Szerzetesrend

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A veszprémi angolkisasszonyok temploma és iskolája
A magyar alapítású Pálos rend központja: a Jasna Góra-i kolostor

Szerzetesrenden vagy renden az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában, klastromban) lakó szerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák) közösségét értjük. Szinte minden vallásban kialakult ez az istentiszteleti életforma.

Keresztény szerzetesrendek[szerkesztés]

A keresztény szerzetesrendeket sok szempont szerint lehet csoportosítani. Mindenekelőtt meg kell őket különböztetni a kereszténység főbb ágai alapján. Eszerint a katolikus szerzetesrendek a legjelentősebbek. Csak itt alakultak ki nagy, nemzetközileg is elterjedt, egységes szabályokra és irányításra épülő szerzetesrendek (például: bencések, ferencesek, piaristák stb.). Ráadásul a katolicizmuson belül alakultak ki egyedül olyan szerzetesi társulatok, amelyek nem csak a világtól elvonultan imádják Istent, hanem a társadalomban is dolgoznak.

A keresztény szerzetesség alapjai már a Kr.u. II. század hajnalán megjelentek. Az első ismert, Istennek szentelt életű aszkétákat, akik regula és fennhatóság nélkül éltek, Szent Jeromos remnuothoknak, Cassianus szarabaitoknak nevezte.[1] Ők voltak az első ókeresztény szerzetesek, akikről – noha megnevezés nélkül – már Tamás evangéliuma is beszámol. A mai keresztény szerzetesség alapjai a 4. század elejéről, körülbelül 332-től erednek. A Remete Szent Antal, Szent Pakhomiosz, valamint Cassianus által szervezett, a mai szerzetesrendektől igen eltérő remetekolóniákból fejlődtek ki ekkor az első szervezett rendek, méghozzá Egyiptomban. A keleti ortodox egyházak szerzetesi rendszerének atyjaként Nagy Szent Vazult tisztelik, míg a nyugati világ rendjei Nursiai Szent Benedek fellépésétől eredeztetik magukat. Hamar kialakult a szerzetesek világképe. Az általánosan, társadalmilag is elfogadott istentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak. A nyugalomban töltött évek az egyén tökéletesedését szolgálták. A keresztény rendek sokat fejlődtek az 1. évezredben. Többek között a rendek széles körében elfogadottá vált a három fogadalom betartása: tisztaság, engedelmesség és szegénység. Csuhájuk kötelén erre három csomó emlékezteti a szerzeteseket. Ezeken felül a kolostorok saját szabályzatot alkottak, amelyet szintén be kellett tartaniuk a tagoknak.

A szerzetesi rendek jogi viszonya sokáig rendezetlen volt, és csak lassan alakult ki a monasztikus (zárt kolostori) önigazgatási rendszer. A 6-7. századtól egyre gyakoribbá, az első ezredfordulóra általánossá vált, hogy pappá szentelték a szerzeteseket. Az új évezred kezdetétől a világi papokkal ellentétben a szerzetesek társadalmi szerepe rendkívül megnőtt.

A világi papság egybeforrt az ekkor kialakuló uralkodói-hűbéri struktúrával, vezetőik a püspökök kinevezése az uralkodótól függött, felszentelésük rítusa is azonos volt. Gyakran örökölték vagy vásárolták e címet, arisztokratákat, vazallusokat iktattak püspöki tisztségbe, akiknek életmódja jobban hasonlított a lovagokéhoz, a hűbérurakhoz, mint az egyházi személyhez.[1] Hasonló életmódot folytatott a püspöki székhelyek papsága, a "klerikusok".[2] A vidéki papság elöljárója ugyan a püspök volt, a templomok többsége és az eklézsiát életben tartó bírtok azonban a terület urának (kegyúr) adománya volt, ami erős egzisztenciális függést okozott. A püspökök feletti hűbérúri hatalom nem különbözött a hűbérurak, lovagok feletti uralomtól, a királyi adományok, birtokok fokozták a világi hatalomtól való függőséget, csökkentve a központi egyházi hatalmat. A pápák ezért a rendek fontos támogatói lettek. Így egyre több rend közvetlenül a pápa irányítása alá került,[3] az adott egyházmegye püspökének nem volt hatalma a rend felett.

