Septuaginta

Septuaginta
a „hetvenek fordítása”; görög Ószövetség
Részlet a Codex Marchalianusból, egy 6. századi görög bibliai kéziratból; a kódex főként prófétai könyveket és hexaplai jellegű margójegyzeteket őriz
Szerző	ismeretlen hellenisztikus kori zsidó fordítók; későbbi zsidó és keresztény revíziók készítői
Eredeti cím	Ἡ μετάφρασις τῶν Ἑβδομήκοντα
Megírásának időpontja	főként Kr. e. 3.–1. század; több fordítói nemzedék munkája, nem egyetlen keletkezési aktus
Első kiadásának időpontja	egységes ókori „kiadásról” nem beszélhetünk; a legkorábbi töredékek Kr. e. 2. századiak, a legrégibb nagy, viszonylag teljes keresztény kódexek 4.–5. századiak
Nyelv	koiné görög
Témakör	a zsidó Szentírás és más ókori zsidó iratok görög fordításai és görög nyelvű hagyománya
Műfaj	fordításgyűjtemény, szentírási korpusz
Részei	Tóra, történeti könyvek, költői és bölcsességi könyvek, prófétai könyvek, valamint egyes hagyományokban további görög zsidó iratok
Kiadás
Magyar kiadás	teljes modern magyar Septuaginta-fordítás nem általánosan elterjedt; a deuterokanonikus könyvek több magyar bibliafordításban szerepelnek
Külső hivatkozás	Septuaginta online, Deutsche Bibelgesellschaft
A Wikimédia Commons tartalmaz Septuaginta témájú médiaállományokat.

A Septuaginta vagy Szeptuaginta (latinul Septuaginta, rövidítve LXX; görögül Ἡ μετάφρασις τῶν Ἑβδομήκοντα, „a hetvenek fordítása”) az Ószövetség legősibb és legnagyobb hatású koiné görög fordítási hagyománya: nem egyetlen, egyszerre létrejött „kész könyv”, hanem könyvenként eltérő fordítások, revíziók és kézirati formák történeti együttese. Szűkebb értelemben eredetileg a Tóra görög fordítására vonatkozott; tágabb, a tudományos és egyházi használatban elterjedt értelemben a görög Ószövetség egészét, illetve az ógörög bibliai hagyományt jelöli.

Összefoglalva: a Septuaginta egyszerre ókori zsidó fordítási vállalkozás, a görög nyelvű kereszténység meghatározó ószövetségi szöveghagyománya és a héber Biblia szövegtörténetének egyik legfontosabb tanúja. Mai jelentősége abból fakad, hogy az Újszövetség és az ókeresztény irodalom sok ószövetségi idézetét görög szövegkörnyezetben kell értelmezni, és több könyvnél a Septuaginta olyan korai héber szövegformát tükrözhet, amely eltér a később rögzült maszoréta hagyománytól.

A Septuaginta a zsidó Szentírás és több más ókori zsidó irat görög nyelvű hagyománya, amely főként Kr. e. 3. és 1. század között alakult ki. Ma is alapvető a keleti keresztény egyházak ószövetségi szöveghagyományában, és nélkülözhetetlen az Újszövetség, az ókeresztény teológia, a bibliai szövegkritika, valamint a hellenisztikus zsidóság kutatásához.

A Septuaginta nem egyetlen szerző vagy fordítói bizottság egyszeri munkája, hanem több évszázados fordítási, revíziós és szöveghagyományozási folyamat eredménye. A legtöbb kutató szerint a Pentateuchus görög fordítása Alexandriában vagy az alexandriai zsidó diaszpóra környezetében készült a Kr. e. 3. században. A többi könyv fordítása különböző időpontokban, eltérő helyeken és eltérő fordítási elvek szerint jött létre a hellenisztikus korban.

A görög bibliai szöveg a Második templom korának zsidóságában keletkezett, és először zsidó közösségi, oktatási, liturgikus és értelmező célokra vált alkalmassá. A kutatók ma már nem gondolják, hogy a fordítások pusztán azért születtek volna, mert a zsidók „elfelejtették” a hébert; a közösségi olvasás, a tanítás, az írásmagyarázat, a diaszpóra kulturális önreprezentációja és a hellenisztikus környezetben való vallási tájékozódás egyaránt szerepet játszhatott. A kereszténység kialakulása után a görög nyelvű egyházak Ószövetségének alapjává vált, és jelentős hatást gyakorolt az Újszövetségre, az ókeresztény teológiára, a bibliai szövegkritikára, valamint a későbbi latin, szír, kopt, örmény, grúz és szláv bibliafordításokra.

A Septuaginta jelentősége több területen meghatározó. Egyrészt a héber Biblia szövegtörténetének korai tanúja, mert több könyv esetében olyan héber előzményt (Vorlage, vagyis a fordító előtt álló forrásszöveget) tükrözhet, amely nem azonos a később szabványosult maszoréta szöveggel. Másrészt a hellenisztikus zsidóság vallási és kulturális önértelmezésének alapforrása. Harmadrészt a keresztény kánon-, teológia- és liturgiatörténet egyik legfontosabb szöveghagyománya.

Áttekintő idővonal

A Septuaginta történetének főbb állomásai

Időszak	Esemény / jelentőség
Kr. e. 3. század	A Pentateuchus görög fordításának valószínű keletkezése hellenisztikus Egyiptomban.
Kr. e. 2–1. század	További bibliai könyvek görög fordítása; különböző fordítói módszerek és könyvenként eltérő szöveghagyományok kialakulása.
Kr. e. 2. század (kb. 130–100)	Az Ariszteasz-levél a Tóra görög fordításának tekintélyét magyarázó eredethagyományt közvetít; nem kortársi jegyzőkönyv, hanem hellenisztikus zsidó irodalmi mű.
Kr. e. 2. századtól	Korai görög papirusz- és pergamentöredékek tanúsítják a görög bibliai szöveg használatát; ez a sor nem az Ariszteász-hagyományra, hanem a kéziratos tanúanyagra vonatkozik.
Kr. u. 1. század	Az Újszövetség szerzői gyakran görög ószövetségi szövegeket idéznek vagy azok nyelvén fogalmaznak.
Kr. u. 1–2. század	Zsidó görög revíziók és új fordítások jelennek meg, köztük a kaige-jelenség, Aquila, Szümmakhosz és Theodotion hagyománya.
Kr. u. 3. század	Órigenész elkészíti a Hexaplát, a héber és görög szövegek nagy szinoptikus összeállítását.
Kr. u. 4–5. század	A nagy keresztény kódexek, például a Vaticanus, Sinaiticus és Alexandrinus őrzik a görög Ószövetség jelentős részét.
Középkor és újkor	A bizánci tudományos és liturgikus hagyomány a görög Ószövetséget tovább őrzi; Nyugaton a Vulgata válik meghatározóvá, a reformáció pedig újraélezi a héber kánon, a deuterokanonikus könyvek és az ószövetségi szövegalap kérdését.
19–21. század	Kritikai kiadások, qumráni felfedezések, fordítástechnikai, nyelvészeti és digitális kutatások alakítják át a Septuaginta-kutatást.

Elnevezése és fogalma

A latin Septuaginta jelentése „hetven”. A rövidítésként használt LXX a római hetvenes számra utal. A név az Ariszteasz-levélben fennmaradt hagyományból ered: eszerint a jeruzsálemi főpap hetvenkét zsidó tudóst küldött Alexandriába, akik a mózesi törvényt görögre fordították. A későbbi zsidó és keresztény hagyomány a hetvenkét fordítót gyakran kerekítve „hetven” fordítóként említi. A kerekített szám nem egyszerű számtani pontatlanság: a bibliai hagyományban a „hetven” a tekintélyes tanácskozó testület és a teljesség szimbolikus száma is lehet, például Mózes hetven vénének hagyományában.

A Septuaginta megnevezés a szakirodalomban több szinten használatos:

• szűk értelemben a Tóra legrégebbi görög fordítását jelenti;
• tágabb értelemben a Héber Biblia könyveinek ókori görög fordításait jelenti;
• még tágabb értelemben a nagy görög bibliai kódexekben fennmaradt görög Ószövetséget jelöli, amely a héber Biblia könyvei mellett olyan iratokat is tartalmazhat, amelyek nem részei a rabbinikus zsidóság héber kánonjának;
• kézirattani értelemben nem egyetlen változatot, hanem egymással rokon, de könyvenként és kéziratonként eltérő görög szöveghagyományt jelöl.

Ezért a „Septuaginta” nem minden összefüggésben azonos terjedelmű vagy azonos szövegű korpusz. A modern kutatás gyakran megkülönbözteti az egyes könyvek legrégebbi rekonstruálható görög fordítását, az úgynevezett Ógörög vagy Old Greek szöveget, a későbbi görög revízióktól és a keresztény kódexekben fennmaradt összetett szövegállapottól. Az „Ógörög” nem minden könyv esetében azonos biztonsággal rekonstruálható: egyes könyveknél bőséges és viszonylag korai tanúanyag áll rendelkezésre, másoknál a fennmaradt szöveg már későbbi revíziókon keresztül ismert.

Az elnevezés használata történetileg is változott. A legkorábbi hagyományban a „hetvenek” fordítása elsősorban a Tórára vonatkozott, mivel a legenda a mózesi törvény lefordításáról beszél. Később a név kiterjedt a prófétai, történeti, bölcsességi és egyéb könyvek görög fordításaira is. A keresztény szóhasználatban a Septuaginta fokozatosan a görög Ószövetség egészének neve lett, noha a korpusz tényleges könyvanyaga és sorrendje kéziratonként, egyházi hagyományonként és modern kiadásonként eltérhet.

Keletkezési háttér

Hellenisztikus zsidóság és Alexandria

A Septuaginta a Nagy Sándor utáni hellenisztikus világban jött létre. A keleti Mediterráneumban és a Közel-Kelet jelentős részén a koiné görög vált a közvetítés, a kereskedelem, az igazgatás és a műveltség egyik fő nyelvévé. Egyiptomban, különösen Alexandriában jelentős zsidó diaszpóra élt, amelynek tagjai a mindennapi életben és a közösségi érintkezésben széles körben használták a görög nyelvet. A héber ezzel párhuzamosan továbbra is a szent iratok, a hagyomány és az írásmagyarázat kiemelt nyelve maradt.

