Órigenész (exegéta)

Órigenész
Egyiptom, Római Birodalom patrisztika
Órigenész hagyományos, későbbi ábrázolása
Élete
Született	184–185 körül Alexandria, Egyiptom
Elhunyt	253–254 körül Türosz, Fönícia
Pályafutása
Iskola/Irányzat	alexandriai keresztény iskola, patrisztika
Érdeklődés	teológia, bibliaértelmezés, filozófia, apologetika, aszkézis
Rájuk hatott	Kaiszareiai Euszebiosz Vak Didümosz Alexandriai Szent Atanáz Nagy Szent Vazul Nazianzi Szent Gergely Nüsszai Szent Gergely Poitiers-i Szent Hilár Szent Ambrus Szent Jeromos Evagriosz Pontikosz Hitvalló Szent Maximosz
Hatottak rá	Alexandriai Szent Kelemen platonizmus sztoicizmus
Fontosabb nézetei	a Szentírás többrétegű értelmezése; a Fiú örök születése; a szabad akarat védelme; vitatott spekulációk a lelkek preegzisztenciájáról és az apokatasztasziszról
Fontosabb művei	Hexapla A princípiumokról Kelszosz ellen Az imádságról Buzdítás a vértanúságra
A Wikimédia Commons tartalmaz Órigenész témájú médiaállományokat.

Órigenész (görögül: Ὠριγένης, Órigenész), teljesebb nevén Órigenész Adamantiosz (Alexandria, 184–185 körül – Türosz, 253–254 körül) görög nyelven alkotó ókeresztény teológiai író, bibliamagyarázó, hitvédő, tanító és aszketikus szerző volt. Az alexandriai keresztény iskola egyik legjelentősebb alakja, későbbi működésének központja pedig a palesztinai Caesarea lett.

A korai keresztény teológia történetében Órigenészt gyakran az első nagy rendszerező gondolkodók egyikeként tartják számon. Munkássága a Szentírás szövegkritikai vizsgálatára, a bibliaértelmezésre, a hitvédelemre, a lelki irodalomra és a későbbi dogmatörténetre egyaránt nagy hatást gyakorolt. Rendkívüli munkabírása miatt már az ókorban az Adamantiosz, vagyis „gyémántkemény”, „acélos” melléknevet kapcsolták nevéhez.

Személye és tanítása már az ókorban vitákat váltott ki. Több egyházi szerző nagy tisztelettel olvasta, mások viszont egyes spekulatív tételeit veszélyesnek tartották. A modern patrisztikai kutatás ezért rendszerint különbséget tesz Órigenész saját, 3. századi, még nem niceai fogalmakkal megfogalmazott tanítása, az általa sokszor csak kutató jelleggel felvetett magyarázatok, valamint a későbbi órigenizmus között. A katolikus egyház nem tiszteli hivatalosan szentként, és nem sorolja az egyháztanítók közé; ennek ellenére a patrisztikus teológia egyik legnagyobb hatású egyházi írójaként tartja számon.

Források az életéhez és szöveghagyományához

Órigenész életének legfontosabb ókori forrása Kaiszareiai Euszebiosz Egyháztörténetének hatodik könyve. Euszebiosz Órigenész csodálója volt, ezért beszámolója nem teljesen semleges; ugyanakkor Caesareában hozzáférhetett Órigenész műveihez, leveleihez és a róla fennmaradt helyi hagyományhoz. Életének több részletét Csodatévő Gergely búcsúbeszéde, Szent Jeromos, Tyrannius Rufinus, Epiphaniosz és Phótiosz tanúsága egészíti ki.

Műveinek hagyománya összetett. Hatalmas életművének csak egy része maradt fenn görög eredetiben. Számos írását latin fordításból, különösen Tyrannius Rufinus és Szent Jeromos közvetítésével ismerjük. Rufinus és Jeromos fordításai nem modern értelemben vett szó szerinti fordítások: gyakran önálló latin irodalmi műként, a latin olvasóközönség igényeihez igazítva adják vissza az eredetit. Henri Crouzel szerint Rufinus fordításai többnyire parafrázisszerűek, de a görögül ellenőrizhető részek alapján gondolati tartalmukat tekintve általában nem tekinthetők eleve megbízhatatlannak.

Rufinus saját előszavai szerint bizonyos nehéz vagy gyanús helyeket más órigenészi művekből vett magyarázatokkal világított meg; Crouzel ezt úgy foglalja össze, hogy Rufinus nem egyszerűen saját gondolatait toldotta Órigenészhez, hanem „Órigenészt Órigenésszel” egészítette ki. A forráskritikai óvatosság ezért szükséges, de Rufinus közvetítését nem lehet pusztán hamisításként vagy önkényes átírásként kezelni.

A szöveghagyomány bizonytalansága különösen fontos A princípiumokról esetében. Ez a mű teljes egészében nem maradt fenn görögül; nagy részét Rufinus latin fordítása őrizte meg. A kutatás ezért Órigenész dogmatikai állításait nem egy-egy elszigetelt mondatból, hanem a fennmaradt görög szövegek, latin fordítások, ókori idézetek és műfaji különbségek összevetéséből rekonstruálja.

Élete

Gyermekkora és Leonidasz vértanúsága

Órigenész valószínűleg Alexandriában született 184–185 körül. Keresztény családból származott; apja, Leonidasz gondoskodott klasszikus és bibliai neveléséről. Euszebiosz szerint apja már gyermekkorában a Szentírás tanulmányozására nevelte, és figyelemmel kísérte fia szokatlanul élénk érdeklődését a hit kérdései iránt.

A Septimius Severus császár idején kitört alexandriai üldözés során Leonidaszt 202 körül kivégezték. Órigenész, aki ekkor tizenhét év körüli volt, maga is vértanúságra vágyott, de anyja a hagyomány szerint megakadályozta ebben. Apja vagyonának elkobzása után neki kellett gondoskodnia anyjáról és hat fiatalabb testvéréről. Euszebiosz szerint görög nyelvtan és irodalom tanításából tartotta fenn családját.

Alexandriában

Órigenész fiatalon az alexandriai keresztény oktatás egyik vezető tanítója lett. A hagyomány szerint Alexandriai Szent Kelemen távozása után kapott kiemelkedő szerepet az alexandriai kateketikai oktatásban, majd Demetriosz alexandriai püspök megerősítette e feladatában. Tanítását nemcsak katekumenek, hanem művelt pogányok, keresők és vitapartnerek is hallgatták. Euszebiosz több olyan tanítványát említi, akik később vértanúk lettek.

