Idősebb Arnobius

Idősebb Arnobius
Született	ismeretlen, valószínűleg a 3. században ismeretlen; működése Sicca Veneriához kötődik
Elhunyt	ismeretlen, valószínűleg a 4. században
Állampolgársága	Római Birodalom
Nemzetisége	provincia-afrikai római
Foglalkozása	rétor, ókeresztény író, apologéta
Nem tévesztendő össze az 5. századi Ifjabb Arnobiusszal.
A Wikimédia Commons tartalmaz Idősebb Arnobius témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Idősebb Arnobius vagy Siccai Arnobius (latinul Arnobius Afer, Arnobius Siccensis; működött a 3. század végén és a 4. század elején) késő ókori latin rétor és ókeresztény apologéta. Fő műve a hét könyvből álló Adversus nationes vagy Adversus gentes, amely a Diocletianus korában a keresztényekkel szemben hangoztatott vádakra válaszol, és részletes bírálatot ad a hagyományos görög–római vallási mítoszokról, kultuszokról, templomokról, képmásokról és áldozatokról.

A latin keresztény irodalomban Arnobius átmeneti alak: klasszikus rétori műveltségű, a pogány vallási hagyományt belülről ismerő szerző, aki keresztény hitvédelmi művet írt, de nem rendszerezett dogmatikai értekezést. Éppen ezért művét a patrisztikai kutatás egyszerre olvassa keresztény apológiaként, vallástörténeti forrásként és késő antik retorikai-polemikus szövegként.

Neve és megkülönböztetése

Az „Idősebb” jelző arra szolgál, hogy megkülönböztesse őt az 5. századi Ifjabb Arnobiustól, akinek személye, művei és teológiai vitái más korszakhoz tartoznak. Az ókori szerzők és a későbbi kézirati hagyomány Arnobiust többnyire egyszerűen Arnobius néven említik. Az Afer és a Siccensis megnevezések az afrikai tartományi közegre, illetve Sicca Veneriára utalnak.

A magyar szakirodalomban és lexikonokban a „Siccai Arnobius”, „Idősebb Arnobius” és „Arnobius Afer” alak is előfordul. Születési és halálozási ideje nem ismert pontosan; működése Diocletianus uralkodásának idejére, illetve az üldözések előtti és alatti évekre tehető.

Élete

Arnobius életéről kevés biztos adat maradt fenn. A legfontosabb ókori tanú Hieronymus, aki a De viris illustribus 79. fejezetében azt írja, hogy Arnobius Diocletianus idején Siccában, Afrikában sikeres rétortanár volt, és könyveket írt a pogányok ellen. Ugyancsak Hieronymus kapcsolja hozzá Lactantius nevét: a De viris illustribus következő fejezete szerint Lactantius Arnobius tanítványa volt.

Sicca Veneria a római Africa proconsularis térségében, a mai Tunézia területén fekvő város volt. Arnobius esetében nem bizonyítható, hogy ott született, de az ókori hagyomány szerint ott tanított rétorikát. A rétor szerepe a késő római városi kultúrában nem pusztán iskolamesteri feladatot jelentett: a rétor a nyilvános beszéd, érvelés, irodalmi műveltség és jogi-közéleti kommunikáció mestere volt. Arnobius későbbi művének felépítése, kérdés-feleletre építő vitastílusa és klasszikus szerzőkre támaszkodó érvelése is ezt a képzettséget tükrözi.

Hieronymus Chronicon című művének hagyománya szerint Arnobius megtérése előtt a kereszténység ellenfele volt, majd látomások vagy álmok hatására fordult a keresztény hit felé. A történet szerint a helyi püspök eleinte kételkedett megtérésének őszinteségében, ezért Arnobius hitvédelmi művet írt a korábbi vallási álláspontjával szemben. A modern kutatás ezt az elbeszélést óvatosan kezeli: Hieronymus rövid és részben nehezen összeegyeztethető adatai, valamint az Adversus nationes hosszabb munkafolyamatra utaló jellege miatt a megtérés körülményeit nem lehet teljes bizonyossággal rekonstruálni.

