Palamasz Szent Gergely

Palamasz Szent Gergely
Palamasz Szent Gergely ikonja.
szerzetes, teológus, Thesszalonika érseke
Születése
kb. 1296 Konstantinápoly
Halála
1359. november 14. (63 évesen) Thesszalonika
Tisztelete
Egyháza	Konstantinápolyi Egyház
Tisztelik	keleti ortodox egyházak; egyes bizánci rítusú katolikus egyházak
Szentté avatása	1368 Szentté avatta: Philotheosz konstantinápolyi pátriárka
Kegyhely	Thesszalonika, Szent Gergely Palamasz-székesegyház
Ünnepnapja	november 14.; az ortodox hagyományban a nagyböjt második vasárnapja
A Wikimédia Commons tartalmaz Palamasz Szent Gergely témájú médiaállományokat.

Palamasz Szent Gergely (görögül: Γρηγόριος Παλαμᾶς, Grēgorios Palamas; kb. 1296 – 1359. november 14.) bizánci görög szerzetes, teológus, egyházi író és Thesszaloniki érseke volt. Az ortodox kereszténységben a hészükhaszmus egyik legfontosabb védelmezőjeként és a keleti keresztény lelkiség kiemelkedő tanítójaként tisztelik. Tanításának középpontjában az áll, hogy Isten lényege önmagában felfoghatatlan és teremtmény számára hozzáférhetetlen, ugyanakkor Isten saját, teremtetlen működései vagy „energiái” által valóságosan közli magát a világgal és az emberrel.

Palamasz a 14. századi hészükhaszta vita fő alakja lett. Írásaiban a keleti szerzetesi imaélet, különösen a Jézus-ima és a szemlélődő csend teológiai alapját védte Kalábriai Barlaam, majd Grégoriosz Akündosz és Niképhorosz Grégorasz kritikáival szemben. A vitában különös jelentőséget kapott a Tábor-hegyi fény, vagyis Krisztus színeváltozásának fénye: Palamasz szerint ez nem pusztán teremtett optikai jelenség vagy jelképes látomás volt, hanem Isten teremtetlen energiájának megnyilvánulása. A Konstantinápolyban tartott zsinatok 1341-ben, 1347-ben és 1351-ben fokozatosan Palamasz álláspontját igazolták az ortodox egyházi hagyományon belül.

Az ortodox egyházban 1368 óta szentként tisztelik. Emléknapja november 14.; az ortodox liturgikus évben a nagyböjt második vasárnapja is hozzá kapcsolódik, ezért ezt gyakran „Palamasz vasárnapjának” nevezik. Egyes bizánci rítusú katolikus közösségekben is liturgikus tiszteletben részesül, ugyanakkor tanításának latin, katolikus és tomista értékelése hosszú ideig vitatott volt. A vita fő kérdései az isteni egyszerűség, a kegyelem természete, a teremtetlen isteni energiák és a boldogító istenlátás kapcsolata körül forogtak.

Neve és történeti helyzete

A Palamasz bizánci családnév. Gergely a Palaiologosz-dinasztia idején élt, amikor a Bizánci Birodalom politikai és katonai helyzete egyre törékenyebbé vált. Konstantinápoly 1204-es latin elfoglalása, majd a birodalom részleges helyreállítása után a görög Kelet és a latin Nyugat között nemcsak egyházpolitikai, hanem teológiai és kulturális különbségek is felerősödtek. Az 1054-es nagy egyházszakadás után a két hagyomány eltérő intézményi és szellemi környezetben fejlődött: Nyugaton az egyetemek, a skolasztikus filozófia és a koldulórendek váltak meghatározóvá, Keleten pedig továbbra is erős maradt a liturgikus, monasztikus és patrisztikus teológiai kultúra.

A latin nyugati teológiában a skolasztika a hit igazságainak fogalmi tisztázását és racionális rendszerezését hangsúlyozta. Ennek klasszikus képviselője Aquinói Szent Tamás, akinek teológiáját a tomizmus néven ismert filozófiai és teológiai hagyomány folytatta. A keleti kereszténységben ezzel párhuzamosan a „teológia” szó gyakran szorosabban kapcsolódott az imádsághoz, a liturgiához, az aszkézishez és az istenismeret tapasztalati oldalához. A keleti szerzetesi hagyományban gyakran idézett mondás szerint: „Ha teológus vagy, igazán fogsz imádkozni; és ha igazán imádkozol, teológus vagy.” E szemléletben a hit értelmi megértése nem válik el az imádságos és erkölcsi megtisztulástól.

Palamasz tanítása e két világ érintkezési pontján született. Nem volt filozófiaellenes szerző: bizánci műveltsége révén ismerte az arisztotelészi logikát és a görög filozófiát. Ugyanakkor úgy vélte, hogy Isten legmélyebb megismerése nem vezethető le pusztán dialektikus érvekből, hanem a Szentírás, az egyházatyák és az imádságban megtisztult ember tapasztalata felől érthető meg. A hészükhaszta vita ezért nem egyszerűen „misztika és értelem” ellentéte volt, hanem annak kérdése, hogy a keresztény teológiában milyen viszonyban áll egymással kinyilatkoztatás, filozófiai érvelés, egyházi hagyomány és aszketikus tapasztalat.

