Szent Epiphaniosz

Szent Epiphaniosz
Szent Epiphaniosz ábrázolása a Gračanicai kolostor freskóján
püspök, egyházatya
Születése
315 körül Besanduk, Palesztina
Halála
403 a Földközi-tengeren, a Ciprus felé tartó hajóúton
Tisztelete
Tisztelik	Katolikus egyház Ortodox kereszténység Antikhalkédóni egyházak
Ünnepnapja	május 12.
A Wikimédia Commons tartalmaz Szent Epiphaniosz témájú médiaállományokat.

Szalamiszi Epiphaniosz (ógörögül: Ἐπιφάνιος, latinul: Epiphanius Salaminensis), egyházi nevén Szent Epiphaniosz (Besanduk, Palesztina, 315 körül – a Földközi-tengeren, 403) görög nyelven alkotó késő ókori keresztény püspök, egyházatya, szerzetesi elöljáró és író. 366 vagy 367 körül választották az ókori Szalamisz, akkori nevén Constantia püspökévé és a ciprusi egyháztartomány metropolitájává. A 4. század második felének egyik legjelentősebb eretnekség-ellenes egyházatyája volt; művei a niceai hit, a patrisztikus teológia és a késő ókori vallástörténet fontos forrásai. A katolikus egyház, az ortodox egyházak és az antikhalkédóni egyházak szentként tisztelik; liturgikus emléknapja május 12.

Legismertebb műve a 374 és 377 között összeállított Panarion, amely nyolcvan, a szerző által eretnekségnek vagy vallási tévelygésnek minősített irányzatot ismertet és cáfol. Számos, másutt elveszett ókeresztény és gnosztikus szöveget, levelet, hitvallási formulát és zsinati dokumentumot őrzött meg, ezért az ókeresztény eszmetörténet egyik alapvető forrása. A mű ugyanakkor polemikus alkotás: az egyes csoportokról közölt adatok értéke eltérő, Epiphaniosz olykor hallomásból, korábbi eretnekségkatalógusokból vagy a műfaj retorikai sémái alapján dolgozott. A kutatás ezért a Panariont egyszerre használja történeti forrásként, valamint a késő ókori keresztény önmeghatározás és eretnekségtan dokumentumaként.

Epiphaniosz a niceai hitvallás következetes védelmezője volt. Írásaiban az ariánus, a pneumatomakhosz, az apollinarista, a manicheus és az órigenista tanításokkal szemben fejtette ki a Szentháromság, a megtestesülés, Krisztus teljes embersége és a test feltámadása mellett szóló érveit. Élete utolsó évtizedében az órigenista viták egyik legaktívabb résztvevőjévé vált; ennek során Jeruzsálemi Jánossal, Rufinusszal és végül Aranyszájú Szent Jánossal is konfliktusba került. Fellépése a 4. századi dogmatikai, szerzetesi, egyházfegyelmi és egyházpolitikai küzdelmek része volt: Órigenész örökségének megítélése ekkor a Szentháromság, a lelkek eredete, az egyetemes helyreállítás (apokatasztaszisz) és a testi feltámadás kérdéseit egyaránt érintette.

Élete

Források és korai évei

Epiphaniosz életének fő forrásai saját művei és levelei, Szent Jeromos közlései, Palladiosz Párbeszéde Aranyszájú Szent János életéről, valamint Szókratész Szkholasztikosz és Szozomenosz egyháztörténete. A későbbi, János és Polübiosz nevén fennmaradt görög Vita Epiphanii sok legendás elemet tartalmaz, ezért történeti adatai csak más forrásokkal összevetve használhatók.

A 4. század elején született a palesztinai Eleutheropolis közelében fekvő Besanduk faluban. Családi hátteréről kevés biztos adat áll rendelkezésre. Egyes késői hagyományok zsidó származásúnak mondják, de ezt a modern kutatás nem tekinti bizonyítottnak. Görögül és szírül bizonyosan tudott; Szent Jeromos pentaglosszosznak, „öt nyelvűnek” nevezte, és a görög, szír, héber, kopt, valamint bizonyos fokú latin nyelvismeretet tulajdonított neki. A jelző azonban nem bizonyítja, hogy mindegyik nyelvet azonos szinten használta. Görög prózája a késő ókori koiné fontos emléke, műveltsége pedig elsősorban bibliai, egyházi és szerzetesi jellegű volt, nem a klasszikus rétori képzés eszményeit követte.

