egyházmegyéjének határait. Ugyanakkor teológiai álláspontja több kortársa számára vitatott volt, különösen a Fiú és az Atya viszonyáról szóló vitákban.

Szerepe a nikaiai vitákban

A 4. század eleji nagy teológiai vita leegyszerűsítve arról a kérdésről szólt: kicsoda Jézus Krisztus? Arius alexandriai presbiter szerint a Fiú, vagyis Krisztus, isteni méltóságú, de nem öröktől fogva létezik ugyanúgy, mint az Atya. Tanítása szerint a Fiú az Atyától függ, és nem vele azonos örök isteni valóság. Ezt a gondolkodást később gyakran a szubordinacionizmus körébe sorolták, vagyis olyan alárendelés-tanként írták le, amelyben a Fiú az Atyánál alacsonyabb rangú.

A niceai irányzat ezzel szemben azt vallotta, hogy a Fiú az Atyával homoousziosz, azaz „egylényegű”: nem teremtmény, hanem teljes értelemben Isten. Voltak azonban olyan keleti teológusok, akik ettől a szótól tartottak. Attól féltek, hogy az Atya és a Fiú egységének túl erős hangsúlyozása szabelliánus vagy modalista irányba vezethet, vagyis mintha az Atya és a Fiú csak ugyanazon Isten két megjelenési módja lenne, nem pedig valóságosan megkülönböztethető személyek.

Euszebiosz teológiája Órigenész örökségéhez kapcsolódott. Órigenész nyelvezetében gyakori volt az Atya elsőbbségének hangsúlyozása, és ez későbbi szemmel szubordinacionista vonásoknak tűnhet. Euszebiosz nem volt egyszerűen Arius tanítványa vagy szócsöve, de több ponton rokonszenvezett Arius pártfogóival, és tartott attól, hogy a Fiú és az Atya egységének túl erős hangsúlyozása szabelliánus irányba vezethet. Ezért a niceai hitvallás kulcsszava, a homoousziosz, vagyis az „egylényegű” kifejezés számára kezdetben nehézséget jelentett.

Az első nikaiai zsinat előtt egy antiochiai zsinaton Euszebiosz helyzete átmenetileg megingott Ariusszal rokonszenvező álláspontja miatt. A 325-ben összehívott nikaiai zsinaton azonban jelen volt, és fontos közvetítő szerepet játszott. A zsinat előtt vagy alatt bemutatta saját caesareai hitvallását, amelyet a császár is elfogadhatónak tartott. A végleges nikaiai hitvallás azonban nem egyszerűen Euszebiosz hitvallásának átdolgozott változata volt: tartalmazta azokat a kifejezéseket is, amelyekkel Arius tanítását egyértelműen el akarták határolni az egyház hitétől.

Euszebiosz végül aláírta a nikaiai hitvallást és az Ariust elítélő határozatokat. Saját egyházának írt levelében igyekezett megmagyarázni, hogyan értelmezte a homoousziosz szót úgy, hogy az ne jelentsen testi értelemben vett származást, sem az Atya és a Fiú személyes különbségének eltörlését. Ez a levél fontos forrás a nikaiai zsinat utáni teológiai értelmezésekhez.

A zsinat után Euszebiosz több niceai párti püspökkel is szembekerült. Vitában állt Antiókhiai Eusztathiosszal, Atanázzal és Markellosszal. Részt vett a 335-ös türoszi zsinaton is, amely Atanázt elítélte. Ezek az események hozzájárultak ahhoz, hogy Euszebioszt a későbbi niceai hagyomány gyakran gyanakvással szemlélte. Történeti megítélésében ezért külön kell választani teológiai vitatottságát és történetírói teljesítményét.

Kapcsolata Constantinusszal

Euszebiosz nagy tisztelettel tekintett Constantinus császárra, akit Isten eszközének látott az egyház békéjének helyreállításában. Constantinus nem volt „keresztény császár” a modern értelemben: megkeresztelésére csak élete végén került sor, és valláspolitikáját politikai szempontok is befolyásolták. Ugyanakkor döntő szerepet játszott abban, hogy a kereszténység üldözött vallásból támogatott és nyilvánosan működő vallássá vált.

