Mongol betörések Palesztinába

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Szíria ideiglenes elfoglalása után, a keresztes háborúk utolsó időszakában, 1260–1300 között került sor mongol betörésekre a mai Palesztina területén. A fenti időszakban a mongol seregek több alkalommal megkísérelték Szíria elfoglalását, ezt követően pár hónapig folyamatos betöréseket hajtottak végre déli irányban Palesztina területére, nemegyszer Gáza városáig hatolva.

A betöréseket a mongol főseregekből kivált, kisebb csapatok hajtották végre, elsődleges céljuk a zsákmányszerzés volt. A mongolok egyik alkalommal sem igyekeztek a betörések során elfoglalt városokat, településeket bevonni a mongol birodalom közigazgatási rendszerébe és a mongol fősereg visszahúzódása után pár hónappal az Egyiptomból érkező mamlúk seregek minden alkalommal visszafoglalták a térséget.[1]

Mongol hadjárat 1260-ban[szerkesztés]

Az 1260-as mongol hadjáratok térképe a Közel-Keleten. az első nagy támadások Aleppó és Damaszkusz ellen irányultak, ezek elfoglalása után kisebb városokat támadtak, mint pl. Baalbek, asz-Szubajba és Ádzslun, illetve betöréseket hajtottak végre Palesztina területén is.

1258-ban Hülegü kán vezetésével mongol csapatok foglalták el a középkori iszlám világ szellemi központját, Bagdadot, ezzel lényegében véget vetve az Abbaszida–dinasztia uralmának. A város elfoglalása után 1259 szeptemberében a mongolok, akikkel együtt számos keresztény katona is harcolt, akiket a korábban elfoglalt Grúziából, Örményországból és Kilikiából toboroztak, pontonhídon átkeltek az Eufráteszen és Szíria felé indultak, amely ekkor az Ajjúbida-dinasztia birodalmába tartozott. an-Nászir Júszuf szíriai szultán felajánlotta hűségesküjét Hülegünek, de az visszautasította és csapatai 1260. január 24-én elfoglalták és felégették Aleppót, majd március 1-jén megadta magát Damaszkusz is.[2][3][4][5] Damaszkusz elfoglalásával lényegében véget vetettek az Ajjúbida-dinasztia uralmának is.

Damaszkusz és Bagdad elfoglalásával a mamlúk szultánok uralma alatt álló Kairó lett egy csapásra az iszlám világ középpontja. A mongolok feltehetően folytatták volna a hadjáratot és Palesztinán keresztül Egyiptom és a Mamlúk Birodalom ellen indultak volna, de ekkor Möngke nagykán meghalt (Möngke és Hülegü testvérek, mindketten Dzsingisz kán unokái voltak). Hülegü kán a fősereg élén visszatért Karakorumba, de kb. 20 000 mongol lovast az elfoglalt területeken hagyott a nesztoriánus vallású Kitbuka tábornok parancsnoksága alatt.[6]

Kitbuka további támadásokat intézett a környező települések ellen, elfoglalta Baalbek, asz-Szubajba és Ádzslun városokat[7] és mongol portyázókat küldött Palesztinába, akik egészen Askelón városáig, illetve Jeruzsálemig juthattak. Mindenesetre egy kb. 1000 fős mongol helyőrség foglalta el Gáza városát,[8][9][10] egy másik pedig Nábluszban állomásozott.[11]

Hülagü visszatérése előtt üzenetet küldött IX. Lajos francia királynak, amelyben felajánlotta, hogy Jeruzsálemet átadja a keresztényeknek. Bár az üzenetet valóban elküldték, de ekkor Jeruzsálemet, bár legalább egy mongol portyázó csapat elért ide, még nem foglalták el véglegesen a mongolok.[12][13]

Az Ajn Dzsálút-i csata (1260)[szerkesztés]

Mamlúk és mongol lovasság összecsapása az Ajn Dzsálút-i csata során. Forrás: "Histoire des Tartares", Bibliothèque nationale de France

Miután Szíriából Egyiptomba vonultak vissza, a mamlúkok tárgyalásokat kezdeményeztek az akkói központú Jeruzsálemi Királysággal. A mamlúkok és a mongolok harcában a keresztesek semleges álláspontot foglaltak el, annak ellenére, hogy a muszlim mamlúkok voltak a keresztények hagyományos ellenségei. Azonban a keresztesek szemében a mongolok nagyobb fenyegetést jelentettek, és ezért engedélyezték területeiken a mamlúk csapatok áthaladását, akik 1260 szeptemberében jelentős erőt vontak össze a térségben és az Ajn Dzsálút-i csata során összecsaptak a mongolokkal. A mamlúkok jelentős győzelmet arattak, amelynek jelentőségét még az is emelte, hogy a mongol hadsereg első alkalommal szenvedett vereséget. A csatavesztés jelentette a mongol hódítási kísérletek végét is, mert bár több alkalommal megkísérelték, csak 1300-ban tudták ismét elfoglalni Szíriát és akkor is csak pár hónapra.

