Középkori latin irodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Középkori latin irodalom
615. század
Elterjedése Európa nyugati és középső részén
Világtörténelmi korszak középkor
Eredete római irodalom, ókeresztény irodalom
Belőle fejlődött ki újkori latin irodalom
angol irodalom
ír irodalom
holland irodalom
francia irodalom
német irodalom
olasz irodalom
spanyol irodalom
portugál irodalom
dán irodalom
norvég irodalom
svéd irodalom
cseh irodalom
lengyel irodalom
magyar irodalom
Jellemzői
Híres alakjai Beda Venerabilis
Hrabanus Maurus
Aquinói Szent Tamás
Clairvaux-i Szent Bernát
Jellemző műfajai gesta, krónika, homília, legenda, példabeszéd, misztériumdráma, martirologium, summa, tractatus, szentéletrajz, levél, exegézis
Híres művei Historia ecclesiastica gentis Anglorum
De universo
Summa Theologiae
Legenda aurea
Írástípus latin írás
Könyvtárak http://patristica.net/latina/ http://www.csel.eu/ http://www.corpuschristianorum.org/

Középkori latin irodalom alatt a középkor (hagyományosan 4761492) évszázadaiban létező (európai) – a klasszikus latin nyelvtől némileg eltérő – középkori latin nyelvű latin nyelvű irodalmat értik, melynek előzménye egyfelől a római irodalom, másfelől az ókeresztény irodalom volt. Mivel a középkor végével nem ért véget a latin nyelvű irodalom művelése, újkori latin irodalomról is lehet beszélni, de ezt általában már a nemzeti irodalmakhoz sorolják.

A középkori latin irodalom tulajdonképpen egyenes ági leszármazottja a késő ókori latin irodalomnak. Bár a középkor folyamán a latin nyelvből fokozatosan különböző vulgáris latin-, úgynevezett újlatin nyelvek alakultak ki, és a latin nyelv lassan holt nyelvvé vált; azonban a nyugati keresztény egyház (az 1054-es egyházszakadástól római katolikus egyház) hivatalos nyelve a népvándorlást és a germán népek, nyelvek terjeszkedését követően is a latin maradt. Az egyház viszont nagy befolyással volt az oktatásra, a tudományosságra, filozófiára, így a római klasszikus szerzők ismerete továbbra is kimutatható, és – ha nem is voltak mindig példaképek – oktatási szempontból felhasználták a műveiket. A középkori latin irodalom műfaji és formai gazdagsága önálló fejlődés eredménye, amely ugyanakkor állandó kapcsolatban volt a népnyelvi költészettel is. Sem irodalmi, sem nyelvi tekintetben nem egyöntetű, hiszen 1000 évnél tovább volt különböző népek kultúrájának hordozója – fő jellemvonása talán mégis a klasszikus latin irodalom tömörségével szemben a részletező kedv. A középkori latin irodalom nagy hatást gyakorolt a későbbi századokra, és nélküle elképzelhetetlen a mai európai kultúra.[1]

A középkori latin irodalom alkotásainak jelentős gyűjteménye a 19. század közepén összeállított Patrologia Latina gyűjtemény, mely az ókeresztény időktől a 13. század elejéig bocsát közre írókat. A hivatkozott szócikkből ezek digitalizált változatai elérhetőek (Középkori írók: PL 63–217).

  • Jegyzet: A szócikk a Világirodalmi kisenciklopédia 671–674. oldalán felvázolt irodalmi korszakokat követi.

Kora középkori latin irodalom (VIIX. század)[szerkesztés]

Tours-i Szent Gergely Szent Márton életrajza egy középkori kéziratban
Egy lap a Beda Petersburgiensis kódexből

Meroving-korszak (VIVII. század)[szerkesztés]

Teológia, lekipásztori művek[szerkesztés]

A korszak fő feladata a térítés volt. Még Nagy Szent Gergely is arról ír levelében, hogy Korzika és Szicília egyes helyein a régi isteneket imádják a falusiak. További feladatot jelentett az újonnan beáramló germán törzsek ariánus hite. Emiatt a teológiában elsősorban gyakorlati célú írásokː prédikációk, a katolicizmus felsőbbrendűségét bizonyítani hivatott mártírakták stb. születtek – szemben a Bizánci birodalommal, ahol a hangsúly elsősorban a dogmatikai kérdésekre helyeződött.

Szent Caesarius (471?–542) Arles-i püspök 283 prédikációt, és 2 eretnek-ellenes értekezést, 3 főpásztori buzdító írást, illetve 2 regulát hagyott hátra.[2] Ennodius (473–521) paviai püspök 28 beszédet, 2 könyvnyi költeményt, és 297 levelet írt.[3] Szent Fulgentius (467?–533?) ruspei püspök egy kisebb levélgyűjteményen, 7 prédikáción kívül eretnekeket (ariánusokat és szemipelagianistákat) támadó könyveket (Contra Arianos, De Trinitate ad Felicem, Ad Monimum, Contra Faustum Reiensem) alkotott.[4] Bragai Szent Márton (~515–~579) erkölcstani–aszketikus műveket (De ira, Pro repellenda iactantia, De superbia), egy kánongyűjteményt (Capitula Martini) írt, és lefordított egy sivatagi atyák mondásait tartalmazó gyűjteményt. Sevillai Szent Leander (~534–600) ariánus ellenes művei és levelei elvesztek, de fennmaradt egy Regulája és egy beszéde.[5] Nagy Szent Gergely (~540–604) gyakorlati lelkipásztori munkákat (Liber regulae pastoralis, Moralia in Job), 40 homiliát és 854 levelet hagyott az utókorra. A korabeli csodákról, látomásokról számol be Dialogi de vita et miraculis patrum Italicorum című műve.[6]

Filozófia[szerkesztés]

Egyesek még az ókori latin irodalomhoz, mások a középkorhoz sorolják Boethius (~480–524) filozófust. Több Arisztotelész-, Cicero-, és Porphüriosz-mű fordítása mellett ismertette a Quadrivium négy tárgyát, önálló logika műveket (Introductio ad syllogismos categoricos, De syllogismo hypothetico), és 4 kis teológiai munkát írt. Halála előtt készítette el fő művét, a De consolatione philosophiaet ('A filozófia vigasztalása').[7]

Történetírás[szerkesztés]

A kora-középkor történetírásában kétféle tendencia figyelhető meg. Egyfelől él a folytonosság tudata: a jelen eseményeit nem pusztán a római kor folytatásának tartják, hanem a keresztény üdvtörténet, eszkatológia keretébe illesztik, minden eseményt bizonyítékként mutatva föl az isteni kegyelem működésére. Ebből a szempontból a történetírás egyetemes. Másfelől viszont, részben a hírek áramlásának nehézségei, másrészről az új népek öntudatra ébredésének nyomán a történetírás partikuláris is lett. Emiatt a történetírók érdeklődési körében egyre hangsúlyosabbakká válnak saját hazájuk, esetleg saját népük történései. Ebben a korban jelennek meg az első néptörténetek (gótok, szvébek, longobárdok, frankok történetei).