Tanári működése mellett Órigenész tovább képezte magát a görög filozófiában. Ismerte a platonikus, sztoikus és más filozófiai szerzőket. Egyes ókori tanúságok szerint kapcsolatba került Ammóniosz Szakkasz filozófiai körével is. Filozófiai műveltségét azonban saját önértelmezése szerint nem a keresztény hit helyettesítésére, hanem annak magyarázatára és védelmére használta.

Aszkézise igen szigorú volt. Euszebiosz megőrzött egy hagyományt, amely szerint fiatalon a Máté 19,12 — az „eunuchokról” szóló mondás — túlzottan szó szerinti értelmezése alapján önkasztrációt hajtott végre. A történet hitelessége vitatott: Órigenész saját műveiben nem tanította e szöveg szó szerinti követését, és későbbi ellenfelei is érdekeltek lehettek a történet terjesztésében. A modern patrisztikai kutatás ezért az öncsonkításról szóló beszámolót óvatosan kezeli.

Utazásai és konfliktusa Demetriosz püspökkel

Órigenész több alkalommal utazott Alexandrián kívülre. Rómába ment, hogy lássa az ősi római egyházat; Arábiába hívták egy helytartó kérésére; Palesztinában Theoktisztosz caesareai és Alexandrosz jeruzsálemi püspök engedélyével laikusként is prédikált. Julia Mammaea, Alexander Severus császár anyja Antiochiába hívta, hogy hallhassa tanítását.

A döntő fordulatot az okozta, hogy Görögországba tartva Palesztinában Theoktisztosz és Alexandrosz presbiterré szentelte. Demetriosz alexandriai püspök ezt illetéktelennek és saját püspöki jogait sértőnek tartotta. A későbbi források két alexandriai zsinatról beszélnek: az egyik Órigenész Alexandriából való eltávolításához, a másik papi státuszának vitatásához kapcsolódott. Jeromos tanúsága alapján a konfliktust nem lehet pusztán tanbeli elítélésként értelmezni.

A palesztinai püspökök Órigenészt továbbra is elfogadták. Caesareában presbiterként, tanítóként és prédikátorként működött, és új iskolát alapított. Itt tanult nála Csodatévő Gergely is, aki később püspökként és teológiai szerzőként őrizte meg tanára emlékét.

Caesareai működése, üldözése és halála

Caesareai korszakában Órigenész folytatta Szentírás-magyarázó, tanítói és hitvédő munkáját. Ekkor készültek több jelentős kommentárja és homíliája, valamint a Kelszosz ellen című nagy hitvédő műve. Gazdag pártfogója, Ambrosziosz gyorsírókat és másolókat biztosított számára; ez tette lehetővé, hogy rendkívül nagy terjedelmű életművet hozzon létre.

244 körül Bosztrában részt vett Berüllosz püspök tanításának vizsgálatában, és a hagyomány szerint hozzájárult ahhoz, hogy a püspök elfogadja az egyházi tanítást. Más vitákban is meghívták szakértőként, például a lélek természetével és a feltámadással kapcsolatos kérdésekben.

A Decius császár alatti üldözés során bebörtönözték és megkínozták. A kínzásokat túlélte, de egészsége súlyosan megromlott. 253–254 körül halt meg, valószínűleg Türoszban.

Művei

Órigenész életműve az ókeresztény irodalom egyik legnagyobb korpusza volt. A későbbi ókori hagyomány rendkívül nagy számú, olykor több ezer „könyvet” tulajdonított neki; e szám azonban antik értelemben vett könyvekre, homíliákra, kommentár-egységekre és kisebb értekezésekre vonatkozik, nem modern értelemben vett önálló könyvekre.

Hexapla és bibliai szövegkritika

Órigenész egyik legnagyobb vállalkozása a Hexapla volt. Ez az Ószövetség hat oszlopba rendezett szövegkritikai összeállítása volt: az első oszlopban a héber szöveg, a másodikban annak görög betűs átírása, majd Aquila, Szümmakhosz, a Septuaginta és Theodotion görög fordítása állt. Egyes könyveknél további görög fordításokat is használt. A munka célja az volt, hogy a keresztények, a zsidók és a különböző görög fordításokat használó közösségek közötti vitákban megbízhatóbb szöveg-összehasonlítás álljon rendelkezésre.

A Hexapla különösen fontos volt azoknál a helyeknél, ahol a Septuaginta eltért a héber szövegtől, vagy ahol a messiási értelmezés körül vita támadt. Órigenész jelekkel jelölte a Septuaginta és a héber szöveg közötti különbségeket. A mű hatalmas terjedelme miatt csak töredékesen maradt fenn, főként későbbi idézetekben és széljegyzetekben.

Kommentárok, homíliák és rövid magyarázatok

Órigenész a Szentírás csaknem egészét magyarázta. Bibliamagyarázó művei három fő csoportba sorolhatók: rövid szómagyarázatok, prédikációs jellegű homíliák és nagy terjedelmű kommentárok. A kommentárokban részletesebben fejtette ki nyelvi, történeti, teológiai és lelki értelmezéseit; a homíliák inkább lelkipásztori és erkölcsi célú magyarázatok voltak.

Homíliái közül latin fordításban és görög töredékekben számos fennmaradt. Kommentárjai közül legjelentősebbek a János evangéliumához, Máté evangéliumához, a Római levélhez és az Énekek énekéhez írt művek. A János-kommentár a korai görög teológiai bibliamagyarázat egyik legfontosabb alkotása.

2012-ben a müncheni Bayerische Staatsbibliothek Cod. graec. 314 jelzetű görög kéziratában Marina Molin Pradel azonosítása és Lorenzo Perrone kutatásai nyomán Órigenésznek tulajdonított zsoltárhomíliák kerültek a kutatás előterébe. A kézirat 29 görög homíliát őriz, amelyek jelentősen bővítették ismereteinket Órigenész zsoltármagyarázatáról.

A princípiumokról

A princípiumokról a keresztény teológia egyik első nagy rendszerező kísérlete. Órigenész ebben a műben a hit szabályából kiindulva tárgyalja Istent, a Szentháromságot, a teremtést, a szabad akaratot, a szellemi lényeket, a Szentírás értelmezését és az üdvtörténet végső célját. A mű több ponton a gnosztikus és determinista tanokkal szemben védi a teremtő Isten jóságát, a világ értelmességét, az ember szabadságát és az isteni igazságosságot.

A mű előszavában Órigenész hangsúlyozza, hogy az igaz tanítás mércéje az apostoloktól áthagyományozott és az Egyházban megőrzött hit. Az apostoli tanítás világosan áthagyományozott pontjai közé sorolja, hogy egy Isten teremtette a mindenséget, Jézus Krisztus az Atyától született minden teremtmény előtt, általa lett minden, megtestesülésekor pedig „Istenként emberré lett” és „megmaradt annak, ami volt: Istennek”. Ugyanitt a Szentlelket az Atyához és Fiúhoz társuló dicsőségben és méltóságban említi.

