I. Damáz pápa

I. Damáz pápa
a katolikus egyház vezetője
Eredeti neve	Damasus
Született	kb. 304/305 vitatott; valószínűleg Róma, más hagyomány szerint Hispania
Megválasztása	366. október 1.
Beiktatása	366. október 1.
Pontifikátusának vége	384. december 11.
Elhunyt	384. december 11. Róma
Ellenpápa	Ursinus
Tisztelete
Tisztelik	katolikus egyház
Szentté avatása	ősi kultusz, formális kanonizáció előtti tisztelet alapján
Kegyhely	San Lorenzo in Damaso (későbbi ereklyehely)
Ünnepnapja	december 11.
Jelképei	pápai öltözet, templommodell
Minek/kiknek a védőszentje?	régészek
Előző pápa Következő pápa Libériusz Sziriciusz
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Damáz pápa témájú médiaállományokat.

Szent I. Damáz pápa (latinul: Damasus; kb. 304/305 – 384. december 11.) Róma püspöke, a katolikus hagyomány számítása szerint a 37. pápa volt 366. október 1. és 384. december 11. között. Pontifikátusa a 4. századi egyháztörténet fordulópontjára esett: a nikaiai hit megszilárdulása, az arianizmus visszaszorulása, a római püspöki tekintély erősödése és a latin keresztény kultúra kibontakozása egyaránt ehhez a korszakhoz kapcsolódott.

Damáz a nyugati egyház egyik meghatározó 4. századi püspöke volt. Pápasága alatt Róma egyre világosabban fogalmazta meg apostoli önértelmezését, miközben a birodalmi egyház egészében is zajlott a Szentháromságról és Krisztus személyéről szóló tanítás pontosítása. Damáz fellépett az ariánus, makedoniánus és apollinarista irányzatok ellen, és támogatta azt a teológiai irányt, amelyet a nikaia–konstantinápolyi hitvallás később klasszikus formában fejezett ki.

Egyházi emlékezete különösen Szent Jeromos bibliai munkájának támogatásához, a római mártírok kultuszának gondozásához és a latin keresztény műveltség megerősödéséhez kapcsolódik. Damáz ösztönzésére Jeromos megkezdte a régi latin evangéliumszövegek görög eredetihez igazodó revízióját, amely a későbbi Vulgata egyik kiindulópontja lett. A pápa emellett jelentős szerepet játszott a római katakombák, a mártírsírok és a keresztény epigráfia fejlődésében is.

A katolikus egyház Damázt szentként tiszteli. Tisztelete nem modern kanonizációs eljáráson, hanem ősi egyházi kultuszon alapul. Ünnepnapja december 11.

Származása és korai élete

Damáz születési helye és pontos születési éve bizonytalan. A régebbi hagyomány, különösen a Liber Pontificalis, hispániai eredetet említ, ezért egyes szerzők Hispaniát vagy Lusitaniát jelölték meg szülőföldjeként. Más források és modern összefoglalók szerint valószínűbb, hogy Rómában született, miközben családja, különösen apai ága, hispániai eredetű lehetett. A legtöbb szakirodalom kb. 304/305 körülre teszi születését.

Apját Antoniusnak hívták. A fennmaradt adatok szerint Antonius a római egyház szolgálatában állt: előbb jegyzőként, majd lektorként, diakónusként, végül papként működött. Anyja Laurentia volt, nővére Irene. Laurentia neve Damáz anyjának fennmaradt epitáfiumából ismert.

A család a római keresztény közösséghez és Szent Lőrinc tiszteletéhez kapcsolódott. Damáz maga is a római klérus tagjaként szolgált. A választási hagyományban szereplő in Lucinis helymegjelölést egyes kutatók a San Lorenzo in Lucina előzményéhez kötik, az azonosítás azonban vitatott. Ettől külön kell kezelni a San Lorenzo in Damaso hagyományát, amelyet Damáz családi környezetéhez vagy későbbi építkezési tevékenységéhez kötnek.

Fiatal- és középkoráról kevés biztos adat maradt fenn. A 4. század közepén Libériusz pápa diakónusa volt. Amikor II. Constantius császár 355-ben száműzte Libériuszt, mert az nem volt hajlandó elítélni Atanázt, Damáz elkísérte őt a száműzetésbe, de rövidesen visszatért Rómába. A római egyház ekkor súlyos belső válságba került, mivel Constantius támogatásával Félix került a római püspöki székbe, miközben Libériusz hívei továbbra is a száműzött pápát tartották legitim püspöknek.