„	Ó vakság: nemrég még a kemencéből előhozott képmásokat, üllőn és kalapáccsal formált isteneket imádtam.	”
– Arnobius: Adversus nationes I, 39.

Az Arnobiusnak tulajdonított megtérési történet csak a Diocletianus-kori üldözések hátterében érthető. A Diocletianus-féle keresztényüldözés idején a keresztény közösségek részéről érthető volt az óvatosság a hirtelen jelentkező, korábban ellenséges közegből érkező megtérőkkel szemben. A hagyományban szereplő püspöki kétely ezért nem feltétlenül személyes bizalmatlanságként, hanem a kor üldözési helyzetének és a közösség önvédelmének összefüggésében értelmezhető.

Az Adversus nationes

Arnobius egyetlen fennmaradt műve a hét könyvből álló Adversus nationes („A nemzetek ellen”) vagy Adversus gentes („A pogányok ellen”). Hieronymus a művet Adversus gentes címen említi, a fennmaradt kézirati hagyományban azonban az Adversus nationes cím vált meghatározóvá.

A mű datálása vitatott. A hagyományos álláspont gyakran a 303 körüli évekre helyezi, mert a szöveg utal a keresztény könyvek elégetésére és a keresztény gyülekezések feloszlatására, ami jól illik Diocletianus 303-ban kiadott rendeleteinek összefüggésébe. A modern kutatásban ugyanakkor többféle keltezés is megjelent: Michael Bland Simmons a mű keletkezését a Diocletianus-kori vallási konfliktus tágabb kontextusában vizsgálta, Mark J. Edwards pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a 303 körüli datálás mellett korábbi és későbbi elemekkel számoló értelmezések is felmerültek.

A mű közvetlen apologetikai helyzete az a vád, hogy a keresztények az ősi istenek tiszteletének elutasításával idézték elő a birodalmat sújtó háborúkat, természeti csapásokat, betegségeket és társadalmi zavarokat. Arnobius erre azzal válaszol, hogy ilyen csapások a kereszténység megjelenése előtt is érték az emberiséget, ezért nem lehet őket egyszerűen a keresztények jelenlétének tulajdonítani. Érvelése innen fordul át a görög–római vallási hagyomány bírálatába: szerinte a mítoszokban szereplő istenek cselekedetei, a kultuszok anyagi formái és az áldozati gyakorlatok nem állnak összhangban az isteni méltóságról alkotott filozófiai elképzeléssel.

„	Két bizonytalan dolog közül nem ésszerűbb-e azt hinni, amely reményt hordoz, mint azt, amely semmit sem ígér?	”
– Arnobius: Adversus nationes II, 4.

A mű szerkezete és tartalma

Az Adversus nationes hét könyve nem egyforma terjedelmű és nem szabályos dogmatikai rend szerint épül fel. A mű egészét az ellenfél érveire adott válasz, a retorikai visszafordítás és a vallási összehasonlítás szervezi.

Az első két könyv inkább védelmi jellegű. Arnobius visszautasítja azt a vádat, hogy a keresztények lennének a közcsapások okai; Krisztust nem a közösségi rend felforgatójaként, hanem az üdvösség útjaként és az emberi erőszak mérséklőjeként mutatja be. A második könyvben különösen fontos a lélek természetéről, az ember végső sorsáról, a hit és a bizonyosság viszonyáról, valamint a keresztény tanítás elfogadásának ésszerűségéről szóló érvelés.

A harmadik, negyedik és ötödik könyv a görög–római istenekről, a mítoszokról, az istennevekről, az elvont fogalmak megszemélyesítéséről és a kultikus hagyományokról vitatkozik. Arnobius gyakran az ellenfelek saját tekintélyeire, költőire, régiségbúváraira és vallási szerzőire támaszkodik. A késő antik politeizmus bírálatában nem egyszer iróniát, halmozást, kérdéssorozatot és szatirikus túlzást alkalmaz; ezek nem mellékes stíluselemek, hanem a mű vallási és retorikai stratégiájához tartoznak.

