Teofil antiochiai pátriárka
| Antiochiai Szent Teofil | |
 | |
| püspök, apologéta, ókeresztény író | |
| Születése | |
| ismeretlen valószínűleg Mezopotámia vagy Szíria térsége | |
| Halála | |
| 183 körül vagy 185 előtt valószínűleg Antiokheia | |
| Tisztelete | |
| Egyháza | ókeresztény antiochiai egyház |
| Tisztelik | Római katolikus egyház Ortodox kereszténység keleti keresztény hagyományok |
| Szentté avatása | pre-kongregációs szentkultusz |
| Ünnepnapja | október 13. |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Antiochiai Szent Teofil témájú médiaállományokat. | |
Antiochiai Szent Teofil vagy Theophilosz (ógörögül: Θεόφιλος ὁ Ἀντιοχεύς, latinul Theophilus Antiochenus; működött a 2. század második felében, meghalt 183 körül vagy 185 előtt) görög nyelvű ókeresztény író, apologéta és Antiokheia püspöke volt. A későbbi antiochiai patriarchátus püspöki sorába tartozott, de saját korára nézve pontosabb püspöknek nevezni, mivel a „pátriárka” cím ebben az intézményes értelemben későbbi egyháztörténeti terminus.[1]
Életéről kevés biztos adat maradt fenn. Saját műve alapján pogányságból tért meg, és a prófétai írások tanulmányozása vezette a keresztény hithez.[2] Egyetlen teljes egészében fennmaradt írása az Autolükoszhoz (görögül Πρὸς Αὐτόλυκον, latinul Ad Autolycum) című, három könyvből álló apológia, amelyben egy művelt pogány címzett előtt védi a keresztény monoteizmust, a bibliai teremtéstant és a keresztény erkölcsi tanítást. Jelentősége különösen a semmiből való teremtés, a Logosz-tan, a korai keresztény Szentírás-használat és a Szentháromság-tan terminológiájának történetében áll: a fennmaradt keresztény irodalomban ő az első szerző, aki a görög triasz (τριάς, „hármasság”) szót Istenre, Igéjére és Bölcsességére alkalmazza.[3]
Neve és történeti helyzete
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A Theophilosz név jelentése görögül: „Isten barátja” vagy „Istent szerető”. A név a hellenisztikus világban ismert volt, és nem azonosítandó automatikusan azzal a Teofillal, akinek Lukács evangéliuma és Az apostolok cselekedetei ajánlása szól.[4] Antiochiai Teofil a 2. századi római Szíria kereszténységének egyik jelentős képviselője volt.
Antiokheia a Római Birodalom egyik nagy hellenisztikus városa, fontos kereskedelmi, kulturális és vallási központ volt. A keresztény hagyomány szerint a város már az apostoli korban kiemelt helyet foglalt el: az Apostolok cselekedetei szerint a tanítványokat először Antiokheiában nevezték keresztényeknek.[5] Teofil működése idején a keresztény közösségek még kisebbségi helyzetben éltek, és a pogány környezetben gyakran védekezniük kellett az ateizmus, erkölcstelenség, társadalmi felforgatás vagy babonaság vádja ellen. A 2. századi apologéták — köztük Szent Jusztinosz, Athénagorasz, Tatianosz és Teofil — ebben a közegben igyekeztek a keresztény hitet értelmes, erkölcsileg védhető és a görög-római műveltség számára is tárgyalható tanításként bemutatni.[6]
Élete
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil életéről csak töredékes adatok ismertek. Euszebiosz az Egyháztörténetben Antiochia püspökei között említi, és arról tudósít, hogy Teofil után Maximinus lett az antiochiai egyház vezetője.[1] A hagyomány szerint Teofil az apostolok utáni hatodik antiochiai püspök volt, de a püspöki névsor és a pontos évszámok rekonstrukciója bizonytalan.
