Mongol Birodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Mongol Birodalom
12061368
A birodalom területváltozásai 1206-tól 1294-ig
A birodalom területváltozásai 1206-tól 1294-ig
Általános adatok
Fővárosa Karakorum
Peking
Területkb. 26 000 000 km²
Népességkb. 110 000 000 fő
Vallás szabad vallásgyakrolás
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó nagykán (lista)
Dinasztia Dzsingiszidák
ElődállamUtódállam
 törzsszövetségekArany Horda 
A Wikimédia Commons tartalmaz Mongol Birodalom témájú médiaállományokat.

A Mongol Birodalom (12061368) – korabeli mongol nevén mongol jeke ulusz („nagy mongol birodalom”)[1] – a világtörténelem valaha volt legnagyobb kiterjedésű egybefüggő területet uraló államalakulata volt: 26 millió km²-en terült el,[2] és fénykorában több mint 110 millió alattvalója volt.[3] Területét tekintve csak a Brit Birodalom előzte meg, de annak a területe tagolt volt.

A birodalmat Temüdzsin hozta létre, aki 1201-ben vette föl a Dzsingisz nevet és lett a mongolok egy csoportjának kánja.[4] Ezután hódoltatott minden mongol törzset, a tatárokat, a kereiteket, a najmanokat és a merkiteket, akik így 1206-ban nagykánjukká, minden mongolok császárává választották, és az egyesített, keleten mongoloknak, nyugaton tatároknak nevezett törzsekkel meghódította Ázsia és Kelet-Európa nagy részét. Dzsingisz a hatalommegosztás jegyében már életében felosztotta fiai között a birodalmat, egy-egy birodalomrészt juttatva nekik közvetlen kormányzati területként, persze saját császári fősége alatt.

Dzsingisz halála után utódai is folytatták a terjeszkedést, így a Mongol Birodalom legnagyobb kiterjedését 1270 körül érte el Dzsingisz unokája, Kubiláj uralkodása idején. Bukását 1368-ra datáljuk, amikor is a nagykánok által uralt magterületet, a Kubiláj által alapított Jüan-dinasztia-beli Kínát megdöntötték a Mingek.

A magát Dzsingisz egyik leszármazottjának valló[5] Timur Lenk fellépett ugyan egy nagyszabású mongol restaurációs kísérlet érdekében a 14-15. század fordulóján, és óriási területeket sikerült egyesítenie, de kísérlete nem járt teljes sikerrel. A Mongol Birodalom egyes utódállamai egyébként még évszázadokig fennmaradtak, bizonyítva ezzel a Dzsingisz és közvetlen utódai által létrehozott államszervezet zsenialitását.

Kronológia[szerkesztés]

A jövendő birodalom államai és népei 1200 körül (angol)

A Mongol Birodalom és az azt megelőző és követő fontosabb események kronológiája:[6]

A mongol világbirodalom (legnagyobb) kiterjedése Möngke halála (1259) után

Története[szerkesztés]

A „mongol” népnév először a kínai Tang-dinasztia (618-907) krónikáiban fordul elő, „mengwu” formában, ám ekkor e törzs még nem játszik fontos szerepet. A mongolok a jelentéktelenebb mongol nyelvű népek közé számítottak a jóval nagyobb múltú tatárok, a hatalmasabb kereitek – akiknek kánja, Tooril kán volt ekkor a mongol sztyepp legtekintélyesebb uralkodója, egyébként Jiszügej-baatur fogadott testvére, mongolul andája –, a kulturálisan fejlettebb najmanok és a merkitek, ojrátok, burjátok között.[7] A mongolok titkos történetének első fejezete bonyolult genealógiát alkot Dzsingisz kánnak , ám ennek nagy része nyilvánvalóan utólagos kitaláció. Dzsingisz kán több őse is kán volt, ami az ekkori viszonyok között inkább egy-egy hadjáratra megválasztott, korlátozott hatalmú vezetőt jelentett, mint örökletes monarchát. (A mongol források természetesen Dzsingisz ezen őseit ¬– Kabult, Ambakajt, Kutulát – már „nagykánnak”, kagánnak nevezik.) Az biztos, hogy a mongolok már a 12. század első felében bekerültek a dzsürcsi Jin-dinasztia kínai mintára készült krónikáiba azzal, hogy 1135 és 1147 között sorozatos betörésekkel zaklatták az északi határvidéket. Valódi történelmi jelentőségre azonban csak Dzsingisz kán megjelenésével tettek szert.