A szerzetesek életmódja és élettere egyaránt közelített a vidéki, az egyszerű emberekéhez, akikkel így kapcsolatuk, egyben befolyásuk egyre nagyobb volt. Nem véletlen az általánosan használt magyar nevük: barát.[4] Társadalmi megbecsülésüket növelte, hogy a kolostorok egyre inkább a kultúra, az oktatás, a művészetek, az irodalom és könyvművészet, az építészet fejlődésének központjaivá váltak. Szerepüket erősítette, hogy a kora középkori erőszak, fosztogatások, éhínség, járványok között a hívő számára nehéz volt példás élettel üdvözülni, járhatóbb út volt az irgalom megváltása, megvásárlása. Erre kiváló hely volt a béke szigeteként működő, szentek ereklyéit őrző, temetkezési szent helyként is szolgáló kolostor.

Az ebben a korban egyházi reformkísérletnek tekinthető szerzetesi életforma kiterjesztésétől várták a klérus megújulását. Chrodegangus Metz püspöke 754-ben a püspöki székhelyek és bazilikák papjai számára a szerzetesi szabályokhoz hasonló magatartási előírást vezetett be. Ez a regula közösségi életmódot írt elő, a vagyon egyházi közösségnek történő átengedését (ám ellentétben a szerzetesekkel, életre szóló haszonélvezettel). Az e szabályozás alá eső papi tisztségviselők neve: canonicus, azaz kanonok. Néhány kanonok felmentést kapott a közös lakás, hálóhely használata alól, mely jogot I. Jámbor Lajos frank császár Aachenben 816-ban kiadott újabb szabályozása általánossá tett. Ennek eredményeként számos egyházi székhely-városban különálló, rendszerint díszes papi városrész, utca jött létre.[5]

A katolikus egyház szerzetesrendjei[szerkesztés]

A Szeretet Misszionáriusai Rend apácái
Searchtool right.svg Rövidítések jegyzéke: Szerzetesrendek nevének rövidítései

A keleti és nyugati rendek közötti eltérések a nagy egyházszakadás után váltak egyre jelentősebbé. Az egyházszakadás után a katolikus szerzetesrendek különböző szabályokat, célokat dolgoztak ki saját maguk számára. Ezek azonban gyakran fennakadtak a Vatikán szűrőjén, ugyanis a pápák minden szerzetesrend szabályzatát és annak lényegi változtatását külön engedélyhez kötötték. Az egyház így védekezett az eretnek irányzatok kolostori terjedése ellen. A kora középkortól kezdve egészen a reformáció időszakáig virágoztak a kolostorok, amelyek gyakran az állam, a társadalom hiányzó gondoskodását pótolták. Ezért a vallási tartalom mellett sok ágra bomlott a szerzetesi mozgalom. Voltak akik a szegényeket segítették, kialakultak a tanítórendek, a betegápolók (ispotályosok). vagy a lovagrendek, akik a hitetlenek elleni harcot, a Szentföld visszavételét tekintették céljuknak.