Euszebiosz Krónikája Teofil nevét Szótér római püspök, utódját, Maximinust pedig Eleutherosz római püspök idejéhez kapcsolja. Ez nem feltétlenül jelent pontos antiochiai kronológiát: a korai kutatás és a modern patrisztika is rámutatott, hogy Euszebiosz az antiochiai püspököknél kevésbé rendelkezett olyan pontos adatokkal, mint Róma vagy Alexandria püspöki sorai esetében, ezért gyakran a kortárs római püspökökhöz viszonyítva adta meg a neveket.[7] Teofil harmadik könyvében Marcus Aurelius halálára utal, ezért az Autolükoszhoz legalább részben 180 után keletkezett.[8]
Az Autolükoszhoz egyik helye alapján Teofil az Eufrátesz és a Tigris vidékéhez kötődő tájról származhatott.[9] A hagyomány szerint hellén műveltséget, retorikai és filozófiai képzést kapott, mielőtt kereszténnyé lett. Megtérését saját beszámolója a próféták olvasásához kapcsolja: a keresztény hit számára nem pusztán filozófiai vélekedés volt, hanem a prófétai írásokban felismert isteni igazság elfogadása.[2]
Halálának pontos éve és napja nem ismert. A régebbi összefoglalók gyakran 183 körülre teszik halálát; más rekonstrukciók 185 előtti időponttal számolnak. Ünnepnapjaként a nyugati és keleti hagyományban többnyire október 13. szerepel.[10]
Az Autolükoszhoz című mű
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil egyetlen teljes egészében fennmaradt műve az Autolükoszhoz című görög nyelvű apológia. A mű három könyvből áll, amelyeket a kutatás gyakran lazán összekapcsolt, de részben önállóan is értelmezhető írásoknak tart. Euszebiosz „három elemi műként” utal rájuk.[1] A címzett, Autolükosz személye nem azonosítható biztosan; a műben művelt pogány beszélgetőpartnerként jelenik meg, aki gúnyolja vagy kétségbe vonja a keresztény hitet.
A mű keletkezése általában 180 körülre vagy kevéssel 180 utánra tehető. A harmadik könyvben szereplő kronológiai utalás Marcus Aurelius halála utánra mutat, és egyes kutatók szerint a keresztényüldözésre tett megjegyzés a 180-ban kivégzett scilliumi vértanúk korabeli légkörével is összefügghet.[8]
Az első könyv
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az első könyv párbeszédszerű, élénk hangvételű apológia. Teofil a keresztény Isten megismerhetőségét és láthatatlanságát tárgyalja: Isten nem testi szemmel látható tárgy, hanem művei, gondviselése és erkölcsi hatása alapján ismerhető fel. A bálványimádást és a görög-római istenmítoszokat erkölcsi és értelmi szempontból bírálja. A keresztény név jelentését is megvédi, és hétköznapi példákkal igyekszik hihetővé tenni a feltámadás lehetőségét.[11]
Teofil egyik jellemző gondolata, hogy Isten megismerése nem puszta elméleti következtetés, hanem erkölcsi megtisztulással is összefügg. A pogány címzettnek nem egyszerűen új fogalmakat kínál, hanem arra szólítja fel, hogy az emberi élet erkölcsi állapota tegye képessé az isteni igazság felismerésére.
A második könyv
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A második könyv a teológiailag legjelentősebb rész. Itt Teofil a Teremtés könyve első fejezeteit értelmezi, és a bibliai teremtéstörténetet állítja szembe a pogány mítoszokkal és filozófiai kozmológiákkal. Érvelése szerint Isten nem előzetesen létező anyagból formálta a világot, hanem minden létező teremtője. Ha az anyag Isten mellett öröktől fogva létezne, Isten nem volna valóban mindenek alkotója.[12]
A könyvben jelenik meg a Logosz és a Bölcsesség teológiája is. Teofil a sztoikus nyelvből ismert megkülönböztetést használja az Istenben bensőleg létező Ige és a teremtésben kimondott, működő Ige között. Ez a fogalmazás még nem a későbbi niceai-konstantinápolyi dogmatikai nyelv, de fontos előzménye a keresztény Logosz-tannak.[8]
Ugyancsak ebben a könyvben található a híres triasz-hely: Teofil a teremtés első három napját Isten, az ő Igéje és Bölcsessége előképeként magyarázza. A későbbi Szentháromság-tan teljes fogalmi rendszere még nem áll nála készen; jelentősége abban áll, hogy a keresztény Istenről való beszédben korán megjelenik a triadikus szóhasználat.[3]
A harmadik könyv