A Tóra görög fordítása valószínűleg nem pusztán irodalmi vállalkozás volt, hanem a diaszpórában élő zsidóság vallási, oktatási és közösségi igényeire is válaszolt. A fordítás lehetővé tette, hogy a görögül beszélő zsidók a Szentírást a hellenisztikus kultúra nyelvén olvassák, tanítsák és értelmezzék. A fordítás keletkezési körülményeit kutatva a tudósok Alexandria közvetlen zsidó közösségén túl a tágabb egyiptomi diaszpórát, a hellenisztikus oktatási gyakorlatot, a zsidó jogi-vallási önazonosságot és a Ptolemaiosz-dinasztia egyiptomi uralmának állami kereteit is vizsgálják.

A fordítások létrejöttét nem lehet kizárólag a héber nyelv ismeretének feltételezett hanyatlásával magyarázni. A görög Biblia egyúttal a zsidó hagyomány hellenisztikus közegben való képviseletének eszköze is volt. A görögre fordítás azt jelentette, hogy a zsidó törvény és történeti emlékezet a hellenisztikus világ művelt nyelvén is hozzáférhetővé vált, ugyanakkor a fordítás nyelvi formája sok esetben megőrizte a héber forrásszöveg szerkezetét és sajátos fogalomvilágát.

Az Ariszteász-levél hagyománya

Az Ariszteasz-levél szerint II. Ptolemaiosz Philadelphosz az Alexandriai könyvtár számára kívánta megszerezni a zsidók törvényét görög nyelven. A történetben a jeruzsálemi főpap hat-hat fordítót küld Izrael tizenkét törzséből; a fordítók Alexandriában dolgoznak, és hetvenkét nap alatt elkészítik a Tóra görög fordítását. A későbbi szerzők, köztük Alexandriai Philón és Josephus Flavius, átvették és továbbformálták a történetet. Philónnál már a fordítók ihletettségének gondolata is hangsúlyos: a hagyomány szerint a fordítók egymástól függetlenül is azonos értelmű szöveget hoztak létre.

A modern történeti kutatás az Ariszteász-levelet nem szó szerinti jegyzőkönyvként, hanem hellenisztikus zsidó irodalmi műként értelmezi. A szöveg fontos tanúja annak, miként értelmezte a zsidó diaszpóra a Tóra görög fordításának tekintélyét, de a részletei – például a királyi megrendelés, a fordítók száma és a fordítás körülményei – hagyománytörténeti és ideológiai szempontból vizsgálandók. A történet magva ugyanakkor összhangban áll azzal a széles körű tudományos véleménnyel, hogy a Pentateuchus görög fordítása a hellenisztikus Egyiptomban keletkezett.

Az Ariszteász-levél keletkezését a kutatás többnyire a Kr. e. 2. századra, gyakran annak második felére teszi, vagyis a mű jelentős időbeli távolságból beszél a feltételezett fordítási eseményről. A levél nemcsak eredetmondát közöl, hanem a hellenisztikus zsidóság önértelmezését is megjeleníti: a Tórát filozófiai és erkölcsi tekintélyű törvényként mutatja be, miközben a jeruzsálemi Templom és a főpapság legitimáló szerepét is hangsúlyozza.

A legenda későbbi értelmezései különböző teológiai és közösségi célokat szolgáltak. A hellenisztikus zsidó hagyományban a történet a görög Tóra tekintélyét igazolta: a fordítás nem idegen beavatkozásként, hanem a zsidó hagyomány hiteles közvetítéseként jelent meg. A keresztény hagyományban ugyanez a történet gyakran annak bizonyítására szolgált, hogy a görög Ószövetség különleges tekintéllyel bír, sőt bizonyos szerzőknél a fordítás ihletettsége is hangsúlyt kapott.

A fordítások időrendje

A kutatás viszonylag biztosan a Pentateuchust tekinti a legrégebbi görög bibliafordításnak. A többi könyv fordítása nem egyszerre és nem azonos módszerrel készült. A Sirák fia könyvének görög prológusa – amelyet a fordító unoka valószínűleg Kr. e. 132 körül vagy valamivel később írt – már utal „a törvényre, a prófétákra és a többi könyvre”, ami azt mutatja, hogy a hellenisztikus korban több szent irat görög fordítása is ismert volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy addigra a teljes későbbi görög Ószövetség egységes, lezárt formában létezett volna.

A fordítási egységek keletkezési ideje könyvenként eltér. Egyes könyvek, például a Zsoltárok vagy a Kispróféták stilisztikailag viszonylag szöveghű, forrásszöveg-követő görög fordításban maradtak fenn. Jeremiás esetében azonban különbséget kell tenni a fordítói technika és a fordított héber szövegállapot között: a görög Jeremiás helyenként szoros fordítási eljárást mutathat, de terjedelmében és szerkezetében lényegesen eltér a maszoréta hagyománytól, valószínűleg eltérő héber előzmény alapján. Más könyvek – például Jób könyve vagy Példabeszédek könyve – szabadabb, stilisztikailag görögösebb vagy értelmezőbb fordítást mutatnak. A Dániel esetében a keresztény kézirati hagyományban a Theodotion-féle görög változat vált uralkodóvá, miközben az Ógörög Dániel is fennmaradt.

A fordítások egymáshoz való viszonya ezért nem írható le egyetlen fejlődési sémával. Egyes könyvek fordítása közel állhatott a héber szöveghez, másoknál a fordító erőteljesebb irodalmi vagy értelmező munkát végzett. A fordításokat később újraolvasták, javították, revideálták és másolták, így a ma ismert Septuaginta-szöveg nemcsak fordítás-, hanem kézirattörténeti jelenség is.

Nyelve és fordítási jellege

A fejezetben használt néhány szakkifejezés: a „Vorlage” a fordító előtt álló héber vagy arámi forrásszöveget jelenti; a „recenzió” korabeli szövegfelülvizsgálat, amelyben korábbi másolatokat javítottak vagy egységesítettek; a „lekcionárium” liturgikus olvasmányrendbe rendezett bibliai szöveggyűjtemény; a „fordítástechnika” pedig azokat az ismétlődő eljárásokat jelöli, amelyekkel a fordító a forrásszöveg szavait, szerkezeteit és jelentésviszonyait görögül visszaadta.

Koiné görög és „fordítási görög”

A Septuaginta nyelve koiné görög, de nem egységes stílusú. A különböző könyvekben eltérő mértékben érezhető a héber vagy arámi forrásszöveg hatása. A görög szövegben gyakoriak a héber szórendet, szerkezetet vagy szemantikai mintákat követő fordulatok; más helyeken viszont természetes, hellenisztikus görög fogalmazás figyelhető meg. A modern kutatás elveti azt az egyszerűsítő megközelítést, amely a Septuaginta nyelvét pusztán „rossz görögként” vagy kizárólagosan „hebraizáló” nyelvként írta le. A szöveg egyszerre része a hellenisztikus görög nyelvtörténetnek és a bibliai héberből történő fordítás sajátos terméke.

A Septuaginta görögje a görög nyelvtörténet szempontjából is fontos, mert nagy terjedelmű, műfajilag változatos és viszonylag korán keletkezett koiné anyagot őriz. A görög nyelvű zsidó közösség vallási szókincse, a héber teológiai fogalmak görög megfelelői és a fordításban kialakuló sajátos jelentésárnyalatok jelentős hatással voltak az újszövetségi és ókeresztény görög nyelvre is.

Fordítástechnika

A Septuaginta nem egyetlen fordítói iskola munkája, ezért a fordítástechnika könyvenként eltér. A fordítók a szó szerinti, szerkezetkövető megoldásoktól a szabadabb, értelmezőbb fordításig széles skálán mozogtak. A szó szerinti fordítás nem feltétlenül jelent mechanikus vagy ügyetlen fordítást: sok esetben tudatos eljárásról van szó, amely a héber szöveg formáját és tartalmát igyekezett a lehető legszorosabban görögül megjeleníteni. Más esetekben a fordító görög irodalmi vagy retorikai szempontokat érvényesített.

Miért fontos a fordítástechnika vizsgálata? Azért, mert ha a görög szöveg eltér a hébertől, annak nem feltétlenül teológiai vagy ideológiai oka van. Lehet, hogy a fordító eltérő héber szöveget olvasott. Lehet, hogy a héber szó többértelmű volt, vagy a görög nyelv nem kínált pontos megfelelő szerkezetet. Az is lehetséges, hogy a fordító tudatosan magyarázó fordítást adott. A Septuaginta-kutatás egyik fő módszertani feladata ezeknek a lehetőségeknek az elkülönítése.

A fordítástechnikai kutatásban jelentős szerepet játszott a finn iskola, különösen Ilmari Soisalon-Soininen és Anneli Aejmelaeus munkássága. A kutatók a fordítói ekvivalenciák, a görög szintaxis, a héber szerkezetek visszaadása és az ismétlődő fordítói minták elemzésével igyekeztek rekonstruálni az egyes könyvek fordítóinak eljárásait. A későbbi kutatás a pragmatika, a szemantika, a korpusznyelvészet és a posztklasszikus görög nyelvtörténet módszereit is bevonta.

Interlinearitás és függőség a héber szövegtől

Albert Pietersma és más kutatók az úgynevezett interlineáris modell segítségével írták le a Septuaginta több könyvének fordítási jellegét. E modell szerint a görög szöveg sokszor nem teljesen önálló görög kompozícióként működik, hanem erősen a héber forrásszöveghez kötődő fordításként. Az „interlineáris” kifejezés itt nem feltétlenül azt jelenti, hogy a fordítás ténylegesen sorok közé írt segédszövegként készült, és nem is azt, hogy a fordítás nyelvileg „primitív” volna. Inkább azt jelenti, hogy a görög mondat és a görög szóválasztás sok helyen csak akkor érthető pontosan, ha a héber mintát is figyelembe vesszük. Egyszerű példa: egy görög prepozíció vagy kötőszó olykor azért jelenik meg szokatlan helyen, mert a fordító következetesen ugyanazzal a görög elemmel adta vissza a héber forrásszöveg egyik gyakori szerkezetét. Képletesen fogalmazva a görög mondat ilyenkor mintha „árnyékként” követné a héber szerkezetet: görög szavakból áll, de a mondat belső tagolása csak a héber háttér ismeretében válik teljesen érthetővé.

Az interlineáris modell ellenzői és módosítói arra figyelmeztetnek, hogy nem minden Septuaginta-könyv azonos mértékben forrásszöveg-követő. A görög szöveg egyes könyvekben olvashatóbb és önállóbb, másokban erősebben függ a héber szerkezettől. A modell haszna ezért főként módszertani: emlékeztet arra, hogy a görög szöveg értelmezésekor a héber előzmény, a fordítási technika és a görög nyelvi kontextus egyaránt vizsgálandó.