A jelenlegi katolikus egyházjog szerint mind klerikus (pappá szentelt), mind világi hívő tagja lehet valamely megszentelt élet intézményének vagy apostoli élet társaságának. Ezeket a köznyelv általában szerzetesrendeknek mondja, de az egyházjog több különbséget is tesz közöttük. A megszentelt élet intézményei közé olyan közösségek tartoznak, amelynek tagjai fogadalommal vállalják az evangéliumi tanácsok (tisztaság, szegénység, engedelmesség) követését, és általában egy regula (szabályzat) szerint élnek. E csoporton belül megkülönböztethetünk szemlélődő (kontemplativ) vagy aktív (betegápoló, tanító, missziós) életformát folytató, más szempontból pedig férfi (szerzetesek, barátok) vagy női (apácák, nővérek) tagokból álló közösségeket. A megszentelt élet intézményei közé tartoznak a szerzetesrendek, ezen belül a szabályozott kanonokok (például premontreiek, ágostonosok), a monasztikusok (például kartauziak, pálosok), a kolduló rendek (például ferencesek, domonkosok), a szabályozott papok (kamilliánusok, jezsuiták), és ide tartoznak a papi vagy laikus kongregációk (például szaléziak, ill. iskolatestvérek), valamint világi intézmények (munkáspapok, Schönstatt-nővérek) is.[6] Az apostoli élet társaságai csoportjába tartozó közösségek - sajátos közösségi céjaik mellett - szintén követhetik az evangéliumi tanácsokat, de nem kötelezik el magukat fogadalommal a közösséghez, hanem csak ígérettel. Az ilyen közösségek tagjai is lehetnek férfiak, vagy nők, papok és világiak.

Harmadrendek és oblátusok[szerkesztés]

A harmadrendiek (terciáriusok, terciárák) világi hívők, akik egy szerzetesrend szellemében és felsőbb irányítása alatt, a rend harmadik szabályzata szerint élnek apostoli életet, és a keresztény tökéletességre törekszenek.[7] Ilyen például a ferences vagy domonkos harmadrend, a világi karmeliták, stb. Élhetnek a szerzetes közösségen belül, vagy azon kívül is. A harmadrendiek a szó szoros értelmében nem tagjai a szerzetesrendnek, hanem csak társulnak hozzá, és a krisztushívők társulásainak egy sajátos formáját valósítják meg.[8] Az evangéliumi tanácsokra szerzetesi fogadalmat nem tesznek, de nyilvános fogadalommal kötelezik el magukat arra, hogy az evangélium szerint élnek.[9]
Az oblátusok, illetve obláták olyan laikusok vagy klerikusok, akik világi életet élnek és nem tesznek örök fogadalmat sem, de egyénileg kapcsolódnak például egy kolostorhoz vagy egy szerzetesrend imaközösségéhez. Egy hivatalos magánfogadalmat tesznek (egy évre, de lehet egy életre is), amelyben kötelezik magukat az előírt imádságokra, és/vagy arra, hogy egyéni körülményeik között (otthonaikban) valósítják meg a szerzetesrendhez kötődő életvitelt (pl. Bencés Obláció, Ciszterci Obláció).[10]

Közös vonás[szerkesztés]

A katolikus egyház szerzetesrendjeinek közös vonása az evangéliumi tanácsok vállalása, a szegénység, tisztaság és az engedelmesség fogadalma által. Főleg az újabb alapítású rendek különleges hivatásukhoz még további fogadalmat is tesznek, például az ifjúság nevelésére, a szegények felkarolására, az evangélium hirdetésére a pogányok között stb. A szerzetesi fogadalmak lényege, hogy a szerzetesek (katolikus hitük szerint) szabaddá váljanak Isten és embertársaik szolgálatára.

A férfi szerzetesek többségét pappá szentelik. A pap szerzetesek neve előtt általában P. jelzést (pater) használnak. A többiek neve előtt általában a Fr. rövidítés (frater, testvér) áll.

Fogadalom[szerkesztés]

A szerzetesrendek és kongregációk döntő többségében hármas fogadalmat tesznek a testvérek/nővérek:

  • Tisztaság (szüzesség)
  • Szegénység (saját személyes vagyon hiánya)
  • Engedelmesség (Istennel szemben, feljebbvalókkal szemben és az egyházzal szemben)

Ezek mellett néhány rendben - az obszerváns (szemlélődő) rendek némelyikében - létezik negyedik fogadalom is, például a piaristáknál az ifjúság nevelése, jezsuitáknál a pápának való engedelmesség, vagy pedig néhány rendben a hallgatási fogadalom is. Ilyen rend például a trappisták, a kartauziak és a kamalduiak rendje. (A fogadalom nem jelenti a teljes némaság vállalását, de ezek a rendek szigorúan szabályozzák, hogy mikor és kihez szabad beszélni.)