A hatodik és hetedik könyv a templomok, képmások, áldozatok és szertartások kérdését tárgyalja. Arnobius fő állítása az, hogy a legfőbb isteni valóság nem szorul emberkéz alkotta házakra, képmásokra, illatokra, állatáldozatokra vagy lakomákra. Az áldozati kultuszt ezért nem egyszerűen erkölcsi, hanem teológiai és filozófiai alapon is bírálja: szerinte az isteni méltóságot sérti, ha az isteneket emberi szükségletekkel rendelkező lényekként képzelik el.

Teológiája

Arnobius teológiája nem lezárt rendszer. A mű a niceai zsinat előtti latin apologetika világába tartozik, és szerzője valószínűleg friss megtérőként, klasszikus rétori műveltséggel, de nem kiforrott egyházi dogmatikusként írt. Ezért állításait nem célszerű későbbi dogmatikai kézikönyvként olvasni. A mű keresztény hitvédelmi célú, de pozitív tanítása sokkal kevésbé részletes, mint a pogány vallási hagyomány kritikája.

Arnobius következetesen védi a legfőbb Isten egyedülálló méltóságát. Istenről mint legfőbb, uralkodó és mindenek fölött álló valóságról beszél; a keresztény monoteizmust a filozófiai istenfogalommal is összekapcsolja. Krisztust az üdvösség útjaként, az isteni tanítás közvetítőjeként és az emberiség javára cselekvőként mutatja be. A kereszténység igazsága mellett érvelve hivatkozik annak gyors terjedésére és erkölcsi hatására is, különösen arra, hogy Krisztus tanítása a bosszú helyett a rossz elszenvedését és a vérontástól való tartózkodást állítja követendőnek.

„	Krisztus tanításából tanultuk meg, hogy a rosszat nem kell rosszal viszonozni.	”
– Arnobius: Adversus nationes I, 6.

A lélekről szóló tanítása a mű egyik legtöbbet vitatott része. Arnobius a második könyvben hosszabb értekezést ad a lélek természetéről, és nem a későbbi keresztény hagyományban megszokott módon beszél a lélek természetes halhatatlanságáról. Értelmezése szerint a lélek nem önmagától halhatatlan, hanem halhatatlanságra képes, és azt kegyelemként nyeri el. Egyes megfogalmazásai szerint a lélek nem közvetlenül Istentől, hanem alacsonyabb rendű közvetítő lénytől ered; e nézet miatt Arnobius teológiai álláspontját a későbbi ortodox keresztény tanítás szempontjából több ponton problémásnak tartották.

A pogány istenekről szóló állításai sem mindig könnyen sorolhatók egyetlen kategóriába. Olykor úgy érvel, mintha a hagyományos istenek létezése csak az ellenfél kedvéért felvett hipotézis volna; más helyeken alacsonyabb rendű isteni vagy démoni lényekként kezeli őket. A modern kutatás ezért különbséget tesz Arnobius retorikai taktikája, filozófiai háttere és saját keresztény meggyőződése között.

Szentíráshasználata és műveltsége

Arnobius nem a bibliai idézetek halmozásával vitatkozik. Mivel pogány, klasszikus műveltségű közönséghez szól, érvelésének súlypontja nem az Írás tekintélyén, hanem a közösnek feltételezett észérveken, filozófiai istenfogalmon, történeti példákon és az ellenfél saját vallási forrásain van. A régebbi kutatás ezért gyakran hangsúlyozta hiányos szentírásismeretét. Ugyanakkor művében több utalás található Krisztus életére, tanítására, halálára, feltámadására és az apostoli hagyományra, még ha ezeket ritkán vezeti be pontos bibliai hivatkozásként.

Klasszikus és vallástörténeti műveltsége jóval látványosabb. Ismeri és felhasználja a római régiségirodalom, a költészet, a filozófia és a vallási kommentárhagyomány anyagát. A kutatás különösen Varro, Cicero, Lucretius, Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Minucius Felix és Cornelius Labeo lehetséges vagy bizonyítható hatását emeli ki. Éppen emiatt a mű nemcsak keresztény apologetikai szöveg, hanem fontos forrás a késő antik római vallási hagyomány, a kultikus részletek és a keresztény–pogány vitairodalom kutatásához is.