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A harmadik könyv kevésbé egységes felépítésű. Teofil ismét bírálja a görög költők és filozófusok ellentmondásait és erkölcsi problémáit, majd a keresztényeket érő vádakra válaszol. A keresztény erkölcsi tanítás tisztaságát bibliai előírásokkal, prófétai és apostoli szövegekkel igazolja. A könyv végén hosszabb kronológiai fejtegetést ad, amelynek célja annak bizonyítása, hogy Mózes és a próféták régebbiek a görög bölcseknél, ezért a bibliai kinyilatkoztatás ősibb és megbízhatóbb, mint a pogány mítoszok.[13]
Ez az érvelési mód több 2. századi apologétánál megfigyelhető. A keresztény hit védelmében nemcsak filozófiai érveket használtak, hanem az „ősiség” érvét is: a zsidó-keresztény Szentírás régiségét szembeállították a görög vallási és filozófiai hagyományok későbbi voltával.[14]
Kézirati hagyomány és kiadástörténet
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az Autolükoszhoz szövege viszonylag szűk kézirati hagyományban maradt fenn. A kutatás szerint a fennmaradt görög szöveg legfontosabb tanúja a 11. századi Codex Marcianus Graecus 496, amelyből további kéziratok származnak.[8] A mű első nyomtatott latin fordítása és kiadása a 16. században jelent meg: Conradus Clauserus 1545-ben Zürichben kezdte meg a fordítást, amelyet 1546-ban adtak ki.[15]
A modern kritikai kiadások közül kiemelkedik J. C. T. Otto 19. századi kiadása, a Sources Chrétiennes sorozatban megjelent francia fordítás és kommentár, valamint Robert M. Grant angol fordítása és tanulmányai.[16]
Teológiája
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Isten megismerése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil apológiájának egyik kiindulópontja, hogy Isten láthatatlan, megfoghatatlan és érzéki módon nem birtokolható. Ugyanakkor nem teljesen ismeretlen: a teremtett világ rendje, az ember erkölcsi tapasztalata és a prófétai kinyilatkoztatás tanúságot tesz róla. Ezzel Teofil egyszerre kapcsolódik a bibliai monoteizmushoz és a görög filozófiai istenkereséshez, de elutasítja a bálványimádást és a mitológiai istenképeket.
A mű egyik ismert gondolata szerint az embernek nemcsak értelmével, hanem erkölcsi életével is alkalmassá kell válnia Isten megismerésére. Teofil nem pusztán elméleti vitát folytat Autolükosszal, hanem a megtérés és a tiszta élet szükségességét is hangsúlyozza.[17]
Teremtés a semmiből
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil a keresztény creatio ex nihilo, vagyis a semmiből való teremtés egyik legkorábbi világos tanúja. A platonikus vagy dualista elképzelésekkel szemben nem fogadja el, hogy az anyag Istennel együtt öröktől fogva létezne. Ha Isten csak előzetesen adott anyagból formálná a világot, akkor nem volna abszolút teremtő, hanem csupán rendező vagy kézműves mester. Teofil szerint Isten hatalma éppen abban nyilvánul meg, hogy nem-létezőből hozza létre azt, amit akar.[12]
Ez a tétel különösen fontos volt a gnosztikus, markionita és dualista elképzelésekkel szemben, amelyek gyakran éles különbséget tettek a legfőbb Isten és a világ teremtője között, vagy az anyagot önálló, rossz eredetű valóságként kezelték. Teofil ezzel szemben a világot a jó és egyetlen Isten teremtményének tekinti.
Logosz és Bölcsesség
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil Logosz-tana átmenetet képez a korai apologéták filozófiai nyelve és a későbbi trinitárius dogmatika között. A Logosz nála Isten Igéje, aki a teremtésben működik és Isten kinyilatkoztatását közvetíti. A mű szövegében feltűnő, hogy Jézus és Krisztus neve nem áll a középpontban; Teofil inkább Istenről, az Igéről, a Bölcsességről, a teremtésről és a prófétai kinyilatkoztatásról beszél.[8]
A Logoszra vonatkozó megkülönböztetése — az Istenben belsőleg létező Ige és a teremtésben kimondott Ige — a sztoikus terminológiához is kapcsolódik, de Teofil ezt bibliai teremtésteológiai célra használja. Ez mutatja módszerének kettősségét: használja a hellenisztikus műveltség fogalmait, de a bibliai monoteizmus keretében értelmezi őket.