Lexikográfia és jelentéstan

A Septuaginta lexikográfiája különösen összetett terület. A görög szavak jelentését nem lehet kizárólag klasszikus görög vagy újszövetségi párhuzamok alapján meghatározni, mert a fordításban a héber forrásszöveg gyakran befolyásolja a görög szóhasználatot. Ugyanakkor a Septuaginta görög szavai nem választhatók el a hellenisztikus görög nyelv általános használatától sem. A lexikográfia ezért egyszerre veszi figyelembe a görög nyelvi párhuzamokat, a héber előzményt, a fordítói szokásokat és az adott könyv kontextusát.

A Septuaginta görög szókincse több olyan fogalmat közvetített, amely később az újszövetségi és keresztény teológiai nyelvben központi jelentőségűvé vált. Ilyen például a szövetség, igazságosság, irgalom, törvény, dicsőség, bölcsesség, megváltás vagy lélek görög megnevezése. Ezek a szavak azonban nem mindig egyszerűen „keresztény” jelentéssel bírnak: eredetileg a zsidó szent iratok görög fordításának kontextusában nyerték el sajátos bibliai jelentésárnyalataikat.

Tartalma és könyvrendje

A görög Biblia mint korpusz

A Septuaginta könyvrendje tematikusabb, mint a maszoréta Tanakh hármas tagolása (Tóra, Próféták, Írások), és erősen befolyásolta a keresztény Ószövetség-sorrendet. A nagy keresztény kódexekben a könyvek általában törvény, történeti könyvek, költői-bölcsességi könyvek és prófétai könyvek szerint rendeződnek, bár a sorrend kéziratonként nem teljesen azonos.

A Tanakh hagyományos zsidó tagolása Tóra, Próféták és Írások hármas rendjében gondolkodik. A görög kéziratok ezzel szemben többnyire a keresztény Ószövetségben ismert négyesebb könyvrendet tükrözik: törvény, történeti könyvek, költői-bölcsességi könyvek és próféták. Ez a különbség nemcsak sorrendi kérdés: a görög hagyományban több olyan irat is helyet kapott, amely a rabbinikus héber kánonban nem szerepel, illetve egyes könyvek – például Dániel, Eszter, Jeremiás vagy Ezdrás – más terjedelemben vagy más szerkezetben jelennek meg.

A héber kánon könyvei mellett a görög bibliai hagyomány rendszeresen tartalmaz olyan iratokat, amelyeket a későbbi rabbinikus zsidóság nem vett fel a héber kánonba. A keresztény hagyományok ezeket eltérően nevezik és értékelik. A katolikus szóhasználatban több ilyen könyv deuterokanonikus, a protestáns hagyományban gyakran apokrif, az ortodox egyházakban pedig a görög bibliai hagyomány tágabb könyvanyagának része lehet. A megnevezések ezért felekezeti és tudományos kontextusban eltérő jelentést hordozhatnak.

Fontos különbséget tenni „Septuaginta” mint görög szöveghagyomány és „Septuaginta-kánon” között. A modern kutatás óvatosan kezeli azt az állítást, hogy az ókorban létezett volna egységes, lezárt „alexandriai kánon”. A fennmaradt nagy kódexek könyvanyaga keresztény kézirati hagyományt tükröz, és nem feltétlenül azonos a hellenisztikus zsidó közösségek korábbi szentírás-használatával.

A Tanakh hagyományos zsidó hármas felosztása – Tóra, Próféták és Iratok – nem azonos a nagy görög keresztény kódexekben látható könyvrenddel, ahol a törvény, történeti könyvek, költői-bölcsességi könyvek és próféták négyes rendje vált jellemzővé. A különbség nem pusztán sorrendi kérdés: a görög kódexekben több olyan irat és kiegészítés is helyet kapott, amely a rabbinikus héber kánonban nem szerepel. A görög nyelvű keresztény kódexek könyvanyagának véglegesülése ezért nem azonosítható egyszerűen egy feltételezett korai alexandriai zsidó kánonnal, hanem hosszú zsidó és keresztény használattörténet eredménye.

Könyvek és eltérő hagyományok

A következő táblázat a Septuaginta-hagyományban gyakran szereplő könyvek főbb csoportjait mutatja. A lista nem egyetlen ókori kézirat pontos tartalmát adja vissza, hanem a görög bibliai hagyomány főbb könyveit és a modern elnevezéseknek megfelelő magyar neveket foglalja össze.

A Septuaginta-hagyomány főbb könyvcsoportjai

Csoport	Görög/latin hagyomány szerinti megnevezés	Magyar megfelelő / megjegyzés
Törvény	Γένεσις, Ἔξοδος, Λευιτικόν, Ἀριθμοί, Δευτερονόμιον	Teremtés könyve, Kivonulás könyve, Leviták könyve, Számok könyve, Második törvénykönyv
Történeti könyvek	Ἰησοῦς, Κριταί, Ῥούθ, Βασιλειῶν Α–Δ	Józsué könyve, Bírák könyve, Ruth könyve, Sámuel könyvei és Királyok könyvei; a görög hagyományban a négy „Királyságok” könyveként
Történeti könyvek	Παραλειπομένων Α–Β, Ἔσδρας Α–Β	Krónikák könyvei, Ezdrás könyve, Nehémiás könyve, valamint 1Ezdrás hagyománya
Deuterokanonikus/apokrif történeti iratok	Τωβίτ, Ἰουδίθ, Μακκαβαίων Α–Δ	Tóbiás könyve, Judit könyve, Makkabeusok könyvei; a negyedik Makkabeus-könyv státusza hagyományonként eltér
Költői és bölcsességi könyvek	Ψαλμοί, Παροιμίαι, Ἐκκλησιαστής, Ἆσμα Ἀσμάτων, Ἰώβ	Zsoltárok könyve, Példabeszédek könyve, Prédikátor könyve, Énekek éneke, Jób könyve
További bölcsességi iratok	Σοφία Σαλωμῶντος, Σοφία Ἰησοῦ Σειράχ	Bölcsesség könyve, Sirák fia könyve
Próféták	Δώδεκα, Ἠσαΐας, Ἱερεμίας, Ἰεζεκιήλ, Δανιήλ	A kispróféták, Ézsaiás könyve, Jeremiás könyve, Ezékiel könyve, Dániel könyve
Jeremiás-kör	Βαρούχ, Θρῆνοι, Ἐπιστολὴ Ἰερεμίου	Báruk könyve, Siralmak könyve, Jeremiás levele
Kiegészítések	Ψαλμός 151, Προσευχὴ Μανασσῆ, Ὠδαί	151. zsoltár, Manassze imája, Ódák könyve; kézirati és felekezeti hagyományonként eltérő helyzettel

Az Ódák könyve (görögül Ὠδαί) bibliai énekek és kantikumok gyűjteménye, amelyet egyes kéziratok a zsoltárok után helyeznek el. Szövegei közt vannak a Kivonulás könyvéből, a Deuteronomiumból és Ézsaiástól vett énekek, valamint újszövetségi kantikumok is. Liturgikus szerepe különösen a keleti keresztény hagyományokban jelentős, ahol a bibliai énekek az imádságos és zsolozsmai használat részévé váltak.

A zsoltárok számozása

A Septuaginta és a maszoréta hagyomány zsoltárszámozása nem mindenütt azonos. A görög hagyományban a maszoréta 9. és 10. zsoltár egy zsoltárként szerepel (LXX 9), ezért a későbbi zsoltárok száma egy ideig eggyel alacsonyabb. A maszoréta 114. és 115. zsoltár a görög hagyományban egy zsoltárként (LXX 113.) szerepel; a maszoréta 116. zsoltár ezzel szemben két részre osztódik a görögben (LXX 114–115.). Hasonló osztódás érinti a maszoréta 147. zsoltárt is (LXX 146–147.). Mindez azt eredményezi, hogy a zsoltároskönyv végén az MT és az LXX számozása ismét egybehangzóvá válik. Emiatt több, a keresztény hagyományban gyakran idézett hely más számmal szerepel a héber, latin és görög bibliákban. Például a nyugati számozás szerinti 22. zsoltár a görög és a régi latin hagyományban rendszerint a 21. zsoltárként jelenik meg. A szakirodalom ezért gyakran kettős jelölést használ, például Zsolt 22,17 MT / Zsolt 21,17 LXX.

A számozási különbség nem pusztán technikai részlet. Hatással van a liturgikus hivatkozásokra, a patrisztikus idézetek azonosítására, valamint a régi és modern bibliafordítások összevetésére. Magyar nyelvű szövegekben ezért célszerű külön jelezni, hogy a hivatkozás a maszoréta, a görög vagy a latin hagyomány számozását követi.

Az Ezdrás-könyvek kérdése

A görög Ezdrás-hagyomány különösen összetett. A Septuaginta-kéziratokban az Ἔσδρας Αʹ általában azt a művet jelöli, amelyet a modern szakirodalom többnyire 1Ezdrás néven említ. Ez nem azonos egyszerűen a héber-maszoréta Ezdrás könyvével. A görög Ἔσδρας Βʹ a héber Ezdrás–Nehemiás anyagának görög megfelelője. A latin és modern felekezeti hagyományokban az Ezdrás-könyvek számozása tovább bonyolódott, ezért a Septuaginta könyvrendjének ismertetésekor különösen fontos a görög cím, a modern magyar megnevezés és a kánoni státusz elkülönítése.

Az 1Ezdrás azért fontos a Septuaginta-kutatásban, mert részben párhuzamos a Krónikák, Ezdrás és Nehemiás egyes szakaszaival, részben pedig önálló elbeszélést is őriz. A szöveg a görög zsidó történeti irodalom és a keresztény kódexhagyomány szempontjából is jelentős, de státusza nem azonos a katolikus, ortodox és protestáns kánonokban.

Dániel és Eszter kiegészítései

A görög Dániel- és Eszter-hagyomány nem csupán fordítási eltéréseket mutat, hanem jelentős kiegészítéseket is tartalmaz. Dániel könyvéhez a görög hagyományban kapcsolódik Azariás imája és a három ifjú éneke, Zsuzsanna története és Bél és a sárkány elbeszélése. Eszter könyvének görög változata szintén több nagyobb kiegészítést tartalmaz, köztük imádságokat, királyi rendeleteket és teológiailag kifejezettebb bevezető, illetve záró elemeket.