Fiatalon Egyiptomba került, ahol több évet töltött szerzetesi közösségben. Nem tudni biztosan, melyik monostorhoz tartozott, de az egyiptomi aszketikus hagyomány és a palesztinai szerzetesség úttörőjének tartott Szent Hilárión egyaránt hatott rá. Saját elbeszélése szerint Egyiptomban személyesen is találkozott olyan csoporttal, amelyet később a gnosztikus irányzatok közé sorolt. Ez az élmény hozzájárulhatott ahhoz, hogy egész életében a tanbeli eltérések és az aszketikus gyakorlat kapcsolatát kutatta, bár a több évtizeddel később megfogalmazott beszámoló polemikus és önéletrajzi célját is figyelembe kell venni.

Palesztinai monostora

Palesztinába visszatérve, valószínűleg harmincéves kora körül, monostort alapított Eleutheropolis közelében, és mintegy három évtizeden át annak elöljárója volt. Pappá szentelésének pontos ideje nem ismert. Közössége a niceai hitvallás egyik helyi támaszává vált. Epiphaniosz kapcsolatban állt a száműzetésben levő Vercelli Euszebiosszal és más, a homoúsziosz, vagyis az Atyával egylényegű Fiú tanítását védelmező püspökökkel. A 359-es szeleukeiai zsinat után szembekerült Eleutheropolis püspökének, Eutükhiosznak ingadozó hitvallási álláspontjával; Szent Jeromos későbbi közlése szerint szerepe volt abban, hogy a püspök a niceai állásponthoz közeledett.

Szerzetesi tekintélyét nem pusztán szigorú aszkézise alapozta meg. Művei kiterjedt bibliaismeretről, az egyházi dokumentumok gyűjtéséről, levelezésről és szervezőkészségről tanúskodnak. A későbbi püspök sem követelt általános hús- vagy bortilalmat, és gyanakvással tekintett azokra az aszketikus vezetőkre, akik az önmegtartóztatás egyes formáit mindenkire kötelező szabályként írták elő. Szemléletében az aszkézis a helyes hit és az egyházi közösség szolgálatában állt.

Szalamisz püspöke

A ciprusi püspökök 366 vagy 367 körül választották a sziget fővárosa, Szalamisz – a későbbi Constantia – püspökévé. Szalamisz püspöke a ciprusi egyháztartomány metropolitája volt; a későbbi hagyomány ezért Ciprus érsekeként is említi. Epiphaniosz püspökként is megtartotta szerzetesi életmódját, támogatta a monostorokat, és a sziget határain túl is jelentős tekintélyre tett szert. Távoli egyházközségek és szerzetesi vezetők fordultak hozzá hittani kérdésekkel; az Ankürótosz és több levele ilyen megkeresésekre adott válaszként született.

Püspöksége idején a római császári hatalom valláspolitikája és a keleti püspöki székek közötti kapcsolatok gyorsan változtak. Valens alatt támogatott, niceai szóhasználattól eltérő irányzatokkal szemben Epiphaniosz megőrizte a niceai álláspontot. A császár más ismert niceai püspökökkel ellentétben nem száműzte. Szent Jeromos ezt Epiphaniosz széles körű aszketikus tekintélyével magyarázta: szerinte egy nagyra becsült szerzetespüspök üldözése politikailag és erkölcsileg is visszaüthetett volna. A közvetlen okot azonban a források nem rögzítik, ezért Valens magatartása nem vezethető vissza egyetlen bizonyítható tényezőre.

Az antiochiai egyházszakadás és a római út

A 370-es évek közepén Epiphaniosz bekapcsolódott az antiochiai egyházszakadás rendezésének kísérletébe. Antiochiában egyszerre több püspöki csoport működött. Meletioszt a keleti püspökök jelentős része támogatta, Paulinosz mögött Damasus római püspök és az eusztathiánus közösség állt, Vitalis pedig Laodikeiai Apollinarisz köréhez kapcsolódott. Epiphaniosz Paulinosz hitvallását fogadta el, míg Vitalis krisztológiáját azért utasította el, mert az isteni Logoszt Krisztus emberi értelmének helyére állította. Meletiosszal sem lépett közösségre, noha ennek minden indoka nem rekonstruálható. Fellépése jól mutatja korabeli tekintélyét, de azt is, hogy állásfoglalása nem tudta megszüntetni az antiochiai megosztottságot.

A 381-es konstantinápolyi zsinaton való részvétele bizonytalan. 382-ben viszont Paulinosszal és Szent Jeromossal Rómába utazott, ahol Damasus pápa zsinata a keleti és nyugati egyházak kapcsolatával, valamint az antiochiai helyzettel foglalkozott. Római tartózkodása idején ismerte meg a később Betlehemben monostort alapító Szent Paulát, akinek szerzetesi elhatározására jelentős hatást gyakorolt.