A mű egyes spekulatív tételei — különösen a lelkek preegzisztenciája, a világkorszakok és az apokatasztaszisz kérdése — később súlyos vitákat váltottak ki. Értékelését nehezíti, hogy teljes görög szövege nem maradt fenn; Rufinus latin fordítása több helyen magyarázó és simító jellegű lehetett. A mű értelmezését különösen megnehezíti, hogy teljes görög szövege elveszett, és nagyobbrészt Rufinus latin fordításából ismert. Crouzel szerint Órigenész gondolkodását nem szabad egyetlen későbbi dogmatikai rendszerként olvasni: a De principiis több helyen kutató jellegű, hipotetikus és vitázó teológiai gondolkodást tükröz. Emiatt a mű problémás állításait a teljes órigenészi életművel, a fennmaradt görög töredékekkel és a későbbi latin közvetítések sajátosságaival együtt kell értékelni.

Kelszosz ellen

A Kelszosz ellen Órigenész hitvédő főműve. A 2. századi pogány filozófus, Kelszosz keresztényellenes művére válaszol, pontról pontra követve és cáfolva ellenfele állításait. A mű a niceai zsinat előtti keresztény hitvédelem egyik legfontosabb alkotása: tárgyalja a kereszténység társadalmi helyzetét, a zsidó és pogány bírálatokat, a csodák kérdését, Jézus Krisztus személyét, a Szentírás értelmezését, valamint a keresztény hit és a görög filozófia viszonyát.

A mű értékes adatokat őriz a 3. századi zsidó–keresztény vitákról is, például Izajás könyve szenvedő szolgájának értelmezéséről.

Aszketikus és lelki művei

Órigenész gyakorlati teológiai művei közül kiemelkedik Az imádságról és a Buzdítás a vértanúságra. Az előbbi az imádság természetét, a Miatyánk értelmezését és a keresztény lelki élet rendjét tárgyalja. Az utóbbit Maximinus Thrax üldözése idején írta Ambrosziosznak és Protoktétosznak, a vértanúságra készülő keresztények bátorítására.

Az imádságról szóló műben Órigenész arról is beszél, hogy a helyesen imádkozó keresztény nincs egyedül: Krisztus, az angyalok és az elhunyt szentek lelkei is részt vesznek az Egyház imádságában.

Társadalmi és politikai nézetei

Katonai szolgálat és közéleti szerepvállalás

Órigenész a keresztények római államhoz való viszonyáról főként a Kelszosz ellen VIII. könyvében beszél. Kelszosz azzal vádolta a keresztényeket, hogy nem segítik a császárt, nem harcolnak érte, és nem vállalnak szerepet a birodalom védelmében. Órigenész válasza szerint a keresztények nem lázadók és nem közömbösek a közjó iránt, hanem más módon szolgálják a birodalmat: imádsággal, önmegtagadással és erkölcsi életükkel.

A katonai szolgálat kérdésében Órigenész a keresztényeket a pogány kultusz papjaihoz hasonlítja, akik háború idején sem ontanak vért, hogy tiszta kézzel mutathassák be áldozataikat. Szerinte a keresztények mint Isten papjai és szolgái nem harcolnak fegyverrel, hanem imádságban küzdenek azokért, akik igaz ügyért harcolnak, és az igazságosan uralkodó királyért. A keresztények tehát nem fegyverrel szolgálják a birodalom javát: nem harcolnak a császár alatt, de a császárért harcolnak, „a jámborság külön seregét” alkotva.

Órigenész álláspontját nem célszerű egyszerűen modern értelemben vett politikai pacifizmusként leírni. Nem tagadja az államhatalom létjogosultságát, és imádságra szólít fel a törvényesen uralkodókért. Ugyanakkor a keresztények sajátos hivatását nem a fegyveres szolgálatban, hanem az imádságos és papi jellegű közbenjárásban látja. John Helgeland kutatásai arra is rámutattak, hogy a korai keresztények katonai szolgálatával kapcsolatos vitát a római hadsereg vallási kötelezettségeinek, az eskünek és a császárkultuszhoz kapcsolódó gyakorlatoknak a figyelembevételével kell értelmezni.

A közhivatal vállalásáról Órigenész hasonlóan érvel. Nem azért utasítja el a keresztények világi hivatalvállalását, mert a keresztények ki akarnának vonulni a társadalomból, hanem mert szerinte az Egyházban végzett szolgálat magasabb és szükségesebb feladat: a keresztény vezetők a hívők és a kívülállók üdvösségét szolgálják.

Írásmagyarázata

Órigenész elsősorban a Szentírás magyarázója akart lenni. Magyarázatának központi meggyőződése az volt, hogy az egész Írás Krisztusra, az Egyházra és a lélek üdvösségére irányul. A bibliai szövegben megkülönböztette a történeti vagy betű szerinti, az erkölcsi és a lelki értelmet. A későbbi középkori írásmagyarázat kialakulásában ez az órigenészi örökség fontos szerepet játszott.

Módszerét gyakran érte az a vád, hogy allegorikus magyarázata feloldja a történeti jelentést. Ez a bírálat nem alaptalan minden részletben, mert Órigenész olykor valóban merész, mai szemmel túlzó lelki értelmezéseket ad. Ugyanakkor nem helyes úgy bemutatni, mintha általában tagadta volna a bibliai történetek valóságát. Több helyen kifejezetten védi a történeti események valóságát, és a lelki értelmezést gyakran a történeti értelemre építi.

A Szentírásban Órigenész isteni pedagógiát látott. Szerinte az Írás egyes nehézségei, látszólagos ellentmondásai vagy emberies kifejezései arra ösztönzik az olvasót, hogy a betű szerinti értelem mögött mélyebb, Krisztusra és az üdvösségre vonatkozó jelentést keressen. A princípiumokról egyik helyén a tévtanok egyik okát abban látja, hogy az Írást nem lelki módon, hanem pusztán a betű szerint értelmezik.

Crouzel értelmezése szerint Órigenész lelki vagy allegorikus exegézise nem egyszerűen a bibliai szöveg „elspiritualizálása”, hanem abból a meggyőződésből fakad, hogy az üdvtörténeti események és a keresztény szentségi élet már a jelenben részesítenek a végső, eszkatologikus valóságokból. Ezért a bibliai szöveg betű szerinti, erkölcsi és lelki értelme nála nem egymást kizáró réteg, hanem a keresztény élet és az Egyház misztériumának különböző szintű megközelítése.