E kiegészítések kánoni megítélése felekezetenként eltér. A katolikus hagyományban Dániel és Eszter görög kiegészítései a deuterokanonikus ószövetségi anyag részét képezik, és nem „másodrangú” könyvként, hanem a katolikus kánon szerves részeként jelennek meg. A protestáns kiadásokban hagyományosan az apokrif iratok közé kerültek vagy elmaradtak. A keleti ortodox hagyományban a görög szöveghelyzet és a liturgikus használat különösen erős szerepet játszott.

Deuterokanonikus és apokrif könyvek

A Septuaginta-hagyományban szereplő, de a rabbinikus héber kánonban nem található iratok különböző eredetűek. Egyesek héberül vagy arámiul keletkeztek, és görög fordításban maradtak fenn; mások eredetileg görögül íródtak. A Sirák fia könyve héber szövege részben ismert a kairói genizából és a qumráni, illetve maszadai leletekből; Tóbiás könyve arámi és héber töredékekben is előkerült Qumránban. Ezek az adatok árnyalják azt a korábbi felfogást, amely a nem maszoréta könyveket egyszerűen „görög” eredetű késői hozzáadásoknak tekintette.

A deuterokanonikus/apokrif könyvek megítélése a zsidó és keresztény hagyományban eltérően alakult. A rabbinikus zsidóság a Tanakh héber-arámi könyveit tekinti kánoninak. A katolikus egyház a deuterokanonikus könyvek egy részét ószövetségi kánonként fogadja el. A keleti ortodox egyházak többnyire tágabb görög ószövetségi könyvanyagot őriznek. A protestáns hagyomány a reformáció óta általában a héber kánonhoz igazodik, bár egyes korai protestáns bibliafordítások külön részben közölték az apokrif iratokat. A modern biblia- és kánontörténeti kutatás e különbségeket történeti folyamatként írja le, nem pedig egyetlen ókori döntés egyszerű következményeként.

Szövegtörténet

Ógörög szöveg és későbbi revíziók

A Septuaginta szövegtörténetében alapvető különbség van az egyes könyvek legrégebbi rekonstruálható görög fordítása és a későbbi görög revíziók között. A szakirodalom az előbbit gyakran „Ógörög” (Old Greek) szövegnek nevezi. Az Ógörög szöveg azonban nem minden könyv esetében könnyen rekonstruálható, mert a fennmaradt kéziratok sokszor már későbbi javítások, revíziók és másolási változások nyomait hordozzák.

A zsidó és keresztény közösségekben a görög bibliai szöveget újra és újra összevetették a héberrel. A Kr. u. 1–2. században több olyan revíziós irány jelent meg, amely a görög szöveget a korabeli héber szöveghez igyekezett közelebb igazítani. Ilyen jelenség a „kaige”-revízió. Elnevezése a görög καί γε fordulatra utal, amelynek jelentése nagyjából „és bizony”, „és legalább” vagy kontextustól függően egyszerű nyomatékosító „és”. Barthélemy azért figyelt fel rá, mert egyes revideált szövegekben mechanikusan és ismétlődően jelenik meg bizonyos héber elemek, különösen a héber גם (gam, „is”, „még”, „sőt”) visszaadására. A jelenség azonosítása különösen Dominique Barthélemy kutatásaihoz kapcsolódik, és fontos a Sámuel–Királyok, a Kispróféták és más könyvek szövegtörténetében. A kaige-revízió nem önálló bibliafordítás abban az értelemben, ahogyan Aquila vagy Szümmakhosz fordítása az, hanem olyan héberhez igazító szövegfelülvizsgálati irány, amely több görög könyvben vagy könyvrészletben mutatható ki.

Aquila, Szümmakhosz és Theodotion

A későbbi ókori görög fordítások közül három név különösen ismert: Aquila, Szümmakhosz és Theodotion. Aquila fordítása rendkívül szó szerinti, sokszor a héber szöveg morfológiáját is követni igyekvő görög változat volt. Szümmakhosz fordítása a hagyomány szerint görögösebb, stilisztikailag simább nyelvet használt. Theodotion változata különösen Dániel könyve miatt fontos, mert a keresztény kézirati hagyományban a Theodotion-féle Dániel nagyrészt kiszorította az Ógörög Dánielt.

E fordítások nem egyszerűen „a Septuaginta részei”, hanem részben a Septuaginta után vagy mellett keletkezett görög zsidó szövegváltozatok. Töredékeik többnyire Órigenész Hexaplája, patrisztikus idézetek, margójegyzetek és későbbi kéziratok révén maradtak fenn. A modern kritikai apparátusok rendszerint külön jelölik ezeket a tanúkat, mert nem azonosak az Ógörög fordítással.

Órigenész Hexaplája

A 3. században Órigenész hatalmas szinoptikus művet készített, amelyet Hexapla néven ismerünk. A mű célja az volt, hogy a héber szöveg és a fontosabb görög változatok egymás mellett legyenek összevethetők. Hat alapvető oszlopa a hagyomány szerint a következő volt:

• a héber szöveg héber betűkkel;
• a héber szöveg görög betűs átírása;
• Aquila görög fordítása;
• Szümmakhosz görög fordítása;
• a Septuaginta szövege;
• Theodotion görög változata.

Bizonyos könyveknél Órigenész további görög változatokat is használt, ezért a hagyományban előfordul a Tetrapla, Hexapla, Heptapla vagy Octapla elnevezés is. Kritikai jelekkel jelölte, hol tér el a Septuaginta a héber szövegtől: hol hiányzik belőle valami, illetve hol tartalmaz többletet.

A Hexapla teljes szövege elveszett, de hatása rendkívül nagy volt. A hexaplai javítások számos későbbi görög kéziratba bekerültek, olykor a kritikai jelek nélkül. Ez megnehezíti az Ógörög szöveg rekonstruálását, mert a fennmaradt kéziratokban gyakran keverednek a régebbi fordítási rétegek és az Órigenész utáni revíziós elemek. A hexaplai hagyomány kutatása ezért a Septuaginta szövegkritikájának egyik kulcsterülete.

Lukianoszi, hesychiusi és más recenziók

Az ókori keresztény hagyomány több helyi vagy iskolai recenziót is ismert. A források Lukianoszhoz, Hesychiushoz és Órigenészhez kapcsolt szövegformákról beszélnek. A modern kutatás óvatosan kezeli ezeket az elnevezéseket, mert a kézirati anyag összetett, és nem mindig lehet egy-egy szövegtípust közvetlenül egy ismert személyhez vagy iskolához kötni. A lukianoszi, antiochiai vagy bizánci jellegű szövegek azonban több könyv esetében fontos tanúi a görög Ószövetség későbbi hagyományozásának.

A lukianoszi vagy antiochiai recenziót a hagyomány a 4. század eleji antiochiai közeghez köti. Jellemzői könyvenként eltérően írhatók le, de gyakran simább görög stílust, bizonyos harmonizáló megoldásokat és a későbbi bizánci hagyományra gyakorolt hatást említenek vele kapcsolatban. A hesychiusi recenziót hagyományosan alexandriai vagy egyiptomi szövegformával hozzák összefüggésbe, bár körvonalai jóval vitatottabbak. A hexaplai recenzió pedig Órigenész munkájának továbbélését jelenti: a későbbi másolók a Hexapla javított vagy jelölt olvasatait átvették, de sokszor elhagyták a kritikai jeleket, így az eredeti és a javított görög réteg később összekeveredhetett.

A szövegtörténetben a revíziók, recenziók és fordítások közti határ nem mindig éles. Egyes szövegek teljes újrafordításoknak, mások a korábbi görög szöveg héberhez igazított javításainak tekinthetők. A modern kiadások célja nem egy „tökéletes Septuaginta” létrehozása, hanem annak feltárása, hogy az egyes könyvek szövege milyen kézirati és fordítástörténeti rétegekből áll.

Kéziratok és fontos szövegtanúk

Korai töredékek

A Septuaginta legkorábbi tanúi töredékes papiruszok és pergamenek. A Rylands Papyrus 458 (Rahlfs 957) a Deuteronomium görög szövegének korai töredéke, amelyet gyakran a Kr. e. 2. századra datálnak. Qumránból és a júdeai sivatag más lelőhelyeiről is előkerültek görög bibliai töredékek, például Leviticus-, Numeri-, Deuteronomium- és Kispróféták-részletek. Ezek a töredékek bizonyítják, hogy a görög bibliai szöveg zsidó környezetben már a kereszténység előtt és mellett is használatban volt.

A korai görög töredékek jelentősége nem pusztán régészeti. Segítenek elkülöníteni az Ógörög szöveg korai állapotait a későbbi keresztény kézirati hagyománytól, és tanúsítják, hogy a görög bibliai szöveg a zsidó szövegpluralitás része volt. A Naḥal Ḥever-i görög Kispróféták-tekercs például a görög szöveg héberhez igazított, revideált állapotát őrzi, és fontos adat a kaige-jelenség történetéhez.

Nagy keresztény kódexek

A Septuaginta legfontosabb viszonylag teljes kéziratos tanúi a 4–5. századi nagy keresztény kódexek. A Codex Vaticanus a 4. századból származik, és a Septuaginta-kutatás egyik legfontosabb alapszövege. A Codex Sinaiticus szintén 4. századi, és a görög Biblia jelentős részét tartalmazza. A Codex Alexandrinus 5. századi, és több helyen eltérő könyvanyagot, illetve szövegformát őriz. E kódexek nem azonosak egymással, és nem tekinthetők egyszerűen a „Septuaginta eredeti példányainak”; inkább a görög Ószövetség késő ókori keresztény hagyományának nagy összegző tanúi.

A Codex Marchalianus 6. századi prófétai kódex, amely különösen a prófétai könyvek és a hexaplai jellegű margójegyzetek miatt jelentős. A későbbi minuszkulás kéziratok, lekcionáriumok, patrisztikus idézetek és ókori fordítások – például a latin, szír, kopt, örmény, grúz és etióp hagyomány – szintén fontosak a görög szöveg történetének rekonstruálásában.

A szövegtanúk értékelése

A Septuaginta-kutatásban nincs olyan egyszerű szabály, hogy a legkorábbi vagy a legteljesebb kézirat minden esetben a legjobb olvasatot őrizné. A Codex Vaticanus gyakran kiemelkedő tanú, de nem minden könyvben azonos értékű. A Codex Alexandrinus egyes helyeken régi olvasatokat őrizhet, másutt későbbi javítások vagy recenziók nyomait hordozza. A Codex Sinaiticus szintén könyvenként eltérő jelentőségű. Ezért a kritikai kiadások nem egyetlen kódexet követnek mechanikusan, hanem könyvenként és szövegrészenként mérlegelik a kéziratok, ókori fordítások, patrisztikus idézetek és revíziós rétegek tanúságát.