A szidóni incidens (1260)[szerkesztés]

Julian Grenier keresztes lovag, Szidón grófja és Beaufort ura, a kortárs jellemzések szerint felelőtlen és meggondolatlan személy, a mongol csatavesztés után betört a mongolok fennhatósága alatt álló Bekaa-völgybe. Kitbuka egy kisebb mongol sereget küldött ellene, de ezeket de Grenier csapdába csalta és elpusztította. Kitbuka másodszor jelentős sereget küldött Grenier ellen, akik megtámadták és elfoglalták Szidón városát, felégették, a keresztény lakosokat legyilkolták, bár a várat nem tudták elfoglalni.[14][15]

Mongol betörések I. Eduárd angol király keresztes hadjárata során (1271)[szerkesztés]

1269-ben az angol trónörökös, Eduárd herceg (a későbbi I. Eduárd angol király) keresztes hadjáratot indított a Szentföldre nagybátyja, Oroszlánszivű Richárd és VII. Lajos francia király példáján felbuzdulva.[16] Eduárd serege meglehetősen kicsi volt,[17] összesen kb. 230 lovag és 700 kísérő tartott vele 13 hajón a hadjárat során[18][19] Eduárd kíséretének számos tagja a király rokona vagy közeli barátja volt, többek között felesége, Kasztíliai Eleonóra, bátyja, Púpos Edmund és unokafivére, Henrik is vele tartott.

Amikor Eduárd 1271. május 9-én partra szállt Akkra kikötőjében, azonnal követeket küldött Abáká kánhoz, a mongolok segítségét kérve.[20] Eduárd terve az volt, hogy mongol segítséggel megtámadja Bajbarsz szultánt.[21]

1271 októberében az Eduárd által kért mongol csapatok megérkeztek Szíriába és Aleppótól délre felégették a vidéket. Abáká, aki a mongol belviszályok miatt nem tudta főerőit felszabadítani, mintegy 10 000 lovast küldött Samagar vezetésével az Anatóliát megszálló mongol erőkből.[22] Az 1260-as hadjáratra még emlékező lakosság tömegesen menekült a mongolok elől, akik könnyedén legyőzték Aleppó mamlúk helyőrségét.[22]

November 12-én indult el Bajbarsz felmentő serege Kairóból, de eddigre a mongol csapatok már visszahúzódtak az Eufrátesz folyó mögé, mivel nem tudtak volna sikeresen szembeszállni a teljes mamlúk sereggel.

Mongol hadjárat 1299–1300 között[szerkesztés]

Mongol hadjáratok a Szentföldön, 1299-1300

1299 nyarán ismét mongol csapatok törtek be Szíriába Gázán kán vezetésével, ismét elfoglalták Aleppót és az örmény segédcsapatokkal együtt vereséget mértek a kiskorú an-Nászir Muhammad és az őt markában tartó főemberek, Bajbarsz és Szalár vezette mamlúk hadsereg ellen a Vádi l-Házindár-i csatában december 23-24-én. A megfutamodó mamlúkokat egészen Gázáig üldözte a mongol sereg egy része egy bizonyos Muladzs vezetése alatt,[23] míg a zöm Damaszkuszba vonult be valamikor újév környékén. Gázán februárban visszavonta erői nagy részét, de ígéretet tett arra, hogy novemberben visszatér és megtámadja Egyiptomot.[24] Időközben a Szentföldön hagyott, kb. 10 000 lovas Muladzs vezetésével portyázó hadjáratokat vezetett a mamlúk területek ellen,[25] de márciusban ezek is visszatértek Damaszkuszba, majd hamarosan követték Gázánt és átkeltek az Eufráteszen.[26] Ekkor, 1300 májusában a mamlúk sereg visszatért és harc nélkül visszafoglalta a mongolok által elfoglalt területeket.[25][27]

Jeruzsálem[szerkesztés]

1299: Gázán legyőzi a mamlúk sereget a Vádi l-Házindár-i csatában

Az 1299–1300-as mongol hadjárat kiterjedéséről, az elfoglalt területek nagyságáról a korabeli források is eltérő, egymásnak ellentmondó adatokat közöltek, ennek megfelelően a modern történészek között sincs összhang abban a tekintetben, hogy a mongolok elfoglalták-e Jeruzsálemet. Egyesek szerint a város elesett és Muladzs egy ideig itt állomásozott,[28] mások szerint még csak nem is vették ostrom alá[29] A város elfoglalásának tényét egy 14. századi olasz pap, Niccolò da Poggibonsi is megerősítette, aki szerint a mongolok eltávolították a Sziklamecset egyik kapuját.[30] Mások szerint viszont a mongolok csak megkísérelték a kaput elpusztítani, de nem jártak sikerrel és végül a visszatérő mamlúk katonák falazták be a kaput.[31]