Dzsingisz, eredeti nevén Temüdzsin a szűkebb értelemben vett mongolok törzsszövetségének, bordzsigin törzsének kijan (vagy kijat) nemzetségéből származott. Apja, Jiszügej-baatur a mongolok kánja volt Temüdzsin születésekor az 1160-as években, akit a források előkelő származású, de nem túl jelentős nemzetségi vezetőnek ábrázolnak. Miután őt megmérgezték a mongolok ősellenségeinek számító tatárok, nemzetsége szétszéledt, családja magára maradt és elszegényedett. Jiszügej-baatur nemzetségét ekkor cserbenhagyták a mongolok, Temüdzsin is fogságba került. Sikerült megszöknie, majd felnövekedve fokozatosan sikerült barátokra, támogatókra szert tennie. Két legjelentősebb támogatója, majd vetélytársa a kereit Tooril kán – akit apjával való kapcsolata miatt fogadott atyjának tekintett – és gyerekkori barátja, majd fogadott testvére (andája), a szintén mongol Dzsamuka voltak.[8] Temüdzsin tehetsége és kitartása révén fokozatosan hű követőket és szövetségeseket gyűjtött maga köré, s több évtizedes harcban egyenként legyőzte vagy szövetségesévé tette a mongol puszta különböző – általában mongol vagy türk nyelvet beszélő – törzseit. Sikerének egyik titka az volt, hogy a legyőzött törzseket általában betagolta saját szövetségi rendszerébe, így minden győzelme után még nagyobb erőkkel fordulhatott a következő sztyeppei rivális ellen. Ebben az időszakban volt Temüdzsinnek hol szövetségese, hol ellensége Ong kán, a kereit törzs vezetője. Mivel a kereitek nesztoriánus keresztények voltak, s nagy hírnévnek örvendtek a sztyeppén, Ong kán egyike azoknak a törzsi vezetőknek, akiket János pappal, vagy annak testvérével szoktak azonosítani.

Temüdzsint még közepes hatalmú törzsi vezetőként valamikor 1187-89 között kánná választotta a mongol nemzetségek kurultaja, törzsi gyűlése. Dzsingisz kán ezután Tooril kán segítségével 1202-ben legyőzte a tatárokat, majd 1203-ban az ekkor már Tooril Ong kánt és népét, a kereiteket, 1204-ben a najmanokat, 1205-ben pedig a merkiteket.[9] A mai Mongólia területén élő különböző törzsek egyesítését azonban csak 1205-ben fejezte be, Ezzel a mongol nyelvű sztyeppei nomádok már mind behódoltak neki, s 1206-ban az Onon folyó forrásánál a nagykáni címmel ruházták fel. Ezzel megszületett a Mongol Birodalom.[10][11] Ekkor már az összes legyőzött, szövetségessé tett törzs „mongolnak” számított. Temüdzsinnek a tisztázatlan jelentésű Dzsingisz kán nevet adták (a cím valószínűleg az óceán szóval áll összefüggésben.[12]). Ezzel a 840-ben megszűnt Ujgur Birodalom után először egyesültek Belső-Ázsia nomád törzsei egyetlen vezető alatt. Ez azt jelentette, hogy az az energia, amellyel korábban a nomád csoportosulások élethalálharcot vívtak egymással a legelőkért és itatóhelyekért, most egyesült és kifelé fordult, a letelepült földművelő életmódot folytató kultúrák ellen.

A birodalom kialakulása és részbirodalmai[szerkesztés]

A Mongol Birodalom területe 1207 körül
Hadjáratok Dzsingisz kán idején
A Mongol Birodalom területének változásai
animációs térkép: 1206-1294
A Mongol Birodalom növekedése
(bal oldalt alul az évszám)

Már 1206-ban megindult az egyesült mongol nyelvű törzsek – akiket ettől kezdve mongoloknak hívtak – birodalmának terjeszkedése. A Balkas-tóba ömlő folyók vidékén a karakitajok fennhatósága alatt élő karlukok ellen indultak, akiknek uralkodója, Arszlan kán harc nélkül behódolt és Dzsingisz kán egyik lányát kapta feleségül. Nem sokkal ezután a legjelentősebb turkesztáni ujgur városállam, Besbalik uralkodója megölette a karakitaj helytartót és ő is behódolt a mongoloknak. 1207-ben Dzsingisz kán Dzsocsit küldte az „erdei népek” – a mongol nyelvű ojrátok és burjátok, a török nyelvű kirgizek és mások – meghódítására a mai Mongólia északi részére és a Jenyiszej felső folyása mellé.[13]