Tours-i Szent Gergely (539–594) Korunk története című művében a Frank Királyság addigi eseményeit dolgozta fel. A Miraculum libri VIII a szentek életét és csodáit mutatja be, a De cursu stellarum ratio a csillagok segítségével igyekszik meghatározni az éjjeli liturgikus imádságok idejét.[8] Eugippius (~460–~535) szerzetes Noricumi Szent Szeverin életét dolgozta fel.[9] Iordanes (?–553<) kivonatolta Cassiodorus azóta elveszett Gótok története című művét.[10] Feltehetően a 6. század elején, II. Bonifác pápa idejében (530–532) kezdték összeállítani a Liber Pontificalist, amely Szent Pétertől kezdve adja a pápák életrajzi adatait. A munkát a későbbi évszázadok alatt bővítették, így egészen 1431-ig tartalmaz információkat a pápákra vonatkozólag.[11]

Költészet[szerkesztés]

Helpidius (6. sz.) 149 hexameteres költeményt írt Carmen de Christi Jesu beneficiis címmel. Arator (6. sz.) 2326 hexameteres eposzt szerkesztett Az apostolok cselekedeteiről (De actibus apostolorum). Venantius Fortunatus (~535–~600) Carmina miscellaneaja himnuszokat, elégiákat, dicsőítő költeményeket, epigrammákat és epitaphiumokat tartalmaz. Összefoglalta Szent Márton életét 2244 hexameterben (De vita s. Martini), de írt prózai szent-életrajzokat is.[12]

Egyéb irodalmi ágak[szerkesztés]

Dionysius Exiguus (~470–544?) több fordítása (Vita s. Pachomii, Historia inventionis capitis s. Joannis Baptistae, De hominis opificio) mellett kronológiai írásokat (Liber de paschate, Argumenta paschalia), és egyházjogi gyűjteményt szerkesztett. A nyugati szerzetesség szabályozója, Nursiai Szent Benedek (~480–547) Regulája később kiszorította a többi korabeli regulát, és egységesítette a nyugati szerzetesi gyakorlatot („Bencés rend”).[9]

Polihisztorok[szerkesztés]

Az V-VII. század közötti időszak az antik világ tudásanyaga átörökítésének a korszaka. Az ekkor született enciklopédiák, az ekkor megalapozott műveltségeszmény (hét szabad művészet) lesznek a középkori kultúra alapjai. Boethiushoz hasonlóképpen olykor az utolsó ókori latin írónak minősítik Cassiodorust (487?–583?), aki Vivarium (Vadaskert) nevű kolostorában másolóműhelyt rendezett be, amelynek kiemelkedő jelentősége volt az ókori kéziratok áthagyományozásában. Cassiodorus írt történeti munkákat (Világkrónika, A gótok története), dicsőítő beszédeket, egy Egyháztörténetet, illetve egy teológiai és világi tudományokat bemutató enciklopédiát írt Institutiones divinarum et humanarum lectionum címmel.[13] Sevillai Szent Leander fivére, Sevillai Szent Izidor (~556–636) Etimoligiaeja tudományos enciklopédia, de ismeretesek egyes tudományokkal foglalkozó írásai is: grammatikai a Defferentiarum libri II, természettudományi a De natura rerum és a De ordine creaturuarum, történelmi a 615-ig tartó Chronicon ('Világkrónika') és a Historia Gothorum ('A gótok története'). Összegyűjtötte a bibliai személyek adatait (De ortu et obitu patrum), liturgikus szokásokról értekezett a De ecclesiasticis officiisben, és írt egy Regulát.[14] A Brit-szigeteken, és Írországban is működtek írók, mint például a természettudományi, történeti, költői műveket alkotó Beda Venerabilis (672–735).[1]

Karoling-korszak (VIIIIX. század)[szerkesztés]

Alcuin és a Karoling reneszánsz[szerkesztés]

Részben az angolszász és ír szerzetesek kulturális missziójának következménye az úgynevezett Karoling reneszánsz.[1] Nagy Károly elsősorban az angolszász Alcuin (735–804) hatására oktatási és írásreformot vezetett be a Frank Birodalomban, udvarában pedig angolszász, gall, germán és itáliai papok, írók alakítottak ki egy új fajta irodalmat, mely eljutott a kolostorokba is.[1] Maga Alkuin a Vulgata szövegét javítgatta, Biblia-magyarázati, szónoklati, teológiai, csillagászati, helyesírási művet írt az iskolák számára, de értekezett a hét szabad művészetről, és írt hagiográfiai alkotásokat is.[15] A korszakhoz (bár nem a latin irodalomhoz) tartozik Alfréd wessexi király (849–899) nagyszabású angolszász nyelvre való fordítói tevékenysége.[16]

Teológia[szerkesztés]

Leidrad (~745–821?) a Keresztség szentségéről írott könyvét, Orléans-i Theodulf (~760–821) 46 rendszabályt (kapitulum), A Szentlélekről (De Spiritu Sancto), és A keresztségről (De ordine baptismi) írt könyveit jelentette meg.[17] Agobard (~769–840) többek közt A zsoltárokról (De divina Psalmodia), de A zsidók túlkapásairól (De insolentia Judeorum), valamint a babonáról és a szentképek helyes tiszteletéről is értekezett. Metzi Amalarius (~775–850) diakónus szabályzatot írt a papok és apácák oktatására (De institutione canonicorum et sanctimonalium), allegorikusan magyarázta az Istentiszteletet (De ecclesiasticis officiis libri IV), mise magyarázati tankölteményt (Eclogae) adott ki.[18]

Filozófia[szerkesztés]
Részlet Hrabanus Maurus Enciklopédiájának egy példányából

Az angolszász Fredegius (?–834) bölcselettel foglalkozott. Fennmaradt művében, A semmiről és a sötétségről (De nihilo et de tenebris) a könyv tárgyait reális valóságoknak tartja.[18] Kora középkori filozófus az írországi származású Johannes Scotus Erigena (~810–877) is, aki a latin mellett görögül és héberül is tudott. Latinra fordította Pszeudo-Dionüsziosz könyveit, az elrendelésről értekezett De divisone praedestinationejéban. Mivel A természet szétválasztásáról (De divisone natura) saját elképzeléseit nem egyezteti az egyházi nézetekkel, kortársai és a későbbi pápák kárhoztatták munkásságát.[19]

Történetírás[szerkesztés]

A történetírás területén Paulus Diaconus (~725–799) Róma története (Historia Romana), A metzi püspökök története (Gesta Episcorum Mettensium), a Longobárdok története (Historia Longobardorum) c. alkotásokat írta nagyszámú szónoklati, teológiai művén és himnuszain kívül.[20] A korszak másik híres történetírójának, Einhardnak (~775–840) a nevéhez Nagy Károly életrajza (Vita Caroli Imperatoris) és a 741–829 közötti éveket magába foglaló Krónika kapcsolható.[21] Ado (?–874) a vértanúk életrajzát szerkesztette meg Martirologium néven, de a Beda Venerabilist követő A világ 6 korszakáról való krónikája (Chronicon de VI aetatibus mundi) is ismert, amely 874-ig terjed.[18] Lisieux-i Freculf (?–851) a Frank Birodalom római jogfolytonosságát hirdeti először a történelemben Krónikájában (Chronicon), amely a Római Birodalom történetével kezdődik.[18] Hinkmar reimsi érsek (~806–882) Évkönyvei a 861–882. évekre kortárs források.[22] Trieri Thegan (?–849/852) Jámbor Lajosról írta meg Vita Ludovici imperatorisát, Anastasius Bibliotecarius (~815–878/879?) a Liber Pontificalist szerkesztette, és görögről latinról fordított írásokat, a ravennai apát Andreas Agnellus (~805–846<) a ravennai főpapok történetét (Liber Pontificalis Ecclesiae Ravennatis) adta ki.[23]

Költészet[szerkesztés]

Friauli Szent Paulinus (726–802) több himnuszán és költeményén kívül a hexameterekbe szedett Hitszabályt (Regula Fidei) írta. A tiszteletből Homerusnak is nevezett Szent Angilbert (~760–814) szép költeményeket adott ki kezei közül.[17] Metzi Amalarius (~775–850) konstantinápolyi követségi utazását verses formában jegyezte le (Versus marini), ugyanakkor ismert egy katekumeneknek írt oktató műve (De sacro baptisme).[24] Költészettel foglalkozott Sedulius Scottus (?–858) és Gottschalk von Orbais (808–867) is.[1]

Polihisztorok[szerkesztés]