Euszebiosz a császár 20. és 30. uralkodási évfordulóján ünnepi beszédeket mondott, és Constantinus halála után megírta a Vita Constantini, vagyis Constantinus élete című művét. A mű értékes forrás, mert császári leveleket, rendeleteket és egyháztörténeti adatokat őrzött meg. Ugyanakkor nem modern értelemben vett kritikai életrajz, hanem részben panegirikus, dicsőítő jellegű mű. Euszebiosz Constantinust példaszerű keresztény uralkodóként mutatta be, és kevéssé hangsúlyozta uralkodásának ellentmondásos oldalait.

Euszebiosz Constantinushoz fűződő viszonya a keresztény politikai gondolkodás története szempontjából is fontos. Ő volt az egyik első keresztény szerző, aki a császári hatalmat átfogó teológiai értelmezésbe illesztette. A császárt nem egyszerűen jóindulatú uralkodóként, hanem az isteni gondviselés eszközeként mutatta be. Ez a szemlélet nagy hatással volt a későbbi bizánci uralkodóeszményre és a keresztény birodalmi ideológiára.

Művei

Euszebiosz sokoldalú szerző volt: írt történeti, kronológiai, apologetikai, dogmatikai, exegetikai és földrajzi munkákat. Műveinek egy része teljesen fennmaradt, más része csak fordításokban, töredékekben vagy későbbi szerzők idézeteiben ismert. Életműve azért különösen fontos, mert egyszerre kapcsolódik az üldözött egyház korához és a Constantinus utáni új korszakhoz.

Euszebiosz fontosabb művei

Mű címe	Tárgya	Fennmaradása
Historia ecclesiastica / Egyháztörténet	A kereszténység története az apostoli kortól Constantinus koráig	Görögül fennmaradt; több fordítása van
Chronicon / Khronikoi kanonesz	Világtörténeti kronológia	Görögül töredékes; örmény fordításban és Jeromos latin átdolgozásában ismert
De martyribus Palaestinae / Palesztina vértanúi	A Diocletianus-féle üldözés palesztinai vértanúi	Rövidebb és hosszabb változatban ismert
Praeparatio evangelica	Hitvédelmi mű a pogány vallásokkal és filozófiával kapcsolatban	Nagyrészt fennmaradt
Demonstratio evangelica	A keresztény hit ószövetségi és teológiai igazolása	Jelentős részben fennmaradt
Onomasticon	Bibliai földrajzi névjegyzék	Fennmaradt; latin fordítása is ismert
Vita Constantini	Constantinus császár keresztény uralkodói képe	Fennmaradt, de műfaja részben dicsőítő életrajz
Contra Marcellum és De ecclesiastica theologia	Markellosz teológiája elleni vitairatok a niceai viták után	Fennmaradtak
Contra Hieroclem	Válasz Hieroklész kereszténységellenes érveire	Fennmaradt
Contra Porphyrium	Porphüriosz keresztényellenes műve ellen	Csak töredékesen ismert

Chronicon

A Chronicon vagy Khronikoi kanonesz világtörténeti kronológiai munka volt. Euszebiosz ebben a zsidó, keresztény, görög, római és keleti történeti hagyományokat igyekezett közös időrendbe állítani. A mű eredeti görög szövege nem maradt fenn teljes egészében, de örmény fordításból, Jeromos latin átdolgozásából és későbbi bizánci krónikások felhasználásából nagyrészt rekonstruálható.

A Chronicon jelentősége abban áll, hogy Euszebiosz a kereszténység történetét nem elszigetelt felekezeti történetként, hanem az egész emberiség történetének összefüggésében helyezte el. E kronológiai érdeklődés az Egyháztörténet felépítésére is hatott.