Az első órigenista vita Palesztinában

Epiphaniosz már az Ankürótoszban és a Panarionban bírálta Órigenész egyes nézeteit. Nem Órigenész teljes életművét vetette el: nagyra értékelte például a Hexaplát, és bizonyos írásait hasznosnak tartotta. Veszélyesnek ítélte azonban azokat a tételeket, amelyeket az órigenészi hagyománnyal kapcsolt össze: a Fiú alárendelésének lehetőségét, a lelkek földi élet előtti létezését és bukását, minden értelmes lény végső helyreállítását, valamint a feltámadott test azonosságának gyengítését. A 4. század végi „órigenizmus” nem egységes iskola volt, és Epiphaniosz ellenfelei nem minden esetben vallották az összes neki tulajdonított nézetet.

393-ban vagy 394-ben Palesztinába utazott, és Jeruzsálemi János püspök jelenlétében Órigenész tanításai ellen prédikált. A vita nemcsak dogmatikai, hanem egyházfegyelmi jelleget is öltött. Epiphaniosz saját, Eleutheropolis melletti monostorában pappá szentelte Szent Jeromos öccsét, Paulinianust, aki azonban Jeruzsálemi János egyházmegyéjében, a betlehemi közösségben szolgált volna. A felszentelés ezért János joghatóságának megsértéseként volt értelmezhető. Epiphaniosz Jánoshoz írt levelében igyekezett megindokolni eljárását, és egyúttal részletesen kifejtette órigenizmusellenes álláspontját. A levél Szent Jeromos latin fordításában maradt fenn.

A konfliktusban Szent Jeromos Epiphaniosz mellé állt, míg Rufinus és a jeruzsálemi Olajfák hegyének egyes szerzetesi körei János püspökkel maradtak közösségben. A vita során az „órigenista” és az „antropomorfita” megjelölések egymással versengő szerzetesi és exegetikai irányzatok polemikus címkéivé váltak. Antropomorfizmuson ebben az összefüggésben azt a Teremtés könyvére hivatkozó értelmezést értették, amely az „Isten képmását” és az isteni megjelenéseket erősen testi, ember alakú módon fogta fel. Az órigenészi hagyomány képviselői ezzel a váddal gyakran a szó szerinti bibliaértelmezéshez kötődő egyiptomi szerzeteseket illették; Epiphaniosz azonban nem dolgozott ki olyan tanítást, amely Istennek anyagi testet tulajdonított volna. Fellépése nem redukálható pusztán személyes ellenszenvre, de egyes intézkedései – különösen az idegen egyházmegyében végzett felszentelés és a közösség megszakítása – a korabeli kánoni rend szerint is vitathatók voltak.

Konstantinápoly és halála

Az alexandriai Theophilosz püspök a 390-es évek végén korábbi türelmesebb álláspontjáról az órigenista szerzetesek határozott ellenfelévé vált. 400 körül zsinaton ítélte el Órigenész műveinek olvasását, majd fellépett a nitriai monostorok több vezetője, köztük az úgynevezett „Hosszú Testvérek” ellen. A menekülő szerzetesek Konstantinápolyba mentek, ahol Aranyszájú Szent János püspök menedéket és meghallgatást biztosított számukra. Theophilosz Epiphanioszt is támogatásra kérte; a ciprusi püspök helyi zsinaton elítélte az órigenista tanokat, majd magas kora ellenére Konstantinápolyba utazott.

402-ben vagy 403-ban érkezett a fővárosba. Nem fogadta el Aranyszájú János szállását és egyházi közösségét, saját istentiszteletet tartott a városon kívül, és a források szerint János engedélye nélkül diakónust szentelt. Szókratész és Szozomenosz eltérően számol be távozásának közvetlen okáról: az egyik elbeszélés szerint a várható zavargás és a kánoni kifogások késztették visszavonulásra, a másik szerint az egyik száműzött szerzetessel folytatott beszélgetésben felismerte, hogy nem rendelkezik kellő ismerettel az ellenük felhozott vádakról. Nyilvános eljárás nélkül elhagyta Konstantinápolyt, és a Ciprus felé tartó tengeri úton meghalt. Aranyszájú János ellenfelei később Epiphaniosz közösségmegtagadását is felhasználták a 403-as tölgyfa-zsinat előkészítésében.

