Transzoxánia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Közép-Ázsia tartományai és fő települései a 8. században

Transzoxánia, arabul Ma Vará an-Nahr (ما وراء النهر = „Folyóntúl”), perzsául Farárud (فرارود = „Folyóntúl”) középkori régió Közép-Ázsiában, a mai Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Délnyugat-Kazahsztán területén, a Kara-kum sivataga, valamint az Amu-darja és Szir-darja folyók között.[1] A nyugati nyelvekben elterjedt név latin eredetű és az „Óxosz/Oxus folyón túli” területet jelöli; az Óxosz az Amu-darja görög neve volt. A Selyemút az ókortól kezdve ezen a térségen keresztül haladt Kína felől a Közel-Kelet felé, így a térségben gazdag, népes, pezsgő kultúrájú kereskedővárosok virágozhattak (a két legnagyobb az évszázadokon keresztül uralkodói székhelyként is szolgáló Szamarkand és Buhara).

Története[szerkesztés]

Területe az ókori Szogdiáénak (görögül Szogdiané) felel meg. Nagy Sándor i. e. 330-i. e. 327 között több hadjáratban meghódította, így ez vált legtávolabbi térséggé északkeleten, ameddig a hellenisztikus kultúra eljutott. A régiót vegyes görög – iráni (szogd, perzsa) – kínaiindiaibuddhista és keresztény kultúra és népesség jellemezte egészen az 7. század közepén megkezdődő iszlám hódításig. A Szászánida Birodalom idején a tartomány fontos kulturális és tudományos központtá vált az erős királyi hatalom és a Selyemútból származó gazdasági jólét következtében.

Korai muszlim kor[szerkesztés]

A muszlim arabok az északkelet-iráni Horászánból kiindulva a 8. század elejétől kezdődően többször megpróbálták elfoglalni az iráni földesurak (dihkánok) által uralt területet, de nem értek el tartós eredményeket. Az első hadjáratok Kutajba ibn Muszlim helytartó nevéhez fűzödnek az 8. század elején, aki Buhara és Szamarkand urait vazallusi státuszba kényszerítette, és muszlim helyőrségeket telepített a térségbe. A helyiek részben a nomád türkök, részben a Transzoxániát befolyása alá vonni kívánó kínai Tang-dinasztia segítségével több ízben fellázadtak, így csak az utolsó omajjád helytartó, Naszr ibn Szajjár tudta véglegesen megszilárdítani az arab-muszlim uralmat Transzoxániában a 730-as évek végén. 751-ben a nyugatról érkezett arab csapatok és velük szövetséges helyiek döntő vereséget mértek a kínai seregekre, ezzel döntötték el a térség sorsát.

A számánida virágkor[szerkesztés]

Szamarkand és Buhara a perzsa kultúra központja maradt azután is, hogy az iszlám fokozatosan teret nyert. A helyi eredetű számánida család tagjai 819 körül kaptak helytartóságokat al-Mamún kalifától a Transzoxániában és az azon túl fekvő területeken (Szamarkand, Sás, Fergana), majd 875-ben az egész tartományt az addigi szamarkandi és ferganai emír, Naszr ibn Ahmad kapta meg. Utóda, a tádzsikok által nemzeti hősként tisztelt Iszmáíl ibn Ahmad emír (ur. 892-907) a törzsterületeken kívül meghódította a mai Irán északi és keleti részének zömét, illetve kiterjesztette a számánida fennhatóságot Közép-Ázsia egészére és a mai Afganisztánra is; a nevéhez fűződik a kicsiny, Szamarkand és Fergana közti uszrúsanai államocska felszámolása is. A 999-ig uralkodó Számánidák udvarának kiemelt szerepe volt az arab által addig háttérbe szorított perzsa nyelv irodalmi és hivatalos nyelvként történő újjáéledésében.