Damáz szerepe a Libériusz–Félix-válságban később viták tárgya lett. Az anti-damáziánus források árulásként mutatták be, hogy visszatért Rómába és a Félix körüli helyzetben szerepet játszott. Más források szerint később ismét kibékült Libériusszal. A későbbi 366-os szakadás csak e korábbi konfliktus hátterében érthető meg: a római közösségben már Libériusz halála előtt is léteztek olyan frakciók, amelyek eltérően ítélték meg Félix, Libériusz és a nikaiai ortodoxia kérdését.

Megválasztása és az Ursinus-féle szakadás

Libériusz pápa 366. szeptember 24-én halt meg. Halála után a római keresztény közösség két táborra szakadt. Az egyik Ursinust, Libériusz diakónusát támogatta, a másik Damázt, aki szintén a római klérus régi tagja volt. A 4. századi római püspökválasztás nem a későbbi konklávék rendje szerint zajlott: a klérus támogatása, a nép akklamációja, a felszentelés szabályszerűsége és a püspöktársak elismerése egyaránt szerepet játszott a legitimitás kialakulásában.

A források a választás pontos sorrendjét és körülményeit eltérően adják elő. Az Ursinus-párti hagyomány szerint Ursinust választották és szentelték fel előbb, Damáz pedig később, erőszakos nyomásgyakorlással jutott érvényre. Más késő antik egyháztörténeti források Damázt kedvezőbben mutatják be, és őt tekintik a szabályos római püspöknek. A modern kutatás ezért különös figyelmet fordít a források eredetére, céljára és politikai-egyházi kötődéseire.

Damáz megválasztásának fontos modern elemzései szerint a kérdésben nem pusztán az döntött, hogy melyik jelölt választása történt előbb, hanem az, hogy teljesült-e a korabeli püspökválasztási rend több legitimációs mozzanata. Venken és Dupont értelmezése szerint mindkét jelölt végigment bizonyos választási és felszentelési lépéseken. Damáz azonban megszerezte a nyilvános akklamációt és a többségi támogatást, míg Ursinus jelöltségéből éppen ez a döntő elem hiányzott. Ezért következtetésük szerint Damáz tekinthető Libériusz érvényes utódának.

A konfliktus nem maradt békés. Damáz és Ursinus hívei között több erőszakos összecsapás történt. Ammianus Marcellinus, a kortárs pogány történetíró szerint a Sicininus-bazilikában súlyos vérontás történt, és 137 holttestet találtak. A későbbi hagyomány és a kutatás egy része ezt a helyszínt a Liberius-bazilikával hozta kapcsolatba, bár az azonosítás nem teljesen biztos. Ammianus beszámolója fontos külső kontrollforrás, de nem azonosítja Damázt személyes gyilkossági parancs kiadójaként; inkább a két rivális tábor püspöki székért folytatott erőszakos küzdelmét írja le.

A Damázt közvetlenül felelőssé tevő részletesebb elbeszélés főként a Gesta inter Liberium et Felicem című szövegből ismert. A mű a Collectio Avellana elején maradt fenn. A modern kutatás szerint anti-damáziánus, Ursinus-párti szellemű pamflet, amelynek célja Damáz tekintélyének megrendítése volt. A Gesta és a későbbi Libellus precum kapcsolata vitatott: korábban gyakran a Libellus előszavának tekintették, újabb kutatók azonban elkülönítik a két irat eredetét és műfaját. A Libellus precum Faustinus és Marcellinus luciferiánus presbiterek császári beadványa volt. A luciferiánusok a nikaiai hithez ragaszkodó, de a kiengesztelődési politikával és Damázzal szembenálló rigorista körökhöz tartoztak. A Gesta inkább Ursinus híveinek korábbi polemikus elbeszéléseként értékelhető.

A városi és császári hatóságok intézkedései végül Damáz pozícióját erősítették meg. Ursinust és egyes híveit száműzték. Később visszatérési kísérletek és újabb feszültségek is voltak, de Ursinus nem tudta megszerezni a római püspöki széket. Szent Ambrus egyik, az Ursinus-ügyhöz kapcsolódó levele a császári udvarhoz Ursinust jogtalan igénylőként és rendzavaróként mutatja be, és Damáz támogatását sürgeti.

A választási válság forrásainak értékelése

Damáz pontifikátusának kezdete a római püspökség történetének egyik legvitatottabb epizódja. A fennmaradt források nagy része nem semleges: vagy Damáz ellenfeleinek köréből származik, vagy későbbi egyháztörténeti hagyományt közvetít, vagy csak rövid, szelektív összefoglalást ad. Venken és Dupont ezért hangsúlyozzák, hogy részletes, elfogulatlan, kortárs forrás a választási válságról nem áll rendelkezésre.