Különbséget kell tenni a görög kézirat kora és a benne őrzött olvasat kora között. Egy későbbi kézirat olykor régebbi szövegállapotot őrizhet, míg egy korai kódex egyes helyeken már javított vagy harmonizált olvasatot tartalmazhat. Ez magyarázza, hogy a Göttingeni kritikai kiadás apparátusa miért sokkal részletesebb, mint egy egyszerű nyomtatott bibliai szöveg: a szerkesztőnek nemcsak azt kell megállapítania, mit olvas egy kézirat, hanem azt is, milyen szövegtörténeti réteget képvisel.

Holt-tengeri tekercsek és héber előzmények

A Holt-tengeri tekercsek felfedezése alapvetően megváltoztatta a Septuaginta értékelését. A korábbi kutatásban sok LXX–MT eltérést egyszerűen görög félrefordításnak vagy keresztény változtatásnak tekintettek. A qumráni kéziratok azonban megmutatták, hogy a Kr. e. utolsó századokban több héber szövegforma élt egymás mellett: a proto-maszoréta, a szamaritánushoz közeli, a LXX héber előzményével rokon, valamint nem besorolható szövegek. Így egyes görög eltérések mögött valóban eltérő héber Vorlage állhatott.

Ez nem jelenti azt, hogy a Septuaginta minden eltérése eredetibb vagy „jobb” volna a maszoréta szövegnél. A LXX lehet régi héber szövegforma tanúja, de lehet értelmező fordítás, görög revízió, másolási hiba vagy későbbi szövegváltozás is. A modern szövegkritika ezért minden esetet külön vizsgál: a görög szöveget, a héber maszoréta hagyományt, a qumráni töredékeket, a szamaritánus Pentateuchust és az ókori fordításokat együtt értékeli.

A szamaritánus Pentateuchus és más párhuzamos hagyományok

A Szamaritánus Pentateuchus nem a Septuaginta része, de fontos összehasonlító tanú. Bizonyos helyeken a LXX és a szamaritánus szöveg együtt tér el a maszoréta szövegtől, ami közös vagy hasonló héber hagyományra, illetve harmonizáló szövegalakításra utalhat. Más esetekben a szamaritánus olvasat saját közösségi, kultuszi és teológiai hagyományt tükröz. A Septuaginta, a maszoréta szöveg, a Szamaritánus Pentateuchus – a szamaritánus közösség által megőrzött, héber nyelvű, de sajátos írásmódú és hagyományú Tóra-változat – és a Holt-tengeri tekercsek összehasonlítása a bibliai szövegpluralitás kutatásának központi területe.

A Targumok, vagyis az arámi bibliafordítások és parafrázisok szintén fontos összehasonlító anyagot jelentenek. A Septuaginta és a targumok eltérő nyelvi és közösségi közegben keletkeztek, de mindkettő tanúsítja, hogy a zsidó szent iratok fordítása már az ókorban értelmező tevékenység is volt. A modern kutatás a görög és arámi fordítások közös módszertani kérdéseit – például a fordítói szabadság, a parafrázis, a hagyományos exegézis és a liturgikus használat kérdését – összehasonlító módon is vizsgálja.

A Septuaginta és a maszoréta szöveg viszonya

A különbségek típusai

A Septuaginta és a maszoréta szöveg közötti különbségek többféle okból keletkezhettek. A legfontosabb lehetőségek:

• a görög fordító eltérő héber előzményt használt;
• a héber szöveg többértelmű volt, és a fordító egy adott értelmezést választott;
• a fordító stilisztikai vagy nyelvi okból eltért a szó szerinti visszaadástól;
• a görög szöveget később a héberhez igazították vagy revideálták;
• a héber vagy görög kézirati hagyományban másolási hiba, kihagyás, betoldás vagy sorrendváltozás történt.

A modern szövegkritika ezért nem a Septuaginta és a maszoréta szöveg általános rangsorolására törekszik, hanem az egyes olvasatok történeti magyarázatára. Egyes helyeken a maszoréta szöveg tűnik korábbinak vagy jobbnak; más helyeken a LXX mögött álló héber Vorlage őrizhet régebbi szövegállapotot; megint másutt a két hagyomány eltérő szerkesztési vagy értelmezési réteget képviselhet.

Nagyobb könyvszintű eltérések

A legnagyobb eltérések nem pusztán egy-egy szóban vagy versben jelentkeznek, hanem egész könyvek szerkezetét érintik. Jeremiás könyve görög változata rövidebb, és az orákulumok sorrendje is eltér a maszoréta hagyománytól. Qumránból olyan Jeremiás-töredékek is előkerültek, amelyek a rövidebb, LXX-hez közelebb álló héber szövegformát tanúsítják. Ez arra utal, hogy a görög Jeremiás nem egyszerűen rövidítő fordítás, hanem egy másik héber kiadás fordítása lehet.

Jób könyve görög változata rövidebb és stilisztikailag sajátos; Példabeszédek könyve görög változata több helyen más sorrendet és más szövegalakítást mutat; Eszter könyve és Dániel könyve görög hagyománya jelentős kiegészítéseket tartalmaz. Sámuel könyvei és Királyok könyvei esetében a görög és héber hagyomány sok kisebb és nagyobb eltérést mutat, amelyek mögött különböző szerkesztési és hagyományozási folyamatok állhatnak.

Példák fontos szövegvariánsokra

A következő példák nem teljes listát adnak, hanem azt szemléltetik, hogy a Septuaginta milyen módon járul hozzá a héber Biblia szövegtörténetének kutatásához.

Válogatott LXX–MT szövegvariánsok

Hely	Maszoréta szöveg hagyománya	Septuaginta / más ókori tanúk	Jelentőség
5Móz 32,8	„Izrael fiainak száma szerint”	A LXX és qumráni héber tanúk „Isten fiai” / „angyalok” jellegű olvasatot tükröznek	Az isteni tanács, angyalok és népek kapcsolatának korai hagyományát világítja meg
5Móz 32,43	Rövidebb szöveg	A LXX és qumráni töredékek hosszabb szöveget őriznek, mennyei lényekre és megtorlásra utaló sorokkal	Az Újszövetség és a korai zsidó exegézis szempontjából is fontos
2Móz 1,5	Jákob házából hetven személy ment Egyiptomba	A LXX és a szamaritánus Pentateuchus hetvenöt személyt említ; az Apostolok cselekedetei 7,14 is ezt a számot használja	A számadat eltérő genealógiai hagyományt tükrözhet
1Móz 4,8	Kain Ábelhez intézett szavai hiányoznak vagy tömörek	A LXX, a szamaritánus Pentateuchus és más ókori változatok tartalmazzák: „Menjünk ki a mezőre”	Példa arra, hogy ókori változatok megőrizhetnek egy hiányzó mondatrészt
2Móz 12,40	Az izraeliták egyiptomi tartózkodásának ideje 430 év	A LXX és a szamaritánus hagyomány Kánaán és Egyiptom tartózkodási idejét együtt említi	Kronológiai és hagyománytörténeti különbség
Ézs 7,14	עַלְמָה (‘almáh), „fiatal nő”, „házasságra érett lány”	παρθένος (parthenos), „szűz” vagy „hajadon fiatal nő” erős szüzességi konnotációval	Jelentős keresztény recepciójú példa; filológiailag nem egyszerűen félrefordításként, hanem kulturálisan értelmező fordításként is tárgyalható
Ézs 53,11	A „világosságot” szó a hagyományos maszoréta szövegben nem szerepel	A LXX és a nagy qumráni Ézsaiás-tekercs a „világosság” motívumát támogatja	A „szenvedő Szolga” énekének egyik ismert szövegkritikai példája; azt mutatja, hogy a LXX olvasatát olykor héber tanú is megerősítheti, bár az egyes eseteket mindig külön kell mérlegelni
Jeremiás könyve	Hosszabb, más sorrendű maszoréta változat	A LXX rövidebb és más szerkezetű; qumráni töredékek a rövidebb héber szövegformát támogatják	Az egyik legerősebb bizonyíték több héber kiadás egyidejű létezésére
Zsolt 22,17 MT / 21,17 LXX	A hagyományos héber olvasat vitatott: „mint oroszlán”	A görög hagyomány „átlyukasztották/kiásták kezeimet és lábaimat” jellegű olvasatot közvetít; néhány ókori tanú a kérdést tovább árnyalja	Jelentős keresztény recepcióval bíró, de szövegkritikailag vitatott példa; a héber szöveg itt különösen nehezen értelmezhető, a kettős hivatkozás pedig a zsoltárszámozás eltérését jelzi

A példák értelmezésénél fontos az óvatosság. Nem minden LXX-olvasat áll automatikusan régebbi héber szövegformán, és nem minden maszoréta eltérés késői változtatás. A qumráni leletek legfontosabb tanulsága inkább az, hogy a Kr. e. utolsó századokban a bibliai szöveg még több párhuzamos hagyományban élt, és a későbbi standardizált szövegállapotok mögött gazdagabb szövegtörténet húzódik meg.

Zsidó recepció

Hellenisztikus és korai zsidó használat

A Septuaginta zsidó közegben keletkezett, és elsődleges használata is zsidó volt. Alexandriai Philón görög nyelvű írásmagyarázataiban a Tóra görög szövegét használta, és a fordítás tekintélyét magasra értékelte. Josephus szintén ismerte és továbbadta a fordítás keletkezéséről szóló hagyományt. A görög nyelvű zsidó irodalom – például a Bölcsesség könyve, 2Makkabeusok vagy más hellenisztikus zsidó művek – a görög bibliai nyelv és hagyomány közegében értelmezhető.

A görög Biblia zsidó használatának mértéke területenként és korszakonként változhatott. A görög nyelvű diaszpórában nyilvánvalóan nagyobb szerepe volt, de a júdeai sivatagi görög töredékek arra utalnak, hogy a görög bibliai szöveg Palesztina tágabb zsidó környezetében sem volt ismeretlen. Ugyanakkor a héber és arámi nyelvű hagyomány továbbra is meghatározó maradt a zsidó vallási életben.