Walafrid Strabo (808–849) a Kertművelésről (De cultura hortorum) és az Istentisztelet fejlődéséről értekezett, emellett a Szentírás rövid magyarázatát (Glossa ordinaria) írta meg. Könyveit az egész középkoron át iskolai könyvként használták. Költeményeket alkotott, ezek közül állítólag a Visio Wettini[25] késztette Dantét monumentális Isteni színjátékának megírására. A korszak irodalmának egyik legnagyobb alakja az enciklopédikus Hrabanus Maurus (~776–856) mainzi püspök. Magyarázatot írt a Biblia majdnem minden könyvéhez, Útmutatást adott a papok nevelésére (De institutione clericorum), írt egy Martyrologiumot, két homiliagyűjteményt. Értekezett Az egyházi fegyelemről (De disciplina ecclesiastica), A bűnbánatról (Liber poenitentium), a Vidéki püspökök jogairól (De chorepiscopis), de ismertek vitairatai és költeményei. Mindezek felett korának tudományát is közreadta egy enciklopédiában, A világyetemről (De universo) címmel.[24]

Érett középkori latin irodalom (XXII. század)[szerkesztés]

A kolostori irodalom virágkora (XXI. század)[szerkesztés]

Nagy Károly utóda alatt szétesett a Frank Birodalom, véget ért a Karoling reneszánsz, az irodalom pedig visszaszorult a kolostorok falai közé, ugyanakkor meglepő változatosságot kezdett el mutatni. Nevezetes irodalmi műhellyé vált Sankt Gallen kolostora, és fokozatosan kialakult a hangsúlyos verselés.[1]

Teológia, filozófia[szerkesztés]

Az Úr testéről és véréről (De corpore et sangvine Domini) értekezett, szerzetesi szabályzatot (Decreta pro Ordine S. Benedicti), a szent páli levelekhez magyarázatokat (Commentarius in epistola B. Pauli) írt Lanfranc (1006–1089) canterburyi érsek. Ezenkívül könyve jelent meg a gyónási titokról és 60 levele is fennmaradt.[26] A 11. század legnagyobb teológus–filozófusát Canterburyi Szent Anzelm (1033–1109) angliai érsek személyében tisztelik. Anzelm teológusként nagy teret nyitott a filozófiai vizsgálódásoknak, és használta az észokokat is. Fő művei: Monologium, melyben Isten lényegét bizonyítja; Prosologium, melyben Isten létét bizonyítja; Miért lett az Isten emberré? (Cur Deus homo?), melyben az Isten Jézus Krisztuson keresztüli emberré válását elemzi. Több más írása is fennmaradt, így A Szentlélek származásáról, A Szeplőtelen fogantatásról és az áteredendő bűnről, Az angyalok bukásáról. Tanítványa, Laoni Anzelm (~1050–1117) kiadta a Bibliát a sorok közé iktatott rövid magyarázatokkal (Glossa interlinearis).[27]

Történetírás[szerkesztés]
Merseburgi Thietmar Krónikájának egyik lapja

Az itáliai longobárd Cremonai Liutprand (922–972) III. Károly római császártól (†888) 949-ig tartó Antapodosis, és az I. Ottónak Rómában viselt dolgai (Liber de Ottonis I rebus in urbe Roma) című krónikája elfogult, és csak megfelelő kritikával használható. A francia Flodoard (893–966) egyfelől A Rheims-i egyház történetét (Historia ecclesiae Remensis), másfelől a 919–966 évek Évkönyveit (Annales) adta ki. A német Corveyi Widukind (~925–973<) A szászok viselt dolgai (Res gestae Saxonicae) címmel mondákkal kezdődő és 973-ig tartó eposszerű krónikáját jelentette meg. Merseburgi Thietmar (975–1018) Krónikája felöleli a 10. század történetét, de nem szorítkozik csak a németek viselt dolgaira, hanem szól a szlávokról, dánokról, franciákról, angolszászokról, és a magyarokról is.[28]

Nyelvészet[szerkesztés]

Notker Labeo (~950–1022) st.-galleni szerzetes elsősorban a német nyelv bevezetésére tett törekvéseiről vált híressé (ezért kérdéses a középkori latin irodalomhoz való sorolása is). Boethius, Vergiliust, Terentiust fordította németre.[29]

Költészet[szerkesztés]

A korszak jelentős költője Notker Balbulus (840–912) szerzetes.[1] A korszak írói közé bekerült egy nő is, a keresztény témaköröket feldolgozó drámaírója Hrotsvitha (~935–~1002) apáca. Nyolc vallásos költemény, hat dráma (Galliacanus, Dulcitus, Callimachus, Abraham, Paphnutius, Sapientia) és történelmi versek (I. Ottó története, A gandersheimi kolostor alapítása) tették ismertté a nevét.[29] Sok ismeretlen szerzőjű legenda, verses novella keletkezik, de a korszak szülőtte a Cambridge-i daloskönyv és a Ruodlieb című lovagregény is.[1] A fentebbi művekkel szemben valószínüleg a népi irodalomból meríti anyagát a Waltharius nevű hősköltemény.[1]

Egyéb irodalmi ágak[szerkesztés]
Részlet egy 10. századi Titus Livius kéziratból, melynek lapszéli jegyzetei Veronai Ratherius írta

A hányatott életű Veronai Ratherius (~887–974) alkalmi beszédek, véd- és vádiratokat, intelmet hagyott hátra Önvallomása (Confessio) mellett. Vercelli Hatto püspök (885–960) saját korának romlottságát mutatja be Az anyaszentegyház szorongattásairól (De pressuris ecclesiae) írt, és végrendeleti művében (Plyptikos).[30] Több más írása mellett hasonló témaköröket dolgoz fel az egyházi reform kemény követelője, Damiani Szent Péter (1007–1072) bencés szerzetes (Gratissimus, illetve a pápának címzett Liber Gomorrhianus)[26] A levélírás tanításával foglalkozik a monte cassinoi Albericus (?–1088) Ars dictaminise.[1]

Polihisztorok[szerkesztés]

A 11. század is adott egy polihisztort a világnak. Az élet igazságossága, hogy a születésétől kezdve béna Hermannus Contractus (1013–1054) vált a középkor egyik nagy tudósává. Hermannus latinul, görögül, héberül és arabul beszélt, Üdvözlégy mennyország királynéja (Salve Regina), Mennynek királyné asszonya (Alma Redemptoris Mater) címmel himnuszokat, De mensura Astrolabii címmel csillagászati, De monochordo címmel zenetudományi könyveket írt. Fő munkája azonban a Krisztus születésétől 1054-ig tartó Világtörténelme (Herimanni Angiensis Chronichon).[31]

A XII. századi reneszánsz[szerkesztés]

A középkor irodalma az úgynevezett 12. századi reneszánszban teljesedik ki. Iskolák, egyetemek sora nyílik meg, apátságok lesznek irodalmi központtá (St. Victor, Clairvaux, Cluny) és szinte minden irodalmi műfajban alkotások sora keletkezik.[1]

Teológia, filozófia[szerkesztés]

Nagy művek keletkeznek a skolasztikus filozófiai irodalom területén is. Az egyébként himnuszköltőként is jelentős szerencsétlen életű Pierre Abélard (1079–1142) Introducio in theologiam című könyve racionális irányba igyekezett terelni a teológia tudományát – kiváltva ezzel kortársai ellenérzéseit. Kortársa, Gilbert de la Porrée (1076–1154) párizsi tanár Boethiusnak A Szentháromságról, illetve A hat főigazságról című munkáihoz írt magyarázatokat.[32] Robert Pulleyn (~1080–1146) az egész keresztény hitrendszert foglalta össze Sententiarum libri VIII című alkotásában, de szentírási magyarázatokat és beszédeket is lejegyzett. Petrus Lombardus (~1096–1160) ugyancsak komoly kompendiumot állított össze Sententiarum Libri IV névvel, amelyet egészen a 16. századig használtak egyházi körökben.[33] Nagy összefoglalást írt Alain de Lille (~1114–1202) is De arte catholicae fidei libri V címmel művében észbizonyítékokat sem mellőzve. Tankölteménye, az Anticlaudianus a tudományok verses enciklopédiája.[34]

Bibliai tudományok[szerkesztés]