A legfontosabb forráscsoportok közé tartozik Ammianus Marcellinus beszámolója, a Collectio Avellana ursinusi dossziéja, a Gesta, a Libellus precum, Jeromos, Rufinus, Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz, Ambrus levelei, a Liber Pontificalis, valamint császári rescriptumok. Ezeket nem lehet azonos súlyú vagy azonos irányultságú forrásként kezelni. Ammianus nem keresztény szerzőként fontos külső tanú, de beszámolója nem mentes saját társadalmi és vallási nézőpontjától. A Gesta részletes, de erősen polemikus; a későbbi egyháztörténeti szerzők viszont gyakran Damáz legitimitását veszik adottnak.

Ez a forráshelyzet magyarázza, hogy Damáz megítélése a történetírásban sokáig megosztott volt. Egyes szerzők az erőszakos választási válságot helyezték előtérbe, mások Damáz későbbi egyházszervező, dogmatikai és kulturális szerepét. Charles Pietri és Ursula Reutter munkái is hozzájárultak ahhoz, hogy Damázt ne kizárólag a megválasztása idején történt összecsapások felől értelmezzék, hanem pontifikátusának tágabb egyháztörténeti és kulturális kontextusában vizsgálják.

Pontifikátusa

A nikaiai hit védelme

Damáz pontifikátusa az első nikaiai zsinat utáni viták késői szakaszára esett. Az arianizmus különböző irányzatai még jelentős befolyással rendelkeztek, különösen a keleti birodalomrészben és egyes fontos püspöki székekben. Damáz több római zsinaton is fellépett a nikaiai hit védelmében, különösen az ariánus, makedoniánus és apollinarista irányzatokkal szemben. A régebbi katolikus szakirodalom a 368-as és 369-es római zsinatokhoz kapcsolja az apollinarizmus és a makedonianizmus elítélését.

A 4. század végén különösen fontos volt Krisztus személyének és a Szentlélek istenségének tisztázása. Damáz teológiai álláspontja a nikaiai ortodoxiához kötődött. A római zsinati formulák Krisztus istenségét és teljes emberségét, valamint a Szentlélek istenségét védték azokkal az irányzatokkal szemben, amelyek a nikaiai hit egyes elemeit kérdőjelezték meg.

A Damáz korához kapcsolt hitvallási és zsinati szövegek között különösen fontos a gyakran Tomus Damasi néven említett tanbeli formula. A szöveg szerzősége és pontos datálása vitatott; általában nem egyszerűen Damáz személyes műveként, hanem a római szék 4. század végi teológiai álláspontját tükröző formulaként kezelik. A formula a Szentháromság egységét, valamint a Fiú és a Szentlélek istenségét hangsúlyozta, és a római álláspont egyik fontos dokumentuma lett a késő antik trinitárius vitákban.

A milánói ariánus püspök, Auxentius ügyében Damáz és a római zsinatok fellépése korlátozott eredménnyel járt: Auxentius haláláig hivatalban maradt, de halála után Szent Ambrus lett Milánó püspöke. Ambrus később a nyugati nikaiai ortodoxia egyik legfontosabb alakjává vált, és Damáz pontifikátusa alatt több egyházpolitikai ügyben is kapcsolatba került a római székkel.

Keleti egyházi viták

Damáz a keleti egyházi vitákban is szerepet vállalt, bár befolyása korlátozott volt. A meletianus szakadás Antiokheiában különösen bonyolult helyzetet teremtett: több, magát nikaiainak valló csoport is versengett az elismerésért. Damáz — Atanázzal és Alexandriai Péterrel összhangban — Paulinust támogatta, akit a római álláspont a nikaiai hit tisztább képviselőjének tartott. Meletiosz a konstantinápolyi zsinat idején halt meg; utódjául Flavianust választották, Damáz pedig Paulinus jogait igyekezett előmozdítani Flavianusszal szemben. Ez a keleti püspökök jelentős részével feszültséget okozott.

Nagy Szent Vazul is kapcsolatba akart lépni Rómával az ariánus nyomás elleni támogatás érdekében. A tárgyalások azonban nem vezettek teljes sikerre, részben a keleti és nyugati teológiai terminológia különbségei, részben az antiokheiai szakadás miatt. A római és kappadókiai teológiai körök ugyan a nikaiai hit védelmében álltak, de a személyi és terminológiai kérdések jelentős akadályt jelentettek.