Rabbinikus hagyomány és későbbi görög fordítások

A kereszténység terjedése után a görög Ószövetség egyre inkább keresztény szöveghagyományként vált ismertté. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a rabbinikus zsidóságban a Septuaginta tekintélye csökkent. A folyamatot azonban nem célszerű egyetlen eseményhez vagy döntéshez kötni. A korábbi „jamniai zsinat” elképzelést a modern kutatás erősen árnyalja: Javne/Jamnia fontos rabbinikus központ volt, de nem bizonyítható, hogy ott egyetlen formális zsinat véglegesen lezárta volna a zsidó kánont. Pontosabb folyamatként beszélni a rabbinikus hagyomány fokozatos megszilárdulásáról, a héber-arámi könyvanyag tekintélyének növekedéséről, valamint arról, hogy a keresztény használatba került görög szöveghagyomány a zsidó közösségek számára egyre kevésbé volt alkalmas közös normatív szövegként.

A rabbinikus és posztrabbinikus hagyományban a héber szöveg elsődlegessége vált meghatározóvá. A görög nyelvű zsidó közösségek számára azonban új görög fordítások vagy revíziók is készültek, különösen Aquila szigorúan héberkövető fordítása. Aquila, Szümmakhosz és Theodotion változatai azt mutatják, hogy a görög nyelvű bibliahasználat nem tűnt el azonnal a zsidóságból, hanem új szövegformákat hozott létre, amelyek jobban igazodtak a korabeli héber standardhoz és rabbinikus szövegértelmezéshez.

A későbbi zsidó hagyományban a görög fordítás megítélése ambivalens lett. Egyes rabbinikus szövegek negatívan értékelik a Tóra görögre fordítását, mert a fordítás szükségképpen értelmezés, és nem képes teljesen visszaadni a héber szöveg sajátosságait. Más hagyományok ugyanakkor emlékeznek arra, hogy a görög fordítás története különleges jelentőségű volt. A Septuaginta zsidó recepciója ezért nem egységes elutasításként, hanem hosszabb, változó történeti folyamatként írható le.

Keresztény recepció

Az Újszövetség és a Septuaginta

Az Újszövetség szerzői görögül írtak, és ószövetségi idézeteik jelentős része a Septuagintára vagy ahhoz közel álló görög szöveghagyományra támaszkodik. Ez nem jelenti azt, hogy minden újszövetségi idézet mechanikusan a Septuagintából származik: egyes idézetek a maszoréta szöveghez közelebb állnak, mások szabad parafrázisok, összetett idézetek vagy a korabeli értelmezési hagyományt tükrözik. A görög Ószövetség azonban a korai kereszténység szentírási nyelvének egyik alapja volt.

A Septuaginta hatása nem korlátozódik formális idézetekre. Az Újszövetség szókincse, teológiai fogalomhasználata és tipológiai értelmezése sok ponton a görög bibliai hagyományt feltételezi. A „Krisztus”, „Úr”, „igazság”, „szövetség”, „dicsőség”, „törvény”, „bölcsesség” és más fogalmak újszövetségi használata a Septuaginta közvetítésével kapcsolódik a héber Biblia görög értelmezési világához.

Egyházatyák és görög egyházak

A görög nyelvű egyházatyák számára a Septuaginta volt az Ószövetség természetes szövege. Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Órigenész, Euszebiosz, Alexandriai Atanáz, Kappadókiai atyák és más szerzők a görög Ószövetséget idézték és magyarázták. A fordítás keletkezéséről szóló hagyományt gyakran a görög szöveg tekintélyének igazolására használták.

A keleti ortodox egyházak liturgikus és teológiai hagyományában a Septuaginta máig kiemelt helyet foglal el. Ez nem jelenti azt, hogy a héber szöveg értéktelen lenne, hanem azt, hogy a görög egyházi hagyományban az Ószövetség liturgikus és patrisztikus szövegformája a Septuaginta lett. A modern ortodox bibliafordítások és kiadások gyakran a görög Ószövetséget tekintik alapnak, bár a konkrét kiadói és fordítói gyakorlat eltérhet.

Jeromos, Ágoston és a latin hagyomány

A latin kereszténységben kezdetben az Ószövetség latin fordításai többnyire a görög Septuagintából készültek; ezeket összefoglalóan Vetus Latina néven említik. Szent Jeromos a 4–5. század fordulóján a héber szöveg elsődlegességét hangsúlyozta (Hebraica veritas), és a Vulgata ószövetségi könyveinek jelentős részét héberből fordította latinra. Ez jelentős fordulatot hozott a nyugati egyház szöveghagyományában.

Jeromos álláspontja ugyanakkor nem egyszerűen a Septuaginta elutasítása volt. Ismerte és használta a görög szöveget, de filológiai szempontból a héber alaphoz való visszatérést tartotta fontosnak. A deuterokanonikus könyveket is lefordította vagy latin hagyományba illesztette, de ezeket – a héber kánon könyveitől megkülönböztetve – gyakran „egyházi olvasmányokként” (libri ecclesiastici) kezelte. Ágoston ezzel szemben nagyobb hangsúlyt adott a Septuaginta egyházi tekintélyének és a görög hagyomány régiségének. A latin egyházban végül összetett hagyomány alakult ki: a Vulgata meghatározó lett, de a deuterokanonikus könyvek és több régi latin elem továbbra is a görög hagyomány közvetett hatását őrizte.

A katolikus egyház ószövetségi kánonjának története nem vezethető le kizárólag Jeromos magánvéleményéből. A nyugati egyház több ókori és középkori könyvlistát, liturgikus gyakorlatot és teológiai hagyományt örökölt; a tridenti zsinat (1546) a reformáció vitái közepette erősítette meg dogmatikusan a katolikus ószövetségi kánont. A protestáns hagyomány ezzel szemben általában a héber kánont követte, bár az apokrif/deuterokanonikus könyvek korai protestáns kiadásokban gyakran külön részben továbbra is megjelentek.

A 20. századi katolikus biblikus dokumentumok már a modern filológia és szövegkritika keretében tárgyalták a régi fordítások jelentőségét. XII. Pius pápa Divino Afflante Spiritu kezdetű enciklikája (1943) ösztönözte az eredeti nyelvek és a régi szövegtanúk tudományos vizsgálatát, a második vatikáni zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója (1965) pedig a Szentírás eredeti nyelveinek és megbízható fordításainak tanulmányozását bátorította. A Dei Verbum 22. pontja külön is szorgalmazza, hogy a hívők megfelelő fordítások révén férhessenek hozzá a Szentíráshoz; a katolikus bibliatudományban ez a héber, arámi, görög és latin szövegtanúk együttes mérlegelésével kapcsolódik össze. Ez nem jelentette a Vulgata vagy a latin hagyomány elvetését, hanem annak elismerését, hogy a héber, arámi, görög és régi fordítási tanúk együtt járulnak hozzá a bibliai szöveg történeti megértéséhez.

Kánontörténeti jelentőség

A Septuaginta hatása a keresztény kánon történetében különösen fontos. A kereszténység a zsidó Szentírást örökölte, de görög nyelvű közösségeiben a Septuaginta volt a ténylegesen olvasott szentírási szöveg. Ez magyarázza, hogy a keresztény Ószövetség könyvrendje és könyvanyaga több ponton a görög hagyományt követi, nem pedig a rabbinikus Tanakh sorrendjét és terjedelmét.

A modern felekezeti különbségek történeti szempontból nem egyszerűen „többlet” vagy „hiány” kategóriáival írhatók le. A zsidó, katolikus, ortodox és protestáns hagyományok eltérő módon örökölték és értelmezték a második templom kori zsidó szent iratok többnyelvű és sokszövegű világát. A Septuaginta ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb tanúja.

Liturgikus használata

A Septuaginta történetében a liturgikus használat különösen fontos, de nem minden korszakban és közösségben azonos módon ragadható meg. A hellenisztikus zsidóság körében a görög bibliai szöveg valószínűleg alkalmas volt közösségi olvasásra és tanításra, de a Tóra első fordításának pontos eredeti funkciója nem szűkíthető kizárólag zsinagógai liturgiára. A görög szöveg ugyanakkor már az ókorban olyan közösségi tekintélyt nyert, amely lehetővé tette, hogy a görögül beszélő zsidók a Szentírást saját nyelvi közegükben hallják és értelmezzék.

A keresztény egyházakban a Septuaginta elsősorban a görög nyelvű liturgikus és teológiai hagyományban maradt meghatározó. A keleti ortodox egyházakban a görög Ószövetség mindmáig alapvető szöveghagyomány: az ószövetségi olvasmányok, a zsoltárok és a bibliai énekek jelentős része a Septuaginta-hagyományból táplálkozik. A görögkatolikus és ortodox liturgiában például a nagyböjti olvasmányok, a nagyheti próféciák, a húsvéti előképek és a zsoltárok szövege gyakran közvetlenül vagy közvetve a görög Ószövetség hagyományára vezethető vissza.

A zsoltárok esetében a liturgikus használat különösen jól érzékelteti a Septuaginta hatását. A görög zsoltárszöveg és annak régi latin leszármazottai évszázadokon át formálták a keresztény imádság nyelvét. A zsoltárszámozás eltérései ezért nemcsak tudományos táblázatokban fontosak, hanem az egyházi idézetek, himnuszok, zsolozsmák és patrisztikus magyarázatok azonosításában is.

A latin Nyugaton a Vetus Latina-fordítások révén a Septuaginta hosszú ideig közvetett módon volt jelen a liturgiában. Jeromos Vulgatája fokozatosan vált meghatározóvá, de a régi latin zsoltárfordítások és egyes deuterokanonikus könyvek tovább őrizték a görög szöveghagyomány hatását. Ezért a nyugati kereszténységben a Septuaginta nem egyszerűen eltűnt, hanem részben a latin hagyományba beépülve élt tovább.

A liturgikus használat a Septuaginta recepciótörténetének egyik legfontosabb formája. A szöveg nemcsak tudományos vizsgálat tárgya volt, hanem imádkozott, énekelt és magyarázott Szentírás is. Ez magyarázza, hogy egyes görög olvasatok akkor is nagy teológiai hatással bírtak, ha szövegkritikai szempontból nem minden esetben tekinthetők a legrégebbi héber olvasat közvetlen tanúinak.

Teológiai és hermeneutikai jelentősége

A Septuaginta teológiájának kutatása

A modern kutatásban vitatott kérdés, hogy beszélhetünk-e egységes „Septuaginta-teológiáról”. A Septuaginta nem egyetlen szerzői mű, hanem különböző könyvek eltérő fordításainak és hagyományainak együttese. Ezért sok kutató szerint óvatosabb könyvenként, fordítási egységenként és témánként vizsgálni a teológiai jelenségeket. Mások ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a görög bibliai hagyomány egészében mégis kimutathatók visszatérő teológiai, hermeneutikai és nyelvi tendenciák.