1211-ben indult a mongolok első Kína ellen hadjárata. Kína északi részén ekkor a dzsürcsi Csin-dinasztia uralkodott. A mongolok előrenyomultak a Középső Fővárosig (Dzsungdu, a mai Peking). A főminiszter tanácsára a császár látszólag behódolt, adófizetést vállalva. A mongolok elvonultak és a buddhista tangutok ellen indultak, akik szintén behódoltak súlyos adókat vállalva. A kínaiak beszüntették az adófizetést, mire 1214-ben a mongolok kiéheztették őket – azok már emberhúst is ettek – és elfoglalták Dzsungdut. A császár a Déli Fővárosba, Nankingba menekült, és ismét behódolt Dzsingisz kánnak. De Észak-Kína teljes meghódítása ekkor sem sikerült, azt végül Dzsingisz kán fia, Ögödej nagykán hajtja majd végre 1232–34-ben.[14]

Az ujgurok, karlükök és a helyi török népek behódoltak a mongoloknak. Kara Hodzsa ujgur állama a karakitaj vazallusa volt, de 1210-ben Kara Hodzsa ujgur uralkodója, Baurcsuk Art Tekin megjelent a kán előtt, hogy kinyilvánítsa hűségét a mongoloknak.[15] Dzsingisz lányával jutalmazták, és az ujgurok részt vettek a mongol bürokrácia kialakításában. Az ujgur példát követte a karlükök egyik vezetője és Buzar, a Csuj-völgy hadvezére.

A karakitajok (fekete kitánok) a Liao dinasztia területein éltek (907-1125), akiket a Csin-dinasztia (1115–1234) alatt elűztek Kínából. 1124-ben néhány kitáj nyugatra költözött Jelü Dasi vezetésével és létrehozták a Karakitaj Kánságot (Nyugati Liao) a Szemirecsje és a Csu folyó között. A 12. században uralták Közép-Ázsiát, miután 1141-ben legyőzték a Nagyszeldzsuk Birodalom vezetőjét, Ahmed Szandzsárt a katuani csatában. Hatalmukat azonban 1211-ben megtörte a Hvárezm-sahok együttes fellépése. Alāʾ ad-Dīn Muḥammad (1200-20), és Kücslüg, a Dzsingisz kán mongoljai elől menekülő Naimán fejedelem. Kücslügnek a karakitajok adtak menedéket.[16]

Kücslüg megtámadta Almalik városát, és az ottani karlükok, akik a mongolok vazallusai voltak, Dzsingisz kánhoz fordultak segítségért.[17] 1216-ban Dzsingisz elküldte hadvezérét, Dzsebét, hogy fogja el Kücslügöt. A mongolok Balasaghunnál legyőzték a karakitaj hadait, Kücslüg ugyan elmenekült, de később, 1218-ban őt is megölték.[18] A mongóliai nomád törzsek, majd a turkománok és más nomád népek egyesítése viszonylag kevés vérontással, és szinte semmilyen anyagi veszteséggel nem járt.

A Mongol Birodalomnak eredetileg nem állt szándékában megszállni a Hvárezmi Birodalmat. Dzsuvaini, arab történetíró szerint Dzsingisz kán eredetileg Muhammad Aladin hvárezmi szultántól kereskedelmi jogokat kért, és szomszédként üdvözölte őt: „Én a felkelő nap országainak ura vagyok, míg te a lenyugvó nap országain uralkodsz. Kössünk szilárd barátsági és békeszerződést.” Otrar kormányzója azonban megtagadta a küldöttek fogadását, és a szultán engedélyével mind a 450 követet megölette. Ennek a kegyetlenségnek a hírére Dzsingisz kán feldühödött, és az esetet ürügyként használta fel a hvárezmiek elleni invázióra, ami később a Hvárezmi Birodalom teljes pusztulását vonta maga után. 1219-ben tehát az Irtis felső folyásánál gyülekezve Dzsingisz kán hadjáratot indított a Hvárezmi Birodalom ellen.