Élete

Származása és tanulmányai

Gergely kb. 1296-ban született Konstantinápolyban. Családja kis-ázsiai eredetű volt; a török előrenyomulás elől költözött át a bizánci fővárosba. Apja, Konstantinosz Palamasz, II. Andronikosz bizánci császár udvarához tartozott, és Gergely gyermekkorában halt meg. A császári udvar gondoskodott a tehetséges fiú neveltetéséről, aki széles körű klasszikus és filozófiai képzést kapott. Tanulmányai közé tartozott Arisztotelész logikája és a hét szabad művészet is.

A császári környezetben Gergely világi pályára is léphetett volna, de kb. húszéves korában a szerzetesi élet mellett döntött. Anyja, testvérei és a család több tagja is szerzetesi vagy monasztikus életet választott. A későbbi hagiográfiai hagyomány ezt a Palamasz-család egészének aszketikus elköteleződéseként mutatta be.

Athoszi szerzetesi évek

Palamasz két fivérével együtt az Athosz-hegyre ment. Először a Vatopedi kolostor környékén élt egy Nikodémosz nevű hészükhaszta szerzetes vezetése alatt. Nikodémosz halála után a Nagy Lavra közelébe került, majd később magányosabb aszketikus életformát választott. A hészükhaszta szerzetesi környezetben ismerte meg a Jézus-imát és a belső csendre irányuló imahagyományt.

A hészükhaszmus a keleti szerzetesi imaélet egyik formája. Neve a görög hēsychia szóból ered, amely csendet, nyugalmat vagy belső békét jelent. Nyugati párhuzamként részben a szemlélődő vagy kontemplatív ima említhető, de a keleti hagyomány erősebben hangsúlyozza a szív imáját, a test és lélek egységét, valamint a Jézus-ima ismétlését: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam.” A késő bizánci hészükhaszták között az imához olykor légzési és testtartási módszerek is kapcsolódtak; ezek célja nem önmagában a testi technika volt, hanem a figyelem összpontosítása és az értelem „szívbe vezetése”.

Thesszalonika és Berrhoia

A török és kalóztámadások miatt Palamasz egy időre elhagyta Athoszt. Társaival eredetileg a Szentföldre vagy a Sínai monostoraiba kívánt menni, de végül Thesszalonikában maradt. Itt kapcsolódott be egy olyan aszketikus körbe, amelyben a Jézus-imát tanították és gyakorolták. 1326-ban pappá szentelték.

Thesszalonika után Berrhoia közelében remeteséget alapított. Itt aszketikus rend szerint élt: a hét nagyobb részét magányban töltötte, szombaton és vasárnap pedig szerzetestársaival együtt részt vett a közösségi istentiszteleten. Ez a kettős életforma — magányos ima és egyházi-liturgikus közösség — később Palamasz teológiájának is fontos háttere lett: a személyes imatapasztalat nála nem szakadt el az Egyháztól és a szentségi élettől.

Visszatérése Athoszra

1331 körül Palamasz visszatért Athoszra, mert Berrhoia vidékét szerb támadások fenyegették. A Nagy Lavra mellett, Szent Szabbasz remeteségében telepedett le. 1335–1336 körül rövid időre az Esphigmenu monostor elöljárója lett, de nem maradt sokáig a közösség élén, és visszatért a magányosabb életformához.

Ezekben az években Palamasz még nem volt széles körben ismert egyházi vitázó. A hészükhaszta vita azonban hamarosan olyan helyzetbe hozta, amelyben a szerzetesi tapasztalatot dogmatikai és filozófiai nyelven kellett megvédenie.

A hészükhaszta vita

Barlaam kritikája

A vita első nagy ellenfele Kalábriai Barlaam volt, dél-itáliai görög származású szerzetes és humanista műveltségű tanár. Barlaam Konstantinápolyban filozófiai előadásokat tartott, és részt vett a latinokkal folytatott egyesülési vitákban is. A Filioque kérdésében több ponton az ortodox álláspontot védte, de istenismereti nézetei és a hészükhaszta szerzetesekkel szembeni kritikája miatt konfliktusba került Palamasszal.

Barlaam nem modern értelemben vett „agnosztikus” volt, hanem erősen apofatikus és filozófiai érveket használó szerző. Az apofatikus teológia vagy tagadó teológia szerint Istenről a teremtményi fogalmak elégtelensége miatt gyakran biztosabban mondható meg, hogy mi nem Ő, mint az, hogy mi Ő önmagában. Barlaam ebből azt a következtetést vonta le, hogy az Istennel kapcsolatos közvetlen tapasztalatra vonatkozó hészükhaszta állításokat erős gyanúval kell kezelni. Gúnyosan bírálta a szerzetesek testtartási és légzési gyakorlatait, és azokat „köldöknéző” módszerekként állította be.