Teológiai módszere

A hit szabálya és a teológiai kutatás

Órigenész saját módszertani önértelmezésében megkülönböztette az apostoli hagyományhoz tartozó hitigazságokat és azokat a kérdéseket, amelyekben a teológus csak kutató jellegű magyarázatokat adhat. A princípiumokról előszava szerint a biztos tanítás határát az Egyházban áthagyományozott apostoli hit jelöli ki: egy Isten van, aki mindent teremtett; Jézus Krisztus az Atyától született minden teremtmény előtt, általa lett minden, megtestesült, emberré lett, és emberré válva is megmaradt annak, ami volt: Istennek; a Szentlélek pedig az Atyával és a Fiúval együtt részesül tiszteletben és méltóságban.

Ugyanebben a műben Órigenész szerint csak azt szabad igazságnak tartani, ami semmiben sem tér el az egyházi és apostoli hagyománytól. Ez a kijelentés azért fontos, mert mutatja, hogy spekulatív módszere ellenére nem kívánta a teológiát az egyházi hit szabályától függetleníteni.

E kereten belül Órigenész számos kérdésben hipotetikus magyarázatokat javasolt. Írásmódja sok helyen kutató, kérdező és lehetőségeket mérlegelő jellegű, nem pedig véglegesen dogmatizáló. Ez különösen fontos a lelkek preegzisztenciájáról, a világkorszakokról és a végső helyreállításról szóló fejtegetései esetében.

Filozófia és keresztény tanítás

Órigenész filozófiai műveltsége az alexandriai iskola közegében alakult ki. Ismerte a görög filozófia főbb irányzatait, különösen a platonikus és sztoikus hagyományt. Filozófiai fogalmakat használt a keresztény hit magyarázatára, de saját önértelmezése szerint a Szentírás és az apostoli-egyházi hagyomány maradt a teológiai kutatás mércéje.

A görög filozófia használatát Órigenész az „egyiptomi arany” képével igazolta: ahogy Izrael az Egyiptomból hozott értékeket Isten szolgálatába állíthatta, úgy a keresztény tanító is felhasználhatja a pogány filozófia igaz elemeit, ha azokat a hit szolgálatába rendeli. Filozófiahasználata egyszerre tette lehetővé a keresztény tanítás magas szintű hitvédő kifejtését, és adott alkalmat későbbi vitákra.

Szentháromságtana és krisztológiája

Nicea előtti terminológia

Órigenész Szentháromság-tana a niceai zsinat előtti korszakhoz tartozik. Ezért nyelve nem azonos a 4. század végére megszilárduló, később klasszikussá vált „egy isteni lényeg és három hüposztaszisz/személy” formulával. Az olyan görög kifejezések, mint az ouszia és a hüposztaszisz, vagy a „született” és „teremtett” jelentéskörébe tartozó szavak nála még nem mindig ugyanabban a technikai értelemben szerepelnek, amelyet a niceai és kappadókiai tisztázás után nyertek el.

Ez a terminológiai helyzet magyarázza, hogy Órigenész egyes mondatai későbbi dogmatikai nyelven könnyen félreérthetők. Nem minden alárendelőnek hangzó kifejezés jelent nála ariánus értelemben vett alacsonyabbrendűséget; gyakran inkább azt fejezi ki, hogy az Atya a Fiú eredete, a Fiú pedig az Atyától öröktől fogva születik.

A Fiú örök születése

Órigenész az Atyát az istenség forrásának, a Fiút az Atyától öröktől fogva született Igének és Bölcsességnek, a Szentlelket pedig az Atyával és a Fiúval együtt tisztelt isteni valóságnak tekintette. A Fiút nem fogadott fiúnak, hanem természet szerint Fiúnak mondta. A princípiumokról több helye szerint a Fiú eredése nem időbeli esemény: nem volt olyan idő, amikor a Fiú ne lett volna.

Órigenész kifejezetten elutasítja azt az elképzelést, hogy a Fiú az Atya lényegén kívülről, a semmiből jött volna létre, „úgyhogy lett volna olyan, amikor nem létezett”. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy még a „soha nem volt, amikor nem létezett” kifejezést is óvatosan kell érteni, mert az Atyáról, Fiúról és Szentlélekről szóló állítások minden időt, korszakot és örökkévalóságot meghaladnak.

Alexandriai Szent Atanáz a niceai hit védelmében kifejezetten hivatkozott Órigenészre. A Nikaiai Zsinat határozatáról című művének 27. fejezetében olyan módszertani megkülönböztetést alkalmazott, amely szerint Órigenész írásaiban nem azonos súlyúak a kutató, vitagyakorlati jellegű fejtegetések és a határozottan saját tanításként előadott állítások. Atanáz olyan órigenészi szövegeket idézett, amelyek szerint a Fiú mint az Atya képmása, Igéje, Bölcsessége és Élete soha nem volt nemlétező. Ezért Atanáz Órigenészt a Fiú örök együttlétezésének tanújaként használta, nem pedig az arianizmus előfutáraként; ez azonban nem jelentette minden órigenészi spekuláció jóváhagyását.

János 1,1 és a Logosz istensége

Órigenész János-kommentárjában különbséget tesz az Atya mint „az Isten” és a Logosz mint „Isten” között. Ezzel nem azt akarja állítani, hogy a Fiú a teremtmények közé tartozna, hanem az Atya forrásjellegét, vagyis azt, hogy a Fiú öröktől fogva az Atyától születik. A szakasz célja egyszerre a modalizmus elkerülése — vagyis az Atya és a Fiú összekeverésének elutasítása — és a Fiú istenségének védelme.

A kérdés lényege úgy fogalmazható meg, hogy Órigenész szerint a Fiú nem ugyanaz a személy, mint az Atya, de nem is puszta teremtmény. Ő az Atyától születő Ige, aki által minden lett. E megfogalmazás nem teljesen azonos a későbbi niceai nyelvvel, de nem is az ariánus tanítás egyszerű előzménye.

Példabeszédek 8,22 és a „teremtett” nyelv

Különösen vitatott a Péld 8,22 értelmezése, ahol a Septuaginta görög szövege szerint a megszemélyesített Bölcsesség azt mondja: „az Úr teremtett [ἔκτισε, éktise] engem útjai kezdetéül”. Órigenész e szöveg alapján olykor „teremtett” nyelvet használ a Bölcsességre, vagyis a Fiúra. A későbbi ariánus viták után ez a nyelv veszélyesnek tűnt.