Szinte mindegyik skolasztikus teológus, filozófus foglalkozott a Szentírással; rajtuk kívül Harding Szent István (1059–1134) citeaux-i apát héber és görög kódexek, és a Vulgata legrégebbi kéziratai alapján a Bibliát javította,[35] Segni Szent Brúnó (1047–1123) a Bibliának szinte az összes könyvét magyarázatokkal látta el. Hervé de Déols (~1080–1150) Ézsaiás próféta könyvéhez, az evangéliumokhoz és a páli levelekhez írt misztikus–allegorikus magyarázatokat.[36]

Misztika[szerkesztés]
Bingeni Szent Hildegárd egy énekének korabeli hangjegyes kézirata

Komoly írások születnek a misztikus irodalomban is, mely a skolasztikus értelmi hozzállással szemben az érzelmi megközelítést alkalmazza.[1] Részben a teológiához, de műveinek többsége miatt inkább a misztikához kapcsolják a francia Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153) cisztercita apát működését. Fő művei: Az Isten szeretetéről (De diligendo Dei), Az alázatosság és kevélység fokozatairól (De gradibus humilitatis et superbiae), A parancsról és a felmentésről (De praecepto et dispensatione), a 86 szentbeszédből álló Énekek éneke magyarázata, a III. Jenő pápának írt Az elmélkedésről (De consideratione). Ezeken kívül nagyszámú szentbeszéde és levele ismert.[37] A Párizs melletti, Szent Viktorról nevezett ágoston-rendi kolostorban működött Hugo de Sancto Victore (~1096–1141). Pszeudo-Dionüsziosz Hierarchia coelestiséhez írt magyarázata a Didascalion; De sacramentis (A kereszténység titkairól) és kivonata (Summa sententiarum) a hitágazatok rendszeres tárgyalása. Kifejezetten misztikai írása több más mellett Az imádság módjáról, A világ hiúságáról és Noé bárkájáról, ugyanakkor összes munkáját misztikus szellem hatja át, ezért misztikus írónak minősül. Tanítványa, Richard de Santo Victore (~1110–1173) is misztikus szellemben írt Szentírás-magyarázatokat és értekezéseket. Nem kifejezetten misztikus könyve A Szentháromságról. Még ehhez az iskolához tartozik Gautier de Santo Victore (?–1180), aki Contra quatuor Galliae labyrinthosában a skolasztikus filozófiát ostorozza.[38] Megjelenik a női misztika is, melynek nagy alakja Bingeni Szent Hildegárd (1098–1179). Sciava című könyve korai látomásainak gyűjteménye, míg a későbbiek a Liber divinorum operumba, a Liber mertirorumba és a Liber compositae medicinaebe kerültek. Schönaui Szent Erzsébet (1129?–1164) Relavatioi ugyancsak látomásokat, Az Isten útjai (Liber viarum Dei) intelmeket és vigasztalásokat foglal magában.[39]

Történetírás[szerkesztés]

A történetírásban a korábban is népszerű egyházi életrajzok mellett megjelennek az egyháztörténetek, uralkodók és dinasztiák, sőt egyes népek múltjának általános feldolgozásai is. Az egyetemes történelmeket írók közé tartozik Sigebert de Gembloux (~1030–1112), aki Szent Jeromos Egyháztörténetét folytatta 381–1111 évekig, de fennmaradt egy másik írása (De scriptoribus ecclesiasticis) is. Honoré d'Autun (~1080–1154) a világ teremtésétől 1135-ig tárgyalja az éveket Világkrónikájában. Másik írása, A világ képe (Imago mundi) enciklopédikus mű, amely a történelmen kívül kronológiát, csillagászatot és földrajztudományt tartalmaz, ezenkívül több teológiai írásai is létezik. Orderic Vitalis (~1075–1142) Egyháztörténete (Krisztustól 1142-ig) elsősorban a normannok viselt dolgaira és a keresztes háborúk eseményeire nézve fontos forrásmunka.[40] Monografikus történelmeket írt a nem ismert nevű Annalista Saxo (12. század közepe), aki a szászok történetét dolgozta fel 741-től 1139-ig; Gallus Anonymus (~1065–~1116) a lengyelek történetét (Chronicon Polonorum), Prágai Kozmasz (~1045–1125) a csehek történetét (Chronica Boëmorum), Helmold (~1120–1177) az északi szlávok történetét (Chronica Slavorum), Malmesburyi Vilmos (1096–1143) az angolok világi (De rebus gestis regum Anglorum) és egyházi történetét (De rebus gestis pontificium Anglorum) írta meg.[41] Freisingi Ottó (1114–1158) püspök, III. Konrád német király féltestvére filozófia alapokra fektette Krónikáját, illetve külön összefoglalta (uralkodása első éveire vonatkozólag) I. Frigyes császár tetteit (Libri duo de gestis Friderici I). Munkáját Ragewin (?–1177?) freisingi apát folytatta. Reichersbergi Gerhoh (1093–1169) apát Az egyház romlásáról írt könyvet (De corrupto Ecclesiae statu), de fennmaradt számos levele is. Petrus Comestor (?–1178) műve Historia scholastica néven ismert.[41]

Jogtudomány[szerkesztés]
Egy kézirat a Glossa ordinariaval

Az egyházi és a világi hatalom vizsálykodása folytán megnőtt a jogtudomány jelentősége. Mivel a századok folyamán nagy mennyiségű pápai rendelet és zsinati határozat gyűlt össze, szükségessé vált ezeket rendszerezni. A bolognai kánonjogtudós, Gratianus (~1075–~1147) kamulduli szerzetes eredetileg tanítványai számára írta Concordantia discordantium canonum című könyvét, amely azonban később Decretum Gratiani néven a korábbi jogi gyűjteményeket háttérbe szorította.[36] A glosszátori irodalom megalapítója volt Irnerius (~1050–~1125) aki az újonnan felfedezett iustinianusi törvények magyarázatával szerzett hírnevet magának. Híres glosszátorok volt az úgynevezett négy doktor, Bulgarus (1085–1166), Martinus Gosia (?–1167), Iacobus (?–1178), és Hugo de Porta Ravennate (?–1168). Mellettük Placentius (~1130–1192), Hugolinus (12. sz.), Johannes Bassianus (?–1197) és Pillius (?–1207) glosszátorok neve jelentős.[42] A század angliai jogtudósának, Radulf de Glanvillnek (~1112–1190) Tractatus de legibus et consuentudinibus regni Angliae címmel írt munkája évszázadokra meghatározta az angol jog fejlődését.[43]

Költészet[szerkesztés]

A himnuszköltészetben Adamus Victorinus (12. sz.), a tanítóköltészetben Marbodus Redonensis (~1035–1123) vált híressé. Kedvelt műfaj a verses legenda, a verses levél, az elégia, a húsvéti passiójátékokból és népi eredetekből táplálkozó dráma, a karácsonyi és húsvéti játék, a jellegzetesen középkori filozófiai gyökerű úgynevezett vetélkedés, a grammatikus verselés.[1] A világi költészetet a francia Gautier de Chatillon (1135–1201) és a nem ismert nevű német Rajna-vidéki Archipoeta (műk. ~1160) képviseli, valamint a goliárd- és a vágánsköltészet. Híres világi versgyűjtemény a korszakból a Carmina Burana.[1]

Egyéb irodalmi ágak[szerkesztés]

A társadalomkritikában Bernardus de Cluny (műk. ~1140), és Guido de Bazochis (<1146–1203), az állatmesébe öltöztetett társadalomkritkában Nivardus (műk. ~1140/1150) Ysengrinusa, Nigellus (műk. ~1190/1200) Speculum stultorumja ('A balgák tüköre') nevét szokták említeni.[1]

Polihisztorok[szerkesztés]

Széles körű ismeretek birtokában volt az élete végén Chartres püspökévé emelkedő Salisburyi János (~1115–1180): Metalogicus címmel a tudományosság tényezőit, Polycraticus címmel korának visszásságait fejtegette. A vértanú Canterburyi Szent Tamásról életrajzot írt, ugyanakkor 327 levele is ismert.[44]

Késő középkori latin irodalom (XIIIXV. század)[szerkesztés]

Részlet a Legenda aureaból
Teológia, filozófia[szerkesztés]
Részlet Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae c. művéből