A bírálat nemcsak a módszerre, hanem a mögötte álló teológiára irányult. A hészükhaszták egyes beszámolói szerint az imádságban ugyanazt a fényt tapasztalták, amely Krisztus színeváltozásakor a Tábor-hegyen ragyogott fel. Barlaam szerint ez nem lehetett Isten teremtetlen valósága: ha fényként tapasztalható, akkor vagy teremtett jelenség, vagy szimbolikus látomás. Palamasz válasza szerint a szerzetesek nem Isten lényegét látják, hanem Isten teremtetlen energiájában részesednek.

A Triádok

Palamasz fő válasza a Barlaam elleni vitában A szentül élő hészükhaszták védelmében című mű, amelyet rendszerint Triádok néven említenek. A mű három hármas egységből áll, és 1338–1341 között keletkezett. Egyszerre védőirat, aszketikus-teológiai magyarázat és filozófiai érvelés.

A Triádok fő kérdése az volt, hogy az ember részesedhet-e valóságosan Istenben anélkül, hogy Isten lényege teremtményi módon megragadhatóvá válna. Palamasz szerint a keresztény üdvösség nem pusztán erkölcsi javulás vagy külső jogi állapot, hanem az ember valóságos részesedése Isten életében. Ez azonban nem jelent panteizmust: az ember nem lesz Isten természet szerint, hanem kegyelemből részesedik Isten teremtetlen működésében. A hészükhaszta vita ezért a keleti kereszténység egyik alapvető kérdését érintette: mit jelent az istenivé válás vagy theószisz.

A konstantinápolyi zsinatok

A vita 1341-ben zsinati szintre került. A konstantinápolyi zsinat Barlaam több állítását elítélte; Barlaam ezután visszatért Itáliába, és később a római egyházzal közösségben álló püspök lett. A vita azonban nem zárult le. Palamasz korábbi támogatója, Grégoriosz Akindynosz egyre inkább attól tartott, hogy a lényeg és energiák megkülönböztetése veszélyezteti Isten egyszerűségét. A konfliktus a bizánci polgárháború politikai összefüggéseibe is belefonódott.

1347-ben újabb zsinat igazolta Palamasz álláspontját, és elítélte Akindynoszt. 1351-ben a Blakhernai palotában tartott zsinat részletesebben is megerősítette a palamita tanítást. A döntések szerint a Tábor fénye nem teremtmény és nem is Isten lényege, hanem Isten teremtetlen, természetes kegyelme és energiája; az ember ebben részesedhet anélkül, hogy Isten lényegét birtokolná vagy felfogná.

Akindynosz, Grégorasz és a vita későbbi szakasza

A vita második szakaszában Grégoriosz Akindynosz lett Palamasz fő ellenfele. Akindynosz eleinte közvetíteni próbált Palamasz és Barlaam között, de később úgy vélte, hogy Palamasz kifejezései túl messzire mennek. Különösen azt kifogásolta, hogy Palamasz valódi különbségről beszél Isten lényege és energiái között.

A harmadik jelentős ellenfél Niképhorosz Grégorasz történetíró és tudós volt. Grégorasz a palamita tanítást filozófiai és teológiai szempontból egyaránt problematikusnak tartotta. A vita e későbbi szakasza már nem pusztán Barlaam személyéhez kötődött, hanem a bizánci teológiai gondolkodás egészének irányáról szólt: arról, hogy a patrisztikus és monasztikus hagyomány milyen fogalmi nyelven értelmezheti az istenismeretet és az ember istenivé válását.

Politikai és társadalmi háttér

A hészükhaszta vita a Bizánci Birodalom válságos időszakában zajlott. A birodalmat polgárháború, gazdasági gyengeség, társadalmi feszültségek és az oszmán török terjeszkedés fenyegette. A hészükhaszmus ezért nem pusztán szerzetesi imairányzat volt, hanem a bizánci ortodox identitás egyik meghatározó eleme is lett. Egyes modern kutatók „politikai hészükhaszmusról” beszélnek, amikor a hészükhaszta lelkiség és a bizánci társadalmi-politikai önértelmezés kapcsolatát vizsgálják.

Érseki szolgálata és utolsó évei

Palamaszt 1347-ben Thesszalonika érsekévé nevezték ki, de városába nem tudott azonnal belépni, mert a helyi politikai viszonyok és a zélóta mozgalom ellenállása ezt megakadályozták. Később elfoglalta érseki székét, és prédikációiban nemcsak dogmatikai kérdésekkel, hanem a keresztény erkölcs, a társadalmi igazságosság, a bűnbánat és az egyházi élet gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott.

1354 körül Konstantinápolyba tartva török fogságba esett. Kis-Ázsiába hurcolták, ahol muszlim vezetőkkel és vallási emberekkel is vitákat folytatott. Fogságából váltságdíj fejében szabadult ki, és visszatért Thesszalonikába. Ez az epizód fontos abból a szempontból, hogy Palamasz nemcsak belső bizánci vitákban, hanem az iszlám világgal való találkozásban is képviselte keresztény teológiai álláspontját.