A mongol haderő Szir-darja középső folyásánál, Otrarnál lépte át a határt. A hadjáratban jelen volt Dzsingisz kán mind a négy fia. Csagatáj és Ögödej Otrart ostromolta, Dzsingisz és legkisebb fia, Toluj Buhara ellen vonult, amelynek bevétele után nagy mészárlást rendeztek. Ezután a két seregrész Szamarkandnál találkozott, amelyet 1220 márciusában vettek be. Alá ad-Dín Mohamed hvárezmi sah dél felé menekült (Dzsingisz kán két hadvezérét, Szubotájt és Dzsebét küldte üldözésére), végül a sah eljutott a Kaszpi-tenger egyik szigetére, ahol 1220 decemberében meghalt. Dzsingisz kán Irán városait – Rájt (a mai Teheránt), Hamadánt, Zendzsánt, Kazvint, stb. – pusztította el, majd 1221 tavaszán Afganisztán városait ostromolta. Amelyik nem adta meg magát azonnal, azt elpusztította. Ilyenkor a kézműveseken kívül (akiket Mongóliába hurcoltak) mindenkit megöltek, az asszonyokat és a gyerekeket is. A fővárost, Ürgencset csak 1221 áprilisában foglalták el Dzsocsi, Ögödej és Csagatáj seregei. Közép-Ázsia és Kelet-Irán ezt a pusztítást évszázadokig nem heverte ki.[19] A mongolok a horászáni városok lakosságának nagy részét szisztematikusan kiirtották. Ezzel a mongolok vérszomjas kegyetlenségének híre ment, és ez további hadjárataikra is rányomta bélyegét. Transzoxánia 1219-es lerohanása során Dzsingisz kán a mongol főerőkkel együtt egy kínai katapult-specialista egységet is bevetett a csatában, amivel puskaporos tölteteket lőhettek ki az ostrom során. Ezzel a kínai hadviselés és a puskapor megjelent Közép-Ázsiában.

1223-ban Dzsingisz kán már a Szir-darjától északra táborozott, a Talasz és a Csu folyók mentén legeltette lovait.[20] Itt várta be Szubotáj és Dzsebe hadseregét, akiket még 1220-ban küldött a sah üldözésére. Annak halála után ez a sereg 1221-ben Grúziában és Azerbajdzsánban pusztított, majd 1222-ben átkelt a derbenti szoroson a Kaukázus északi előterébe, ahol előbb a kunokkal szövetségben az alánok és cserkeszek ellen, majd az orosz fejedelmek és a kunok szövetsége ellen harcolt, akik ellen 1223 tavaszán a Kalka menti csatában megsemmisítő győzelmet arattak. Ezután még kifosztották a Krímben Szudak kereskedőváros raktárait, majd keletre vonultak és csatlakoztak Dzsingisz kánnak a Talasz és Csu mellett várakozó seregéhez.[21] 1224-ben a mongolok már az Irtis mellett nomadizáltak, 1225-ben pedig hazatértek Mongóliába.[22]

Mongol harcosok

1226-ban Dzsingisz kán azok ellen a tangutok ellen vonult, akiket az 1210-es évek elején már hódoltatott, de 1219-ben megtagadták, hogy a közép-ázsiai hadjáratba segédcsapatokat küldjenek. Dzsingisz kán itt is megszokott módszerét követte, az azonnal meg nem hódoló városok lakosságát teljesen kiirtotta. 1227 nyarán már a tangut fővárost ostromolták a mongolok, a mai Ninghszia-Huj Autonóm Terület helyén, amikor Dzsingisz kán a mai Pingliangtól nyugatra meghalt. Halála után a mongolok bevették a fővárost és ezzel véget ért a tangutok elleni hadjárat.[23]

Dzsingisz kán az európai hódítást eredetileg fiára, Dzsocsira hagyta. Az ő korai halála miatt unokái, Batu kán, Berke és Orda örökölték a feladatot.[24]

Dzsingisz kán halála, Ögödej kánsága[szerkesztés]

Dzsingisz kán még életében felosztotta fiai között a birodalmat. 1227. augusztus 18-án halt meg, ekkorra a Mongol Birodalom a Csendes-óceántól a Kaszpi-tengerig terjedt, kétszer akkora volt, mint a Római Birodalom vagy bármelyik iszlám kalifátus a fénykorában. 1227-ben Dzsingisz harmadik fiát, a karizmatikus Ögödejt nevezte ki örökösének. A mongol hagyomány szerint Dzsingisz kánt titkos helyen temették el. A régensséget eredetileg Ögödej öccse, Toluj töltötte be, egészen addig, amíg Ögödejt 1229-ben a kurultájban hivatalosan meg nem választották.