E szóhasználat nála azonban nem feltétlenül azonos a későbbi ariánus teremtmény-Krisztológiával. A Fiú mint isteni Bölcsesség úgy „a teremtés kezdete”, hogy benne vannak a teremtett világ isteni mintái és princípiumai, továbbá a görög szövegben azonban az ektiszen me arkhén szerkezet nem feltétlenül azt jelenti, hogy a Bölcsesség a semmiből teremtett lény volna. A szerkezet nyelvtanilag értelmezhető kettős tárgyesetként is: nem szükségképpen creatio ex nihilo értelemben vett „megteremtett engem”, hanem érthető úgy is, hogy „engem kezdetté” vagy „princípiummá tett”. Ez az értelmezés összhangban áll Órigenész János-kommentárjának gondolatmenetével, ahol az arkhé nem egyszerűen időbeli kezdetet, hanem a teremtés isteni princípiumát és mintarendjét is jelenti.

Hasonló irányú értelmezést őrzött meg később Atanáz is, amikor Római Dénes levelét idézve a Péld 8,22 „teremtett” kifejezését nem a Fiú teremtményi létrejöttére, hanem a művekhez viszonyított princípiumi szerepére vonatkoztatta.

Szubordinációs nyelv és későbbi értelmezések

Órigenész több helyen szubordinacionizmusként ható nyelvet használ. Az Atyát forrásként, a Fiút az Atyától eredő képként és közvetítőként, a Szentlelket pedig a megszentelés rendjében tárgyalja. A modern patrisztikai kutatás eltérően értékeli, hogy e nyelvet milyen mértékben kell valódi szubordinacionizmusnak tekinteni. R. P. C. Hanson erősen hangsúlyozza Órigenész alárendelő fogalmi örökségét, míg Ilaria Ramelli szerint Órigenész trinitárius gondolkodása alapvetően antiariánus irányban hatott tovább. A két értelmezés közös pontja, hogy Órigenész tanítása nem azonosítható egyszerűen Arius későbbi teremtmény-Krisztológiájával.

Henri Crouzel értelmezése szerint Órigenész krisztológiáját nem lehet egyszerűen ariánusnak nevezni. Órigenész valóban használ olyan pre-niceai alárendeltségi nyelvet, amely az Atyát forrásként, a Fiút pedig az Atyától eredő, küldött és közvetítő Logoszként mutatja be. Crouzel szerint azonban ez az alárendeltség nem azonos az ariánus szubordinacionizmussal, mert nem tagadja a Fiú isteni természetét és hatalmi egyenlőségét. Órigenész nem a niceai fogalmi rendszerrel dolgozik, ezért egyes megfogalmazásai későbbi szemmel pontatlannak vagy veszélyesnek tűnhetnek, de egész életműve alapján Crouzel inkább pre-niceai, proto-ortodox teológusként értelmezi, nem pedig ariánus vagy egyszerűen eretnek szerzőként. Órigenész tehát pre-niceai, spekulatív, biblikus és spirituális teológus, akinek krisztológiájában van alárendeltségi nyelv, de ez nem ariánus teremtménykrisztológia, mivel a Fiú alárendeltsége Órigenésznél nem zárja ki az isteni természet azonosságát és a hatalom egyenlőségét az Atyával.

A Szentlélekről szóló tanítása kevésbé kidolgozott és több ponton problematikusabb, mint a Fiúról szóló tanítása. Miközben a hit szabályában a Szentlelket az Atyával és a Fiúval együtt részesíti tiszteletben, egyes magyarázó helyeken olyan megfogalmazásokat használ, amelyek későbbi niceai-konstantinápolyi szemszögből félreérthetők vagy elégtelenek. Különösen a János-kommentár egyes helyei vetettek fel későbbi kérdéseket, mert Órigenész ott a Szentlélek eredetét és működését a Logoszhoz viszonyítva tárgyalja, nem pedig a későbbi konstantinápolyi hitvallás nyelvén.

Krisztológiája és Mária szüzessége

Órigenész krisztológiája egyszerre anti-gnosztikus, anti-doketista és spekulatív jellegű. A gnosztikusokkal szemben védte a teremtés jóságát és az Ószövetség Istenének azonosságát Jézus Krisztus Atyjával. A doketistákkal szemben vallotta, hogy Krisztus valóságosan emberré lett, valóságos testet vett fel, szenvedett és feltámadt.

Krisztus személyében Órigenész a Logosz, az emberi lélek és a test egységéről beszélt. Spekulációjában Krisztus emberi lelke már a megtestesülés előtt tökéletesen és változatlanul egyesült a Logosszal. Ez a gondolat későbbi krisztológiai szempontból problematikusnak bizonyult. Ugyanakkor azt is mutatja, hogy Órigenész számára Krisztus embersége nem pusztán látszólagos testiség volt, hanem valóságos emberi összetevőkkel bírt.

Órigenész a korai keresztény szerzők között fontos tanúja Mária szüzessége tiszteletének. A Máté-kommentár egyik töredékében Máriát a női szüzesség zsengéjeként említi, és úgy érvel, hogy az Ige megtestesülésének szolgálatára kiválasztott test a Szentlélek beárnyékolása után nem illett, hogy férfival való közösséget ismerjen.

Egyháztana és szentségtana

Órigenész egyháztana biblikus és spirituális jellegű. Az Egyházat egyszerre tekintette a hívők közösségének, Krisztus testének és Isten földi városának. Az Egyházon kívüli üdvösség kérdésében több helyen olyan szigorú megfogalmazásokat használ, amelyek a későbbi extra Ecclesiam nulla salus típusú gondolatok előzményei közé sorolhatók.

A keresztségről úgy beszél, mint a bűnök bocsánatának, az újjászületésnek és a keresztény élet kezdetének szentségéről. A Római levélhez írt, Rufinus latin fordításában fennmaradt kommentárban a kisgyermekek megkeresztelését apostoli hagyományra vezeti vissza.

A bűnbánatról szóló tanításában megkülönbözteti a keresztség előtti és utáni bűnök kérdését. A keresztség után elkövetett súlyos bűnök esetében a bűnbánat, a vezeklés, az alamizsna, a megbocsátás, a szeretet gyakorlása, valamint az egyházi szolgálattevő előtti bűnvallás szerepét említi. E tanítás fontos tanúja a 3. századi bűnbánati fegyelemnek.

Az Eucharisztiáról szóló tanítása nem későbbi skolasztikus fogalmakkal van megfogalmazva. Egyszerre beszél a szentségi kenyér megszentelődéséről és Krisztus igéinek lelki befogadásáról. Ezért nála az Eucharisztia egyszerre szentségi valóság és spirituális táplálék: a látható jel és a Logosz igéinek belső befogadása szorosan összetartozik.