1359. november 14-én halt meg Thesszalonikában. Tanítványa és barátja, Philotheosz Kokkinosz konstantinápolyi pátriárka 1368-ban szentté avatta. A gyors szentté avatás jelzi, hogy Palamasz tanítása rövid idő alatt az ortodox egyházi önértelmezés egyik fontos részévé vált.

Tanítása

A hészükhaszmus értelme

A hészükhaszmus Palamasz számára nem különleges technika vagy zárt szerzetesi „módszer” volt, hanem a keresztény élet mélyebb értelméhez kapcsolódó imahagyomány. Lényege a szív megtisztítása, az állandó imádság és az Istennel való közösség keresése. A testtartás és a légzés csak segédeszköz lehet; a cél az értelem és a szív összeszedettsége, az alázat, a bűnbánat és a kegyelmi átalakulás.

A keleti keresztény hagyományban a test nem pusztán a lélek akadálya. Palamasz szerint az ember testből és lélekből álló egység, ezért az üdvösség és az ima sem lehet kizárólag szellemi vagy intellektuális folyamat. A test részt vehet a bűnben, de részt vehet a megszentelődésben is. Ez magyarázza, hogy a hészükhaszta ima miért használhatott testi fegyelmet is: nem azért, hogy mechanikusan „előállítsa” Istent, hanem hogy az egész ember Isten felé forduljon.

Isten lényege és energiái

Palamasz legismertebb tanítása az isteni lényeg és energiák megkülönböztetése. A görög ouszía Isten lényegére vagy mivoltára utal: arra, ami Isten önmagában. Az energeia Isten működését, cselekvését, önközlését vagy jelenlétét jelenti. Palamasz szerint Isten lényege teljesen meghaladja a teremtményi megismerést, de Isten energiái nem teremtmények, hanem maga Isten úgy, ahogyan közli magát.

A gondolatot gyakran a nap hasonlatával magyarázzák. A nap belsejét közvetlenül nem birtokoljuk, mégis valóban elérnek bennünket sugarai, fénye és melege. A sugarak nem azonosak egyszerűen a nap belső lényegével, de nem is idegenek tőle. Hasonlóképpen Palamasz szerint az ember nem Isten lényegébe hatol be, hanem Isten saját teremtetlen energiáiban részesedik. Ez a hasonlat nem teljes metafizikai bizonyítás, hanem szemléltetés: azt fejezi ki, hogy Isten egyszerre marad teljesen transzcendens és valóságosan jelenvaló.

A megkülönböztetés pontos filozófiai jellege a mai kutatásban is vitatott. Egyes értelmezők latin skolasztikus kategóriákhoz hasonlítják, mások szerint Palamasz nyelvét nem lehet pontosan tomista vagy skotista kategóriákba zárni. David Bradshaw szerint a lényeg–energiák megkülönböztetés körüli modern viták részben abból fakadnak, hogy a görög patrisztikus és a latin skolasztikus megkülönböztetésfogalmak nem fedik egymást teljesen.

A teremtetlen Tábor-fény

A Tábor-fény Palamasz tanításában Krisztus színeváltozásának fénye. A nyugati skolasztikus értelmezések gyakran teremtett fényként, érzékelhető jelszerű jelenségként vagy Isten dicsőségének teremtett hatásaként értették. Palamasz szerint azonban a tanítványok nem pusztán külső optikai jelenséget láttak, hanem Krisztus isteni dicsőségének teremtetlen fényét. Krisztus nem akkor vált istenivé; inkább a tanítványok szeme nyílt meg arra, ami Krisztusban mindig jelen volt.

E tanítás nem jelenti Isten lényegének látását. Palamasz szerint a tanítványok nem az isteni lényegbe pillantottak be, hanem Isten energiáját tapasztalták. Ezért a Tábor-fény egyszerre valóságos isteni önközlés és nem azonos Isten felfoghatatlan lényegének birtoklásával.

Theószisz: részesedés Isten életében

A theószisz vagy istenivé válás a keleti keresztény üdvösségtan központi fogalma. Nem azt jelenti, hogy az ember természet szerint Istenné válik, és nem jelent panteizmust sem. Azt fejezi ki, hogy az ember kegyelemből részesedik Isten életében, és Krisztusban, a Szentlélek által átalakul. Nyugati fogalmakkal részben a megszentelődéshez, az isteni gyermekké fogadáshoz és a kegyelemben való élethez hasonlítható, de a keleti hagyomány erősebben hangsúlyozza a valóságos részesedés és átalakulás ontológiai oldalát.

A keleti hagyomány egyik szemléltető hasonlata szerint a tűzbe helyezett vas nem szűnik meg vas lenni, de átizzik, fényt és meleget sugároz, és a tűz tulajdonságaiban részesedik. Ugyanígy az ember nem veszíti el teremtményi mivoltát, de Isten kegyelme átalakíthatja. Palamasz szerint ez az átalakulás nem teremtett közvetítőn keresztül pusztán külső módon történik, hanem Isten teremtetlen energiáiban való részesedés által.