Forrásértéke és korlátai

Az Adversus nationes értéke részben abból adódik, hogy Arnobius sok olyan vallási, mitológiai és régiségtani adatot őriz meg, amelyeket más forrásokból nehezebben lehetne összegyűjteni. A harmadik–hetedik könyvek bőséges anyagot tartalmaznak a templomokról, képmásokról, rítusokról, istennevekről, áldozati szokásokról és mitológiai történetekről. Ezért a latin filológia, a római vallástörténet és a patrisztika számára egyaránt jelentős szerző.

Ugyanakkor művét nem lehet semleges néprajzi vagy vallástörténeti leírásként kezelni. Arnobius vitairatot ír, amelynek célja a kereszténység védelme és az ellenfél tekintélyének gyengítése. A modern retorikai elemzés ezért hangsúlyozza, hogy az általa rajzolt „pogány” ellenfél részben vitapartner, részben retorikai konstrukció. Ez nem teszi értéktelenné a művet, de megköveteli, hogy adatait más forrásokkal és a késő antik polémia műfaji szabályaival együtt értelmezzék.

Kézirati hagyománya és kiadásai

Arnobius műve szűk kézirati hagyományban maradt fenn. A kutatás két kéziratot tart számon: a párizsi Parisinus Latinus 1661 kéziratot és a brüsszeli Bruxellensis Latinus 10847 kéziratot. A brüsszeli kéziratot a modern vizsgálatok a párizsi kézirat leszármazottjának tekintik. A párizsi kézirat sajátossága, hogy Arnobius hét könyve után Minucius Felix Octavius című dialógusát is tartalmazza; emiatt a művet a korai nyomtatott hagyományban tévesen Arnobius nyolcadik könyvének tekintették.

Az első nyomtatott kiadás Rómában jelent meg 1542/1543 körül Faustus Sabaeus közreműködésével, még nyolc könyvként, az Octavius téves hozzácsatolásával. A későbbi filológiai munka tisztázta, hogy az Octavius Minucius Felix önálló műve. A 19. századi kritikai kiadások közül kiemelkedő A. Reifferscheid kiadása a Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum sorozatban.

A mű modern tudományos feldolgozásában fontosak a francia Collection des universités de France sorozat kötetei, köztük Henri Le Bonniec, Mireille Armisen-Marchetti, Jacqueline Champeaux és Bernard Fragu kiadásai és fordításai. Angolul széles körben ismert a Hamilton Bryce és Hugh Campbell által készített, az Ante-Nicene Fathers sorozatban is közölt fordítás, valamint George E. McCracken The Case Against the Pagans című fordítása.

Hatása és recepciója

Arnobius közvetlen ókori recepciója meglehetősen visszafogott. Hieronymuson kívül kevés ókori szerző említi; műve nem vált olyan alapvető tekintélyűvé, mint Tertullianus, Cyprianus, Lactantius vagy Augustinus írásai. Ennek oka részben teológiai sajátosságaiban, részben nehézkes és bőbeszédű retorikai stílusában, részben pedig szűk kézirati hagyományában kereshető.

Lactantius tanítványaként való említése mégis fontos helyet biztosít neki a latin apologetika történetében. Arnobius a klasszikus rétori műveltségből érkező keresztény hitvédő típusa: olyan szerző, aki a birodalmi vallási és filozófiai viták nyelvén igyekezett védelmezni a kereszténységet, miközben a keresztény tanítás belső rendszerét még nem dolgozta ki olyan következetességgel, mint későbbi szerzők.

A második könyv 4. fejezete különösen ismertté vált, mert az ott olvasható érvelés egy korai változatát adja annak a gondolatmenetnek, amelyet a kora újkorban Blaise Pascal nevéhez kötve „Pascal fogadásaként” szokás emlegetni: bizonytalan vallási kérdésben racionálisabb azt választani, amely reményt és üdvösséget ígér, mint azt, amely semmit sem ad, de tévedés esetén a legnagyobb veszteséggel járhat.