A skolasztikus filozófia a 13. században érte el tetőpontját. Guillaume d'Auxerre (~1150–1231) sokszor kinyomtatott Summa aureaja után Alexander of Hales (~1185–1245) készített hittudományi összefoglalást: IV. Ince pápa megbízásából magyarázatokat írt Petrus Lombardus teológiai könyvéhez Arisztotelész filozófiájának felhasználásával Summa Theologiae címen.[45] A középkor – és talán minden idők – legnagyobb teológusa a domonkos-rendi Aquinói Szent Tamás (1225–1274) szerzetes. Summa contra Gentiles az eretnekek, zsidók, mohamedánok nézeteit kifogásolja, A görögök tévelyei ellen az ortodox kereszténység és a katolicizmus egyesülését hivatott elősegíteni, Catena aureaja az evangéliumokhoz írt magyarázatok könyve. Fő műve a Teológia foglalata (Summa theologiae), mely 613 kérdést, 3016 szakaszt és 15.000-nél több érvet tartalmaz.[46] A fiatalon elhunyt ír vagy skót származású Duns Scotus (1274–1308) is írt magyarázatokat Lombardus Sententiáihoz (Opus Oxoniense), de Arisztotelész műveihez. A Sententiákhoz később írt egy másik magyarázatos könyvet, ez Reportata Parisiensia, doktori értekezése Quaestiones quodlibetiales cím alatt ismeretes. Fennmaradt egy neki tulajdonított, a Ferences-rendben később általánosan használt Summa theologiae is, amely Aquinói Szent Tamás fejezetbeosztását használja, részletkérdésekben ugyanakkor eltér tőle.[47]

A késő középkorban Petrus Aureolus (~1280–1322) Aix-i érsek a Senteiákhoz és Duns Scotushoz írt kommentárokat, Saint-Pourçain-i Durandus (~1275–1334) Meaux-i püspök ugyancsak kommentálta a Sententiákat. Az angol William Ockham (~1287–1347) nagyszámú értekezést is írt – a pápaság ellenes Dialogusa mellett. Nagy hírnévre tett szert Augustinus Triumphus (1243–1328), Aegidius Colonna (~1247–1316), Hervaeus Natalis (~1260–1323), Peter Paludanus (~1275–1342), Thomas de Strasbourg (?–1357), Jean Buridan (~1295–1363), és Marsilius Junghen (?–1396) műveikkel. Az előzőekkel szemben Johannes Bradwardine (~1290–1349) nem Aquinói Szent Tamásra, hanem Hippói Szent Ágostonra építette fel filozófiáját (De causa Dei), és főként az előreformátor John Wycliffere (~1320–1384) hatott. Jean Gerson (1363–1429) pedig Szent Bonaventura hatása alatt írta teológiai műveit. Raimundus Sabundus (~1385–1436) spanyol orvos Liber creaturarum címmel összefoglalta a skolasztikus filozófiát, teológiát és erkölcstant. A középkor utolsó jelentős filozófusai Joannes Capreolus (~1380–1444) francia domonkos-rendi szerzetes és Gabriel Biel (1425?–1495) tübingeni tanár voltak. Előbbi Aquinói Szent Tamást védelmezi Libri defensionum című könyvében, utóbbinak nevéhez fűződik az utolsó kommentár az Sententiákhoz, és ezért "az utolsó skolasztikusnak" nevezik. Filozófiai kérdésekkel is foglalkozott a természettudós Nicolaus Cusanus (1401–1464) német pap (De docta ignorantia).[48]

Bibliai tudományok, hagiográfia[szerkesztés]

Szinte mindegyik skolasztikus teológus, filozófus foglalkozott a Szentírással; rajtuk kívül Stephen Langton (~1150–1228) a Biblia fejezetbeosztását készítette el.[49] Hugues de Saint-Cher (?–1263) – Postillae című magyarázatait megkönnyítendő – ugyancsak fejezet-, de versbeosztásokat is eszközölt. A Biblia legfontosabb szavaiból ő állította összes az első concordanciát (Concordantiae S. Jacobi).[50] Nagy hagiografikus kompendium Jacobus de Voragine (~1230–1298) Legenda aureaja, világi jellegű (de erkölcsi célzatú) elbeszélésgyűjtemény a Gesta Romanorum.[1]

Lyrai Miklós (~1270–1349) ferences szerzetes – egyesek szerint kereszténységre tért zsidó ember – a Bibliához írt rövid magyarázatot Postilla címmel. Szakított a korában elterjedt allegorikus magyarázattal, és igyekezett – a keleti nyelvek ismeretében – szó szerinti értelmezést adni. Lyrai Miklós Postilláját halála után átdolgozta, megjavította a kitért zsidó, Levi Salamon (Pablo de Santa María, 1351–1435) burgosi püspök. Az Ószövetség történeti könyveihez írt magyarázatokat Alfonsus Tostatus (~1410–1455) avilai püspök. A valenciai Jacobus Peres (?–1491) a zsidók elleni polemikus iratok mellett a Zsoltárokhoz és az Énekek Énekéhez írt magyarázatokat. Nagy középkori író Karthauzi Szent Dénes (1402–1471): a Biblia összes könyvét, Pszeudo-Dionüsziosz írásait, Petrus Lombardus Sententiáit magyarázta misztikus értelemben, és számos aszketikus, illetve buzdító művet alkotott.[51]

Erkölcstan[szerkesztés]

Regensburgi Berthold (~1210–1272) népszónoklatai által vált híressé.[39] A dogmatikában, a morális és az oktató irodalomban Johannes de Garlandia (?–~1320) neve jelentős.[1] Elsősorban a jogtudományból ismert Pennaforti Szent Rajmund (~1175–1275) rendszeres erkölcstani munkát is írt Summa de Poenitentia címmel. Ennek nyomán egy ismeretlen ferences szerzetes megalkotta a Summa Astesana címmel saját rendszeres erkölcstanát. Firenzei Szent Antonin (1389–1459) Summa theologicaja is hasonló tartalmú. Többen kivonatolták a nagy skolasztikusok műveinek erkölcstani részeit, és ezeket betűrendben ki is adták: így például Bartolomeus Concordius (~1260–1347) Summa Pisanella címmel, őt követte Boldog Clavasioi Angelus (~1411–1495) Summa Angelicajában.[52]

Misztika, devotio moderna[szerkesztés]
A devotio moderna egyik jelentős alkotásának, Kempis Tamás De imitatione Christiének kézirata.

A korszakban tovább virágzott a misztika. Szent Bonaventura (1221–1274) már 24 évesen Petrus Lombardus Sententiáit magyarázta, később a szentatyák mondásaiból állított össze Phaeretra címmel gyűjteményt. Gyűjteményes munkái még a Soliloqium és a Armatorium, továbbá Ó- és Újszövetséget magyarázott misztikus és aszketikus szellemben. Aszketikus munkája A lélek fölemelése Istenhez (Itinerarium mentis in Deum), A szeretet tüze (Incendium amoris), és az Assisi Szent Ferenc legendája.[53] A női misztikai irodalomban jeleskedett Magdeburgi Szent Mechtild (1207–1282), aki részben már német nyelven írta feljegyzéseit. Fő műve látomásairól szól Sugárzó világosság (ném. Fliesendes Licht) címmel. Misztikus mű a Hackeborni Szent Mechtild (1241–1298) vízióit tartalmazó Különös kegyelmek könyve (Liber specialis gratiae), és Nagy Szent Gertúd (1256–1301) könyve, Az Istenes jámborság követe (Legatus divinae pietatis) is.[35]