Tanulási folyamat[szerkesztés]

Mielőtt egy szerzetest felszentelnének (azaz végleges fogadalmat tenne), előbb át kell esnie egy rövidebb-hosszabb tanulási, beavatási szakaszon. A legtöbb rend esetében a következő lépcsőfokok léteznek:

Ezek időtartama rendenként változhat (a jelöltidő általában 1-2 év, a noviciátus 2-3 év az esetek többségében). Bizonyos rendek esetében az utolsó (végleges) lépcsőnek is létezik egy "előszobája". Ezekben a rendekben a végleges szerzetesi fogadalom előtt még egy ideiglenes fogadalom is létezik, mely szintén változó időtartamú (pl. az irgalmas apácák a jelöltidő és a noviciátus után háromszor egy év ideiglenes fogadalmat tesznek, de a szatmári irgalmasok már csak egy hat éves ideiglenes fogadalmat, máshol ez 3, 4 vagy 5 év is lehet).

Hierarchia[szerkesztés]

A legtöbb szerzetesrend esetében a rend egészének a vezetője a rendfőnök vagy generális. A szerzetesi rend országonként vagy régiókként rendtartományokba van szervezve, amelyeket a tartományfőnökség vezeti. A tartományfőnökség - és így a rendtartomány - élén egy tartományfőnök áll, az egyes rendházak esetében pedig a házfőnök. A rendtartomány rendházakat, kolostorokat, plébániákat és különböző intézményeket működtethet.

A monasztikus szerzetesközösségeket viszont az jellemzi, hogy nincsen központi szervezetük. Az egyes apátságok vagy priorátusok önállóak, ezért a helyi elöljárónak (apát vagy prior) nagyobb jogköre és felelőssége van, mint a központilag megszervezett szerzetesrendek házfőnökeinek, és minden háznak külön noviciátusa van. Monasztikus szerzetesek például a bencések, kartauziak, pálosok vagy a baziliták.

Ortodox szerzetesek[szerkesztés]

Amint azt már fentebb is említettük, a keleti ortodox kereszténységben a szerzetesség némiképpen eltér a nyugati, katolikus világ kolostoraitól. A lényegi alapok megmaradtak ugyan, de az ortodox kolostorokban a vallásos áhítat a legfontosabb eleme maradt a szerzetesi életnek, a társadalomban végzett munka nem került előtérbe. A keleti kereszténységben ezenkívül nem alakultak ki olyan nagy, több kolostorból álló rendek, mint nyugaton. Mégis az ortodox szerzeteseknek nagyobb jelentőségük van a nép vallási életében, mint a katolikus világban. Mind a mai napig él az a hagyomány, amely szerint a laikus embereknek a szerzetesek életéről kell példát venniük; a szerzetesek pedig az angyalokat tekintik példaképüknek. Tulajdonképpen a keleti rendek ezáltal tanítanak, tehát a hétköznapi embernek példát mutatnak. Rendkívül szigorú életmódjukban első helyen áll Isten imádata. Magukat lelki harcosoknak tartják, akik a világért és az emberek üdvösségéért imádkoznak nap mint nap.

A szerzetesi közösség tagjai komolyan veszik a külvilágtól való elvonulást, és gyakran csak saját családjukkal tartják a kapcsolatot. Jellemző az ortodox szerzetesi ruha is, amelyet csak felszentelt szerzetesek viselhetnek, a novíciusoknak (újonnan csatlakozóknak) ez tiltott. Ez a ruha a fekete reverendából, vagy isorasszából és a fátyolos fejfedőből, a szkúfiából áll. Ezek mindegyike fekete, amely azt jelképezi, hogy a külvilág számára ők már meghaltak. A szerzetesi rangokat is szigorúan veszik. A novíciusokat a rend apátja hívhatja meg a szerzetesek közé, és ekkor kapnak tonzúrát is, illetve fekete csuhát. Külön szerzetesi iskolájuk, teológiájuk van, amely magasan képzett.