Első intézkedései között Ögödej csapatokat küldött a baskírok, bolgárok és más népek leigázására a kipcsakok által ellenőrzött sztyeppéken[25] Keleten Ögödej seregei helyreállították a mongol fennhatóságot Mandzsúriában, szétzúzva a keleti Hszia-rezsimet és a tunguz tatárokat. 1230-ban a nagy kán személyesen vezette seregét a kínai Csin-dinasztia elleni hadjáratban. Ögödej hadvezére, Szubotáj 1232-ben Kaifeng ostromakor elfoglalta Wanyan Shouxu császár fővárosát.[26] 1234-ben a Csin-dinasztia összeomlott, amikor a mongolok elfoglalták Caizhout. 1234-ben Ögödej fiai, Kocsu és Koten, valamint a tangut hadvezér, Csagan parancsnoksága alatt három sereg szállta meg Dél-Kínát. A mongolok a Szung-dinasztia segítségével 1234-ben leszámoltak a Csinekkel[27][28]

Sok han kínai és khitán átállt a mongolokhoz, hogy harcoljanak a Csin ellen.[29] Több han kínai vezető a mongolok számára seregeket vezetett Nyugat-Hszia ellen. [30] Nyugaton Ögödej tábornoka, Csormakán elfogta és kivégeztette Dzsalal ad-Din Mangburnit, a Hvárezmi Birodalom utolsó sahját. Dél-Perzsa kis királyságai önként behódoltak.[31] Kelet-Ázsiában több mongol hadjárat is volt Korjóban a mai Koreában, de Ögödej kísérlete a Koreai-félsziget annektálására kevés sikerrel járt. Kodzsong, Korjó királya megadta magát, de később fellázadt és lemészárolta a mongol felügyelőket. 1232-ben a koreai udvar Kanghva szigetére menekült, a fővárost Kegjongot is odaköltöztette, a mongolok pedig elfoglalták a Han folyótól északra fekvő területeket, az elkövetkezendő években végig fosztogatták a városokat.[32]

Eközben a Szung-dinasztia elleni támadó akcióban a mongol seregek elfoglalták Szijang-jangot, de nem biztosították ellenőrzésüket a meghódított területek felett. A Szung hadvezéreknek 1239-ben sikerült visszafoglalniuk a várost. Ögödej fiának, Kocsunak a kínai területen bekövetkezett hirtelen halála után a mongolok kivonultak Dél-Kínából, bár Kocsu testvére, Koten közvetlenül a kivonulásuk után megszállta Tibetet.[33]

Batu kán, Dzsingisz másik unokája, a bolgárok, az alánok, a kipcsakok, a baskírok, a mordvinok, a csuvasok és a dél-oroszországi sztyeppék más népeinek területeit hódította meg, majd Batu, seregeivel a Kievi Rusz felé fordult.

A Kijevi Rusz lerohanása az európai mongol invázió része volt, amelynek során a Mongol Birodalom a 13. században megszállta és meghódította a Kijevi Ruszt, számos várost elpusztítva, köztük Rjazánt, Kolomnát, Moszkvát, Vlagyimirt és Kijevet, a pusztítást csak Novgorod és Pszkov kerülte el.[34]

A hadjáratot az 1223 májusában lezajlott Kalka-folyó menti csata előzte meg, amely mongol győzelmet hozott több rusz fejedelemség hadereje felett. A mongolok visszavonultak, miután összegyűjtötték a felderítő haderő jelentéseit. Ezt követően 1237 és 1242 között Batu kán teljes körű inváziót indított a Rusz ellen.

A mongolok 1237-re Rjazánba, a Kijevi Rusz fejedelemségének fővárosába hatoltak be. Háromnapos, heves harcokkal járó ostrom után a mongolok elfoglalták a várost, és lemészárolták a lakosságot. Ezután a Sit folyó menti csatában megsemmisítették a Vlagyimiri Nagyfejedelemség seregét.[35] A mongolok 1238-ban elfoglalták az alániai fővárost, Maghaszt. 1240-re néhány északi város kivételével az egész Kijevi Rusz elesett. A mongol csapatok Csormakán vezetésével Perzsiában csatlakoztak a Kaukázuson túli területek inváziójához. Batu és Szubotáj a térség lerohanásával megadásra kényszerítették a grúz és örmény nemeseket is.[35]

Az inváziónak Ögedei kán halálával a mongol örökösödési folyamat vetett véget. Minden Rusz fejedelemség kénytelen volt alávetni magát a mongol uralomnak, és az Arany horda vazallusai lettek, amelyek közül néhány 1480-ig fennmaradt.

Az inváziónak, amelyet a Kijevi Rusz felbomlásának kezdete a 13. században megkönnyített, kiszámíthatatlan következményei voltak Kelet-Európa történelmére, beleértve a keleti szláv népek három különálló nemzetre való felosztását: a mai Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország, valamint a Moszkvai Nagyfejedelemség felemelkedését.[36] Moszkva a 14. századra megkezdte függetlenségi harcát a mongolokkal, 1480-ban véget vetett a mongol igának, és Oroszország cársággá bővült.