A vita egyik kulcskérdése, hogy a fordítói eltérések mennyiben tekinthetők tudatos exegézisnek. Ha egy görög fordító a héber szöveget másként adja vissza, ennek oka lehet eltérő héber előzmény, nyelvi kényszer, félreértés, stilisztikai döntés vagy teológiai értelmezés. Teológiai következtetést ezért csak akkor lehet levonni, ha a szövegkritikai és fordítástechnikai magyarázatokat is figyelembe vették.

Témák a Septuaginta teológiai kutatásában

A Septuaginta teológiai kutatásában gyakran vizsgált témák közé tartoznak:

• az istennevek fordítása és a tetragrammaton kezelése;
• az angyalok, mennyei lények és „Isten fiai” kifejezések értelmezése;
• a törvény, szövetség és igazságosság görög fogalomrendszere;
• a bölcsességi irodalom hellenisztikus nyelvezete;
• a királyság, messianizmus és eszkatológia kérdése;
• a kultusz, papság és templom teológiája;
• az emberkép, lélek, halál és feltámadás szókincse;
• a görög Ószövetség későbbi zsidó és keresztény recepciója.

Az istennevek fordítása azért különösen fontos, mert a héber Bibliában Isten saját neve a négybetűs tetragrammaton (יהוה). A görög bibliai kézirathagyomány ebben nem egységes: egyes zsidó eredetű görög töredékekben a szent név héber vagy paleo-héber betűkkel, illetve ritkábban görög átírással jelenik meg, míg a keresztény kézirathagyományban a Κύριος („Úr”) használata vált uralkodóvá. A leggyakrabban említett korai tanúk közé tartozik a P. Fouad 266, a Naḥal Ḥever-i görög kispróféta-tekercs (8HevXIIgr), a 4Q120 és a P. Oxy. 5101. Ezek a leletek bizonyítják, hogy a szent név jelölésére a zsidó görög kéziratokban többféle írnoki gyakorlat létezett, de önmagukban nem döntik el, hogy az eredeti Ógörög fordítás minden könyvben a tetragrammatont, az ΙΑΩ alakot vagy a Κύριος megfelelőjét használta-e. Albert Pietersma és más kutatók szerint a Κύριος akár az eredeti fordítás felolvasási-logikai megoldása is lehetett, mivel a zsidó gyakorlatban a tetragrammatont olvasáskor az „Úr” jelentésű helyettesítővel mondták ki; más kutatók nagyobb súlyt tulajdonítanak a tetragrammatont őrző korai töredékeknek. A kérdés ezért nem felekezeti állításként, hanem szövegtörténeti problémaként kezelendő: az egyes kéziratok eltérő helyi, liturgikus vagy hebraizáló-revíziós gyakorlatokat is tükrözhetnek.

Martin Rösel és más kutatók szerint a Septuaginta teológiája nem egyetlen rendszerként, hanem sokszínű könyv- és hagyománycsoportként vizsgálható. A görög fordítások különösen fontosak lehetnek ott, ahol a fordító a héber szöveg többértelműségét egy konkrét görög megoldással szűkíti, vagy ahol a görög nyelv új jelentésárnyalatot hoz létre. A későbbi zsidó és keresztény recepció azonban nem mindig azonos a fordítás keletkezéskori jelentésével.

Messiási és krisztológiai recepció

A Septuaginta több olvasata jelentős szerepet kapott a keresztény messiási és krisztológiai értelmezésben. Ilyen például Ézs 7,14 görög παρθένος (parthenos) fordítása, a 22. zsoltár görög olvasata, a 109/110. zsoltár királyi nyelvezete vagy Deut 32,43 angyalokra vonatkozó hosszabb olvasata. Ezek a szövegek az Újszövetségben és az egyházatyáknál új értelmezési kontextusba kerültek.

Ézs 7,14 különösen ismert példa. A héber szövegben az עַלְמָה (‘almáh) szó áll, amely elsődlegesen „fiatal/hajadon nő”, „házasságra érett lány” jelentésű. A hellenisztikus zsidó fordításban e helyen a görög παρθένος szerepel. Ez a szó a görögben gyakran „szűz” jelentésű, de a korabeli használatban fiatal, hajadon nőre is utalhatott, erős szüzességi konnotációval. A fordítás ezért nem írható le egyszerűen mechanikus „félrefordításként”: a korabeli zsidó társadalmi-kulturális közegben egy hajadon fiatal nő esetében a szüzesség alapértelmezett elvárás lehetett, hasonlóan ahhoz, ahogy az angol maid vagy a német Jungfrau szó is több történeti kontextusban egyszerre jelölhet fiatal nőt és szüzet. A keresztény hagyomány ezt a görög olvasatot később Jézus szűztől való születésének próféciájaként értelmezte (Mt 1,23), de a fordítás eredeti hellenisztikus zsidó kontextusát ettől meg kell különböztetni.

E recepciótörténeti jelentőség nem jelenti automatikusan azt, hogy minden ilyen görög olvasat eredetileg keresztény vagy krisztológiai szándékú lett volna. A fordítások a kereszténység előtt keletkeztek, és zsidó értelmezési közegben születtek. A keresztény használat gyakran új hermeneutikai jelentést adott a szövegnek. A modern kutatás ezért különbséget tesz a fordítás keletkezéskori jelentése, a második templom kori zsidó értelmezési lehetőségek és a későbbi keresztény recepció között.

Jelentősége a bibliatudományban

A Septuaginta a héber Biblia szövegkritikájának egyik legfontosabb tanúja. Mivel sok könyv fordítása a maszoréta kéziratoknál jóval korábbi héber szövegállapotot tükrözhet, a görög olvasatok segíthetnek a héber szöveg történetének rekonstrukciójában. Ugyanakkor a fordítási jelleg miatt a Septuaginta nem használható mechanikusan: minden esetben vizsgálni kell, hogy egy görög eltérés mögött eltérő héber Vorlage, fordítói értelmezés vagy későbbi görög szövegváltozás áll-e.

A Septuaginta a második templom kori zsidóság kutatásában is alapvető forrás. Tanúsítja, hogyan lehetett a zsidó szent iratokat görög nyelvi és kulturális közegben értelmezni, és hogyan alakult a zsidó identitás a hellenisztikus világban. A fordításokban egyszerre jelenik meg a forrásszöveghez való kötődés és a görög nyelvű intellektuális környezethez való alkalmazkodás.

Az Újszövetség-kutatás számára a Septuaginta nélkülözhetetlen, mert az első keresztény szerzők görög nyelvi és írásértelmezési környezetét világítja meg. A görög Ószövetség hatása megmutatkozik az újszövetségi idézetekben, szóhasználatban, teológiai fogalmakban és tipológiai értelmezésekben. Emellett a Septuaginta a görög nyelvtörténet kutatásában is fontos, mivel nagy terjedelmű, jól datálható és sokféle műfajú koiné görög szöveganyagot őriz.

A Septuaginta a fordítástudomány és az ókori vallási fordítások kutatása számára is jelentős. Segítségével vizsgálható, hogyan közvetít egy fordítás szent szöveget más nyelvi és kulturális környezetbe, hogyan őrzi meg a forrásnyelvi szerkezetet, és mikor válik a fordítás önállóan olvasott, liturgikusan és teológiailag tekintélyes szöveggé. Ez a kérdés a bibliafordítások általános történetére, a vallási nyelvek kialakulására és a kulturális identitás fordítás útján történő fenntartására is kihat.

Kiadások és modern fordítások

Nyomtatott és kritikai kiadások

A Septuaginta első nagy nyomtatott kiadásai közé tartozik a Complutensei poliglott Biblia (Alcalá de Henares, 1514–1517, kiadva 1522) és az Aldina-kiadás (Velence, 1518). A modern tudományos használatban sokáig Henry Barclay Swete cambridge-i kiadása volt meghatározó. A 20. században Alfred Rahlfs egykötetes kézikönyvkiadása vált a legelterjedtebbé; ennek átdolgozott formája a Rahlfs–Hanhart-kiadás.

A legfontosabb kritikai vállalkozás a Göttingeni Septuaginta (Septuaginta: Vetus Testamentum Graecum), amely könyvenként igyekszik rekonstruálni a legrégebbi elérhető görög szövegformát, és részletes apparátusban közli a kéziratos, fordítási és patrisztikus tanúkat. A sorozat nem teljesen befejezett, ezért a tudományos gyakorlatban a Göttingeni kiadások mellett továbbra is használják a Rahlfs–Hanhart-kiadást.

A Septuaginta kiadása eltér a modern bibliafordítások kiadásától, mert a szerkesztőnek minden könyvnél külön kell mérlegelnie a kézirati családokat, a revíziókat, a másodlagos javításokat és az ókori fordítások tanúságát. A Göttingeni sorozat ezért könyvenként eltérő szövegkritikai problémákat kezel: más módszert kíván a Pentateuchus, más Jeremiás, Dániel, Jób vagy a Kispróféták szövege. A digitális kiadások és adatbázisok, köztük a CATSS-projekt (Computer Assisted Tools for Septuagint Studies), új lehetőséget adtak a görög és héber szöveg morfológiai, lexikai és párhuzamos vizsgálatára.

Modern fordítások

A modern nyelvű fordítások közül fontos az angol NETS (A New English Translation of the Septuagint), a német Septuaginta Deutsch, valamint több felekezeti és tudományos célú fordítás. Ezek a fordítások nem helyettesítik a görög szöveg kritikai vizsgálatát, de segítik a Septuaginta önálló, a héber és latin hagyománytól megkülönböztetett olvasását.

A NETS fordítói elvei különösen erősen kötődnek a Septuaginta mint fordítás vizsgálatához: a fordítás nem a héber Biblia angol fordítását kívánja adni, hanem a görög szöveget próbálja angolul megjeleníteni, figyelembe véve annak forrásszöveghez kötött jellegét. A Septuaginta Deutsch ezzel párhuzamosan német fordítást és részletes kommentárt kínál, amely a görög szöveg és a héber hagyomány viszonyát is vizsgálja.

Magyar nyelvű helyzet

Magyarul teljes, modern, tudományos igényű Septuaginta-fordítás nem vált általánosan használatossá. A magyar bibliafordítások Ószövetsége többnyire a héber maszoréta szöveg alapján készül, miközben a katolikus és ortodox használatban a deuterokanonikus könyvek magyar fordításai is megjelennek. A Septuaginta magyar nyelvű kutatása főként biblikus, patrisztikus, ókortörténeti és felekezeti teológiai összefüggésekben van jelen.