A triasz kifejezés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil legismertebb teológiatörténeti jelentősége, hogy ő az első fennmaradt keresztény szerző, aki a görög triasz szót Istenre, az ő Igéjére és Bölcsességére alkalmazza.[3] Ez a kifejezés a későbbi „Szentháromság” terminológiai előzménye, de nem azonos a 4. századi niceai és konstantinápolyi hitvallások teljesen kidolgozott fogalmi rendszerével.
A Teofilnál megjelenő hármasság nem későbbi dogmatikai szakkifejezésekben — például személy, lényeg, egylényegűség — van kifejtve, hanem a teremtés, az Ige és a Bölcsesség bibliai értelmezésének összefüggésében. Ezért Teofil szövegét egyszerre kell történeti jelentőségűnek és fejlődéstörténetileg korainak tekinteni.
Szentírás és inspiráció
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil számára a próféták és a bibliai iratok kiemelkedő tekintéllyel bírnak. A műben sok ószövetségi idézet szerepel, különösen a Teremtés könyvéből. Teofil a bibliai történetet a világ és az ember eredetére vonatkozó megbízható tanúságnak tekinti, és szembeállítja a görög költők ellentmondásos mítoszaival.
Fontos újszövetségi tanúság, hogy Teofil János evangéliumát név szerint idézi, és a Jn 1,1–3 Logosz-prológusát felhasználja a teremtés és az Ige értelmezésére.[18] A kutatás gyakran kiemeli, hogy Teofil az elsők között kezeli az evangélistákat és az apostoli írásokat isteni ihletésű tekintélyként a próféták mellett.[8]
Ember, szabadság és halhatatlanság
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil antropológiájában az ember nem eleve változhatatlanul halhatatlan és nem is szükségszerűen halandó. Az ember Isten teremtménye, aki szabadsága révén képes az engedelmességre vagy az engedetlenségre. Teofil szerint az ember halhatatlanságra rendeltetett, de ez összefügg erkölcsi választásaival és Isten parancsaihoz való viszonyával.[19]
Ez a gondolat jól illeszkedik apologetikai céljához: a kereszténységet nem pusztán elméleti tanrendszerként, hanem az igaz élet útjaként mutatja be. A keresztény erkölcs védelme a harmadik könyv egyik fő témája.
Bibliaértelmezése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofilt egyes kutatók az antiochiai exegézis korai előfutárának tekintik, de ezt óvatosan kell megfogalmazni. A későbbi antiochiai iskola — Diodórosz, Theodórosz és Aranyszájú Szent János hagyománya — sokkal későbbi és intézményesebb jelenség. Teofilnál inkább az figyelhető meg, hogy nagy súlyt helyez a bibliai szöveg történeti és kronológiai értelmére, különösen a teremtéstörténet és a mózesi hagyomány ősiségének bizonyításakor.[20]
A második könyvben a Teremtés könyvének első fejezeteit szó szerint és teológiailag értelmezi. A teremtés napjait nem pusztán kronológiai adatként kezeli, hanem tipológiai és teológiai jelentéssel is felruházza, például a triasz kifejezés használatakor. A harmadik könyvben a bibliai kronológiát apologetikai érvként alkalmazza.
Elveszett és neki tulajdonított művek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Euszebiosz Teofil több elveszett művéről is tudósít. Ezek közé tartoztak Markión elleni írások, Hermogenész elleni vitairat, valamint kateketikai jellegű könyvek.[1] Hermogenész olyan nézeteket képviselt, amelyek szerint az anyag valamilyen módon öröktől fogva létezett; ez magyarázza, miért volt fontos Teofil számára a semmiből való teremtés hangsúlyozása.