Historia ecclesiastica – Egyháztörténet

Euszebiosz fő műve a Historia ecclesiastica, amely tíz könyvben tárgyalja a kereszténység történetét Krisztustól Constantinus koráig. A mű nem egyszerre keletkezett. A kutatók általában több szerkesztési szakaszt feltételeznek: a korai könyvek anyaga részben még a nagy üldözések előtt formálódhatott, míg a nyolcadik–tizedik könyv már a Diocletianus-féle üldözés, majd Constantinus és Licinius korának eseményeit dolgozza fel.

Az Egyháztörténet elején Euszebiosz maga jelöli ki műve célját: be akarja mutatni az apostoli utódlásokat, az egyház vezetőit, a keresztény tanítás hirdetőit, az eretnekségek megjelenését, a zsidó és pogány ellenállást, az üldözéseket, a vértanúkat és végül azt a segítséget, amelyet szerinte Krisztus adott egyházának. Műve elején saját vállalkozását úgy írja le, mint aki „járatlan és kitaposatlan úton” indul el. Ez a kép jól mutatja, hogy Euszebiosz tudatában volt úttörő szerepének.

Módszere különleges volt a késő ókorban. Nem csupán elbeszélte az eseményeket, hanem nagy számban idézett forrásokat. Felhasznált püspöklistákat, leveleket, hitvitairatokat, vértanúaktákat, császári rendeleteket, apologetikai műveket és korábbi keresztény szerzők töredékeit. Emiatt az Egyháztörténet sokszor nemcsak Euszebiosz saját elbeszélése miatt értékes, hanem azért is, mert egyfajta forrásgyűjteményként őrzött meg mára elveszett anyagokat.

Az Egyháztörténet értékelésénél fontos a mértéktartás. Euszebiosz nem törekedett minden esemény arányos és teljes bemutatására. Egyes témákat hosszan tárgyal, másokat csak röviden említ. Különösen erős nála az apologetikai szempont: azt akarja megmutatni, hogy az egyház üldözések és belső viták ellenére is fennmaradt, mert isteni eredetű. Emiatt értékítéletei olykor részrehajlóak, különösen Constantinus esetében. A modern kutatás ugyanakkor általában nem tekinti egyszerűen tudatos hamisítónak, hanem saját korának teológiai és történetírói normái szerint dolgozó szerzőként értelmezi.

De martyribus Palaestinae

A De martyribus Palaestinae, magyarul Palesztina vértanúi, a Diocletianus-féle üldözés palesztinai áldozatairól szól. A mű különösen fontos, mert Euszebiosz részben szemtanúként vagy kortársként írta le az eseményeket. A vértanúk történetét nem csupán történeti adatokként, hanem a keresztény hűség példáiként mutatta be.

Apologetikai művek

Euszebiosz apologetikai munkái közül a legfontosabb a Praeparatio evangelica és a Demonstratio evangelica. A Praeparatio evangelica, vagyis Evangéliumi előkészület azt igyekezett bemutatni, hogy a pogány vallások és filozófiai rendszerek nem adnak kielégítő választ az igazság kérdésére, ugyanakkor a görög filozófia egyes elemei előkészíthetik az evangélium megértését. A mű nagy értéke, hogy hosszú részleteket őriz meg görög filozófiai és vallástörténeti szerzőkből.

A Demonstratio evangelica, vagyis Az evangélium bizonyítása inkább a keresztény hit pozitív igazolására törekedett. Euszebiosz ebben főként az Ószövetség próféciáit és a keresztény értelmezés szerinti beteljesedésüket tárgyalta. A két mű együtt a késő antik keresztény apologetika egyik legterjedelmesebb vállalkozása.

Euszebiosz írt Hieroklész ellen is, aki a kereszténységet bírálva Tüanai Apollónioszt állította szembe Krisztussal. A Contra Hieroclem célja az volt, hogy megmutassa: Apollóniosz csodáiról és bölcsességéről szóló pogány hagyomány nem vethető össze Krisztus jelentőségével. Euszebiosz Porphüriosz keresztényellenes műve ellen is írt, de ez az irat csak töredékesen ismert.