Az első konstantinápolyi zsinat és a 382-es római zsinat

Az első konstantinápolyi zsinatot 381-ben nem Damáz, hanem I. Theodosius császár hívta össze. Damáz személyesen nem vett részt rajta. A zsinat dogmatikai döntései később Nyugaton is elfogadottá váltak, különösen a nikaiai hit megerősítése és a Szentlélekről szóló tanítás tisztázása tekintetében. A zsinat 3. kánonja azonban Konstantinápolynak Róma után kiemelt egyházi rangot adott arra hivatkozva, hogy Konstantinápoly „Új Róma”. Ez a rangsorolás nyugaton vitatott maradt, mert a római álláspont Róma elsőbbségét nem politikai fővárosi rangból, hanem Péter és Pál apostoli hagyományából vezette le.

382-ben Damáz Rómában zsinatot tartott. A római zsinat a keleti egyházi vitákkal, az antiokheiai helyzettel és a római primátus teológiai megalapozásával is összefüggött. A római álláspont szerint Róma elsőbbsége Péter apostol székéhez kapcsolódik, nem pedig a birodalmi adminisztrációban betöltött világi ranghoz. A szakirodalom gyakran Damáz pontifikátusához köti az „Apostoli Szentszék” kifejezés jelentőségének megerősödését is.

A 382-es római zsinathoz a későbbi hagyomány a bibliai kánon egyik fontos nyugati listáját is kapcsolta. A fennmaradt Decretum Gelasianum pontos eredete és rétegződése azonban vitatott, ezért nem azonosítható egyszerűen és minden részletében Damáz zsinatának közvetlen határozataként. A modern kutatás jelentős része szerint a szöveg végleges formája későbbi, valószínűleg az 5–6. századra tehető, bár 4. századi római hagyományelemeket is őrizhet.

Római primátus

Damáz egyik legmaradandóbb egyházszervezeti öröksége a római püspöki tekintély megerősítése volt. A 4. század második felében Róma már nem volt a birodalmi kormányzás tényleges központja, mégis megőrizte szimbolikus, apostoli és kulturális jelentőségét. Damáz a római szék tekintélyét elsősorban Péter apostol örökségéből, valamint Péter és Pál római vértanúságából vezette le.

A római primátus kérdésében Damáz álláspontja különösen a konstantinápolyi zsinat után vált jelentőssé. Míg Konstantinápoly rangját a zsinat politikai alapon, az „Új Róma” státusára hivatkozva emelte, Damáz és a római zsinat az apostoli alapítás és a péteri örökség teológiai érveit hangsúlyozta. Ez a különbség a későbbi kelet–nyugati egyházi viták egyik fontos előzménye lett.

Thomas J. McIntyre értelmezése szerint a 378-as, Ordinariorum sententias néven idézett császári rescriptum fontos lépés volt a római püspök nyugati fegyelmi és joghatósági szerepének fejlődésében. A rendelkezés a püspöki ügyek kezelését a püspöki fórumokhoz és a római püspök tekintélyéhez kapcsolta, de nem vonta ki elvben a római püspököt minden császári büntetőjogi illetékesség alól.

A 380-as Cunctos populos ediktum azt a hitet nevezte meg követendőnek, amelyet a rómaiak Péter apostoltól kaptak. A fennmaradt latin szöveg Damáz római püspök és Péter alexandriai püspök hitére hivatkozva fogalmazta meg a követendő ortodoxiát. A rendelkezés a nikaiai hitet tette a birodalmi valláspolitika normájává, és egyúttal jól mutatja, hogy Damáz neve a korszakban a birodalmi szintű ortodoxia egyik hivatkozási pontjává vált.

A pontifex és a Pontifex Maximus kérdése

A későbbi népszerű állítással szemben nincs bizonyíték arra, hogy Damáz hivatalosan felvette volna a pogány római államvallásból ismert Pontifex Maximus címet. Gratianus a 380-as évek elején elhagyta a hagyományos római főpapi cím és a pogány papi kollégiumok támogatásának egyes elemeit, de ez nem jelentette azt, hogy a címet Damázra ruházták volna.

A pontifex szó ugyan előfordul Damáz korában a római püspökre alkalmazva, különösen a Cunctos populos nyelvezetében, de ez nem azonos a császári-pogány Pontifex Maximus hivatal formális átvételével. McIntyre értelmezése szerint Damáz szimbolikusan előkészítette azt a folyamatot, amelyben a római püspök később egyre inkább keresztény „főpapként” jelent meg, de Damáz maga nem vette fel hivatalosan a Pontifex Maximus címet. A későbbi pápai címhasználat történetét ezért nem lehet egyszerűen Gratianus döntéséből vagy Damáz pontifikátusából levezetni.