Jeromos a De viris illustribus 25. fejezetében további műveket is említ, köztük a Példabeszédek könyvéhez és az evangéliumokhoz kapcsolódó kommentárokat.[21] Egy későbbi latin evangéliumkommentárt egyes kéziratok Teofil nevéhez kapcsoltak, de a modern kutatás ezt az azonosítást többnyire elutasítja vagy bizonytalannak tartja. Robert M. Grant összefoglalása szerint a fennmaradt latin kommentár anonim, görög forrásai nem ismertek, és valószínűleg nem azonosítható biztonsággal Teofil elveszett kommentárjával.[22]
Jeromos egy helyen arról is tudósít, hogy Teofil a négy evangélium anyagát egyetlen műbe illesztette. Ennek pontos jellege és fennmaradása vitatott; a későbbi kutatásban felmerült, hogy egyfajta evangéliumharmóniáról vagy Diatesszaron-jellegű műről lehetett szó, de az azonosítás bizonytalan.[23]
Teofil és a korai keresztény apologetika
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil műve a 2. századi apologetika jellegzetes vonásait mutatja. Egyrészt bírálja a pogány vallási mítoszokat, az istenek erkölcstelennek tartott történeteit és a bálványimádás értelmetlenségét. Másrészt a keresztény hitet nem új babonaságként, hanem ősibb, erkölcsileg tisztább és értelmileg rendezettebb tanításként mutatja be.
Más apologétáktól eltérően Teofil viszonylag kevés figyelmet fordít a keresztény liturgikus vagy szentségi élet részleteire. Műve inkább a keresztény istenfogalom, a teremtéstan, a Szentírás tekintélye, az erkölcs és a kronológia kérdéseire összpontosít. Ez részben a címzett és a műfaj sajátosságából következik: Autolükosz számára elsősorban azt akarja megmutatni, hogy a keresztények hite nem irracionális, erkölcstelen vagy új keletű tévelygés.
A pogány vallás kritikáját mai szemmel nem szabad egyszerűen vallási intoleranciaként olvasni. A 2. századi keresztények kisebbségi közösségként éltek, és apologétáik olyan vádakra válaszoltak, amelyek a keresztényeket ateizmussal, családellenességgel, erkölcstelenséggel vagy birodalomellenességgel gyanúsították. Teofil retorikája ebben a vitaközegben értelmezendő.
Tisztelete
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofilt a katolikus és keleti keresztény hagyományok szentként tisztelik. Mivel a 2. századi egyház püspöke volt, tisztelete pre-kongregációs jellegű: nem modern értelemben vett kanonizációs eljáráshoz kötődik. Ünnepnapjaként általában október 13. szerepel.
Fontos történeti pontosítás, hogy Teofil nem a mai felekezeti értelemben vett „görög ortodox” vagy „római katolikus” szerző volt, hanem a nagy egyházszakadás előtti keresztény egyház püspöke. Későbbi tisztelete ezért több keresztény hagyományban megjelenhet.
Értékelése és hatása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Teofil irodalmi és filozófiai értékelése a kutatásban nem egységes. Egyes szerzők stílusát kevésbé kifinomultnak, érvelését ismétlődőnek vagy retorikailag túlterheltnek tartják Jusztinoszhoz vagy Athénagoraszhoz képest. Mások történeti jelentőségét hangsúlyozzák: ő a triasz kifejezés legkorábbi fennmaradt keresztény használója, a semmiből való teremtés egyik korai megfogalmazója, valamint az újszövetségi iratok ihletettségének fontos tanúja.[6][8]
Hatása nem egyetlen nagy dogmatikai rendszerben mérhető, hanem abban, hogy műve jól mutatja a 2. századi keresztény gondolkodás átmeneti helyzetét. Teofil egyszerre támaszkodik a zsidó-keresztény Szentírásra, a hellenisztikus retorikai képzésre, a filozófiai fogalmakra és a pogány valláskritika eszközeire. A későbbi trinitárius és teremtéstani fejlődés szempontjából ezért fontos, bár nem első rangú szisztematikus teológusként szokták értékelni.[24]
Művei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Fennmaradt mű
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Autolükoszhoz (Ad Autolycum, Πρὸς Αὐτόλυκον) – három könyvből álló görög nyelvű apológia, keletkezése 180 körül vagy kevéssel utána.
Elveszett vagy bizonytalanul neki tulajdonított művek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Markión elleni irat;
- Hermogenész elleni irat;
- kateketikai könyvek;
- történeti-kronológiai mű, amelyre Teofil maga is utal;
- a Példabeszédek könyvéhez és az evangéliumokhoz kapcsolódó, Jeromos által említett kommentárok;
- evangéliumharmónia vagy Diatesszaron-jellegű mű, bizonytalan azonosítással.