Bibliai és tudományos művek

Euszebiosz bibliai érdeklődése több területen megmutatkozott. Az Onomasticon a Bibliában szereplő földrajzi nevek jegyzéke. A mű megpróbálta azonosítani a bibliai helyeket, gyakran megadva azok távolságát ismert városoktól. Egyfajta késő ókori „bibliai földrajzi útmutatóként” működött: segítette a Szentföld helyneveinek azonosítását, és később a bibliai földrajz, a történeti topográfia és a zarándoklatok kutatásában is alapvető forrássá vált.

Bibliai kánontörténeti szempontból is fontos az Egyháztörténet. Euszebiosz különbséget tett az általánosan elfogadott, a vitatott és az elutasított keresztény iratok között. Az elfogadott iratok közé sorolta például a négy evangéliumot, az Apostolok cselekedeteit és Pál leveleit. A vitatottak között említette többek között Jakab és Júdás levelét, valamint a Jelenések könyvét, míg az eretneknek tartott apokrif iratokat határozottan elutasította. Ez a felsorolás betekintést enged abba, hogy a 4. század elején hogyan látták az Újszövetség könyveinek tekintélyét és használatát.

Euszebiosz exegetikai művei közé tartozott több zsoltármagyarázat és evangéliumi kérdésekkel foglalkozó írás. Műveinek egy része elveszett, más része töredékesen maradt fenn.

Markellosz elleni teológiai művek

A Contra Marcellum és a De ecclesiastica theologia a niceai zsinat utáni teológiai vitákban született. Célpontjuk Ankürai Markellosz volt, akit Euszebiosz azzal vádolt, hogy a Fiú és az Atya különbségét nem fejezi ki elég világosan, és ezzel a szabellianizmushoz közelít. Ezek a művek fontos forrásai annak, hogyan értelmezték a niceai hitvallást közvetlenül a zsinat utáni évtizedben. Laikus olvasó számára jelentőségük abban ragadható meg, hogy bemutatják: a nikaiai hitvallás elfogadása után sem szűntek meg azonnal a viták arról, milyen nyelven kell beszélni a Szentháromságról.

Vita Constantini

A Vita Constantini, vagyis Constantinus élete a császár halála után keletkezett. A mű átmenetet képez az életrajz, a történeti elbeszélés és a dicsőítő beszéd között. Forrásértéke nagy, mert számos császári dokumentumot és levelet tartalmaz. Euszebiosz célja azonban nem a császár kritikus bemutatása volt, hanem annak megmutatása, hogy Constantinus uralkodását a keresztény egyház békéjének szolgálatában álló isteni gondviselés részeként lehet értelmezni.

Történetírói módszere

Euszebiosz történetírói módszerének egyik legfeltűnőbb vonása az idézetek bősége. Nemcsak hivatkozik forrásaira, hanem gyakran hosszú szövegrészeket is beilleszt művébe. Papp György értékelése szerint Euszebiosz műve ezért nem egyszerűen elbeszélő történet, hanem gondosan szerkesztett forrásanyag is, amelyben a korábbi keresztény írók „hangjai” önállóan is megszólalnak.

Forráshasználata azonban nem azonos a modern kritikai történetírással. Euszebiosz a forrásokat saját teológiai történelemszemléletének rendelte alá. A kereszténység terjedését, az üldözések kudarcát, az eretnekségek megjelenését és a császári békét olyan folyamatként értelmezte, amelyben Krisztus gondviselő működése mutatkozik meg. Ez magyarázza, hogy nála a történeti elbeszélésnek erkölcsi és hitvédelmi célja is van.

Műve mégis alapvetően különbözik a puszta legendagyűjteménytől. Euszebiosz figyelt a kronológiára, az egyházi vezetők egymásutánjára, a viták dokumentumaira és a hivatalos iratokra. Történetírói teljesítménye abban áll, hogy a szétszórt keresztény emlékezetanyagot egységes történeti keretbe rendezte.