Az egyetlen ortodox szerzetesrend, a több nyugatihoz hasonlóan elterjedt szabályzatú és célú bazilita rendje: vagyis Szent Baszileiosz követői. A bazilitáknak ugyanakkor van egy nyugati ága is. A legnevezetesebb ortodox kolostorok közé tartozik az Athosz-hegy Görögországban, az Alaverdi kolostor Grúziában, a Kirillo-Belozserszkij monostor Oroszországban.

Ősi keleti keresztény egyházak[szerkesztés]

A szorosan vett ortodox egyházakon kívül az ősi keleti keleti egyházakban is jelen vannak a szerzetesrendek. Ezekre eredetileg főként az ortodox típusú berendezkedés volt a jellemző, ami ma már sok esetben keveredik a nyugati világ normáival is. Főleg az örmény egyházban terjedt el a maroniták és baziliták rendje, de több más keleti ország kolostoraiban is megtalálhatók ezen szerzetesrendek követői.

Egyéb keresztény szerzetesközösségek[szerkesztés]

Buddhista szerzetesek[szerkesztés]

Buddhista szerzetesek Tibetben

A buddhizmus szerzetesi közösségei sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkeznek, mint keresztény társaik. Az első rendeket maga Gautama Sziddhártha alapította kb. 2500 évvel ezelőtt. Ezt a szerzetesi közösséget szanghának nevezik, amelyet Buddha azért alapított meg, hogy megőrizze és terjessze tanításait. A buddhista közösség a környező népek világi embereire támaszkodott az alapvető élelmiszerek és ruházkodás (kaszája) kapcsán. A szangha cserébe segítette őket spirituális tanácsokkal. A szerzetesek egyedül vagy csoportban – egy tanár és diákjai vagy barátai – közlekedtek. A települések szélén éltek és az erdőkbe jártak meditálni. Ekkoriban még nem léteztek kolostorok sem. A szerzetesektől (bhikkhu) és apácáktól (bhikkhuni) elvárták, hogy csak minimális anyagi javaik legyenek, amelyeket önként ajánlottak fel a világi közösség tagjai. Tőlük kapták a napi betevőjüket és alkalomadtán el is szállásolták őket. Buddha idején számos vagyonos család ajándékozott kertet és egyéb menedéket a szerzetesek és apácák részére, hogy legyen hol tölteniük az esős évszakot (lásd még vassza).[11]

A férfi szerzetesek 227 szabályát Pátimokkhának nevezik, és az írott buddhista kánonjogban, a Tripitakában van lefektetve. A női szerzeteseket 311 szabály köti. A legtöbb buddhista szerzetesrend tagjai naponta egyszer esznek, reggel illetve legkésőbb délben, majd a következő nap reggelig koplalnak, és csak folyadékot vesznek magukhoz.[12] Mindennapjaikat meditálással, kántálással, énekléssel, szövegtanulmányozással és takarítással töltik. Feladataik közé tartozik, hogy utat mutassanak az embereknek a megfelelő spirituális élethez. Gyakran tanítják a laikusokat, és megbeszélik gondjaikat. Ezért cserébe ajándékokat, élelmet kapnak. A rend tagjainak tilos a nemi érintkezés és a házasság is. A novíciusokat itt samanerának (fiú) és srámanerínek (lány) nevezik. Egy év próbaidő után léphetnek be teljes jogú szerzetesnek, vagy akkor, amikor már elmúltak 20 évesek.[13]