A 14. században éli a misztika a virágkorát. A domonkos rendi Eckhart mester (~1260–1327) – akit eretnekséggel is bevádoltak – nagy számú Szentírásmagyarázatait, szentbeszédeit, apológiáit költői szépséggel és misztikus–panteisztikus közelítéssel alkotta meg. Johannes Tauler (~1300–1361) – "doctor sublimis et illuminatus" – ugyancsak domonkos rendi szerzetesként fejtette ki munkásságát (A szegény Jézus követéséről), ahogy Heinrich Suso (1295–1366) is. Utóbbi Exemplarjának részei: Önéletrajza, Az Örök Bölcsességről, Az igazságról, és Levelezéseinek kivonata. Külön számos levele és szentbeszéde maradt fenn. A németalföldi világi pap, Jan van Ruusbroec (1293–1381) jelentős mennyiségű írását már hollandul írta, de munkásságával még a középkori latin misztikus irodalom vonzásába tartozik. Nem ismert a szerzője a már német nyelven keletkezett, de a latin misztikai munkák hatását magán viselő Német teológiának (Eine Deutsche Theologie, 14. sz. vége), amely nagy hatással volt a későbbiek folyamán – többek közt még Luther Mártonra is. Misztikus szellem lengi át Ludolf Saxo (Ludolf von Sachsen, ~1300–1377) kartauzi szerzetesnek Jézus életéről és a Zsoltárok könyvéről írt magyarázatát.[54] A késő középkori női misztikai irodalom terén működött Folignói Szent Angéla (1248–1309), Ebner Krisztina (1277–1356), Stagel Erzsébet (~1300–~1360), Svéd Szent Brigitta (1303–1373), és leánya, Svéd Szent Katalin (1332–1381), Langmann Adelheid (1306–1375), Sziénai Szent Katalin (1347–1380), Szent Lidwina (1380–1433), és Genovai Szent Katalin (1447–1510).[55]

A misztikához hasonlóan a vallási élet elmélyítését célozta a devotio moderna mozgalom. Ennek keretében sok magánolvasásra szánt legenda, imakönyv, szabad szövegű imádság keletkezik ekkor.[1] Legjelentősebb alkotója Kempis Tamás (Thomas a Kempis, 1379–1471) Ágoston-rendi szerzetes, akinek egy 15. század végi katalógus 38 művét (krónikák, életrajzok, értekezések, épületes könyvek) sorolja fel. Néhány könyve: Soliloquium animae, De elevatione mentis, Hortus rosarum, Vallis liliorum, Exercitium spirituale. Legelterjedtebb írása és egyesek szerint a Biblia után a legtöbb kiadást látott vallási munka a Krisztus követése (De imitatione Christi).[56]

Történetírás[szerkesztés]
Saxo Grammaticus Historia Danica-jának egy kéziratlapja

Saxo Grammaticus (~1150–~1220) Dánia történetét írta meg Historia Danica címen. Ebben a régi (936-ig tartó) korszak versbe van szedve, az újabb prózában lett írva. Utóbbiból különösen az 1086-tól 1185-ig tartó részt megbízható kortanúk alapján alkotta meg. Otto von St. Blasien (?–1223) Freisingi Ottó krónikáját egészítette ki 1146-tól 1209-ig. Az ismeretlen szerzőjű Chronicum Placentinum (13. század vége) Itália történetét írta meg, Martinus Polonus (~1215–1278) IV. Kelemen pápa megbízásából állította össze iskolai használatra a Pápák és császárok krónikáját (Chronica S. Pontificum Imperatorumque), amely kritikátlanságának ellenére a középkor egyik legelterjedtebb könyvévé válhatott. Guillaume de Nangis (?–1302) egy latin nyelvű Világkrónikát alkotott. Ebből ő maga kivonatolta és franciára fordította a francia nemzet történetét. Külön megírta kortársainak, VIII. Lajos, IX. Lajos és III. Fülöp francia királyoknak az életrajzát. Ptolomeo da Lucca (Bartolomeo Fiadoni, 1236–1327), Aquinói Szent Tamás szerzetestársa Historia ecclesiastica novája Krisztustól 1294-ig terjed, Annalesei 1061-től 1301-ig dolgozzák fel az éveket. Bernard Guidoni (1261–1331) domonkos rendfőnök a Pápák életrajzait állította össze Szent Pétertől XXII. Jánosig. Albericus Trium Fontium (?–1252) cisztercita szerzetes régi okiratok alapján készítette el időrendi és leszármazástani táblázatokat is magába foglaló Világkrónikáját (1241-ig).[41]

Az angol történetírók közül nevezetes Nicholas Trivet (~1257–1334) domonkos-rendi szerzetes, aki a Plantagenêt-ház történetét örökítette meg 1136-tól 1307-ig. Henry of Herford (~1300–1370) világkrónikát állított össze 1355-ig terjedően. Ismeretesek Ranulf Higden (~1280–1364) és Thomas Walsingham (?–1422) krónikái is. Az olasz Leonardo Bruni (~1370–1444) Historiarum Florentinarum libri XII címmel Firenze történetét írta meg, de vannak világtörténelmi írásai is. Aeneas Sylvius Piccolomini (1405–1464), a későbbi II. Piusz pápa Biondo Flavius (1392–1463) krónikáját egészítette ki, A híres kortársakról pedig 65 neves kortárs személy (fejedelem, hadvezér, bíboros, tudós) életrajza. A német Albert von Strassbourg (14. század) krónikája az 1273 és 1349 közötti eseményeket foglalja össze (később mások kiegészítették 1378-ig), Dietrich von Nieheim (~1345–1418) a nyugati egyházszakadás és XXIII. János ellenpápa viselt dolgairól írt, Person Gobelinusnak (1358–1421) Cosmodronium címmel világkrónikája jelent meg.[57]

A középkor végén ezeken kívül több krónika is születik, de

  • a) ezek egy részének – elsősorban a kolostori, városi saját krónikaíróknak – többnyire nem ismert a neve, csak a művük maradt fenn;
  • b) már a nemzeti nyelveken írják őket (Jean Froissart, Villaniak stb.), ezért nem tartoznak a középkori latin irodalom körébe.
Jogtudomány[szerkesztés]
IX. Gergely pápa decretalisa, melyet Pennaforti Szent Rajmund állított össze

Gratianus több értelmezője (dekretisták) közül Johannes Simeca Teutonicus (?–1245) Glossa ordinaria címmel írt művet.[36] A gratianusi Decretumhoz idővel decretalisok kapcsolódtak.[58] Decretalis gyűjteményt állított össze: IX. Gergely pápa káplánja és gyóntatója, a hosszú életű Pennaforti Szent Rajmund (~1175–1275) Libri V decretalium Gregorii IX címmel (gyűjteményét 1234-ben Gergely pápa hivatalos törvénykönyvvé nyilvánította),[36] valamint XXII. János pápa (1244–1334) Clementiae néven.[58] Accursiusnak (1182?–1263) ugyancsak Glossa ordinariaja körülbelül 96.940 magyarázatból áll, később rendkívüli tekintélyre tett szert. 13. századi jogtudósok még: Azo Portius (~1150–~1230) és Odofredus (?–1265).[42] A francia Wilhelmus Durantis (1235–1296) a középkor legtekintélyesebb eljárásjogi könyvét (Speculum iudicale) alkotta meg, a perugiai Cinus de Pistirio (1270–1336) a jogi kommentátor iskolát alapította. Bartolus Saxoferrato (1313–1357) a kereskedelmi és a nemzetközi magánjog megalapítójaként lett nevezetes, és az ő irányát követte Baldus de Ubaldis (1327–1400). Kései jogtudósok Paul de Castro (?–1441) és Iason de Mayno (1435–1519).[59] Az angliai jogtudós Henricus de Bracton (~1210–1268) a római jog felhasználásával igyekezte rendszerezni az angol jogot De legibus et consuetudinibus Angliaejában.[43]

Sok egyházjogi munkát írt a bolognai Johannes Andreae (~1270–1348), akit később „az egyházjogi tudomány forrásának és harsonájának” neveztek. Bonifacius de Vitalinis (~1320–1389) padovai tanár Super maleficiis címmel kommentálta a Clementinákat. Nicolaus Emericus (~1320–1399) domonkos-rendi szerzetes az inkvizíció létét magyarázta. A Rota Romana döntvényeit elkezdték fokozatosan összegyűjteni, ezek első kiadása az 1376-os Decisio-gyűjtemény. XXII. János pápa (1244–1334) a kúria iratainak kibocsájtását szabályozta Regulae cancellariae-jában, amely maga is jogi forrást képez. Később magukat a szabályzatokat is magyarázták egyes jogtudósok.[60]