Jeromos és a latin bibliai revízió

Damáz egyik legismertebb intézkedése Szent Jeromos római munkájához kapcsolódik. Jeromos 382 körül került Rómába, ahol Damáz bizalmas munkatársa és bibliai tanácsadója lett. Damáz kérésére Jeromos megkezdte a régi latin evangéliumszövegek revízióját, mindenekelőtt a görög eredetihez való visszatéréssel. Ez a munka a későbbi Vulgata egyik kiindulópontja lett, bár Jeromos teljes bibliafordítói tevékenysége Damáz halála után is folytatódott, különösen az Ószövetség héber alapú fordítása terén.

Jeromos Damázhoz írt 15. levele a római szék tekintélyének fontos tanúja. A keleti teológiai viták közepette Jeromos „Péter székéhez” fordult, és Rómát az ortodox hit biztos pontjaként mutatta be. Ez a levél nemcsak Damáz személyes tekintélyét, hanem a római püspöki szék 4. századi teológiai jelentőségét is tükrözi.

A bibliai revízió célja és későbbi megítélése

Jeromos Damáznak írt evangéliumi előszava szerint a revízió célja a régi latin evangéliumi kéziratok ellenőrzése volt a görög szövegek alapján. Jeromos azzal indokolta munkáját, hogy a latin kéziratok erősen eltértek egymástól; ezért a görög szövegekhez kellett visszatérni, és elsősorban ott kellett javítani, ahol fordítói, javítói vagy másolói hibák megváltoztatták az értelmet. A Damáz által kezdeményezett munka így eredetileg nem „új Biblia” készítése, hanem a régi latin evangéliumi szövegek szövegkritikai revíziója volt.

Jeromos későbbi, szélesebb bibliafordítói munkája — különösen az Ószövetség héber szöveghagyomány alapján történő fordítása — Damáz halála után is folytatódott, és csak később vált a nyugati egyházban Vulgata néven meghatározó latin bibliai szöveggé. Jeromos héber alapú ószövetségi fordítói elve, a Hebraica veritas, kortárs vitákat is kiváltott, többek között Ágoston részéről, aki az egyházi használatban meghonosodott görög Septuaginta tekintélyét különösen fontosnak tartotta. Ez a vita is arra utal, hogy Jeromos nem egyszerűen egyházi utasításra végzett dogmatikai átírást, hanem önálló filológiai elvek alapján dolgozott.

Kulturális és liturgikus öröksége

Liturgia és latin nyelv

Damáz pontifikátusához kapcsolódik a latin nyelv római liturgikus térnyerése. A római keresztény közösség korábbi évszázadaiban a görög nyelvnek jelentős szerepe volt, de a 4. század végére a latin egyre inkább a római egyház nyelve lett. A folyamatot nem egyetlen rendeletként, hanem fokozatos kulturális és liturgikus átalakulásként kell értelmezni. A folyamat pasztorális jelentőséggel is bírt, mivel a 4. századi római keresztény közösség nyelvi környezete egyre inkább latin volt.

Damáz római programja, Jeromos bibliai revíziója és a latin epigráfiai költészet együtt járultak hozzá ahhoz, hogy a latin kereszténység kulturális önállósága megerősödjön. Ez a folyamat később meghatározóvá vált a nyugati egyház liturgikus, teológiai és irodalmi hagyományában.

Mártírkultusz, katakombák és epigráfia

Damáz kulturális és lelkipásztori tevékenységének egyik legfontosabb területe a római mártírok kultuszának megszervezése és láthatóvá tétele volt. A 4. században, amikor a kereszténység üldözött vallásból a birodalom támogatott, majd államilag is kiemelt vallásává vált, a korábbi üldözések vértanúinak emlékezete új jelentőséget nyert. Damáz a katakombákban és a mártírsíroknál helyreállításokat végeztetett, feliratokat állíttatott, és saját latin verses epigrammáival formálta a római keresztény emlékezetet.

Számos feliratot Furius Dionysius Filocalus, a korszak híres kalligráfusa készített, vagy az ő jellegzetes betűformájával véstek márványba. A klasszikus latin verselés és a damázi betűforma a római irodalmi hagyományt keresztény tartalommal kapcsolta össze. Damáz epigrammái nem puszta díszítések voltak: a mártírok példáján keresztül a római egyház folytonosságát, egységét és apostoli jellegét hangsúlyozták.

Trout kritikai feldolgozása szerint a Damázhoz kapcsolt epigrammák száma közel hatvan. A feliratok egy része töredékesen maradt fenn, másokat középkori gyűjtemények őriztek meg. A fennmaradt feliratanyag ezért egyszerre fontos régészeti, irodalmi és hagyománytörténeti forrás.

