Lanfranc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lanfranc
Lanfranc-Béranger.jpg
Született 1005[1][2]
Pavia
Elhunyt 1089. május 28. (83-84 évesen)
Canterbury
Foglalkozása
  • teológus
  • filozófus
  • katolikus pap
Tisztség
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lanfranc témájú médiaállományokat.

Canterburyi Lanfranc (latinul: Lanfrancus Cantuariensis) (1006 körül[3]1089. május 24.) lombard származású klerikus, Canterbury érseke 1070-től haláláig.

Lanfranc szobra a canterburyi katedrálison

Iskolái[szerkesztés]

Lanfranc Paviában született, korán árvaságra jutott. A később keletkezett hagyomány szerint atyja, Hanbald a városi magistratúrához tartozott.

Gondos oktatásban részesült a hét szabad művészet tárgyaiban, arra azonban nincs kézzelfogható bizonyíték, hogy szerepet játszott volna a római jog újbóli felfedezésében és terjesztésében, ami akkoriban bontakozott ki Észak-Itáliában. Ismeretlen időpontban Galliába ment, ahol tanítói állást kapott, melynek gyakorlása során kiemelkedő sikereket ért el. 1039-ben Avranches katedrálisa iskolájának „mestereként” három évig tanított. 1042-ben a nem sokkal korábban alapított Bec kolostorába vonult, ahol 1045-ig élt a világtól elzárkózva.

Itt Herluin apát, az apátság alapítója rávette arra, hogy iskolát nyisson a monostorban. Az iskolában már a kezdetektől a totius Latinitatis magister, azaz a minden latinság magistere címet viselte. Nemcsak Galliából, hanem Flandriából, Germániából és Itáliából is érkeztek tanulói, akik később magas egyházi pozíciókat töltöttek be. Egyik tanítványa volt valószínűleg Baggiói Albert, a későbbi II. Sándor pápa. Egy másik tanítványa, Anselm de Bec pedig Lanfranc utóda lett Canterburyben.

Lanfranc a tanítói tevékenységét az egyházreform szolgálatába állította. Kedvenc témái a logika és a teológiai dogmatika volt – ez utóbbiban olyan nagy hírnévre tett szert, hogy a pápaság őt bízta meg az átlényegülés tanának a megvédésével Tours-i Berengár tanításával szemben. Ezt nagy buzgalommal hajtotta végre, noha Berengár személyes jóbarátja volt. Lanfranc az ortodoxia támogatójaként lépett fel az 1050-es Vercelliben, az 1054-ben Tours-ban és 1059-ben Rómában tartott zsinatokon is. A vita lényegét és saját elképzeléseit a jóval az események után 1079-ben írt, De corpore et sanguine Domini (Krisztus testéről és véréről) című írásában fejti ki, amikor már Berengár tanai hivatalosan is el lettek ítélve.

Politikai fellépése[szerkesztés]

A dogmatikai vitákon túlmenően, kifejezetten politikai vitákban is részt vett. 1053-ban ellenezte Vilmos herceg és vérrokona Flandriai Matilda házasságát. Későbbi hagyomány szerint annyira ellenezte ezt a kánoni szabályokkal ellenkező házasságot, hogy még száműzték is miatta. Azonban ekkor közbenjárt a pápánál a házasság jóváhagyásáért, amit végül meg is kapott. Ennek hatására Vilmos megbocsátott neki, és 1066-ban Caenban a Szent István-templom (Église St-Étienne) első apátja lett, amelyet a herceg épített vezeklésül a Szentszékkel szemben tanúsított engedetlenségéért. Lanfranc hatására a herceg támogatni kezdte a clunyi reformokat, amiért cserébe viszont megkapta Róma jóváhagyását a tervezett angliai expedíciójához.

Érsekként[szerkesztés]

1067-ben Rouen érsekévé választották, azonban ő nem fogadta el ezt a tisztséget. Amikor azonban 1070. augusztus 15-én leváltották Stigand canterburyi érseket, elfogadta, hogy a helyére őt szenteljék fel, 29-én. Érsekként hozzákezdett az angol egyház megszervezéséhez. Ennek során összeütközésbe került az egyik korábbi tanítványa Bayeux-i Tamás által vezetett Yorki Érsekséggel, mivel York függetlenedni akart Canterburytől és nagyobb egyházi joghatóságot követelt Közép-Angliában (Canterbury-York disputa). Lanfranc Rómában, ahová azért ment, hogy megkapja az érseki palliumot, Sándor pápától azt az utasítást kapta, hogy a vitát az angol egyház vezetői által tartott tanácskozáson kell megoldani. Erre 1072-ben Winchesterben került sor: ezen Lanfranc megkapta Canterbury elsőbbségi jogát, amit azonban nem tudott hivatalosan elismertetni Rómával.

Lanfranc támogatta Hódító Vilmos politikáját, amely a pápaság és a császárság közötti viszályban semleges álláspontra helyezkedett. Belpolitikai síkon azonban nagyobb buzgalommal viselkedett: meg akarta tisztítani az angol egyházat a korrupciótól, támogatta a szerzetesrendeket és igyekezett elterjeszteni a cölibátust a világi papság köreiben is. A királytól megkapta azt a jogot, hogy az egyházi ügyeket zsinatokon rendezze: Bayeux-i Odó és Saint-Calais-i Vilmos ügyei a leghíresebbek ebből a szempontból. Támogatta Vilmos politikáját az angolszászoknak normannokkal történő helyettesítésében is. Többször Lanfranc járt el megbízott kormányzóként a király távollétében.

Lanfranc legnagyobb politikai szolgálatát akkor tette Vilmosnak, amikor 1075-ben feltárta Norfolk és Hereford grófjainak összeesküvését. 1087-ben, Vilmos halála után biztosította a trónt Rufus Vilmos részére, a bárók ellenvéleménye dacára. Tevékenységével nagyban hozzájárult a normannok angliai térhódításának megszilárdulásához, és a királyi és egyházi hatalom közötti egyensúly fenntartásához.

1089. május 24-én halt meg. Ünnepnapja május 28-a. Szentként tisztelik Paviában, Becben és Bayeux-ben, de Canterburyben nem.

Életére a leghíresebb egykorú forrás Milo Crispin (†1149) Vita Lanfranci című műve volt. Fontos forrás még a „Chronicon Beccensis abbatiae” című, 14. századi kompilláció. A Monumenta Gregoriana tartalmazza a Lanfranc és VII. Gergely közötti levelezést.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2015. augusztus 14.)
  2. Find a Grave, 2017. október 9., 9948, Lanfranc
  3. Chobot Ferenc: Jézus Krisztus egyházának története, II. kötet (középkor), Budapest–Rákospalota, 1907, 131. o.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Lanfranc című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Magyar forrás[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]