A szerzetesek tehetnek fogadalmat egész életükre vagy bizonyos időtartamokra. A thai buddhisták körében például normálisnak számít a véges idejű rendfelvétel. A legtöbb fiatalember hagyományosan egyetlen vassza (esős évszak, thai: phansza) idejére áll szerzetesnek. Azok a szerzetesek, akik az első vasszájuk után is maradnak, általában 1-3 évet töltenek az egyház kötelékében és közben vallási szertartásokon vesznek részt a környező falvakban és további oktatáson vesznek részt. Ezután az időszak után a legtöbb fiatal szerzetes visszatér a világi életbe, házasodik és családot alapít. Thaiföldön a szerzetesrendbe felvételt nyert fiatalembereket a házas élethez megfelelőbb partnernek tekintik. Akiket soha nem vettek fel egyetlen rendbe sem, azokat kedvesen csak „éretlennek” neveznek. Azok a szerzetesek, akik nem térnek többé vissza a világi életbe, azok tudományos vagy meditációs területen specializálódnak. A tudományos vonalat választók gyakran választanak regionális oktatási központokat, ahol tovább fejleszthetik páli nyelvismeretüket és később valamelyik bangkoki egyetemen folytatják tanulmányaikat. Egyesek az egyházi hierarchia rendszerében folytatnak karriert, amelyhez szintén nagyon fontos a páli nyelv magas szintű ismerete.

Tibetben számos világi jógi létezett ugyan, a tibeti buddhizmus tényleges megalapítója és terjesztője a szerzetesség volt. A szerzetesség és a kolostorok jelentőségét növeli az a tény, hogy a lakosság nem vesz részt kollektív istentiszteleten, ez a privilégium csak a kolostorokban összegyűlt szerzeteseket illeti meg. Volt időszak a tibeti buddhizmus története során, amikor több mint 6000 kolostor létezett Tibetben, azonban az összeset kifosztották és lerombolták a kínai kulturális forradalom vörösgárdistái. Mára a legnagyobbak többségét részben felújították, de továbbra is rengeteg áll romokban.[14]

Az iszlám szerzetesei[szerkesztés]

A muszlim szerzeteseket derviseknek nevezik. A dervisek között kizárólag férfiak kaphatnak helyet. A szerzetesi közösségek elsőre nagyon hasonlítanak a keresztény rendek felépítéséhez. A derviskolostorokban azonban merőben másképpen közelítik meg Isten (Allah) tiszteletét. Az iszlám vallásnak a szufista részeihez tartoznak a szerzetesrendek. A tanoknak ezen része foglalkozik a lélek egyensúlyával, az Istennel való kapcsolattal, és nem az iszlám hitének fizikai kérdéseivel (mint például a dzsihád).

A dervisrendek a századok folyamán több szektára bomlottak fel, amelyek jó része mára már megszűnt. Mindegyik szektának megegyezik a célja, miszerint Allah társaságát szeretnék megtalálni és a Korán szerint élni. Ennek eléréséhez eltérő szabályokat, módszereket dolgoztak ki. Vannak olyan szekták, amelyek a munkában látják céljaik megvalósulását, vannak akik tánc révén (hosszú ideig tartó forgással) esnek extázisba, de van olyan rend is, amely önsanyargatással, aszkézissel akarja elérni Isten közelségét.

A legfontosabb szufista szerzetesrendek: azímia, badavijjah, bektashi, chishti, halveti, dzserrahi, kibrujeh, murabitun, mevlevi, nakshbandi, noori, kadiri, rifáj, szafavijeh, szanuszijja, szarvari kadiri, shadhili, szuhravardijja, tidzsani, jeszevi, zahedijeh

Hindu szerzetesek[szerkesztés]

Egy szádhu Kalkuttában

A hinduizmus világában is megtalálhatóak az európai értelemben vett szerzetesrendek, bár azok szabályai jelentősen eltérhetnek egymástól. A hindu szerzeteseket szádhunak nevezik, és sokáig csak férfiak viselhették ezt a címet. Csak napjainkban lehetnek nők is tagjai egyes hindu szerzetesrendeknek. Hagyományos öltözékük miatt könnyen fel lehet őket ismerni, hiszen csak egy egyszerű sáfrány színű ruhát, a dhótit viselik. Ezen kívül a különböző irányzatok különféle arc és test festéssel (tilaka) különböztetik meg magukat, melyet általában egy szent folyó (pl a Jamuna vagy Gangesz) iszapjából festik magukra.