A katonai sikerek ellenére a mongolok soraiban folytatódtak a viszályok. Batu viszonya Güjükkel, Ögödej legidősebb fiával és Bürivel, Csagatáj kán unokájával továbbra is feszült maradt, és Batu győzelmi lakomája alatt a Kijevi Rusz déli részén tovább romlott. Ennek ellenére Güjük és Buri nem tehetett semmit, ami árthatott volna Batu pozíciójának, amíg nagybátyja, Ögödej életben volt. Ögödej folytatta az offenzívákat az indiai szubkontinensen, ideiglenesen elfoglalta a Delhi Szultanátushoz tartozó Uccsot, Lahort és Multánt, és mongol felügyelőt állomásoztatott Kasmírban,[37] bár az indiai inváziók végül kudarcot vallottak, a mongolok fokozatosan visszaszorultak a térségből. Északkelet-Ázsiában Ögödej beleegyezett, hogy a Korjóval fennálló konfliktus véget érjen azzal, hogy Korjó adófizetője lesz a mongoloknak, és mongol nemesi családhoz kötődő asszonyokat küldött a Korjó-hercegek házasságára. Ezután mind diplomáciai, mind katonai erővel megerősítette szövetségét a koreaiakkal[38][39]

Európa[szerkesztés]

Batu és utódai a Volga mentén, a torkolathoz közel épült Szaraj nevű városból irányították a nyugati hadjárataikat.

Az Európa elleni támadást Szubotáj tervezte és hajtotta végre, aki talán az ottani győzelmeivel szerezte a legmaradandóbb hírnevet. Miután feldúlta a különböző Rusz-fejedelemségeket, kémeket küldött Lengyelországba és Magyarországra, egészen Kelet-Ausztriáig, hogy előkészítse az Európa belseje elleni támadást. Miután világos képe volt az európai királyságokról, megindította a hadakat, amelyet névlegesen Batu kán és két másik, rokoni kapcsolatban álló fejedelem vezetett. Batu kán, Dzsócsi fia volt az általános vezető, de Szubotáj volt a stratéga és a hadvezér a terepen, és mint ilyen, jelen volt mind az északi, mind a déli hadjáratban a Rusz-fejedelemségek ellen, és ő irányította a Magyarország ellen induló központi hadoszlopot is.

Az Európába való előrenyomulás a mongolok lengyelországi és magyarországi támadásaival folytatódott. Amikor a mongolok nyugati szárnya kifosztotta a lengyel városokat, a lengyelek, a morvák és a keresztény katonai rendek között létrejött európai szövetség, az ispotályosok, a német lovagok és a templomosok között elegendő erőt gyűjtött össze, hogy – bár rövid időre – megállítsák a mongol előrenyomulást Legnicánál (1241). A csatát azonban a mongolok Kadan vezette északi hadereje megnyerte. Miután Güjük serege Erdélyben diadalmaskodott, Szubotáj az Alföldön bevárta őket. Az újonnan egyesült sereg ezután a Sajóhoz vonult, ahol 1241. április 11-én a muhi csatában döntő vereséget mértek IV. Béla magyar király egyesített (horvát szövetségeseik és a templomos lovagokat is kiállító) seregére. A hadműveletet ismét Szubotáj irányította, ez az egyik legnagyobb győzelmének bizonyult.

Mielőtt Batu csapatai tovább indultak volna Bécsbe és Észak-Albániába, Ögödej nagykán 1241 decemberi halálának híre megállította a további európai inváziót. 1241-ben a mongol katonai hagyományoknak megfelelően Dzsingisz minden fejedelmének részt kellett vennie a kurultájon, hogy utódot válasszanak.[40] Batu és nyugati mongol serege a következő évben kivonult Közép-Európából[41] A mai kutatók kételkednek abban, hogy Ögödej halála volt a mongolok kivonulásának egyetlen oka. Az éghajlati és környezeti tényezők, valamint Európa erős erődítményei és várai fontos szerepet játszottak a mongolok visszavonulási döntésében[42].

Batu nem tért vissza Mongóliába, így új kánt csak 1246-ban választottak. Ögödej nagykán 1241-ben bekövetkezett halála után, a következő kurultáj előtt Ögödej özvegye, Töregene vette át a birodalmat és régensként kormányzott. Üldözte férje kitán és muszlim tisztviselőit, és magas pozíciókat adott saját szövetségeseinek. Birodalmi léptékű palotákat, katedrálisokat építtetett, támogatta a vallásokat és az oktatást.[43] Sikerült megnyernie a legtöbb mongol arisztokratát, hogy Ögödej fiát, Güjüköt támogassa. Batu, az Aranyhorda uralkodója azonban nem volt hajlandó eljönni a kurultájra, arra hivatkozva, hogy beteg és a mongol éghajlat túl kemény számára. Az így kialakult patthelyzet több mint négy évig tartott, és tovább destabilizálta a birodalom egységét.[43]

Közel-Kelet[szerkesztés]

A Horda későbbi, muszlim hitre áttért vezetője, Berke kán 1260-ban az egyiptomi mameluk sereget támogatta unokatestvérével, Hülegü ilhánnal szemben, aki a nagykán parancsára próbálta meg az afrikai hódítást.