Művei

Ankürótosz

Az Ankürótosz (ógörögül: Ἀγκυρωτός, latinul: Ancoratus, „A lehorgonyzott”) 374-ben készült a pamphüliai Szüedra keresztényeinek kérésére. Címe azt a hívőt jelképezi, akit az apostoli hit „horgonya” megőriz a tanbeli viták hullámai között. A mű középpontjában a Szentháromság, a Szentlélek istensége, a megtestesülés és a test feltámadása áll. Epiphaniosz az ariánusok, a pneumatomakhoszok, a manicheusok és az órigenista feltámadásértelmezések ellen érvel, elsősorban bibliai szövegek összekapcsolásával.

A mű végén két hitvallási formula olvasható. Ezek a 4. századi keresztelési hitvallások történetének fontos tanúi, de kézirati hagyományuk összetett; az egyik szöveg jelenlegi alakja a niceai–konstantinápolyi hitvallás későbbi szöveghagyományának hatását is mutatja. Az Ankürótosz már felvázolja a későbbi Panarion eretnekségkatalógusát. Kopt fordításának két, 9–10. századi kézirata maradt fenn; a nyelvi és történeti elemzés szerint maga a fordítás jóval korábbi lehet, és az egyiptomi szerzetesség órigenista vitáiban használhatták.

Panarion

Epiphaniosz fő műve a Panarion (ógörögül: Πανάριον), amelynek címét rendszerint „orvosságos szelencének” vagy „gyógyszeres ládának” fordítják. A szerző az eretnek tanokat mérges állatok marásához, cáfolatait pedig ellenmérgekhez hasonlította. A három könyvre és hét nagyobb egységre osztott mű 374 vagy 375 és 377 között készült. Nyolcvan irányzatot tárgyal; a számot az Énekek éneke 6,8–9 jelképes értelmezéséből vezette le. Az első húsz fejezet a kereszténység előtti kategóriákat, görög filozófiai iskolákat és zsidó csoportokat, a további hatvan a keresztény közegben megjelent tanításokat ismerteti.

Az egyes fejezetek rendszerint az adott irányzat leírásából, forrásainak vagy tanainak ismertetéséből, majd cáfolatából állnak. A lezárásokban Epiphaniosz gyakran mérges vagy ártalmas állathoz hasonlítja az ismertetett tanítást. Kígyók, skorpiók, hüllők és vadállatok képei alkotják a mű retorikai „bestiáriumát”; ez nem zoológiai rendszerezés, hanem a „méreg” és az „ellenméreg” alapmetaforájának következetes kibontása.

A mű szerkezete Epiphaniosz történelemszemléletét fejezi ki. A „barbárság”, a „szkítizmus”, a „hellenizmus” és a „judaizmus” nála az emberiség vallási megoszlásának nagy genealógiai kategóriái; ezekből származtatja a későbbi iskolákat és szektákat. A hellenizmus ebben az összefüggésben nem egyszerűen a görög nyelvet, irodalmat vagy általában a műveltséget jelenti, hanem elsősorban a görög-római többistenhitet és a hozzá kapcsolt vallásfilozófiai hagyományt. Epiphaniosz bizalmatlan volt az olyan spekulatív rendszerekkel szemben, amelyek szerinte elhomályosították a teremtés, a megtestesülés vagy a feltámadás bibliai tanítását. Ebből azonban nem következik az értelem vagy minden filozófiai érvelés elutasítása: trinitárius és krisztológiai fejtegetései bibliai, fogalmi és ontológiai érveket egyaránt alkalmaznak.

A Panarion forrásai között megtalálható Lyoni Szent Iréneusz Az eretnekségek ellen című műve, Hippolütosz elveszett Szüntagmája, Methodiosz Órigenész-kritikája, korábbi apologetikai és doxográfiai anyagok, továbbá Epiphaniosz levelezése és személyes tapasztalatai. Számos dokumentum kizárólag az ő idézetében maradt fenn. Ilyen többek között Ptolemaiosz levele Flórához, Aëtiosz anomoiánus hitvita-irata, Markellosz ankürai püspök Julius római püspökhöz írt levele, több ariánus és homoiusziánus dokumentum, valamint Markión újszövetségi szövegének és értelmezésének részletei. A mű ezért nélkülözhetetlen az elveszett források rekonstruálásához.