Sághy Marianne értelmezése szerint Damáz különösen fontos szerepet adott a Rómában tisztelt „idegen” vagy más városokból származó mártíroknak. A római kereszténység így nem szűk helyi identitásként, hanem egyetemes, katolikus közösségként jelent meg: Róma nemcsak politikai fővárosként, hanem a vértanúk, az apostolok és a keresztény emlékezet városaként kapott új jelentést. Damáz mártírprogramja ezért egyszerre volt liturgikus, pasztorális, kulturális és egyházpolitikai jelentőségű.

Damáz építkezései és helyreállításai közé tartozott saját tituláris templomának megújítása, a későbbi San Lorenzo in Damaso, valamint a Via Ardeatina és a Via Appia környékén végzett munkák. A Szent Péterhez kapcsolódó vatikáni területen is gondoskodott a vízelvezetésről, hogy a sírhelyeket ne veszélyeztesse a talajvíz. A katakombák és mártírsírok gondozása miatt a hagyomány a régészek védőszentjeként is tiszteli.

Vádak és viták

Damáz életét és pontifikátusát több vád és vita kísérte. Ezek közül a megválasztása idején történt erőszakos összetűzésekkel kapcsolódó állítások a legsúlyosabbak, de forráskritikailag a legnehezebben értékelhetők. A Gesta Damázt és híveit súlyos erőszakkal, megvesztegetéssel és fegyveres támadásokkal vádolja. A modern történetírás azonban ezt a szöveget nem semleges jegyzőkönyvként, hanem erősen polemikus forrásként kezeli. Ez nem jelenti azt, hogy az összecsapás nem történt meg; azt jelenti, hogy Damáz személyes felelősségét nem lehet kritikátlanul a Gesta elbeszéléséből levezetni.

Ammianus Marcellinus a római püspöki hivatal társadalmi és anyagi vonzerejére is utal. Megjegyzése szerint a római püspöki szék olyan presztízzsel járt, amely erős ambíciókat kelthetett. Ezt a megfigyelést általában a 4. századi római püspökség növekvő társadalmi jelentőségére vonatkoztatják, nem pedig Damáz bizonyított személyes pazarlására. A római egyház gazdasági és társadalmi súlyának növekedése ugyanakkor valós kérdés volt, és Jeromos is bírálta a római klérus egyes tagjainak világiasságát.

370-ben Valentinianus császár rendeletet adott ki, amely megtiltotta az egyházi személyeknek és szerzeteseknek, hogy özvegyek és árvák vagyonára ajándékok és hagyatékok reményében törekedjenek. A rendelkezés azt mutatja, hogy a 4. századi római klérus társadalmi befolyásával visszaélések is járhattak. A katolikus enciklopédikus hagyomány szerint Damáz a törvény betartását szorgalmazta; ezért a rendeletet nem lehet egyszerűen Damáz személyes kapzsiságának bizonyítékaként kezelni.

Damázt a 370-es években házasságtöréssel is megvádolták. A vád hátterében a szakadás és Damáz ellenfeleinek folytatódó agitációja állhatott. A Catholic Encyclopedia szerint Damázt Gratianus császár, majd egy 44 püspökből álló római zsinat is felmentette, a vádlókat pedig kiközösítették. A New Catholic Encyclopedia az eseményeket inkább a 370-es évek elejére helyezi, és a 378-as római zsinatot a korábbi felmentés megerősítéseként értelmezi.

Damáz ellenfelei gúnynevekkel és erkölcsi vádakkal is illették. Ezek közé tartozott a matronarum auriscalpius kifejezés is, amely nagyjából „a matrónák fülcsiklandozója” vagy „fülvakarója” jelentésű gúnynévként értelmezhető. A kifejezés ellenfelei szerint a római előkelő asszonyok körében tanúsított bizalmaskodását vagy hízelgő modorát gúnyolta, de polemikus kontextusban maradt fenn, ezért önmagában nem bizonyít személyes erkölcsi vétket. A történeti értékelésben különbséget kell tenni a kortárs vitairatok, a későbbi hagiográfiai hagyomány és a modern forráskritikai elemzés között.

Priscillianus, a hispániai aszketikus mozgalom vezetője szintén Damázhoz próbált fordulni, de Rómában nem kapott támogatást. Kivégzésére Damáz halála után, világi hatósági eljárásban került sor. Damáz szerepe ezért legfeljebb az ügyben tanúsított óvatosságban vagy a kérelem elutasításában ragadható meg, nem pedig a későbbi kivégzésben.