Értékelése

Arnobius jelentősége nem abban áll, hogy a keresztény tanítás klasszikus és hibátlan összefoglalását adta volna. Műve inkább egy válságkorszak dokumentuma: a keresztényüldözések, a pogány vallási hagyományok önvédelme, a platonikus és rétori műveltség, valamint a latin keresztény apológia találkozási pontján született. A későbbi egyházi tanítás fényében több megfogalmazása vitatható, de ez nem csökkenti vallás- és irodalomtörténeti jelentőségét.

A mai kutatás számára Arnobius különösen azért fontos, mert megmutatja, hogyan lehetett a kereszténység mellett érvelni egy olyan közönség előtt, amely a Szentírást nem fogadta el tekintélyként, de ismerte a római vallási hagyományt, a filozófiai istenfogalmat és a klasszikus irodalmat. Az Adversus nationes ezért egyszerre tanúskodik a kereszténység késő antik önvédelméről és arról a kulturális nyelvről, amelyben a keresztény és nem keresztény értelmiségiek Diocletianus korában vitatkoztak egymással.

Források és szakirodalom

Elsődleges szövegkiadások és fordítások

• Arnobius: The Seven Books of Arnobius Against the Heathen. Ford. Archibald Hamilton Bryce és Hugh Campbell. In: Alexander Roberts – James Donaldson – A. Cleveland Coxe, szerk.: Ante-Nicene Fathers, 6. köt. Buffalo: Christian Literature Publishing Co., 1886.
• A. Reifferscheid, szerk.: Arnobii adversus nationes libri VII. Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum 4. Vindobonae: Gerold, 1875.
• George E. McCracken, ford.: Arnobius of Sicca: The Case Against the Pagans. Ancient Christian Writers 7. Westminster, Maryland: Newman Press, 1949.
• Henri Le Bonniec, szerk. és ford.: Arnobe: Contre les Gentils. Livre I. Paris: Les Belles Lettres, 1982. ISBN 2-251-01014-9.
• Mireille Armisen-Marchetti, szerk. és ford.: Arnobe: Contre les Gentils. Livre II. Paris: Les Belles Lettres, 2018.
• Jacqueline Champeaux, szerk. és ford.: Arnobe: Contre les Gentils. Livre III. Paris: Les Belles Lettres, 2007. ISBN 978-2-251-01445-6.
• Bernard Fragu, szerk. és ford.: Arnobe: Contre les Gentils. Livres VI–VII. Paris: Les Belles Lettres, 2010. ISBN 978-2-251-01455-5.

Feldolgozások

• Michael Bland Simmons: Arnobius of Sicca: Religious Conflict and Competition in the Age of Diocletian. Oxford: Clarendon Press, 1995. ISBN 0-19-814913-1.
• Mark J. Edwards: “Some Theories on the Dating of Arnobius”, Ephemerides Theologicae Lovanienses 92/4 (2016), 671–684. DOI: 10.2143/ETL.92.4.3183466.
• Konstantine Panegyres: “The rhetoric of religious conflict in Arnobius’ Adversus nationes”, The Classical Quarterly 69/1 (2019), 402–416.
• Yves-Marie Duval: “Sur la biographie et les manuscrits d’Arnobe de Sicca: les informations de Jérôme, leur sens et leurs sources possibles”, Latomus 45 (1986), 69–99.
• Pierre Monceaux: Histoire littéraire de l’Afrique chrétienne depuis les origines jusqu’à l’invasion arabe, 2. köt. Paris: Leroux, 1902, 135–197.
• Johannes Quasten: Patrology, 2. köt. Utrecht–Antwerp: Spectrum, 1953, 383–392.
• Otto Bardenhewer: Geschichte der altkirchlichen Literatur, 2. köt. Freiburg im Breisgau: Herder, 1903, 517–525.
• Thomas J. Shahan: “Arnobius”, in The Catholic Encyclopedia, New York: Robert Appleton Company, 1907.
• R. K. Poetzel: “Arnobius the Elder”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet, Detroit – Washington, D.C.: Gale – Catholic University of America, 2003, 717.

Külső hivatkozások

• Az Adversus nationes latin szövege – The Latin Library
• Angol fordítás – New Advent
• Arnobius művei – Documenta Catholica Omnia