Antropológia és eszkatológia

Szabad akarat és bűn

Órigenész a gnosztikus és determinista rendszerekkel szemben erőteljesen védte a szabad akaratot. Szerinte Isten igazságossága nem egyeztethető össze azzal, hogy egyes lelkek természetüknél fogva üdvösségre, mások pedig kárhozatra lennének rendelve. Az emberi döntés, az erkölcsi felelősség és az isteni nevelés ezért központi szerepet játszik rendszerében.

A lelkek preegzisztenciája

Antropológiai spekulációjának egyik legismertebb és legvitatottabb eleme a lelkek preegzisztenciája. Órigenész egyes műveiben úgy véli, az értelmes teremtmények, vagyis a logikoi, eredetileg Isten felé forduló szellemi lényekként léteztek, majd szabad akaratuk különböző használata miatt különböző fokban távolodtak el Istentől. A földi élet és a test ennek a bukásnak, illetve a gyógyító isteni nevelésnek a része.

E tanítás nem azonos a keleti vallásokból ismert reinkarnációval. Órigenész nem a lélek állatokba vagy növényekbe vándorlását tanította, hanem az értelmes teremtmények bukásáról és testhez kötött, gyógyító-nevelő állapotáról spekulált. A tanítás később súlyos bírálatot váltott ki, de Órigenész nem azonosítható a gnosztikus testgyűlölettel: a testet nem önmagában rossznak tartotta, hanem olyan állapotnak, amely a bukott lélek nevelésére és helyreállítására szolgálhat.

Apokatasztaszisz és végső helyreállítás

Órigenész eszkatológiájának legismertebb és legvitatottabb eleme az apokatasztaszisz (görögül: ἀποκατάστασις), vagyis a végső helyreállítás gondolata. Egyes szövegeiben a büntetést megtisztító, gyógyító és nevelő folyamatként értelmezi, és reményt fogalmaz meg a racionális teremtmények végső gyógyulására. E gondolat későbbi formái, különösen amikor a démonokra és a Sátánra is kiterjesztették, az órigenista viták egyik fő tárgyává váltak.

Órigenész ezzel kapcsolatban gyakran bibliai helyekre, különösen az 1Kor 15,28 „Isten lesz minden mindenben” formulájára hivatkozott. Óvatosan kell azonban megfogalmazni azt az állítást, hogy Órigenész dogmaként tanította volna a Sátán üdvözülését. Fennmaradt tanúság szerint maga tiltakozott e vád ellen. Ezért a modern szakirodalom gyakran különbséget tesz Órigenész saját reményszerű vagy hipotetikus megfogalmazásai és a későbbi órigenista rendszerek között, amelyek a végső helyreállítást zárt dogmatikai állítássá merevítették.

Crouzel óvatosabb értelmezése szerint Órigenész apokatasztaszisz-tanát nem szabad automatikusan testetlen vagy személyiséget feloldó végállapotként értelmezni. Szerinte a fennmaradt művek alapján Órigenésznél nem bizonyítható teljes bizonyossággal egy olyan végső állapot, amelyben a feltámadt test csupán átmeneti lenne, vagy amelyben a teremtett személyek önazonossága feloldódna az isteni egységben. A kérdés megítélését nehezíti, hogy A princípiumokról vitatott helyei latin fordításban, illetve Jeromos és Justinianus polemikus közvetítésében maradtak fenn.

A feltámadott test kérdése

A feltámadás kérdésében Órigenész tanította a test feltámadását, de a feltámadt test azonosságát nem az anyagi részecskék változatlan azonosságában, hanem a test formájának, személyes azonosságának és Isten által megőrzött struktúrájának folytonosságában kereste. Ez a felfogás később éles kritikát váltott ki, mert egyes ellenfelei szerint veszélyeztette a testi feltámadás realizmusát. Crouzel szerint Órigenész a feltámadásról két értelemben beszél. Az első, részleges feltámadás már a jelen életben elkezdődik: a hívő a keresztségben és az erkölcsi-lelki megújulásban részesedik Krisztus halálában és feltámadásában. A második, teljes feltámadás az eszkatologikus beteljesedéshez tartozik. Ez a kettősség magyarázza, hogy Órigenésznél a feltámadás egyszerre jelen idejű lelki valóság és jövőbeli végső esemény.

Órigenész és az órigenizmus

A szakirodalom rendszerint különbséget tesz Órigenész saját tanítása és a későbbi órigenizmus között. Az órigenizmus alatt azokat a tanokat, vitákat és szerzetesi-teológiai irányzatokat értik, amelyek Órigenész egyes spekulációit továbbfejlesztették, rendszerbe foglalták vagy ellenfelei szerint belőle vezették le. Ezért a későbbi órigenista tételek nem minden esetben azonosíthatók közvetlenül Órigenész saját megfogalmazásaival.

A későbbi anti-órigenista vitákban gyakran előfordult, hogy Órigenész egyes hipotetikus vagy vitagyakorlati kijelentéseit elszakították eredeti összefüggésüktől, és későbbi eretnek irányzatokkal kapcsolták össze. Ez a megközelítés eltér attól az óvatosabb olvasási elvtől, amelyet Atanáz alkalmazott, amikor megkülönböztette Órigenész kutató fejtegetéseit határozott tanításától.

Korai bírálatok

Órigenész tanítását már a 4. század elején bírálták. Methodiosz elsősorban a lelkek preegzisztenciáját, a teremtés örökkévalóságának lehetőségét, az allegorikus paradicsomértelmezést és a feltámadási test azonosságáról szóló tanítását támadta. Péter alexandriai püspök a lelkek preegzisztenciáját filozófiai spekulációnak tartotta. A későbbi vitákban további vádak is megjelentek, de ezek egy része már az órigenista hagyomány későbbi formáihoz kapcsolódott.

Órigenésznek már az ókorban is voltak védelmezői. Pamphilosz caesareai vértanú Euszebiosz közreműködésével apológiát írt mellette, amelyben az ellene felhozott vádakat — különösen a Szentháromság-tanra, Krisztus istenségére és a feltámadásra vonatkozó kifogásokat — igyekezett megválaszolni. Az apológia csak részben, Rufinus latin fordításában maradt fenn.

A 4. századi órigenista vita

A 4. század végén az első nagy órigenista válság szerzetesi és egyházpolitikai összefüggésben bontakozott ki. Epiphaniosz, Theophilosz alexandriai pátriárka, Jeromos és Rufinus vitái során Órigenész neve a feltámadási test, az allegorikus magyarázat, a lelkek preegzisztenciája és az apokatasztaszisz körüli viták középpontjába került. A vita személyes és egyházpolitikai elemekkel is összefonódott.

Jeromos pályája különösen összetett. Fiatalabb korában nagyra becsülte és fordította Órigenészt, később viszont az órigenista vitákban kemény bírálója lett. Rufinus ezzel szemben hosszabb ideig Órigenész védelmében lépett fel, bár fordításai éppen emiatt váltak vitatottá.