Kapcsolata Jeromossal és más kortársaival

Damáz legfontosabb munkatársai közé tartozott Szent Jeromos, aki római tartózkodása alatt a pápa környezetében működött. Levelezésükből kitűnik, hogy Damáz teológiai és bibliai kérdésekben is igénybe vette Jeromos tudását; Jeromos pedig Damáz megbízására hivatkozva igazolta evangéliumi revízióját.

Damáz kapcsolatban állt Ambrussal is, aki Milánó püspökeként a nyugati nikaiai ortodoxia vezető alakja lett. Ambrus levelei fontos forrásai annak, miként látták a nyugati püspökök Ursinus ügyét és Damáz legitimitását. Ambrus és püspöktársai Ursinust rendzavaró igénylőként, Damázt pedig legitim római püspökként kezelték.

Damáz keleti kapcsolatai bonyolultabb képet mutatnak. Vazullal és más keleti püspökökkel a közös nikaiai elkötelezettség ellenére terminológiai, személyi és egyházpolitikai nézeteltérések is fennálltak. Ez különösen az antiokheiai szakadásban és a különböző trinitárius formulák értelmezésében mutatkozott meg.

Művei

Damáz irodalmi örökségének legfontosabb részei latin verses epigrammái. Ezek többsége mártírok, pápák vagy más keresztény személyek sírjához kapcsolódott. A versek klasszikus latin műveltséget tükröznek, és a római keresztény emlékezet kialakításának tudatos eszközei voltak. Jeromos a De viris illustribus című művében keresztény íróként említi Damázt, és költői tehetségét is méltatja.

Damáznak tulajdonítanak több levelet és zsinati dokumentumot is, de a neki tulajdonított iratok egy része vitatott vagy későbbi hagyományban maradt fenn. Rövid epigrammái, mártírfeliratai és a hozzá kapcsolódó pápai levelezés a 4. századi római egyház történetének fontos forrásai.

Halála, temetkezése és tisztelete

Damáz 384. december 11-én halt meg Rómában, majdnem nyolcvanéves korában. Utóda Sziriciusz lett.

A Liber Pontificalis hagyománya szerint Damáz a Via Ardeatinán, a Callistus- és Domitilla-katakombák között építtetett kis bazilikában temetkezett, anyja és nővére mellett. Későbbi hagyomány szerint maradványait a 8. század végén a San Lorenzo in Damaso-bazilikába vitték át. A temetkezés és az ereklyék történetében ezért külön kell választani az eredeti sírhelyet és a későbbi áthelyezés hagyományát.

Szentként való tisztelete és érdemei

Damáz szentként való tisztelete nem modern kanonizációs eljáráson, hanem ősi, előkanonizációs egyházi kultuszon alapul. A középkori formális kanonizációs eljárások kialakulása előtt a szentek tisztelete rendszerint helyi vagy egyetemes egyházi kultuszból, liturgikus emlékezetből és mártirológiai hagyományból fejlődött ki. Damáz esetében a tisztelet középpontjában nem vértanúság állt, hanem főpásztori, hitvédő és kultúraformáló működésének egyházi emlékezete.

A katolikus hagyomány Damázt elsősorban a nikaiai hit védelmezőjeként, a római egyház egységének megerősítésére törekvő főpásztorként, a római vértanúk emlékezetének buzgó gondozójaként és a latin keresztény kultúra egyik jelentős támogatójaként őrizte meg. Egyházi érdemei közé sorolják az ariánus, makedoniánus és apollinarista tanításokkal szembeni fellépését, a római szék apostoli önértelmezésének megerősítését, Jeromos bibliai munkájának támogatását, valamint a mártírsírok és katakombák helyreállítását.

Hagiográfiai képe nem elsősorban az aszkéta vagy remete szent típusához, hanem az egyházi vezető, hitvédő és kulturális formáló alakjához áll közel. Bár megválasztását súlyos konfliktusok kísérték, későbbi egyházi emlékezete elsősorban nem ezekre, hanem hitvédő, liturgikus, kulturális és mártírtiszteletet ápoló működésére épült.

A katolikus egyház december 11-én ünnepli. Attribútumai között szerepel a pápai öltözet és a templommodell, amelyek építkezéseire és pápai szolgálatára utalnak. A régészek védőszentjeként különösen a katakombák és mártírsírok gondozása miatt tartják számon.