Isten megismerése

Palamasz istenismeret-tana több szintet különböztet meg. Isten bizonyos értelemben megismerhető a teremtés rendjéből; megismerhető a Szentírásból és az egyházi hagyományból; megismerhető a megtisztult ember misztikus bölcsességében; végül a Tábor-fény látásában az ember olyan istenítő tapasztalatban részesül, amelyet csak tágabb értelemben lehet „ismeretnek” nevezni. Micał szerint Palamasz e négyféle istenismeretet nem egymást kizáró, hanem egymáshoz kapcsolódó módokként kezeli.

Ez az istenismeret nem pusztán információ Istenről. A keleti hagyományban az igazi istenismeret a megtisztulással, imádsággal és kegyelemmel függ össze. Palamasz ezért nem tagadja a természetes értelem jelentőségét, de elutasítja, hogy az emberi értelem önmagában uralma alá vonhatná Isten titkát.

Palamasz és a filozófia

Palamasz nem volt általános értelemben filozófiaellenes. Ismerte a görög filozófiát, és érveléseiben maga is használt fogalmi különbségtételeket. Kritikája arra irányult, amikor a filozófiai tudás a kinyilatkoztatás és a megtisztult imatapasztalat fölé helyezte önmagát. Szerinte a filozófia hasznos lehet, ha alázattal szolgálja a hit igazságainak tisztázását, de elégtelenné válik, ha Isten közvetlen kegyelmi önközlését pusztán fogalmi vagy szimbolikus jelenségre redukálja.

Ezért a hészükhaszta vita nem egyszerűen „filozófiaellenes szerzetesek” és „racionális humanisták” konfliktusa. Palamasz maga is fogalmi eszközökkel érvelt, ellenfelei pedig nem voltak egyszerűen hitetlen racionalisták. A vita inkább arról szólt, milyen mértékben képes az emberi értelem leírni Isten működését, és hogyan kapcsolódik egymáshoz teológiai fogalom, egyházi hagyomány és aszketikus tapasztalat.

Művei

Palamasz művei nagyobbrészt polemikus, aszketikus, dogmatikai és homiletikai írások. Fontosabb művei:

• A szentül élő hészükhaszták védelmében vagy Triádok – Barlaam kritikáira adott fő válasza, a hészükhaszta imahagyomány és a teremtetlen isteni energiák védelme.
• Hagiorita Tomosz – athoszi szerzetesi környezetben keletkezett hitvalló irat, amely a hészükhaszta álláspontot foglalja össze.
• Százötven fejezet – rövid dogmatikai, aszketikus és teológiai tételek gyűjteménye, amelyet gyakran Palamasz tanításának sűrített összefoglalásaként olvasnak. A műben a teremtés, az ember, az istenismeret, a kegyelem és az isteni energiák kérdései is megjelennek.
• Akindynosz elleni írások – Palamasz egykori támogatójával, majd ellenfelével folytatott vitákhoz kapcsolódó művek.
• Grégorasz elleni írások – a vita későbbi szakaszának polemikus szövegei.
• Homíliák – Thesszalonika érsekeként mondott prédikációk, amelyek a liturgikus év, a vasárnapi evangéliumok, a szentek és az erkölcsi élet témáihoz kapcsolódnak.
• Levelek – teológiai és egyházi vitákhoz kapcsolódó írások, amelyekben Palamasz személyesebb módon is megjelenik.

Tisztelete

Palamaszt 1368-ban, kilenc évvel halála után avatta szentté Philotheosz Kokkinosz konstantinápolyi pátriárka. Az ortodox egyház november 14-én, halála napján emlékezik meg róla. Emellett a nagyböjt második vasárnapján is ünneplik. Ez az ünnep az ortodox hagyományban az ortodoxia első vasárnapja után következik, és azt fejezi ki, hogy a képtisztelet győzelme után a nagyböjt következő állomása az ember istenivé válásának és az isteni fényben való részesedésnek a teológiája.

A bizánci liturgikus hagyományban Palamasz a hészükhaszta ima, a teremtetlen világosság és a theószisz tanítójaként jelenik meg. Ereklyéit Thesszalonikában tisztelik. Ikonográfiájában rendszerint püspöki ruhában, evangéliumos könyvvel vagy áldást adó kéztartással ábrázolják.

A bizánci rítusú katolikus egyházakban Palamasz tiszteletének története összetettebb. Egyes közösségek átvették vagy megőrizték ünnepét, másutt a latin teológiai fenntartások miatt hosszabb ideig mellőzték. A 20. század második felétől a keleti katolikus hagyományokban és az ortodox–katolikus párbeszédben Palamasz megítélése árnyaltabbá vált.