A vereség után Hülegü és utódai hozták létre a Nagy Kánsággal sokáig szorosan együttműködő Ilkán Birodalmat.[24]

Utódállamok[szerkesztés]

Egy ekkora méretű világbirodalmat a kor primitív szállítási lehetőségei mellett nem lehetett sokáig fenntartani, így a Mongol Birodalom is hamarosan felbomlott. Számos utódállamban azonban még sokáig fennmaradt a mongol uralom. Kína jelentős részéből 1368-ban űzték ki a mongolokat, amikortól a Birodalom végét is számíthatjuk.[12] A későbbi Oroszország területén azonban jóval tovább tartott az uralmuk. A Batu kán által alapított királyság, amelyet általában Arany Hordaként emlegetnek, a 16. századig maradt fenn, a Krími Kánság pedig 1783-ig létezett.[44]

Dzsingisz kán más fiai vagy unokái Közép-Ázsiában és Perzsiában alapítottak uralkodóházakat. A 14. században mindkét terület Timur Lenk uralma alá került, aki maga is mongol származású volt. Restaurációs kísérlete az egykori birodalom visszaállítására - a 14-15. század fordulóján - nem járt sikerrel. Ükunokája, Bábur lerohanta Indiát, és ott megalapította a Mogul-dinasztiát. A mogul uralkodók, akik majdnem egész Indiát meghódították, a 18. század közepéig voltak hatalmon.[45]

Igazgatása[szerkesztés]

Az 1206 előtt alávetett najmanok és kereitek az ujgurok kulturális befolyása alatt álltak. Nesztoriánus keresztények voltak, a najmanok az ujgur írást használták a mongol nyelv leírására, valószínűleg rajtuk keresztül jutott el a mongolokhoz az írás. Az írással hivatali szervezetet is átvettek, a najmanok pecsétőre – a kínai forrásokban neve Tata Tunga, mongol neve talán Tatar Tongra – mongol szolgálatba állt 1204 után. 1206 után Sigi-kutuku lett a legfőbb bíró, akinek feladata volt többek között a bíráskodási ügyek bejegyzése a Kökö Debterbe („Kék Könyv”). Ekkortól beszélhetünk mongol írásbeliségről.[46]

1206-tól a turkesztáni ujgurok behódolása után az ujgur civilizáció, városi kultúra a maga szervezési tapasztalataival is a mongolok szolgálatába állt.[47]

Az 1219-1222-es közép-ázsiai hadjárat során azonnal meghódolt és így el nem pusztított városok élére Dzsingisz kán közvetlenül neki alárendelt helytartókat – mongolul daruga, törökül baszkak – akiket helybeliek segítettek. Ilyen volt két ürgencsi muszlim, a valószínűleg török Jalavacs és fia, Maszúd is, akik elmagyarázták a városi szokásokat és törvényeket Dzsingisz kánnak. Dzsingisz kán Maszúdot kinevezte több közép-ázsiai városban a mongol helytartó mellé szakértő kormányzónak, Jalavacsot pedig magával vitte és Dzsungdu (Peking) kormányzását bízta rá.[48]

Dzsingisz kán számos újítást vezetett be hadseregének szervezésére: a hadsereget felosztotta arbánok (10 katona), zúnok (100), minghánok (1000) és tümének (10 000) tízes alosztályokra. Megalapította a heshiget, a császári őrséget, amely nappali és éjszakai őrségre oszlott. Dzsingisz megjutalmazta azokat, akik hűségesek voltak hozzá, és magas pozíciókba helyezte őket, mint a hadsereg egységeinek és gazdaságának vezetőit, annak ellenére, hogy sokan közülük nagyon alacsony rangú klánokból származtak.[49]

Hűséges társainak adott beosztásokhoz képest viszonylag kevés volt közvetlen családtagjainak kijelölt egységek száma.[49] Kihirdette a birodalom új törvénykönyvét, az Ih Zaszagot vagy Jászát; később kiterjesztette azt a nomádok mindennapi életének és politikai ügyeinek nagy részére. Megtiltotta a nők eladását, a lopást, a mongolok egymás közötti harcát és az állatok szaporodási időszakban történő vadászatát.