Történeti jelentősége

Damáz pontifikátusának megítélése kettős. Megválasztását és uralkodásának kezdetét súlyos szakadás és vérontás kísérte, amelyet sem a hagiográfiai hagyomány, sem a modern történetírás nem hagyhat figyelmen kívül. Ugyanakkor a legsúlyosabb személyes vádak főként ellenséges frakcióforrásokból ismertek, ezért történeti értékelésük forráskritikai óvatosságot igényel.

Damáz történeti jelentősége nem korlátozható a megválasztását kísérő válságra. Pápasága alatt Róma püspöki széke megerősítette apostoli önértelmezését, a nyugati latin kereszténység fontos lépéseket tett a bibliai szöveghagyomány és a liturgikus nyelv egységesebb formái felé, és a római mártírkultusz látványos, irodalmi és topográfiai formát kapott. Tevékenysége előkészítette azt a fejlődést, amelyet később I. Leó pápa pontifikátusa alatt a pápai primátus még világosabb formában fejezett ki.

A modern kutatás Damázt elsősorban nem a megválasztását kísérő válság alapján értékeli, hanem figyelembe veszi dogmatikai, egyházszervezeti, liturgikus és kulturális szerepét is. Pontifikátusa a római keresztény identitás, a latin bibliai kultúra, a nikaiai ortodoxia és a római primátus történetében egyaránt jelentős helyet foglal el.

Források

Elsődleges források

• Ammianus Marcellinus: Res gestae, XXVII, 3.
• Szent Ambrus: Epistula XI (PL 16).
• Szent Ágoston: Epistula 71; Epistula 82.
• Szent Jeromos: Epistula XV ad Damasum.
• Szent Jeromos: Praefatio in Evangelia.
• Codex Theodosianus, XVI, 1, 2.
• Duchesne, Louis (szerk.): Le Liber Pontificalis, vol. 1–2. Paris: Ernest Thorin, 1886–1892.

Szakirodalom

• Butler, Alban: The Lives of the Fathers, Martyrs, and Other Principal Saints, „St. Damasus, Pope, Confessor”.
• Kelly, J. N. D.: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford University Press, Oxford, 1986.
• McGuire, M. R. P.: „Damasus I, Pope, St.”, New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Gale, 2003.
• Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest, 2001.
• Magyar Katolikus Lexikon, „Damasus, I., Szt”.
• Pietri, Charles: „Damase évêque de Rome”, in: Christiana respublica, Publications de l'École française de Rome, 234, Rome, 1997, 49–76.
• Reutter, Ursula: Damasus, Bischof von Rom (366–384): Leben und Werk. Mohr Siebeck, Tübingen, 2009. ISBN 978-3-16-149848-0.
• Sághy Marianne: „Strangers to Patrons: Bishop Damasus and the Foreign Martyrs of Rome”, Hungarian Historical Review 5/3, 2016, 465–486.
• Shahan, Thomas J.: „Pope St. Damasus I”, The Catholic Encyclopedia, vol. 4, Robert Appleton Company, New York, 1908.
• Torres, Juana: „The Presence of Damasus, Ursinus and the Luciferians in the Collectio Avellana: Stylistic or Thematic Reasons?”, in: Rita Lizzi Testa – Giulia Marconi (szerk.): The Collectio Avellana and Its Revivals. Cambridge Scholars Publishing, 2019, 29–49.
• Trout, Dennis E.: Damasus of Rome: The Epigraphic Poetry. Introduction, Texts, Translations, and Commentary. Oxford University Press, Oxford, 2015. ISBN 978-0-19-873537-3.
• Venken, Kristiaan – Dupont, Anthony: „The Conflict between Damasus and Ursinus: Damasus’s Contested Legitimacy as Bishop of Rome”, The Catholic Historical Review 105/2, 2019, 219–250.
• McIntyre, Thomas J.: The First Pontiff: Pope Damasus I and the Expansion of the Roman Primacy. M.A. thesis, Georgia Southern University, 2015.

Kapcsolódó szócikkek

• Pápa
• Római pápák listája
• Római pápák listája grafikusan
• Libériusz pápa
• II. Félix (ellenpápa)
• Ursinus
• Szent Jeromos
• Vulgata
• Első konstantinápolyi zsinat
• Arianizmus
• Apollinarizmus
• Makedonianizmus
• Epigráfia

Külső hivatkozások

• "Pope St. Damasus I". The Catholic Encyclopedia (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 8..
• "St. Damasus, Pope, Confessor". EWTN (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. május 8..
• "Documenta Catholica Omnia: Damasus I" (latin nyelven). Hozzáférés: 2026. május 8..

Előző pápa:
Libériusz

Római pápa
366 – 384

Következő pápa:
Sziriciusz