Nyugati, latin és katolikus recepció

A vita tétje nyugati fogalmakkal

A latin és a bizánci hagyomány közti feszültség megértéséhez fontos látni az eltérő kiindulópontokat. A nyugati skolasztikus teológia szerint az üdvösség végső célja a boldogító istenlátás, amelyben a megdicsőült értelem közvetlenül Isten lényegét szemléli. A tomista hagyomány szerint Isten abszolút egyszerű: benne nincs összetétel lényeg és lét, lényeg és tulajdonság, lényeg és cselekvés között. Isten nem részekből áll, nem válik többféle isteni valóságra, és nem lehet benne olyan különbség, amely teremtményi összetételhez hasonlítana.

Ebből a logikából nézve Palamasz tanítása nehézséget okozott. Ha Isten lényege és energiái „valóban” különböznek, akkor a nyugati kritikusok szerint úgy tűnhet, mintha Istenben összetétel lenne. Ha pedig az ember nem Isten lényegében, hanem energiáiban részesedik, akkor felmerülhetett a kérdés, hogy ez nem csökkenti-e a végső istenlátás teljességét. Palamasz ezzel szemben azt állította, hogy a lényeg hozzáférhetetlensége nem távolítja el Istent az embertől, hanem éppen az energiák által válik lehetővé a valóságos, teremtetlen kegyelmi közösség.

Kritikai pontok

A hagyományos latin kritika több ponton fogalmazott meg fenntartásokat:

Kérdés	Nyugati, tomista aggodalom	Palamita válasz
Isten egyszerűsége	Ha Istenben lényeg és energiák valóban különböznek, akkor úgy tűnhet, mintha Isten összetett volna.	Palamasz szerint a különbség nem részekre osztja Istent, hanem azt fejezi ki, hogy az egyszerű Isten felfoghatatlan lényegében és közölhető működésében egyaránt ugyanaz az Isten.
Kegyelem	A latin skolasztika gyakran beszél teremtett kegyelemről mint a lélekben létrejövő habitusról vagy állapotról.	Palamasz a kegyelem teremtetlen oldalát hangsúlyozza: az ember nem pusztán teremtett hatást kap, hanem Isten teremtetlen energiájában részesedik.
Boldogító istenlátás	A katolikus tan szerint az üdvözültek Isten lényegét látják.	Palamasz szerint Isten lényege teremtmény számára soha nem birtokolható; az üdvözítő látás Isten teremtetlen dicsőségében és energiájában való részesedés.
Tábor-fény	A latin kritika gyakran teremtett fényként vagy érzékelhető jelszerű hatásként értelmezte.	Palamasz szerint a Tábor-fény Isten teremtetlen dicsősége, amelyet a tanítványok kegyelmi módon láttak.
Filioque és trinitológia	Egyes nyugati szerzők szerint a palamita energiafogalom összefügg a keleti Filioque-kritikával, és eltérő trinitológiai hangsúlyokat eredményez.	Palamasz tanításában az energiák a Szentháromság közös isteni működései, nem külön negyedik isteni valóság és nem az isteni személyek helyettesítői.

A tomista kritika lényege nem egyszerűen az volt, hogy a nyugati szerzők elutasították a misztikát. A latin hagyományban is gazdag szemlélődő és misztikus teológia létezett. A probléma inkább az volt, hogy a palamita megkülönböztetés a tomista metafizika felől nézve veszélyeztetni látszott Isten abszolút egyszerűségét és az isteni lényeg végső látásának tanát.

Kegyelem: teremtett habitus és teremtetlen energia

A kegyelem kérdése különösen fontos különbség. A nyugati skolasztikus teológiában a megszentelő kegyelem gyakran olyan teremtett természetfölötti habitusként jelenik meg, amely az ember lelkében létrejön, és képessé teszi őt az Istennel való életre. Ez nem jelenti azt, hogy a kegyelem forrása ne Isten lenne, de a kegyelmi állapotot a lélekben létrejövő teremtett minőségként is le lehet írni.

A palamita teológia inkább azt hangsúlyozza, hogy az üdvözítő kegyelem teremtetlen isteni energia. Az ember nem Isten lényegében részesül, de nem is csupán Istentől különálló teremtett hatásban: Isten saját teremtetlen életében részesedik, amennyiben Isten ezt energiái által közli. Ez a különbség a katolikus–ortodox párbeszéd egyik legérzékenyebb dogmatikai pontja lett.

Jugie és a modern katolikus kritika

A 20. század eleji nyugati katolikus recepcióban Martin Jugie neoskolasztikus kritikája különösen nagy hatású volt. Jugie a Dictionnaire de théologie catholique Palamaszról és a palamita vitáról szóló szócikkeiben Palamaszt újítóként és teológiailag problematikus szerzőként mutatta be. Norman Russell szerint Jugie nem törekedett teljes pártatlanságra, hanem a korabeli neotomista római katolikus ortodoxia szemszögéből értékelte Palamaszt.