Nomád török uralom a Karahánidák alatt[szerkesztés]

999-ben a trónviszályoktól és lázadásoktól meggyengült Számánidákat az északról támadó nomád törököket vezető Karahánidák buktatták meg a mai afganisztáni területekről érkező gaznavidákkal szövetségben. A Számánidák transzoxániai területeit a Karahánidák uralták a 13. század elejéig: alattuk kezdődött meg az addig iráni nyelvű térség nyelvi-etnikai eltörökösödése. A Transzoxánia központú nyugati karahánida kánság 1089-1141 között a Nagyszeldzsuk Birodalom vazallusa volt, majd a szeldzsuk-karahánida szövetség 1141-es katváni veresége után a Kína felől érkezett Karakitajok (másképp: Nyugati-Liao-dinasztia) főségét ismerte el. Utóbbiak uralmát az Aral-tótól délre felemelkedő Hvárezmi Birodalom próbálta megdönteni: Alá ad-Dín Muhammad hvárezmsah ennek során felszámolta az ingadozó hűségű Oszmán Szultán kán uralmát 1212/1213 folyamán.

Csagatáj és timurida uralom[szerkesztés]

A hvárezmi birodalom éveken belül semmivé foszlott, amikor Dzsingisz kán 1219-ben behatolt Transzoxániába is, ahol 1219-ben Buharát, 1220-ban pedig Szamarkandot ostromolták meg és rombolták porig hadai. A lakosság zömét mindenütt lemészárolták, a kézművesek kivételével, akiket a mongol hátországba küldtek rabszolgaként. Dzsingisz kán 1227-ben bekövetkezett halála előtt a közép-nyugat-ázsiai területeket második fiára, Csagatájra hagyta; innen származik a későbbiekben használatos Csagatáj Kánság név.

A Csagatáj-ház kánjai 1346-tól kezdve elvesztették tényleges hatalmukat, és széteső államukban a különböző török és mongol törzsek vezetői, emírjei vették át a hatalmat Dzsingisz kán erőtlen leszármazottai nevében. Közülük emelkedett ki a Timur Lenkként ("Sánta Timur") ismertté vált hódító, aki az eltörökösödött mongol barlasz törzsszövetség tagjaként 1370-ben vette át a hatalmat a kánságban, leszámolva riválisaival. Timur 1405-ig tartó uralkodása alatt leigázta teljes Iránt és Mezopotámiát, évtizedekre szétzúzta az Oszmán Birodalmat, fősége elismerésére kényszerítette az egyiptomi és szíriai térséget uraló Mamlúk Birodalmat, végzetes csapást mért a kelet-európai sztyeppet uraló Arany Hordára, 1398-ban pedig a domináns indiai hatalom, Delhi Szultánság fővárosát is kifosztotta. Timur hadjáratain felmérhetetlenül nagy vagyont szerzett és a mongol hagyományokat folytatva számtalan művészt és mesterembert szállíttatott birodalma pompás székhelyére, Szamarkandba.

Timur halála után leszármazottai, a Timuridák osztották fel egymás közt a birodalmat. Köztük Timur Sáhruh nevű fia szerezte meg a főséget (ur. 1405-1447), aki alatt az expanzió véget értek, de a birodalom és annak transzoxániai magterületei a virágkorukat élték. A művészeteket és tudományt bőkezűen patronáló timuridák udvarában nem csak a perzsa, hanem immár a közép-ázsiai török csagatáj nyelv is irodalmi nyelvvé vált. Sáhruh utódai idején a timurida fejedelemségeket egymás elleni harcaik, illetve nomád török törzsszövetségek támadásai gyengítették (a Karakojunlu és Akkojunlu Anatólia és Irán, az Üzbég Kánság pedig Hvárezm felől tört előre). Végül Szamarkand 1505-ben a magát Dzsingisz kántól származtató üzbég Muhammad Sajbáni kán birtokába került, aki az 1506-ban elfoglalt Buharában rendezte be székhelyét, megalapítva a Buharai Kánságot.