Az adatokat ugyanakkor egyenként kell értékelni. Epiphaniosz némely irányzatot közvetlen ismeret alapján írt le, más esetekben korábbi szerzőket másolt, vagy kifejezetten elismerte, hogy csak hallomásból rendelkezik információval. A polemikus műfaj gyakran erkölcsi romlottságot, titkos szertartásokat és egymásból származó „eretnek családfákat” tulajdonított az ellenfeleknek. A kortárs kutatás ezért nem tekinti a Panarion minden csoportleírását közvetlen etnográfiai beszámolónak; azt is vizsgálja, hogyan alkotta meg Epiphaniosz az „eretnek” és az „ortodox” közösség egymással szembeállított képét.

A művet a De fide („A hitről”) című rész zárja, amely az apostoli és katolikus hit pozitív összefoglalása. A Panarionhoz kapcsolódó rövid összefoglalás, az Anakephalaiosis szerzősége és önállósága vitatott. Egyes részei a főmű fejezeteihez készített korai összefoglalásokból eredhetnek, fennmaradt alakját azonban gyakran későbbi szerkesztés eredményének tekintik. A kivonat önállóan is elterjedt, különösen a szír nyelvű hagyományban.

Bibliai és régiségtani művek

A De mensuris et ponderibus („A mértékekről és súlyokról”) 392 körül készült. Címe csak a mű egyik részét jelöli: Epiphaniosz foglalkozik az ószövetségi kánonnal, a bibliai szövegváltozatokkal és fordításokkal, a súly- és mértékrendszerekkel, valamint Palesztina földrajzával és a szent helyekkel. A görög szöveg csak részben maradt fenn; a teljesebb szöveget elsősorban szír, továbbá örmény hagyomány őrizte meg. A mű nem modern értelemben vett egységes kézikönyv, hanem exegetikai, nyelvi, történeti és topográfiai feljegyzések gyűjteménye, mégis a korai bibliai bevezetéstan és szentföldi régiségtan jelentős forrása.

A De duodecim gemmis vagy De gemmis („A tizenkét drágakőről”) a Kivonulás könyvében szereplő főpapi melldísz tizenkét kövét magyarázza. A kövek fizikai tulajdonságait, bibliai előfordulását és jelképes jelentését kapcsolja össze. A teljesebb szöveg ógeorgiai fordításban, rövidített alakja latinul, töredékei görög, kopt, örmény és etióp hagyományban maradtak fenn. A mű Diodórosz tarszoszi püspök számára készült, és azt mutatja, hogy Epiphaniosz késői éveiben az órigenista viták mellett továbbra is bibliai régiségtani kérdésekkel foglalkozott.

Levelek, töredékek és kétes szerzőségű művek

Epiphaniosz kiterjedt levelezéséből csak töredékek maradtak fenn. Szent Jeromos latin fordításában olvasható a Jeruzsálemi Jánoshoz intézett levél, valamint egy másik, az órigenista vitához kapcsolódó írás. A Panarion 78. fejezetébe beépített „levél az arabokhoz” Szűz Mária örök szüzességét tárgyalja. Egy 367 és 373 között keletkezett levéltöredék a húsvét időpontjának ciprusi számítását védi. Epiphaniosz nevén később homíliák, ószövetségi kommentárok, prófétaéletrajzok és a középkorban nagy hatású Physiologus is forgalomba került, ezek szerzőségét azonban a kutatás nem fogadja el.

Teológiája és módszere

Szentháromságtan és pneumatológia

Epiphaniosz a niceai homoúsziosz tanítását vallotta: a Fiú valóságos Isten, az Atyával egylényegű, nem teremtmény. A Szentlélek istenségét a pneumatomakhoszokkal szemben az isteni cselekvés egységéből, a teremtésben, megszentelésben és üdvözítésben megmutatkozó közös működésből vezette le. Az Ankürótosz három valóságos hüposztasziszt és egy istenséget vall; a Szentlelket önálló, isteni személyként különbözteti meg a teremtményi lelkektől és az angyaloktól.

Egyes formulái szerint a Lélek „az Atyától és a Fiútól”, illetve „mindkettőtől” van. Ezeket a mondatokat később a keleti és nyugati teológiai vitákban is idézték. Történeti értelmezésükhöz azonban figyelembe kell venni, hogy Epiphaniosz a 4. századi görög trinitárius szóhasználatban, főként a Lélek istenségének és a három személy közös cselekvésének bizonyítására alkalmazta őket; nem egy későbbi, részletesen kidolgozott Filioque-tan vitájában fogalmazott.