Költészet[szerkesztés]

A vallásos elbeszélő költészetben Johannes de Hoveden (műk. ~1260/1270) neve érdemel említést. A késő középkori drámairodalom jellemzője a halál felé fordulás, a halálban való egyenlőség, az elmúlás kivétel nélküliségének komor hangsúlyozása (Akárki darabok). Költői alkotásokból áll a Haláltánc-irodalom, az Ars moriendi könyvek pedig a meghalás művészetét fejtik ki. Sokan e félelmetes alkotások elterjedésének hátterében a háborúkat és a pestisjárványt sejtik.[1] Bár az olasz irodalom nagy alakjai közé tartozik, maga Dante Alighieri (1265–1321) a Ran-Grandehez írtott levélében mutat rá arra, hogy a Szentírás mellett Hippói Szent Ágoston, Pszeudo-Dionüsziosz, Clairvaux-i Szent Bernát és Richard de Santo Victore tanulmányozása képesítette őt az Isteni színjáték megírásához szükséges extázisra.[61]

Polihisztorok[szerkesztés]
Kézirat Albertus Magnus De bono című munkájából

Az érett–késő középkor legegyetemesebb tudósa valószínűleg a doctor universalisnak nevezett domonkos-szerzetes Nagy Szent Albert (1193–1280) lehetett. Magyarázatokat írt a Szentíráshoz, Pszeudo-Dionüszioszhoz, és Petrus Lombardus Sententiáihoz; kiadta Szentbeszédeit, számos könyvet írt Mária dicséretéről és a Szentmiséről, készített egy befejezetlen Summa Theologiaet (Rendszeres hittudomány), fennmaradtak filozófiai alkotásai, ugyanakkor a középkor legnagyobb természettudósa is ő.[62] Vincentius Bellovacensis (~1194–1264) domonkos rendi szerzetes Nagy tükör (Speculum maius) címmel készített egyetemes enciklopédiát, melyben mintegy 2000 (!) könyvre hivatkozik. Robert Grosseteste (~1175–1253) lincolni püspök számos természettudományi értkezés mellett héber és görög nyelvből fordított könyveket, magyarázta Arisztotelészt, bibliai, teológiai és matematikai könyveket írt. Roger Bacon (1214–1292?) – akit kortársai Doctor mirabilisnek ('csodás tudós') neveztek – Opus maiusa (kivonataiban Opus minus, és Opus tertium) a tudományok enciklopédiája. Speculum alchimiae és De mirabili potestate című könyvei természettudományi kérdésekkel foglalkoznak. Bacon műveiből kiderül, hogy ismerte a szemüveget, a távcsőt, a görögtüzet, a lőport, de még a gőzgépről és a gőzhajóról is tiszta elképzeléssel rendelkezett.[63]

Kiemelendő, hogy a középkornak ebben a szakaszában a latin mellett már virágzásnak indulnak a különböző nemzeti nyelvű irodalmak, így a latin irodalom fokozatosan az egyház és a tudomány körébe szorul vissza. Jelentős a XVXVI. századi reneszánsz latin irodalom, mely azonban nem a humanisták által barbárnak tartott középkori latin nyelvet használja, hanem közvetlen ókori alkotásokat követ művei létrehozásakor. A latin nyelv azonban túlélte a reneszánszot is, és egészen XVIII. század végéig a tudomány nyelve maradt, a katolikus egyházban pedig még tovább művelték.[1]

A késő középkori latin nyelvű irodalom rendelkezik gazdag magyarországi ággal is, melyet a középkori magyar irodalom szócikk fejt ki részletesebben.

Középkori latin írók melléknevei[szerkesztés]

Név Élt Cím
Hrabanus Maurus 776856 Praeceptor Germaniae
Canterburyi Szent Anzelm 10331109 Doctor Magnificus
Pierre Abélard 10791142 Doctor Scholasticus
Clairvaux-i Szent Bernát 10901153 Doctor Mellifluus
Petrus Lombardus 1096? – 1164 Magister sententiarum
Albertus Magnus 1193? – 1280 Doctor Universalis, Doctor Expertus
Roger Bacon 12141292? Doctor Mirabilis
Szent Bonaventura 12211274 Doctor Seraphicus
Aquinói Szent Tamás 12251274 Doctor Angelicus
Duns Scotus 12661308 Doctor Subtilis
William Ockham 1287? – 1347 Venerabilis Inceptor
Jan van Ruusbroec 12931381 Doctor Divinus Ecstaticus
Johannes Tauler 1300 k. – 1361 Doctor Illuminatus et Sublimis
Karthauzi Szent Dénes 1402? – 1471 Doctor Ecstaticus

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t Világirodalmi kisenciklopédia, 671–674. oldal
  2. Altaner, i. m., 258. o.
  3. Altaner, i. m., 260. o.
  4. Altaner, i. m., 266. o.
  5. Altaner, i. m., 267. o.
  6. Altaner, i. m., 254–255. o.
  7. Altaner, i. m., 262–263. o.
  8. Altaner, i. m., 259. o.
  9. ^ a b Altaner, i. m., 261. o.
  10. Altaner, i. m., 140. o.
  11. Altaner, i. m., 256. o.
  12. Altaner, i. m., 270–271. o.
  13. Altaner, i. m., 264–265. o.
  14. Altaner, i. m., 268. o.
  15. Chobot, i. m., 126. o.
  16. Chobot, i. m., 134. o.
  17. ^ a b Chobot, i. m., 127–128. o.
  18. ^ a b c d Chobot, i. m., 128. o.
  19. Chobot, i. m., 130–131. o.
  20. Chobot, i. m., 126–127. o.
  21. Chobot, i. m., 127. o.
  22. Chobot, i. m., 129 o.
  23. Chobot, i. m., 133–134. o.
  24. ^ a b Chobot, i. m., 129. o.
  25. Magyar fordításaː Földváry Miklós, De visionibus Wettini, Palimpszeszt, 2000
  26. ^ a b Chobot, i. m., 132. o.
  27. Chobot, i. m., 273–274. o.
  28. Chobot, i. m., 133–135. o.
  29. ^ a b Chobot, i. m., 133. o.
  30. Chobot, i. m., 131. o.
  31. Chobot, i. m., 135. o.
  32. Chobot, i. m., 215–216. o.
  33. Chobot, i. m., 276–277. o.
  34. Chobot, i. m., 277. o.
  35. ^ a b Chobot, i. m., 287. o.
  36. ^ a b c d Chobot, i. m., 288. o.
  37. Chobot, i. m., 282–283. o.
  38. Chobot, i. m., 283. o.
  39. ^ a b Chobot, i. m., 286. o.
  40. Chobot, i. m., 288–289. o.
  41. ^ a b c Chobot, i. m., 289–290. o.
  42. ^ a b Földi–Hamza, i. m., 108. o.
  43. ^ a b Földi–Hamza, i. m., 119. o.
  44. Chobot, i. m., 290. o.
  45. Chobot, i. m., 278–279. o.
  46. Chobot, i. m., 279–280. o.
  47. Chobot, i. m., 281. o.
  48. Chobot, i. m., 389–390. o.
  49. http://lexikon.katolikus.hu/L/Langton.html
  50. Chobot, i. m., 287–288. o.
  51. Chobot, i. m., 393–394. o.
  52. Chobot, i. m., 395. o.
  53. Chobot, i. m., 284. o.
  54. Chobot, i. m., 391–392. o.
  55. Chobot, i. m., 393. o.
  56. Chobot, i. m., 392–393. o.
  57. Chobot, i. m., 396–397. o.
  58. ^ a b Földi–Hamza, i. m., 111. o.
  59. Földi–Hamza, i. m., 109. o.
  60. Chobot, i. m., 395–396. o.
  61. Chobot, i. m., 285. o.
  62. Chobot, i. m., 278. o.
  63. Chobot, i. m., 291. o.