Mostohatestvérét, Sihihutugot nevezte ki legfőbb bírónak (jarughacsi), és utasította, hogy vezesse a birodalom gazdasági, létszámbeli nyilvántartását. A családra, az élelmezésre és a hadseregre vonatkozó törvények mellett Dzsingisz vallásszabadságot is hirdetett, egyúttal támogatta a belföldi és nemzetközi kereskedelmet. A szegényeket és a papságot mentesítette az adózás alól.[50] Szorgalmazta az írástudást és az ujgur írás adaptálását a birodalom mongol írásmódjává tette, utasította az ujgur Tata-tongát, aki korábban a naimáni kánt szolgálta, hogy oktassa a fiait.[51]

A uluszok közötti kapcsolatfenntartást a rendkívül fejlett mongol követhálózat biztosította. Néhány tucat kilométerenként volt egy lómegálló, ahol a hírvivők lovat cserélhettek.

Gazdasága[szerkesztés]

Dzsingisz kán uralkodása alatt az úgynevezett pax mongolica keretén belül a benne foglalt területeken kulturális és gazdasági kapcsolatokat építettek ki a keleti és a nyugati világ, valamint a Közel-Kelet között.[52]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Vásáry: Az Arany Horda 52. o.
  2. Turchin–Adams–Hall
  3. Becslések szerint a 13. században a világ összlakossága 429 millió lehetett, tehát a Föld lakosságának 25,6% élt a Mongol Birodalom alattvalójaként (110 millió).
  4. Vásáry: Az Arany Horda 28. o.
  5. Ő nem volt az, felesége azonban igen
  6. Tárogató Könyvekː Világtörténelmi kronológia
  7. Vásáry: Az Arany Horda 26–28. o.
  8. Vásáry: Az Arany Horda 28–30. o.
  9. Vásáry: Az Arany Horda 32. o.
  10. Vásáry: Az Arany Horda 33. o.
  11. Klaniczay 136–139. o.
  12. a b Salát
  13. Vásáry: Az Arany Horda 34. o.
  14. Vásáry: Az Arany Horda 34–36. o.
  15. Soucek 4. fejezet
  16. Biran 3. fejezet
  17. Soucek 6. rész
  18. Biran 84-85. o.
  19. Vásáry: Az Arany Horda 37. o.
  20. Vásáry: Az Arany Horda 38. o.
  21. Vásáry: Az Arany Horda 37. o.
  22. Vásáry: Az Arany Horda 38. o.
  23. Vásáry: Az Arany Horda 41. o.
  24. a b Tatárjárás
  25. Saunders 81. o.
  26. Atwood 277. o.
  27. Rossabi 221. o.
  28. Atwood 509. o.
  29. Revue bibliographique de sinologie (fr nyelven). Éditions de l'École des hautes études en sciences sociales, 147. o. (2002. január 23.). ISBN 978-2-7132-1418-9 
  30. Charles O. Hucker. Dictionary of bureaucratic terminology from Chou to Ch'ing dynasties, 11 22 B.C. to A.D. 1912.. Stanford University Press, 66. o. (1985. január 23.). ISBN 978-0-8047-1193-7 
  31. May 29. o.
  32. Grousset 259. o.
  33. Morgan 49-73. o.
  34. The Mongol Invasion of Russia in the 13th Century | Study.com”, Study.com (Hozzáférés ideje: 2017. május 15.) (angol nyelvű) 
  35. a b May 32. o.
  36. Boris Rybakov, Киевская Русь и русские княжества XII-XIII вв. (Kievan Rus' and Russian Princedoms in 12th and 13th Centuries), Moscow: Nauka, 1993. ISBN 5-02-009795-0.
  37. Jackson 105. o.
  38. Atwood 297. o.
  39. Henthorn 160,183. o.
  40. Weatherford 158. o.
  41. Morgan 104. o.
  42. Stephen Pow (2012. január 23.). „Deep ditches and well-built walls: a reappraisal of the Mongol withdrawal from Europe in 1242” (angol nyelven), Kiadó: University of Calgary. DOI:10.11575/PRISM/25533.  
  43. a b Jackson 2 96. o.
  44. Ivanics
  45. Michael H. Hartː 100 híres ember → Dzsingisz kán
  46. Vásáry: Az Arany Horda 33. o.
  47. Vásáry: Az Arany Horda 34. o.
  48. Vásáry: Az Arany Horda 33. o.
  49. a b Secret 203. o.
  50. Vladimortsov 74. o.
  51. Weatherford 70. o.
  52. Waugh

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]