Krisztológia és feltámástan

Laodikeiai Apollinarisz és követői ellen Epiphaniosz azt hangsúlyozta, hogy az Ige a teljes emberi természetet vette magára: testet, lelket és értelmet. Krisztus éhsége, fáradtsága, szomorúsága és félelme szerinte nem látszat, hanem valódi emberi tapasztalat, ugyanakkor a megtestesült Ige egyetlen alanya nem oszlik két személyre. Ezzel a 4. századi krisztológiai vita egyik alapvető kérdésére válaszolt: ami Krisztusban nem vétetett fel, az nem is részesülhetett a megváltásban. Érvelésének erőssége Krisztus teljes emberségének és személyi egységének együttes védelme, bár egyes részmagyarázatai a későbbi krisztológiai fogalmi tisztázás előtti állapotot tükrözik.

A test feltámadása Epiphaniosz számára az üdvtörténet és a teremtés jóságának lényegi része volt. Elutasította a manicheus testellenességet és azokat az órigenista vagy hierakita értelmezéseket, amelyek szerinte a jelenlegi test helyett egy másfajta, tisztán szellemi test feltámadásáról beszéltek. Az Ankürótosz felső-egyiptomi kopt recepciója arra utal, hogy ez a kérdés nem elvont vita, hanem az egyiptomi szerzetesi közösségeket ténylegesen megosztó probléma volt.

Egyház, hagyomány és eucharisztia

Epiphaniosz az apostoli hitet nem magánvélemények összességeként, hanem a Szentírás, az egyházi hitvallás, a püspöki tanítás és a liturgikus hagyomány egységében szemlélte. A tanbeli folytonosságot a helyi egyházak közötti közösséghez és az apostoli székek tanúságához kapcsolta. Szent Péternek az apostolok között kitüntetett szerepet tulajdonított; az erről szóló helyeit a későbbi katolikus teológia a péteri primátus patrisztikus tanúiként idézte, miközben szövegei a 4. századi keleti egyház kollegiális és szinodális szerkezetét is tükrözik.

Az eucharisztiáról szóló utalásai részben a disciplina arcani, vagyis a beavatás előtt állók előtt alkalmazott visszafogott, célzatos nyelvezet keretében olvashatók. Az Ankürótoszban és a Panarionban az alapítás szavait nem mindig idézi teljesen, hanem rövid formulákkal utal rájuk. Ezek a helyek a szentségi titok pedagógiai védelmét, nem pedig a tanítás hiányát jelzik; Epiphaniosz az eucharisztikus kenyeret és bort Krisztus rendeléséhez, az egyházi hithez és a hálaadó istentisztelethez kapcsolja.

Mária-tan

A Panarion két, egymással ellentétesnek bemutatott álláspont kapcsán foglalkozik részletesen Szűz Máriával. Az úgynevezett antidikomarianitákkal szemben védelmezi Mária örök szüzességét; a kollüridianusoknak nevezett, nőkhöz kapcsolt csoporttal szemben pedig elutasítja, hogy Máriának isteni tiszteletet vagy áldozati jellegű kultuszt adjanak. Mária tiszteletét Krisztus megtestesülésének összefüggésében értelmezi, miközben a Teremtő és a teremtmény közötti különbséget hangsúlyozza. Mária földi életének végéről nem közöl biztos történeti hagyományt, hanem több lehetőséget említ, és a kérdést nyitva hagyja.

Írásmagyarázat és az eretnekségek cáfolata

Epiphaniosz bibliaértelmezése alapvetően egyházi és üdvtörténeti jellegű. Nem utasította el általában az allegóriát – a főpapi drágakövekről írt műve maga is gazdag jelképes magyarázatokat tartalmaz –, de ellenezte azokat az allegorikus következtetéseket, amelyek szerinte feloldották a teremtett világ, Krisztus valóságos embersége vagy a testi feltámadás történeti valóságát. Órigenész kritikája tehát nem egyszerűen a „szó szerinti” és az „allegorikus” exegézis ellentéte volt, hanem annak vitája, milyen teológiai határok között alkalmazható a lelki értelem.

Polemikáiban a Szentírás mellett racionális érveket, fogalmi megkülönböztetéseket és korábbi egyházi szerzők tekintélyét is használta. Az angyalokról szóló vitákban például megkülönböztette az „angyal” mint küldött funkcionális elnevezését az angyali teremtmény természetétől, és bibliai, logikai, valamint patrisztikus érvekkel cáfolta az angyalokat teremtő istenekként vagy az üdvösség önálló közvetítőiként bemutató rendszereket. A Panarion így nemcsak ellenfelek katalógusa, hanem számos hittani témában pozitív tanítást is közöl.