A 6. századi elítélések kérdése

A 6. században az órigenista viták újra fellángoltak, különösen palesztinai szerzetesi körökben. Justinianus császár 543 körül elítélt több órigenista tételt, majd az 553-as második konstantinápolyi zsinattal kapcsolatban is fennmaradtak Órigenész nevéhez kötött anathémák. A modern patrisztikai kutatásban vitatott, hogy a fennmaradt tizenöt anathéma milyen kapcsolatban áll magával az 553-as egyetemes zsinattal: egyes értelmezések szerint a zsinat előtti vagy zsinaton kívüli császári-egyházi eljáráshoz kapcsolódnak, a későbbi egyházi hagyomány viszont gyakran a zsinati elítélések körében hagyományozta őket.

Az elítélt órigenista tételek között szerepelt a lelkek preegzisztenciájának egyes formája, a bukott szellemek testbe kerüléséről szóló tanítás, a feltámadási test túlzott spiritualizálása, valamint a démonok és gonoszok büntetésének ideiglenességére vonatkozó állítás. A modern patrisztikai kutatás hangsúlyozza, hogy ezek közül nem mindegyik található meg Órigenésznél abban a formában, amelyben a későbbi elítélések szerepeltetik őket.

Hatása és recepciója

Órigenész hatása rendkívül kiterjedt volt. Magyarázó és spirituális műveit számos későbbi görög és latin szerző használta. A 4. századi niceai teológusok nem egységesen, de többnyire árnyaltan viszonyultak hozzá: Atanáz a Fiú örök együttlétezése mellett idézte, Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely pedig válogatást készített írásaiból Philokalia címen; ez nem azonos a későbbi keleti szerzetesi Filokália című gyűjteménnyel. Ugyanakkor több szerző tudatában volt annak, hogy egyes órigenészi formulák problematikusak vagy félreérthetők.

A latin nyugaton Poitiers-i Szent Hilár, Szent Ambrus és Szent Jeromos is sokat merített magyarázataiból, még akkor is, amikor egyes tételeit elutasították. A középkorban Órigenész műveinek jelentős része elveszett vagy gyanússá vált, de magyarázó és spirituális hatása közvetetten tovább élt.

A 20. században Henri de Lubac, Jean Daniélou, Henri Crouzel és más kutatók jelentősen árnyalták megítélését: nem tüntették el vitatott tételeit, de hangsúlyozták, hogy Órigenész gondolkodását nem lehet azonosítani sem a későbbi órigenista rendszerekkel, sem ellenfeleinek polemikus karikatúráival. Crouzel szerint a kutatás egyik fontos fordulata az volt, hogy Órigenészt nem pusztán görög filozófiai rendszeralkotóként, hanem bibliai exegétaként, spirituális szerzőként és egyházi teológusként is vizsgálni kezdték.

A modern Órigenész-kutatás egyik központi kérdése, hogy miként kell értelmezni gondolkodásának egységét. Henri Crouzel a 20. századi kutatástörténetben két fő irányt különböztetett meg. Az egyik megközelítés Órigenészt elsősorban görög filozófiai rendszeralkotóként értelmezte, és tanítását gyakran a későbbi órigenizmus vagy ellenfeleinek vádjai felől olvasta vissza. A másik irányzat, különösen Henri de Lubac és más patrisztikus kutatók nyomán, jobban összekapcsolta Órigenész spekulatív teológiáját bibliaértelmezésével, lelki tanításával és egyházi önértelmezésével.

Crouzel szerint Órigenész megértéséhez nem elegendő elszigetelt, később vitatottá vált mondatokat kiragadni; az egyes kérdéseket a teljes fennmaradt életmű, az exegézis, a spirituális tanítás, a vitairatok és a szöveghagyomány összefüggésében kell vizsgálni. Ez a megközelítés nem tagadja Órigenész vitatott spekulációit, de igyekszik különbséget tenni Órigenész saját 3. századi gondolkodása, a későbbi órigenista rendszerek és az ellenfelek polemikus értelmezései között.

A magyar kutatásban Vanyó László, Somos Róbert, Pesthy Monika, Heidl György és Kránitz Mihály munkái járultak hozzá Órigenész életművének megismertetéséhez és magyar nyelvű kiadásához.

Értékelése

A modern patrisztikai kutatás rendszerint árnyaltan értékeli Órigenészt: nem tekinti a későbbi dogmatika hibátlan előfutárának, de nem is azonosítja egyszerűen a később elítélt órigenista tételekkel. A 3. századi Egyház egyik legnagyobb teológiai és bibliamagyarázó teljesítményét nyújtotta, ugyanakkor több spekulációja később bírálatot és részben elítélést váltott ki.

Különösen vitatott maradt a lelkek preegzisztenciája, az apokatasztaszisz egyes értelmezése, a feltámadt test azonosságának kérdése, valamint a niceai fogalmi tisztázás előtti szubordinációs trinitárius nyelv. A Szentháromságról szóló tanításában több későbbi ortodox szerző fontos előzményt látott, de megfogalmazásai nem mindig felelnek meg a későbbi dogmatikai pontosságnak.

Órigenész jelentőségét ezért leginkább abban lehet megragadni, hogy a Szentírás, az egyházi hagyomány és a görög műveltség eszközeivel próbálta értelmezni a keresztény hitet egy olyan korban, amikor a későbbi dogmatikai nyelv még nem alakult ki. Éppen emiatt egyszerre alapvető jelentőségű és kritikával olvasandó szerző.

Magyarul megjelent művei

• Kommentár az Énekek énekéhez; ford., bev., jegyz. Pesthy Mónika; Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993 (A kútnál) ISBN 9637978364
• Órigenész az imádságról és a vértanúságról; ford., bev., jegyz. Vanyó László; Szent István Társulat, Budapest, 1997
• A princípiumokról. IV. könyv 1–3. Az első keresztény hermeneutika; ford., előszó, jegyz. Pesthy Monika; Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1998 (Hermeneutikai füzetek)
• A betű öl, a szellem éltet. Tizenhat homília a Teremtés könyvéhez; ford., szerk. Heidl György; Kairosz Kiadó–Paulus Hungarus Kiadó, Budapest, 1999
• A princípiumokról I–II.; ford. Pesthy Monika, Kránitz Mihály, Somos Róbert; előszó, könyvészeti tájékoztató, szerk. Somos Róbert; Paulus Hungarus–Kairosz, Budapest, 2003 (Catena. Fordítások)
• Kelszosz ellen; ford., előszó, jegyz., névmutató Somos Róbert; Kairosz, Budapest, 2008 (Catena. Fordítások) ISBN 9789636621964
• Homíliák a Teremtés könyvéhez; ford., bev., jegyz. Heidl György; 2. jav. kiad.; Kairosz, Budapest, 2010 (Catena. Fordítások)
• Kommentár János evangéliumához; ford., előszó, jegyz. Somos Róbert; Kairosz, Budapest, 2017 (Catena. Fordítások)
• Zsoltárhomíliák; ford., előszó, bev., jegyz. Somos Róbert; Kairosz, Budapest, 2020 (Catena. Fordítások)
• Az imádságról és a vértanúságról; ford. Vanyó László, bev. átdolg. Somos Róbert; 2. átdolg. kiad.; Szent István Társulat, Budapest, 2022 (Ókori keresztény írók)