Ugyan a rendek különböző szabályokat követnek, mégis vannak olyan törvények, amelyek egy szádhu életét körülhatárolják. A szerzetesrendek minden személyes tulajdont tiltanak, amely alól csak egy tál, egy bögre, két garnitúra ruha és orvosi segédeszközök (mint például szemüveg) képezhetnek kivételt. Ezen kívül egy hindu szerzetesnek tilos bármilyen kapcsolatot teremteni nővel, akárcsak rá gondolni vagy pusztán a jelenlétében lenni. Nem szabad élvezetből enniük, és pénzt vagy bármilyen értékkel bíró eszközt tartaniuk vagy akár érinteniük. A rendek ebben a vallásban is a teljes elvonultságot tartják a legfontosabbnak, tehát a szerzeteseknek a személyes világi kapcsolataikat is meg kell szüntetniük.

A szvámi olyan aszkéta vagy jógi, aki beavatást nyert a vallási szerzetesrendbe és a legmagasabb spirituális megvalósításnak és/vagy az emberiség szolgálatának szenteli az életét.

A szannjásza a hinduizmusban a négy lelki rend (ásrama) utolsó periódusa, a lemondás jegyében élt élet. A szó lemondás-t, felajánlás-t jelent. A szanjászi a világról lemondott ember, aki életét kizárólag a magas minőségű és szent célok érdekében tartja fenn. Otthontalan és a külső világról teljesen lemond, belső minőségeit próbálja hangolni, összehangolni, megtalálni a legmagasabb tudat állapotát.

Szerzetes- és lovagrendek Magyarországon[szerkesztés]

Férfi szerzetesrendek[szerkesztés]

Női szerzetesrendek[szerkesztés]