Teológiai megítélése

Euszebiosz teológiai megítélése összetett. A későbbi niceai ortodoxia szempontjából több megfogalmazása problematikusnak tűnhet, különösen az Atya és a Fiú viszonyának leírásában. Órigenész hatására hajlamos volt az Atya elsőbbségét erősen hangsúlyozni, és a Fiú istenségét olyan fogalmi rendszerben kifejteni, amely még nem használta azt a pontosan meghatározott fogalomkészletet, amelyet később az első konstantinápolyi zsinat utáni teológia következetesebben alkalmazott.

Nem helyes azonban egyszerűen úgy bemutatni, mintha Euszebiosz a későbbi értelemben vett ariánus teológia következetes képviselője lett volna. Aláírta a nikaiai hitvallást, és saját magyarázata szerint a Fiút nem tekintette puszta teremtménynek. Teológiája inkább az átmeneti korszakot tükrözi: a nikaiai fogalmak megszilárdulása előtti órigenista nyelvet, amelyben a Fiú istenségét vallották, de az Atyához való viszonyát nem mindig ugyanazzal a pontossággal fejezték ki, mint a későbbi niceai szerzők.

Euszebiosz és Atanáz ellentéte ezért nem pusztán személyes konfliktus volt, hanem két eltérő teológiai érzékenység ütközése. Atanáz számára a Fiú teljes istenségének világos megvallása volt a megváltás tanának alapja. Euszebiosz számára viszont az is fontos volt, hogy az Atya és a Fiú különbsége ne mosódjon el. A 4. századi szentháromságtani viták későbbi fejlődése részben éppen ezeknek a feszültségeknek a tisztázásából született meg.

Jelentősége és öröksége

Euszebiosz hatása rendkívül nagy volt. Az 5. században több egyháztörténet-író is az ő művét folytatta vagy használta kiindulópontként. Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz és Theodorétosz egyaránt olyan történeti munkát írt, amely Euszebiosz örökségére épült. A késő antik és bizánci történetírás számára az Egyháztörténet műfaji mintává vált.

A középkorban különösen Jeromos latin átdolgozásai és fordításai révén hatott. A Chronicon latin változata sokáig alapvető időrendi segédeszköz volt a nyugati történetírásban. Az Egyháztörténet pedig mind a keleti, mind a nyugati keresztény tudományosságban megkerülhetetlen forrás maradt. A reformáció korában és az újkori felekezeti vitákban is gyakran hivatkoztak rá, mert az első keresztény századok egyházi rendjére, tanítására és vitáira vonatkozó adatai különösen értékesnek számítottak.

Modern megítélése kettős. Egyes 19. századi értelmezők, köztük Jacob Burckhardt, erősen bírálták Constantinus-képét, és Euszebioszt részben császári propaganda szerzőjeként olvasták. A mai kutatás általában árnyaltabban fogalmaz: Euszebiosz valóban dicsőítően írt Constantinus császárról, de művei nem puszta propagandaanyagok. Sokkal inkább olyan késő antik keresztény történetíró munkái, aki saját kora teológiai, politikai és irodalmi keretei között értelmezte az egyház múltját.

Euszebiosz jelentősége néhány pontban foglalható össze. Az egyháztörténet-írás atyjaként megteremtette a keresztény történeti elbeszélés egyik legfontosabb műfaját. Nagy forrásmegőrzőként számos elveszett irat töredékét őrizte meg. A kánontörténet tanújaként nélkülözhetetlen az Újszövetség könyveinek elfogadástörténetéhez. Udvari teológusként pedig az elsők között dolgozta ki a keresztény császárság és az egyház kapcsolatának nagy hatású értelmezését.

A modern kutatás Euszebioszt egyszerre értékeli nagy forrásőrzőként és saját korának korlátai között dolgozó egyházi szerzőként. Nem tekinthető elfogulatlan modern történésznek, de nélküle a korai kereszténység történetének jelentős része jóval homályosabb lenne. Műveinek kritikus olvasása ma is alapvető a 2–4. századi kereszténység, az üldözések, a bibliai kánon, a nikaiai vita és Constantinus valláspolitikájának kutatásában.