A képek kérdése

Epiphaniosz Jeruzsálemi Jánoshoz írt, Szent Jeromos által latinra fordított levelének utóirata szerint egy palesztinai templomban olyan függönyt látott, amelyen „Krisztus vagy valamely szent” emberalakja szerepelt. A függönyt eltávolította, és azt javasolta, hogy temetési lepelként használják; később másikat küldött helyette. A jelenet azt mutatja, hogy legalább bizonyos templomi emberábrázolásokat összeegyeztethetetlennek tartott saját bibliaértelmezésével. A görög és latin szöveghagyomány közötti különbségek miatt azonban az ábrázolt személy pontos azonosítása és a levél egyes megfogalmazásai forráskritikai viták tárgyai.

A 8–9. századi bizánci képromboló vitákban további, Epiphaniosz nevéhez kapcsolt képellenes szövegeket idéztek: egy értekezést a Krisztust, Máriát, az angyalokat, prófétákat és vértanúkat ábrázoló képek ellen, egy Theodosius császárhoz intézett levelet és egy szalamiszi „végrendeletet”. Ezek teljes eredetije nem maradt fenn; töredékeik képromboló és képtisztelő szerzők, valamint zsinati akták közvetítésével rekonstruálhatók. Hitelességük régóta vitatott. Karl Holl és több kutató epiphanioszi eredetűnek tekintette a szövegek magját, mások későbbi betoldást, átdolgozást vagy pszeudepigráf szerzőséget feltételeznek. A kérdésben nincs olyan egyszerű konszenzus, amely minden töredéket egyformán hitelesnek vagy egyformán hamisnak minősítene; az egyes tanúságokat külön kell vizsgálni. Epiphaniosz nem a 8. századi képromboló mozgalom programját fogalmazta meg előre. A neki tulajdonítható kifogások a 4. századi bibliai, aszketikus és bálványimádás-ellenes aggályok körébe tartoznak, a későbbi képrombolók pedig ezeket saját vitáik fogalmi rendszerében használták fel.

Hatása és megítélése

Epiphaniosz már életében jelentős szerzetesi és püspöki tekintélynek örvendett. Szent Jeromos „Epiphaniosz pápának” nevezte, Akakiosz és Paulosz archimandriták pedig a szerzetesi élet új hírnökeként méltatták. Tekintélyének alapja a niceai hithez való ragaszkodás, aszketikus életmódja, széles körű levelezése és a tanbeli dokumentumok gyűjtése volt. A késő ókori „szent püspök” egyik jellegzetes alakjává vált: személyében szerzetesi karizma, püspöki hivatal és tanítói szerep kapcsolódott össze.

Püspöksége idején a ciprusi egyház már saját metropolitai és zsinati keretek között működött. Epiphaniosz 403-ban meghalt, ezért nem lehetett közvetlen résztvevője annak a vitának, amelyben a ciprusi egyház a következő nemzedékben megvédte önállóságát az antiochiai joghatósági igénnyel szemben. A 431-es efezusi zsinat elismerte Ciprus autokefáliáját. Epiphaniosz személyes szerepe e későbbi döntés előkészítésében nem bizonyítható, de hosszú püspöksége és szigeten túli tekintélye a 4. századi ciprusi egyház önálló arculatának fontos előzménye volt.

A Panarion a későbbi görög, latin és keleti keresztény eretnekségkatalógusok alapvető forrása lett. Anyagát bizánci szerzők, zsinati florilégiumok és szír dogmatikai gyűjtemények is átvették. Az Anakephalaiosis szírül önálló műként terjedt, a Panarion krisztológiai és szentháromságtani részletei pedig 7–9. századi szír florilégiumokba kerültek. Az Ankürótosz kopt fordítása a felső-egyiptomi szerzetességben mutatja Epiphaniosz korai recepcióját.

A régebbi történetírás gyakran elsősorban indulatos és kritikátlan eretnekségvadászként jellemezte. A 20. század vége óta a kutatás műveit egyre inkább a késő ókori eretnekségtan, a szerzetesi kultúra, az egyházi tekintély és a közösségi identitás összefüggésében értelmezi. Ez a megközelítés nem hagyja figyelmen kívül polemikus túlzásait, pontatlanságait vagy egyházfegyelmi konfliktusait, de a Panariont nem puszta adattárként vagy személyes indulatok gyűjteményeként kezeli. A mű az ortodox közösség határait, az üdvtörténet rendjét és a püspöki tanítói tekintélyt megjelenítő irodalmi konstrukció, miközben a benne fennmaradt dokumentumok nélkül a 2–4. századi kereszténység számos irányzatáról lényegesen kevesebbet lehetne tudni.