  • Angolkisasszonyok Boldogságos Szűz Mária Intézete
  • Annunciáta Nővérek, Gyümölcsoltó Boldogasszony Szolgálói
  • Assisi Szent Ferenc Leányai
  • Ágostonrendi Apácák
  • Bencés Apácák
  • Betlehemi Kis Nővérek
  • Caritas Szociális Nővérek
  • Cenaculum Nővérek
  • Ciszterci Apácák:
    • Boldogasszony Háza monostor
    • Regina Mundi monostor
  • Domonkos Apácák
  • Árpád-házi Szent Margitról nevezett Szent Domonkos-Rendi Nővérek Kongregációja
  • Egyházközségi Nővérek Társasága
  • Esztergomi Boldog Özséb Engesztelő Nővérei
  • Ferences Mária Misszionárius Nővérek Társasága
  • Irgalmasok, Páli Szent Vince Szeretetleányai
  • Isteni Megváltóról nevezett Nővérek
  • Isteni Szeretet Leányai
  • Isteni Üdvözítő Nővérei, Salvator Nővérek
  • Jézus Isteni Szívéről nevezett Kármelita Nővérek
  • Jézus Kistestvérei:
    • Szent Szív Kistestvérei
    • Evangéliumi József Kistestvérei
    • Názáreti Kistestvérek
    • Jesus-Caritas Közösség
    • Jézus Szíve Kistestvérei
  • Jézus Szíve Társaság (Népleányok)
  • Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk Nővérek
  • Kamalduli Apácák
  • Kapucinus Apácák
  • Kármelita Apácák
  • Kartauzi Apácák
  • Keresztes Nővérek, Szent Keresztről nevezett Irgalmas Nővérek
  • Klarisszák:
    • Klarissza Apácák
    • Klarissza Remete Nővérek
  • Kláver Szent Péterről nevezett Missziós Nővérek
  • Krisztus Király Nővérek Társulata
  • Krisztus Királyról nevezett Népművelő Testvérek Társasága
  • Legszentebb Farkas Cintia Leányai
  • Magyarok Nagyasszonya Társaság
  • Mária Reparatrix Társaság, Örökimádó Nővérek
  • Miasszonyunk Női Kanonokrend, Ágostonos Kanonisszák
  • Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek
  • Miasszonyunkról nevezett Kalocsai Iskolanővérek
  • Miasszonyunkról nevezett Bácskai Nővérek
  • Nagy Szent Bazil-Rendi Nővérek (Bazilita Nővérek)
  • Notre Dame de Sion Nővérek
  • Orvos-Missziós Nővérek
  • Passzionista Apácák
  • Premontrei Női Kanonokrend, Boldogasszony Leányai
  • Redemptorista Apácák
  • Segítőnővérek
  • Segítő Szűz Mária Leányai, Don Bosco Nővérek
  • Szatmári Irgalmas Nővérek
  • Szegények Kis Nővérei (Petites Soeurs des Pauvres; PSdP) –– Rákospalota, Istvántelek[15][16][17]
  • Szegénygondozó Nővérek
  • Szent Benedek Leányainak Kedvenc Társasága
  • Szent Erzsébet Nővérek
  • Szent Ferenc Kis Nővérei
  • Szent Németh Fanni Lélekszolgálói
  • Szent Orsolya-rend Orsolyiták
  • Szentségi Jézus Szolgálói
  • Szent Szív Társaság (Sacre Cœur)
  • Szeretet Misszionáriusai
  • Szervita Nővérek, Szűz Mária Szolgálóleányai
  • Szociális Missziótársulat
  • Szociális Testvérek Társasága
  • Szűz Mária Engesztelő Leányai
  • Szűz Mária Látogatásáról nevezett Rend, Vizitáció
  • Szűz Mária Társasága
  • Trappista (Reformált Ciszterci) Apácák
  • Unum Testvérek

Lovagrendek[szerkesztés]

Képgaléria[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. "Aquitania papsága ügyesebben szállt lóhátra, avatottabban bánt a fegyverekkel és az íjjal, mint ahogy a keresztény szertartásokat celebrálta." - írja egy korabeli szerző. Id.: G. Duby
  2. L. klérus.
  3. A Clunyi apátság már 910-ben.
  4. A szó eredete a szláv brat. Latin megfelelője: Frater, azaz testvér.
  5. Szép példája ennek Eger kanonok-sora
  6. Annuario Pontificio (1998). Libreria Editrice Vatican, Città del Vaticano, 1998.
  7. CIC 303. p.
  8. Erdő Péter: 1441. p.
  9. Kézikönyv a Ferences Világi Rend életéhez. Agapé Kiadó, Szeged, 1992. ISBN 963-8112-00-X
  10. Johanna Lanczkowski: Szerzetesség kislexikona
  11. Prebish, Charles S.. Buddhist Monastic Discipline. ISBN 0-271-01171-8 
  12. Significance of Fasting Among Buddhists. Fasting.ygoy.com. (Hozzáférés: 2016. február 26.)
  13. Három találkozás. Dzsaijbhim, 2008. november 7. (Hozzáférés: 2016. február 10.)
  14. Tibetan monks: A controlled life - BBC News. News.BBC.co.uk, 2008. március 20. (Hozzáférés: 2015. április 18.)
  15. Újpesti Helytörténeti Értesítő 2003. szeptember ( http://www.ujpest.hu/helytortenet/2003_X_3_06-09.oldal.pdf )
  16. Új Ember, 2006/2. sz: Stephaneum Aggok Menhelye ( http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.01.08/0402.html )
  17. Magyar katolikus lexikon XII (Seq-Szentl) kötet, 686-687. old. [Szent István Társulat, Bpest, 2007]