Jugie és más régebbi latin szerzők számára Palamasz tana azért tűnt veszélyesnek, mert azt látták benne, hogy az isteni lényeg és energiák különbsége megsérti az isteni egyszerűséget. Mások a Tábor-fény teremtetlen értelmezését kifogásolták, vagy úgy vélték, hogy a hészükhaszta ima testi módszerei könnyen babonasághoz vagy pszichológiai tévedéshez vezethetnek.

A régebbi katolikus kritika egyes pontjai a modern kutatásban is megmaradtak mint jogos kérdések, de ma gyakrabban árnyaltabb formában jelennek meg. A kortárs katolikus és ortodox szerzők jelentős része nem egyszerűen eretnekségként vagy félreértésként kezeli Palamasz tanítását, hanem azt vizsgálja, hogyan viszonyul a keleti patrisztikus és a nyugati skolasztikus fogalomrendszer egymáshoz.

Újabb katolikus és ökumenikus értékelések

A 20. század közepétől Palamasz nyugati megítélése megváltozott. Vladimir Lossky és John Meyendorff munkái az ortodox teológia megújulásában központi szerepet játszottak, és Palamaszt a patrisztikus hagyomány folytatójaként mutatták be. Meyendorff szerint Palamasz nem új tanítást talált fel, hanem a keleti keresztény üdvösség- és istenismeret-tan belső logikáját fogalmazta meg a 14. századi viták nyelvén.

A modern kutatás ugyanakkor Meyendorff értelmezését is árnyalja. Tikhon Pino szerint a 20. századi neo-palamita sémák néha túlságosan éles ellentétet rajzoltak Kelet és Nyugat, tapasztalat és racionalizmus, patrisztika és skolasztika közé. Alexis Torrance szintén figyelmeztet arra, hogy a késő bizánci recepció sokkal összetettebb volt: a palamita vita már a 14. században is kelet–nyugati kérdésekkel érintkezett, de nem ezekre redukálható.

A katolikus–ortodox párbeszédben André de Halleux, Jean-Claude Larchet, Marcus Plested és más szerzők azt vizsgálták, hogy a palamita és skolasztikus teológia vajon egymást kizáró dogmatikai rendszerek-e, vagy inkább ugyanazon keresztény hit különböző, részben összeegyeztethető teológiai nyelvei. De Halleux szerint a keleti és nyugati hagyomány eltérései a kegyelemben való részesedés és Isten megismerése körül valósak, de nem feltétlenül kell minden különbséget dogmatikai ellentmondásként kezelni.

II. János Pál pápa több alkalommal hangsúlyozta a keleti keresztény hagyomány értékét, és a kereszténység „két tüdejéről” beszélt. Bár Palamasz tanítása nem vált a katolikus dogmatika hivatalos részévé, a mai katolikus teológiai érdeklődés jóval nyitottabb az ortodox hészükhaszta hagyomány és a theószisz iránt, mint a korábbi neoskolasztikus korszakban.

Görögkatolikus liturgikus kérdés

Palamasz tisztelete a görögkatolikus egyházakban külön történeti kérdés. Baán István tanulmánya bemutatja, hogy a római kiadású görög liturgikus könyvek egyes időszakokban kihagyták Palamasz nagyböjti emlékezetét, míg más keleti katolikus közösségekben idővel visszakerült vagy megmaradt a tisztelete. A vita nemcsak Palamasz személyéről szólt, hanem arról is, hogy a bizánci rítusú katolikus egyházak milyen mértékben őrizhetik saját liturgikus és teológiai örökségüket a latin teológiai fenntartások mellett.

Modern kutatás és értelmezések

A 20–21. századi Palamasz-kutatás több irányban fejlődött. Egyes szerzők Palamasz patrisztikus forrásait vizsgálják, különösen a kappadókiai atyák, Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész, Hitvalló Szent Maximosz és Új Teológus Szent Simeon hatását. Mások a lényeg–energiák megkülönböztetés filozófiai természetét elemzik. Megint mások a hészükhaszta vita társadalmi, politikai és egyháztörténeti hátterét kutatják.

Marcus Plested szerint Palamasz tanítása az isteni egyszerűségről nem pusztán védekező jellegű: Palamasz ismételten állítja, hogy Isten egyszerűsége nem sérül, hanem éppen az energiákban való önközlés által érthető helyesen. Plested értelmezésében Palamasz gondolkodása bizonyos alapvető intuícióiban közelebb állhat latin kortársaihoz, mint azt a régebbi éles Kelet–Nyugat szembeállítások sugallták.

Wojciech Micał Palamasz istenismeret-tanának több szintjét elemzi, David Bradshaw a lényeg–energiák megkülönböztetés típusát vizsgálja, Alexandros Chouliaras pedig Palamasz antropológiáját, a test, a lelki érzékek és az Isten képmása kérdését tárgyalja.

A modern kutatás egyik fontos tanulsága, hogy Palamaszt nem célszerű sem pusztán „antinyugati” ortodox hősként, sem egyszerűen skolasztikaellenes misztikusként, sem pedig katolikus szempontból problémás újítóként ábrázolni. Tanítása a késő bizánci szerzetesi, liturgikus, patrisztikus és filozófiai kultúra összetett összefüggésében érthető meg.