Szövegkiadások[szerkesztés]

Alább néhány középkori latin – vagy középkori latin irodalmi környezetben keletkezett – alkotás magyar nyelvű modern kiadása található. A fenti cikkben szereplő egyes szerzőkről készült külön szócikkek további fordításokat is tartalmazhatnak.

Általános gyűjtemények[szerkesztés]

  • Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 518 p
  • Kecskés Pál: A lelki élet mesterei írásaiból, Szent István Társulat, Budapest, 1964, 303 p
  • Babits Mihály: Amor Sanctus – Szent szeretet könyve (Középkori himnuszok latinul és magyarul), Zrínyi Nyomda, Budapest, 1992, ISBN 963-04-1520-8, 308 p
  • Sík Sándor: Himnuszok könyve – A keresztény himnuszköltészet remekei, Kairosz Kiadó, Budapest, é. n., ISBN 963-85632-9-X, 346 p
  • Középkori filozófia. Szöveggyűjtemény. Szerk.:Dr. Kormos József és Boromisza Zsoltné. Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Piliscsaba), 1999. 217 p
  • Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet IV-XV. század. Szerk.: Sz. Jónás Ilona. Budapest. Osiris Kiadó, 1999. Online elérés.
  • A középkori művészet történetének olvasókönyve. Összeállította: Marosi Ernő. 2. kiadás. Balassi Kiadó, Magyar Képzőművészeti Főiskola, 1997. Online elérés.
  • Illatos kenőcsök háza. A középkori latin költészet gyöngyszemei. Kalligram, Pozsony, 2000.
  • Világirodalmi antológia II. kötet. Szerk.ː Trencsényi Waldapfel Imre. Tankönyvkiadó, 1950.

Sorozatok[szerkesztés]

  • Sarbak Gábor (szerk.) Szent István Társulat Középkori keresztény írók sorozat:
  • Helikon Könyvkiadó Harmonia Mundi-sorozat:
  • Agapé Kft. Ferences források sorozat:
  • Kairosz Kiadó Teologia sorozat:
  • L'Harmattan Kiadó Lectio Divina sorozatból:
  • Szeged, JATEPress Kiadó Documenta Historica sorozat:
    • Korai angolszász törvények I. - A kenti törvények. Ford.ː Huszár Edit. JATEPress (Szeged), 2003
    • Három középkori germán törvénykönyv. Válogatás a 802. évi frank birodalmi gyűlés rendelkezéseiből. Ford.: Huszár Edit. JATEPress (Szeged), 2003
    • Szent Brendan apát tengeri utazása. Ford.ː Majorossy Judit. JATEPress (Szeged), 2001
    • Gildas: Britannia romlásáról. Sajtó alá rendezte és a bevezetést írta: Novák Veronika. Szeged, 1997
    • A Constantinus-i adománylevél. Donatio Constantini – VIII. század. Szeged, 1995.
    • Edward Balliol skóciai hadjárata. Részletek a Lanercosti krónikából és a bridlingtoni kanonok gestájából Ford.Kiss Andrea, Szeged, 1993.
    • A jeruzsálemi Szent János Lovagrend regulája. Ford. Homonnai Sarolta – Hunyadi Zsolt. Szeged, 1996.
    • Vikingek az Angolszász krónikában Ford. Rimaszombati Károly. Szeged, 1997.
    • Tervezet a kereszténység leendő békéjéről (Podjebrád-béketerv, 1464) Ford. Karáth Tamás, Szeged, 1998.
    • Szemelvények Aeneas Sylvius Piccolomini „Európa” c. művéből Ford. Nótári Tamás. Szeged, 1999.
    • Szemelvények Zsigmond lengyel herceg budai számadásából Ford. Horogszegi Zoltán – Rábai Krisztina, Szeged, 2005
    • Hydatius: Chronica (379–469) Ford. Széll Gábor. Szeged, 2005.
    • A késő Anjou-kori dalmát és magyar tengeri hajózás 1381-ből és 1382-ből származó oklevelek alapján Ford. Juhász Ágnes, Szeged 2006.
    • Tunnunai Victor: Chronica (444–565). Fordította Széll Gábor, Szeged, 2008.

Teológia, filozófia[szerkesztés]

  • Boethius: A filozófia vígasztalása (fordította: Hegyi György), Magyar Helikon, Budapest, 1970, 182 p
  • Lelovics Lipót: Szent Tamás breviárium, Szent István Társulat, Budapest, 1968, 320 p
  • Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata (Első rész), Gede Testvérek, 2002, ISBN 963929828X, 841 p
  • Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata (Második rész 1.), Gede Testvérek, 2008, 792 p
  • Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata (Második rész 2.), Gede Testvérek, 2014, 729 p
  • Aquinói Szent Tamás: Az értelem egysége, Ford.ː Borbély Gábor. Ikon Kiadó, 1993.
  • Johannes Duns Scotus: Párizsi előadások, Kairosz Kiadó, Budapest, 2011, ISBN 9789636624903, 198 p
  • Nicolaus Cusanus: Az együgyü ember és a bölcsesség, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó Kft., 2000.
  • Nikolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó, 2000.
  • Nikolaus Cusanus: A rejtőzködő Isten (De deo abscondito), Kairosz Kiadó, 2008.
  • Karthauzi Dénes: Ha valaki üdvözülni akar – Az Atanáz-hitvallás kifejtése, Kairosz Kiadó, 2013, ISBN 9789636626686, 130 p

Lelkiség, misztika[szerkesztés]

Szabályzatok, jogi művek[szerkesztés]

Történetírás[szerkesztés]

  • Eugippius: Vita Sancti Severini. A bevezető tanulmányt írta Bóna I. Fordította az ELTE-BTK Régészeti Tanszékének hallgatói munkaközössége. Antik Tanulmányok, 1969. (16.) 265–320. pp
  • Iordanes: Getica. Közreadja Kiss Magdolna. Budapest, L'Harmattan, 2005. ISBN 963-9457-69-8
  • Tours-i Gergely: Korunk története. A frankok története. Ford.: Adamik Tamás és Mezey Mónika. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010.
  • Horváth Emőke: Iohannes Biclarensis krónikája IN: Aetas 23. évf. 2008. 1. szám
  • Sevillai Izidor: A gótok, vandálok és szvévek története, Szeged, Hispánia Kiadó 1998. Fordította: Székely Melinda. Új, bővített kiadás: Szeged, JATEPress 2008.
  • Paulus diakonus: A langobardok története. Közreadja Galamb György. Budapest, L'Harmattan, 2012
  • Einhard: Nagy Károly császár élete (fordította, a jegyzeteket és az utószót írta: Gyurkovics Zoltán)
  • Asser: Alfred angolszász király története Asser, Attraktor Könyvkiadó Kft., 2014, ISBN 9786155257520, 122 p
  • Widukindus Corbeius: A szász történet három könyve. Ford. Magyar László András, szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Lőkös Péter. Budapest, Eötvös József Kiadó, 2009.
  • IV. Károly Császár önéletrajza – Karoli IV imperatoris romanorum vita ab eo ipso conscripta, (ford. Nagy Balázs), ELTE Eötvös Kiadó, 2010, ISBN 9789633120026, 263 p
  • Capuai Boldog Rajmund: Sziénai Szent Katalin élete, Szent István Társulat, Budapest, 1983, ISBN 963-360-208-4, 251 p
  • Források Salzburg kora középkori történetéből (ford. Nótári Tamás), Lectum Kiadó, 2005, ISBN 978-963-86649-6-9, 230 p [tartalmazza: Gesta Hrodberti – Notitia Arnonis – Breves Notitiae – Conversio Bagoariorum et Carantanorum – Epistola Theotmari – Szent Rupert hitvalló cselekedetei – Arn feljegyzései – Rövid feljegyzések – A bajorok és karantánok megtérése – Theotmar érsek levele]
  • Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, 1998, ISBN 963-506-237-0, 334 p

Egyéb[szerkesztés]

Magyarra fordított középkori művek online[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

Egyéb kapcsolódó irodalom[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]