Fontosabb művei

• Historia ecclesiastica – Egyháztörténet, a kereszténység első három évszázadának történeti összefoglalása.
• Chronicon / Khronikoi kanonesz – világtörténeti kronológiai mű, amely görög eredetiben csak töredékesen, de fordításokban és átdolgozásokban fennmaradt.
• De martyribus Palaestinae – Palesztina vértanúi, a Diocletianus-féle üldözés palesztinai vértanúiról.
• Vita Constantini – Constantinus élete, a császár keresztény uralkodói képét bemutató, részben dicsőítő jellegű mű.
• Praeparatio evangelica – Evangéliumi előkészület, apologetikai mű a pogány vallásokkal és filozófiával kapcsolatban.
• Demonstratio evangelica – Az evangélium bizonyítása, a keresztény hit ószövetségi és teológiai igazolására törekvő munka.
• Onomasticon – bibliai földrajzi névjegyzék.
• Contra Hieroclem – Hieroklész kereszténységellenes érveire adott válasz.
• Contra Porphyrium – Porphüriosz ellen írt mű, amely csak töredékesen ismert.
• De ecclesiastica theologia – dogmatikai mű, amely főként Ankürai Markellosz nézeteivel vitatkozik.
• Contra Marcellum – Markellosz ellen írt vitairat.
• Vita Pamphili – Pamphilosz élete, elveszett mű.
• Bibliai magyarázatok, köztük zsoltármagyarázatok és evangéliumi kérdésekkel foglalkozó írások.

Magyarul megjelent művei

• Euszebiosz egyháztörténete. Fordította Baán István. Szent István Társulat, Budapest, 1983. Ókeresztény írók, 4. kötet. ISBN 963-360-184-3
• Euszebiosz egyháztörténete. Fordította, bevezette és jegyzetekkel ellátta Baán István. 2., javított és bővített kiadás. Szent István Társulat, Budapest, 2020. Ókori keresztény írók.

Irodalom

• Barnes, Timothy D.: Constantine and Eusebius. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1981.
• Burckhardt, Jacob: Die Zeit Constantins des Grossen. Basel, 1853.
• Cameron, Averil – Hall, Stuart G. (ford. és szerk.): Eusebius: Life of Constantine. Clarendon Press, Oxford, 1999.
• Chadwick, Henry: A korai egyház. Osiris, Budapest, 1999.
• Johnson, Aaron P.: Eusebius. I. B. Tauris, London–New York, 2014.
• McGiffert, Arthur Cushman: „Prolegomena: The Life and Writings of Eusebius of Caesarea”. In: Eusebius: Church History, Life of Constantine the Great, and Oration in Praise of Constantine. Nicene and Post-Nicene Fathers, 2nd series, vol. 1. Christian Literature Publishing, New York, 1890.
• Papp György: Kaisareai Euszebiosz Egyháztörténetének historiográfiai jelentősége. Studia Doctorum Theologiae Protestantis, 7/1, 2016, 135–165.
• Quasten, Johannes: Patrology. Vol. III: The Golden Age of Greek Patristic Literature. Christian Classics, Allen, 1986.
• Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Külső hivatkozások

• Caesareai Euszébiosz a Magyar Katolikus Lexikonban
• XVI. Benedek pápa katekézise Kaiszareiai Euszebioszról
• Papp György tanulmánya az MTA REAL repozitóriumában
• Euszebiosz Egyháztörténete angol fordításban
• Euszebiosz műveinek gyűjteménye angol nyelvű segédanyagokkal

Kapcsolódó szócikkek

• Ókeresztény irodalom
• Első nikaiai zsinat
• Arianizmus
• Szubordinacionizmus
• Szabellianizmus
• Alexandriai Szent Atanáz
• Ankürai Markellosz
• Órigenész
• I. Constantinus római császár
• Mediolanumi ediktum
• Acta Martyrum
• Jelentős ókori történetírók listája