Teológiai jelentősége ma

Palamasz teológiája ma főként három területen jelentős. Először, az ortodox lelkiségben a hészükhaszmus, a Jézus-ima és a theószisz teológiai alapjaként szolgál. Másodszor, a katolikus–ortodox párbeszédben az isteni kegyelem, az istenismeret és a boldogító istenlátás kérdéseinek egyik legfontosabb viszonyítási pontja. Harmadszor, a modern keresztény gondolkodásban hozzájárul ahhoz a kérdéshez, miként lehet egyszerre komolyan venni Isten felfoghatatlan transzcendenciáját és az emberrel való valóságos közösségét.

Palamasz jelentősége abban áll, hogy a keleti hagyomány nyelvén megpróbálta egyszerre védeni Isten teljes megközelíthetetlenségét és a kegyelemben való valóságos részesedést. Ez a feszültség a keresztény teológia egyik tartós kérdése: hogyan lehet Isten valóban több minden teremtménynél, és mégis valóban jelen az ember életében.

Művei magyarul

• Palamasz Szent Gergely: A szentül élő hészüchaszták védelmében; ford. Baán István; Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 2016. ISBN 9786155073397

Források

• Baán István: „Comment était évalué Grégoire Palamas et sa doctrine en Occident, et l’influence de cette position d’esprit sur les livres des églises greco-catholiques?”, Eastern Theological Journal, 1/2, 2015, 243–263.
• Bradshaw, David: „Essence and Energies: What Kind of Distinction?”, Analogia, 6, 2019, 1–31.
• Chouliaras, Alexandros: The Anthropology of St Gregory Palamas: The Image of God, the Spiritual Senses, and the Human Body, Vrije Universiteit Amsterdam, 2019.
• De Halleux, André: „Palamisme et Scolastique. Exclusivisme dogmatique ou pluriformité théologique?”, Revue théologique de Louvain, 4/4, 1973, 409–442.
• Jugie, Martin: „La controverse palamite (1341–1368). Les faits et les documents conciliaires”, Échos d'Orient, 30/164, 1931, 397–421.
• Larchet, Jean-Claude: „La théologie des énergies divines: l’enjeu, les difficultés et les perspectives du dialogue entre catholiques et orthodoxes”, Logos: A Journal of Eastern Christian Studies, 50/3–4, 2009, 369–385.
• Meyendorff, John: A Study of Gregory Palamas, Faith Press, London, 1964.
• Meyendorff, John: St Gregory Palamas and Orthodox Spirituality, St Vladimir's Seminary Press, Crestwood, 1974.
• Micał, Wojciech: „Knowledge of God in St Gregory Palamas”, Studia Religiologica, 54/3, 2021, 249–268.
• Payne, Daniel Paul: The Revival of Political Hesychasm in Greek Orthodox Thought, PhD-disszertáció, Baylor University, 2006.
• Pino, Tikhon Alexander: „Beyond Neo-Palamism: Interpreting the Legacy of St Gregory Palamas”, Analogia, 3, 2017, 53–73.
• Plested, Marcus: „St. Gregory Palamas on the Divine Simplicity”, Modern Theology, 35/3, 2019, 508–521.
• Puskely Mária: A keresztény szerzetesség történeti lexikona, Budapest, Kairosz, 2006, 339–340.
• Russell, Norman: „The Reception of Palamas in the West Today”, in: Gregory Palamas and the Making of Palamism in the Modern Age, Oxford University Press, 2019.
• Schneider, Christoph: „Divine Energies”, St Andrews Encyclopaedia of Theology, 2024.
• Sinkewicz, Robert E. szerk. és ford.: Saint Gregory Palamas: The One Hundred and Fifty Chapters, Pontifical Institute of Mediaeval Studies, Toronto, 1988.
• Stiernon, Daniel: „Bulletin sur le palamisme”, Revue des études byzantines, 30, 1972, 231–341.
• Torrance, Alexis: „Receiving Palamas: The Case of Cyprus, 1345–71”, Analogia, 4/3, 2017–2018, 115–130.
• „Hesychasm”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 6. kötet, Gale / The Catholic University of America, 2003, 778–779.

Kapcsolódó szócikkek

• Jézus-ima
• Theószisz
• Aquinói Szent Tamás
• Tomizmus
• Bizánci irodalom
• Ortodox szentek listája
• Patrologia Graeca

További információk

• Palamasz Szent Gergely: A szentül élő hészüchaszták védelmében; ford. Baán István; Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 2016.
• John Meyendorff: St Gregory Palamas and Orthodox Spirituality, St Vladimir's Seminary Press, Crestwood, 1974.
• Robert E. Sinkewicz szerk. és ford.: Saint Gregory Palamas: The One Hundred and Fifty Chapters, Pontifical Institute of Mediaeval Studies, Toronto, 1988.
• Christopher Veniamin ford. és szerk.: Saint Gregory Palamas: The Homilies, Mount Thabor Publishing, 2009.