Magyar nyelvű kiadások és szakirodalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Rados Tamás: Antiochiai Szent Teofil apologiája. Pannonhalma, 1929.
- Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma I. Az első három század. 5., javított kiadás. Jel Kiadó, Budapest, 2007, 253–262.
- Perendy László: Antiokhiai katekézis a II. század végén. Theophilosz püspök munkássága. Jel Kiadó, Budapest, 2012.
- Perendy László: „Az egyházatyák Szentírás-magyarázata”. Theologia, 2008/1–2.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- 1 2 3 4 Euszebiosz: Egyháztörténet, IV, 24. A szöveg Teofilt Antiochia püspökeként, Maximinust pedig utódjaként említi.
- 1 2 Theophilosz: Autolükoszhoz, I, 14.
- 1 2 3 Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 15.
- ↑ Lk 1,3; ApCsel 1,1.
- ↑ ApCsel 11,26.
- 1 2 Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma I. Az első három század. 5., javított kiadás. Jel Kiadó, Budapest, 2007, 253–262.
- ↑ Francis J. Bacchus: „Theophilus”, in The Catholic Encyclopedia, vol. 14. Robert Appleton Company, New York, 1912.
- 1 2 3 4 5 6 7 M. Whittaker: „Theophilus of Antioch”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás. Gale / The Catholic University of America, 2003.
- ↑ Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 24.
- ↑ Martyrologium Romanum; lásd még: Vatican News, „Theophilus, Bishop of Antiochia”, október 13.
- ↑ Theophilosz: Autolükoszhoz, I, 1–14.
- 1 2 Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 4.
- ↑ Theophilosz: Autolükoszhoz, III, 1–30.
- ↑ Robert M. Grant: „Theophilus of Antioch to Autolycus”, Harvard Theological Review, 40. évf. 1947, 227–256.
- ↑ Robert M. Grant: „Theophilus Antiochenus”, in The Greek Christian Writers, Fortuna-sorozat, 235–237. A tanulmány ismerteti az Ad Autolycum korai latin fordítását és a kézirati hagyományt.
- ↑ G. Bardy szerk.: Théophile d'Antioche: Trois livres à Autolycus. Sources Chrétiennes 20, Paris, 1948; Robert M. Grant: Theophilus of Antioch: Ad Autolycum. Oxford, 1970.
- ↑ Theophilosz: Autolükoszhoz, I, 2.
- ↑ Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 22; vö. Jn 1,1–3.
- ↑ Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 27.
- ↑ Perendy László: Antiokhiai katekézis a II. század végén. Theophilosz püspök munkássága. Jel Kiadó, Budapest, 2012.
- ↑ Jeromos: De viris illustribus, 25.
- ↑ Robert M. Grant: „Theophilus Antiochenus”, 236–237.
- ↑ Jeromos: Epistula 121, 6.15; vö. Catholic Encyclopedia, „Theophilus”.
- ↑ Johannes Quasten: Patrology, vol. I. Christian Classics, Westminster, 1950, 236–242.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Euszebiosz: Egyháztörténet, IV, 20 és IV, 24.
- Jeromos: De viris illustribus, 25.
- Theophilosz: Autolükoszhoz / Ad Autolycum.
- Francis J. Bacchus: „Theophilus”, in The Catholic Encyclopedia, vol. 14. Robert Appleton Company, New York, 1912.
- M. Whittaker: „Theophilus of Antioch”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás. Gale / The Catholic University of America, 2003.
- Johannes Quasten: Patrology, vol. I. Christian Classics, Westminster, 1950.
- Berthold Altaner: Patrology. Ford. Hilda Graef. Herder, New York, 1960.
- Robert M. Grant: „Theophilus of Antioch to Autolycus”. Harvard Theological Review, 40. évf. 1947, 227–256.
- Robert M. Grant: Theophilus of Antioch: Ad Autolycum. Oxford, 1970.
- G. Bardy szerk.: Théophile d'Antioche: Trois livres à Autolycus. Sources Chrétiennes 20, Paris, 1948.
- Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma I. Az első három század. Jel Kiadó, Budapest, 2007.
- Perendy László: Antiokhiai katekézis a II. század végén. Theophilosz püspök munkássága. Jel Kiadó, Budapest, 2012.