Tisztelete

Epiphaniosz tisztelete nem későbbi, formális szentté avatási eljárásból ered, hanem az ókori egyház helyi és liturgikus hagyományából. A római és a bizánci naptár május 12-én emlékezik meg róla. A keleti liturgikus hagyomány főpásztorként, a niceai hit védelmezőjeként és az eretnek tanítások cáfolójaként idézi fel. Az ikonográfiában rendszerint idős püspökként, omoforionnal, kezében könyvvel vagy irattekerccsel jelenik meg; ezek püspöki és tanítói szolgálatára utalnak.

Tisztelete a katolikus, a keleti ortodox és több antikhalkédóni egyházban is fennmaradt. Mivel a későbbi nagy krisztológiai egyházszakadások előtti korszakban élt, személye a különböző keresztény hagyományok közös patrisztikus örökségéhez tartozik. E hagyományok teológiai recepciója nem minden részletben azonos, de püspöki szolgálatát, aszketikus életét és a 4. századi hittani vitákban betöltött szerepét egyaránt számon tartják.

Műveinek fontosabb kiadásai és fordításai

• Epiphanius: Ancoratus und Panarion. Szerk. Karl Holl, Jürgen Dummer. 3 kötet. Die griechischen christlichen Schriftsteller 25, 31, 37. Leipzig–Berlin, 1915–1933; későbbi utánnyomások és javítások.
• Epiphanius of Cyprus: Ancoratus. Ford. Young Richard Kim. The Fathers of the Church 128. The Catholic University of America Press, Washington, 2014. ISBN 978-0-8132-2591-3.
• Epiphanius: The Panarion of Epiphanius of Salamis. Book I (Sects 1–46). Ford. Frank Williams. 2., javított és bővített kiadás. Brill, Leiden–Boston, 2009. ISBN 978-90-04-17017-9.
• Epiphanius: The Panarion of Epiphanius of Salamis. Books II and III. De Fide. Ford. Frank Williams. 2., javított kiadás. Nag Hammadi and Manichaean Studies 79. Brill, Leiden–Boston, 2013. ISBN 978-90-04-22841-2.
• Epiphanius: The Panarion of St. Epiphanius, Bishop of Salamis: Selected Passages. Ford. Philip R. Amidon. Oxford University Press, New York–Oxford, 1990. ISBN 978-0-19-506291-5.
• James Elmer Dean (szerk. és ford.): Epiphanius’ Treatise on Weights and Measures: The Syriac Version. University of Chicago Press, Chicago, 1935.

Források

• Jacobs, Andrew S. (2016). Epiphanius of Cyprus: A Cultural Biography of Late Antiquity. Christianity in Late Antiquity (angol nyelven). Vol. 2. Oakland: University of California Press. doi:10.1525/california/9780520291126.001.0001. ISBN 978-0-520-29112-6.
• Kim, Young Richard (2015). Epiphanius of Cyprus: Imagining an Orthodox World (angol nyelven). Ann Arbor: University of Michigan Press. ISBN 978-0-472-11954-7.
• Dechow, Jon F. (1988). Dogma and Mysticism in Early Christianity: Epiphanius of Cyprus and the Legacy of Origen. Patristic Monograph Series (angol nyelven). Vol. 13. Macon: Mercer University Press. ISBN 978-0-86554-311-9.
• Pourkier, Aline (1992). L’hérésiologie chez Épiphane de Salamine (francia nyelven). Paris: Beauchesne.
• Williams, Frank (2009). The Panarion of Epiphanius of Salamis. Book I (Sects 1–46). Nag Hammadi and Manichaean Studies (angol nyelven). Vol. 63 (Second Edition, Revised and Expanded ed.). Leiden–Boston: Brill. ISBN 978-90-04-17017-9.
• Canivet, Pierre (2003). "Epiphanius of Salamis, St.". New Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Vol. 5 (2. ed.). Detroit: Gale. 292–293. o. ISBN 0-7876-4004-2.
• Vanyó, László (1980). Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest: Szent István Társulat. 658–661. o. ISBN 963-360-108-8.

További információk

• Epiphanius of Salamis – Catholic Encyclopedia (1912) (angolul)
• Epiphaniosz Jeruzsálemi Jánoshoz írt levelének latin fordítása (angolul)
• A mértékekről és súlyokról angol fordítása (angolul)

Kapcsolódó szócikkek

• Ókeresztény irodalom
• Patrisztika