Buharai dominancia[szerkesztés]

A Buharai Kánság 1506-tól 1785-ig állt fenn, fennállása során folyamatosan rivalizálva a hajdani Hvárezmben létrejött északi Hívai Kánsággal, valamint keleten a ferganai központú Kokandi Kánsággal. Mivel a 16. századra a világkereskedelem súlypontja az Ázsiát délről megközelítő tengeri útvonalra tevődött át, a Selyemút jelentősége drasztikusan lecsökkent, így az évezredek óta biztosan áramló jövedelmek elapadtak, a nomád törökök által dominált transzoxániai térség pedig fokozatosan elszegényedett. A Buharai Kánság fénykorát II. Abdullah alatt élte (1583-1598), aki megszerezte Hívát, illetve a gyengélkedő iráni Szafavidáktól elhódította Horászánt, és Herátig terjesztette ki uralmát. Halála után, 1599-ben az Orosz Birodalom által bekebelezett Asztraháni Kánság uralkodóitól - azaz végeredményben szintén Dzsingisz kántól - származó Dzsánidák vették át a hatalmat a Sajbánidáktól, Nagy Abbász sah pedig kiszorította az üzbégeket az iráni térségből.

1740-ben Nádir perzsa sah leigázta a kánságot, hűbéressé téve a dzsánida kánokat. A kései dzsánida kánok mellett a főminiszteri (atalik) pozíciót betöltő Mangit család vette át a tényleges hatalmat. 1785-ben a Mangit főminiszter megbuktatta az utolsó dzsánida bábfejedelmet, átvéve a hatalmat Buharában. Mivel nem Dzsingisztől származott, a káni titulus helyett az iszlám legitimitást hangsúlyozó emíri címet vette fel, így létrehozva a Buharai Emírséget.

Orosz befolyás, szovjet uralom[szerkesztés]

A buharai emír 1865-ben segélycsapatokat küldött az orosz sereg által ostromlott, egyébként kokandi fennhatóság alá tartozó Taskent felmentésére. Az expedíciós erő nem járt sikerrel, viszont az emírség az orosz hódítók célpontjává vált: az 1866-ban kezdődő háború végére, 1868-ra az emírség elvesztette Szamarkandot és keleti területei jó részét, 1873-ban pedig protektorátusi státuszba került az ekkor cári erők által legyőzött Hívai Kánsággal együtt. 1884-ban a déli Merv is az orosz birodalom részévé vált, szinte bekerítve Buharát.

A helyi reformista erők komoly konfliktusba kerültek az eleinte modern felfogásúnak tűnő, de végül abszolutista módon uralkodó, tradicionalista Said Mir Muhammad Olim Xon emírrel. 1918-ban a bolsevik Vörös Hadsereg segítségét kérték, de az ekkor hiába szólította fel a véres megtorlással válaszoló emírt a kormányzat átadására. 1920 szeptemberében a Vörös Hadsereg visszatért Mihail Frunze vezetésével, és rövid harcban bevette Buharát. Az utolsó kán Afganisztánba menekült, és száműzetésben halt meg. Országa Buharai Szovjet Népköztársaságként, 1924-től pedig Buharai Szovjet Szocialista Köztársaságként élt tovább a Szovjetunión belül. 1924-ben a Buharai SZSZK-t egyesítették a Hívai Kánságból létrejött Hívai SZSZK-val, létrehozva az Üzbég SZSZK-t, a mai Üzbegisztán elődjét. Ekkor még ennek részét képezte az újonnan létrehozott Tádzsik Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság is, amit 1929-ben önállósítottak Tádzsik SZSZK néven, megvetve a modern Tádzsikisztán alapjait.

Az új szovjet tagköztársaságok nagyrészt etnikai alapon jöttek létre, ennek ellenére Üzbegisztán lakosságának 10-15%-a a tádzsik kisebbséghez tartozik; a tádzsik nyelv - a perzsa helyi változata - domináns többek között Szamarkandban és Buharában is. Tádzsikisztán legnagyobb kisebbségét az ország nyugati részén élő üzbégek alkotják, akik a szovjet időkben a lakosság közel negyedét alkották, aktuális becslések szerint pedig a népesség 15%-át teszik ki.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Transoxania (historical region, Asia)”, Encyclopedia Britannica (en nyelvű) 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Transoxiana című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.