A magyar katolikus hagyományban a Káldi György-féle bibliafordítás a Vulgata nyomán közvetve több olyan szövegréteget is közvetített, amely a görög bibliai hagyományhoz kapcsolódik. A protestáns Károli-biblia korai kiadásaiban az apokrif/deuterokanonikus iratok külön egységként még jelen voltak, későbbi kiadásokból azonban rendszerint kimaradtak. A magyar bibliaolvasó ezért többnyire nem közvetlen Septuaginta-fordításból, hanem latin, protestáns, katolikus vagy modern ökumenikus bibliafordítási hagyományokon keresztül találkozik a görög Ószövetség hatásával. A modern bibliafordítások és jegyzetapparátusok ugyanakkor egyre gyakrabban jelzik, ha egy-egy nehéz héber hely értelmezésében a Septuaginta, Qumrán vagy más ókori fordítás különösen fontos tanú. A magyar katolikus, protestáns és ökumenikus bibliahasználatban ezért a Septuaginta többnyire nem önálló alapszövegként, hanem a héber Biblia szövegkritikai és fordítási értelmezésének egyik fontos segédeszközeként jelenik meg.

Magyar nyelven a Septuaginta kutatásához a deuterokanonikus irodalom, a hellenisztikus zsidóság, a patrisztika, a Vulgata és a kánontörténet szakirodalma adja a legközvetlenebb kapcsolódási pontokat. A téma hazai feldolgozásában fontos a felekezeti terminológia pontos kezelése: a katolikus „deuterokanonikus”, a protestáns „apokrif”, illetve az ortodox „anagignoszkomena” kategóriák nem egyszerűen egymás szinonimái, hanem eltérő kánontörténeti és egyházi használatot tükröznek.

Kutatástörténet és mai irányok

A Septuaginta-kutatás a 19–20. században elsősorban szövegkritikai, filológiai és kézirattani kérdésekre összpontosított. A 19. századi kutatás egyik nagy célja a legrégebbi elérhető görög szövegforma azonosítása volt; Paul de Lagarde és mások a kézirati családok és recenziók elkülönítésére törekedtek. Henry Barclay Swete kiadása és bevezetése a modern angolszász Septuaginta-kutatás egyik klasszikus alapműve lett. A 20. században Alfred Rahlfs kézikönyvkiadása és a Göttingeni kritikai sorozat meghatározóvá vált a tudományos használatban.

A 20. század közepétől a kairói geniza és különösen a Holt-tengeri tekercsek felfedezése átalakította a héber és görög bibliai szöveghagyomány viszonyáról alkotott képet. Dominique Barthélemy munkái a kaige-jelenség és a héberhez igazító görög revíziók felismerésében voltak döntőek. Az 1970-es évektől a finn fordítástechnikai iskola, különösen Ilmari Soisalon-Soininen és Anneli Aejmelaeus kutatásai, a görög szintaxis és az ismétlődő fordítói megfelelések részletes elemzését helyezték előtérbe.

A későbbi kutatásban Emanuel Tov a héber Biblia szövegkritikájának rendszerébe illesztette a Septuaginta tanúságát, Natalio Fernández Marcos a Septuagintát tágabb görög bibliai és recepciótörténeti kontextusba helyezte, Albert Pietersma pedig az interlineáris modell révén új módszertani hangsúlyt adott a görög szöveg és a héber Vorlage viszonyának. John A. L. Lee, Takamitsu Muraoka, William A. Ross, James K. Aitken és Marieke Dhont munkái a lexikográfiai, nyelvtörténeti és posztklasszikus görög szempontokat erősítették.

A modern kutatás továbbra is foglalkozik a görög szöveg rekonstrukciójával, de egyre nagyobb hangsúlyt kap a fordítástechnika, a nyelvészet, a hellenisztikus zsidó kultúra, a recepciótörténet és a teológiai értelmezés. A Septuaginta ma nem pusztán a maszoréta szöveg „segédeszköze”, hanem önálló történeti, nyelvi és vallástörténeti forrás.

A kortárs kutatás egyik fontos intézménye az International Organization for Septuagint and Cognate Studies (IOSCS), amely folyóiratot és monográfiasorozatot is gondoz. A Journal of Septuagint and Cognate Studies tanulmányai a Septuaginta és a kapcsolódó zsidó, keresztény, szír, latin, kopt és egyéb hagyományok kutatásának fontos fórumai.

A mai viták közé tartozik, hogy milyen mértékben rekonstruálható az Ógörög szöveg; hogyan viszonyul egymáshoz fordítási technika, stílus és teológiai értelmezés; beszélhetünk-e a Septuaginta saját teológiájáról; hogyan kell értelmezni a görög Ószövetség szerepét a zsidó és keresztény kánontörténetben; és milyen módszerekkel kapcsolható össze a hagyományos filológia a digitális szövegkutatással. E kérdésekben a Septuaginta-kutatás kifejezetten interdiszciplináris terület: a filológia, a történettudomány, a vallástörténet, a teológia, a nyelvészet, a kézirattudomány és a digitális bölcsészet módszereit egyaránt alkalmazza.

Kapcsolódó szócikkek

• Biblia
• Héber Biblia
• Ószövetség
• Deuterokanonikus könyvek
• Holt-tengeri tekercsek
• Targum
• Vulgata
• Vetus Latina
• Hexapla
• Koiné görög nyelv
• Bibliafordítások
• Bibliai kánon
• Patrisztika
• Alexandriai iskola
• Alexandriai könyvtár
• Aquila (Biblia-fordító)
• Szümmakhosz
• Theodotion
• Codex Vaticanus
• Codex Sinaiticus
• Codex Alexandrinus

Felhasznált irodalom

• Abegg, Martin G. – Flint, Peter W. – Ulrich, Eugene: The Dead Sea Scrolls Bible. San Francisco: HarperSanFrancisco, 1999.
• Aejmelaeus, Anneli: On the Trail of the Septuagint Translators: Collected Essays. Leuven: Peeters, 2007.
• Aitken, James K.: „Introducing the Septuagint”. Society for Old Testament Study, online tanulmány.
• Aitken, James K. – Dhont, Marieke: „The Septuagint within the History of Greek: An Introduction”. Journal for the Study of Judaism 54, 2023, 432–449.
• Cook, Johann: „A Theology of the Septuagint?” Old Testament Essays 30/2, 2017, 265–282.
• Cook, Johann: „The Septuagint as a holy text – The first 'bible' of the early church”. HTS Teologiese Studies/Theological Studies 76/4, 2020.
• Cook, Johann – Rösel, Martin (szerk.): Toward a Theology of the Septuagint: Stellenbosch Congress on the Septuagint, 2018. Atlanta: SBL Press, 2020.
• Barthélemy, Dominique: Les devanciers d'Aquila: Première publication intégrale du texte des fragments du Dodécaprophéton trouvés dans le désert de Juda. Leiden: Brill, 1963.
• Kauhanen, Tuukka – Vanonen, Hanna (szerk.): The Legacy of Soisalon-Soininen: Towards a Syntax of Septuagint Greek. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2020.
• Ross, William A. – Glenny, W. Edward (szerk.): T&T Clark Handbook of Septuagint Research. London: T&T Clark/Bloomsbury, 2021.
• Shepherd, David James – Joosten, Jan – van der Meer, Michaël N. (szerk.): Septuagint, Targum and Beyond: Comparing Aramaic and Greek Versions from Jewish Antiquity. Leiden: Brill, 2020.
• Crisp, Simon: „The Septuagint as Canon”. The Bible Translator 67/2, 2016, 137–150.
• Kraft, Robert A. – Tov, Emanuel: „Computer Assisted Tools for Septuagint Studies”. Bulletin of the International Organization for Septuagint and Cognate Studies 14, 1981, 22–40.
• Dines, Jennifer M.: The Septuagint. London: T&T Clark, 2004.
• Fernández Marcos, Natalio: The Septuagint in Context: Introduction to the Greek Version of the Bible. Leiden: Brill, 2000.
• Jobes, Karen H. – Silva, Moisés: Invitation to the Septuagint. 2. kiadás. Grand Rapids: Baker Academic, 2015.
• Lee, John A. L.: A Lexical Study of the Septuagint Version of the Pentateuch. Chico: Scholars Press, 1983.
• Lee, John A. L.: Collected Essays on the Greek Bible and Greek Lexicography. Atlanta: SBL Press, 2021.
• Muraoka, Takamitsu: A Greek-English Lexicon of the Septuagint. Leuven: Peeters, 2009.
• Pietersma, Albert: „LXX and DTS: A New Archimedean Point for Septuagint Studies?” Bulletin of the International Organization for Septuagint and Cognate Studies 39, 2006, 1–11.
• Rajak, Tessa: Translation and Survival: The Greek Bible of the Ancient Jewish Diaspora. Oxford: Oxford University Press, 2009.
• Ross, William A.: Postclassical Greek and Septuagint Lexicography. Atlanta: SBL Press, 2022.
• Rösel, Martin: „Towards a ‘Theology of the Septuagint’”. HTS Teologiese Studies/Theological Studies 74/3, 2018.
• Salvesen, Alison G. – Law, Timothy Michael (szerk.): The Oxford Handbook of the Septuagint. Oxford: Oxford University Press, 2021.
• Swete, Henry Barclay: An Introduction to the Old Testament in Greek. Cambridge: Cambridge University Press, 1900.
• Tov, Emanuel: Textual Criticism of the Hebrew Bible. 3. kiadás. Minneapolis: Fortress Press, 2012.
• Tov, Emanuel: „The Septuagint Translation of the Hebrew Bible: Its Nature and Importance for Scholarship”. Online tanulmány.
• Tov, Emanuel: „Reflections on the Septuagint with Special Attention Paid to the Post-Pentateuchal Translations”. Online tanulmány.
• Würthwein, Ernst – Fischer, Alexander Achilles: The Text of the Old Testament: An Introduction to the Biblia Hebraica. 3. kiadás. Grand Rapids: Eerdmans, 2014.
• Xeravits Géza: A deuterokanonikus könyvek: Bevezetés keletkezés- és irodalomtörténetükbe. Budapest: Kairosz, 2020.
• Zsengellér József: „A Septuaginta és a Vulgata keletkezéstörténetének párhuzamai”. Studia Biblica Athanasiana, 2021, 151–172.

További információk

• Septuaginta online – Deutsche Bibelgesellschaft
• Göttingeni Septuaginta-projekt
• International Organization for Septuagint and Cognate Studies
• NETS – A New English Translation of the Septuagint
• Journal of Septuagint and Cognate Studies – korábbi kötetek
• CATSS – Computer Assisted Tools for Septuagint Studies
• Septuagint.Bible – Greek Orthodox Archdiocese of America