Kiadások

Órigenész műveinek régi, ma már kritikai szempontból nem mindenben kielégítő, de továbbra is sokat használt kiadása Jacques Paul Migne Patrologia Graeca sorozatának 11–17. köteteiben található. A fontosabb modern kritikai kiadások közé tartoznak az Origenes Werke és a Sources Chrétiennes sorozatok.

Források

• Alexandriai Szent Atanáz: A Nikaiai Zsinat határozatáról. In: Szent Athanasziosz művei. Ford. Fodor György; a fordításokat az eredeti szöveggel egybevetette Baán István. Szent István Társulat, Budapest, 1991. ISBN 9633605989
• Ayres, Lewis: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.
• Bardy, Gustave: „Origène”. In: Dictionnaire de théologie catholique. Letouzey et Ané, Paris, 1932, 11/2. kötet, 178–216.
• Behr, John ford.: Origen: On First Principles. Oxford University Press, Oxford, 2017.
• Crouzel, Henri: Origen. Ford. A. S. Worrall. T&T Clark, Edinburgh, 1989.
• Crouzel, Henri: „Origen and Origenism”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Gale, Detroit, 2003, 10. kötet, 650–661.
• Crouzel, Henri: „Les études sur Origène des douze dernières années”. Études théologiques et religieuses, 58/1, 1983, 97–107. DOI: 10.3406/ether.1983.2735
• Crouzel, Henri: „La « première » et la « seconde » résurrection des hommes d’après Origène”. Didaskalia, 3/1, 1973, 3–20.
• Crouzel, Henri: „Rufino traduttore del « Peri Archon » di Origene”. Antichità Altoadriatiche, 31, 1987, 29–39.
• Crouzel, Henri: „Les prologues de Rufin à ses traductions d’Origène”. Antichità Altoadriatiche, 39, 1992, 109–120.
• de Lubac, Henri: Histoire et esprit: L'intelligence de l'Écriture d'après Origène. Aubier, Paris, 1950.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Ford. Fila Béla és Jug László. Örökmécs Alapítvány – Szent István Társulat, Bátonyterenye–Budapest, 2004.
• Fritz, G.: „Origénisme”. In: Dictionnaire de théologie catholique. Letouzey et Ané, Paris, 1932, 11/2. kötet, 216–227.
• Hanson, R. P. C.: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1988.
• Heine, Ronald E.: The Commentaries of Origen and Jerome on St. Paul's Epistle to the Ephesians. Oxford University Press, Oxford, 2002.
• Heine, Ronald E.: Origen: Scholarship in the Service of the Church. Oxford University Press, Oxford, 2010.
• Helgeland, John: „Christians and the Roman Army A.D. 173–337”. Church History, 43/2, 1974, 149–163.
• Helgeland, John: „Christians and the Roman Army from Marcus Aurelius to Constantine”. In: Hildegard Temporini – Wolfgang Haase szerk.: Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, II.23.1. Walter de Gruyter, Berlin–New York, 1979, 724–834.
• Helgeland, John – Daly, Robert J. – Burns, J. Patout: Christians and the Military: The Early Experience. Fortress Press, Philadelphia, 1985.
• Kránitz Mihály: Órigenész élete és az Órigenész-kutatás. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1995.
• Perrone, Lorenzo – Molin Pradel, Marina – Prinzivalli, Emanuela – Simonetti, Manlio szerk.: Die neuen Psalmenhomilien: Eine kritische Edition des Codex Monacensis Graecus 314. De Gruyter, Berlin–Boston, 2015.
• Prat, Ferdinand: „Origen and Origenism”. In: The Catholic Encyclopedia. Robert Appleton Company, New York, 1911.
• Ramelli, Ilaria L. E.: „Origen’s Anti-Subordinationism and its Heritage in the Nicene and Cappadocian Line”. Vigiliae Christianae, 65/1, 2011, 21–49.
• Scheck, Thomas P. ford.: St. Pamphilus: Apology for Origen; with the Letter of Rufinus on the Falsification of the Books of Origen. The Catholic University of America Press, Washington, D.C., 2010.
• Somos Róbert: Órigenész és a görög filozófia: Filozófiai jegyek Órigenész munkásságában. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1995.
• Somos Róbert: Logika és érvelés Órigenész műveiben. Kairosz, Budapest, 2011.
• Trigg, Joseph Wilson: Origen: The Bible and Philosophy in the Third-Century Church. John Knox Press, Atlanta, 1983.
• Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Szent István Társulat, Budapest, 2000.

További irodalom

• Behr, John: The Way to Nicaea. St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, 2001.
• Füzy Sándor: Origenes és Celsus. A kereszténység és pogányság szellemi küzdelme a 2. és a 3. században. Vörösmarty Nyomda, Székesfehérvár, 1940.
• Heidl György: Órigenész és a platonizmus. Paulus Hungarus–Kairosz, Budapest, 2004.
• Jean Daniélou: Origène. La Table Ronde, Paris, 1948.
• Kránitz Mihály: A lelkiismeret fejlődése Órigenészig. Márton Áron Kiadó, Budapest, 2002.
• Kránitz Mihály: Órigenész, a hit nagymestere. A III. századi alexandriai egyházi író bemutatása. Kairosz, Budapest, 2008.
• Martens, Peter W.: Origen and Scripture: The Contours of the Exegetical Life. Oxford University Press, Oxford, 2012.
• Pesthy Monika: Órigenész, az exegéta. Az egyházatya Biblia-magyarázata, különös tekintettel a Jeremiás-homíliákra. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1996.
• Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Kapcsolódó szócikkek

• Hexapla
• Ókeresztény irodalom
• Patrisztika
• Alexandriai Szent Kelemen
• Kaiszareiai Euszebiosz
• Alexandriai Szent Atanáz
• Nagy Szent Vazul
• Nazianzi Szent Gergely
• Nüsszai Szent Gergely
• Második konstantinápolyi zsinat