A mongol hadjárat ténye, Jeruzsálem lehetséges elfoglalása vad találgatásokhoz vezettek Európában, amelyeket Ciprusról visszatérő velencei kereskedők indítottak.[32] A hírek többnyire hitelesen adták vissza a szíriai mongol hódítások mértékét, de hozzátették: „a tatárok feltehetően elfoglalták a Szentföldet és vissza fogják adni a keresztényeknek”. A Rómában a jubileumi év alkalmából összegyűlt tömegek felkapták a pletykákat, amelyek hamarosan arról szóltak, hogy a mongolok elfoglalták Egyiptomot, Gázán saját bátyját nevezte ki egyiptomi királynak és ezután Tunéziát is meghódítják, illetve szabadon engedik a Damaszkuszban és Egyiptomban fogva tartott keresztény foglyokat.[33]

1300 áprilisában VIII. Bonifác pápa már körlevélben jelentette be „a nagyszerű és örömteli hírt”,[34] Rómában körmeneteket tartottak a Szentföld visszaszerzésének örömére és mindenkit biztatott a szentföldi zarándoklatra, még az Ausculta fili pápa bullában is említette ezt.

1300 nyarán a pápához nagy létszámú mongol követség érkezett, amelyet Guiscard Bustari firenzei utazó, Gázán nagykövete vezetett. Feltehetően ők értesítették a pápát a tényleges helyzetről, miszerint Gázán főerőit 1300 februárjában visszavonta és a Szentföld nagy része májusban ismét a mamlúkok kezébe került.[33] Ennek ellenére szeptemberig tartották magukat az ellenkező értelmű híresztelések.[35]

Lásd még[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Mongol raids into Palestine című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Korabeli források[szerkesztés]

  • Le Templier de Tyr (1300 körül). Chronicle du Templier de Tyr, Online változat (franciául).
  • Hayton of Corycus (1307): Flowers of the Histories of the East, Online változat (angolul).
  • Guillaume de Tyr (1300 körül): History of Deeds Done Beyond the Sea, Online változat (franciául).

Modern források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Amitai, Mongol Raids, pp. 247-248
  2. Saudi Aramco World: "Az Ain Jalut-i csata" (Battle of Ain Jalut) Archiválva 2007. szeptember 12-i dátummal a Wayback Machine-ben (angolul)
  3. Grousset, 581. o.
  4. "Március 1-jén Kitbuka bevonult Damaszkuszba a mongol sereg élén. Vele volt még Örményország királya és Antiokhia hercege is. A kalifátus ősi székhelyének lakói hat évszázad óta először láttak keresztény előkelőségeket diadalmenetben belovagolni a városba." Runciman, 307. o.
  5. "Örményország királya és Antiokhia hercege a tatárok seregével tartott és együtt bevették Damaszkusz városát."|Gestes des Chiprois, Le Templier de Tyr. "Le roy d'Arménie et le Prince d'Antioche alèrent en l'ost des Tatars et furent à prendre Damas". Az idézet a "Histoire des Croisades III" könyvből származik. Rene Grousset, 586. o.
  6. Runciman, 310. o.
  7. Amitai-Preiss, 32. o.
  8. Jean Richard, 428. o.
  9. Amin Maalouf, 264. o.
  10. Tyerman, 806. o.
  11. Amin Maalouf, 262. o.
  12. A brit történész, Steven Runciman véleménye szerint Nábluszt és Gázát elfoglalták a mongolok, de Jeruzsálemet nem sikerült meghódítani a portyázások során. Runciman, 308. o.
  13. "Hülegü tájékoztatta IX. Lajost, hogy a Szent Várost átadta a frankoknak (vagyis a szentföldet meghódító kereszteseknek), miután 1260-ban rövid időre elfoglalta a várost. Ennek azonban semmi nyoma nincs a korabeli muszlim forrásokban, sem pedig a korabeli keresztesek segélykérő üzeneteiben." Jackson, 174. o.
  14. Runciman, 308. o.
  15. "Ekkoriban történt, hogy néhány ember Szidónból és Beaufort-ból összegyűlt, a szaracénok falujába és földjeire vonult, felégették ezeket, sok szaracént megöltek, másokat fogságba hurcoltak nagyszámú jószággal együtt. Kitbuka egyik unokaöccse, akit ott élt, néhány lovassal a keresztények nyomába eredt, hogy nagybátyja nevében elkobozza tőlük a zsákmányt. A keresztények közül néhányan megtámadták és megölték tatárjaival együtt. Amikor Kitbuka tudomást szerzett az esetről, azonnal megtámadta Szidón városát és lerombolta falait, és annyi keresztényt megölt, ahányat csak talált. De Szidón lakosai egy közeli szigetre menekültek és csak kevesen vesztek el közülük." Fleur des Histoires d'Orient, 30. fejezet
  16. Hindley, 205-206. o.
  17. Nicolle, 47. o.
  18. Tyerman, 818. o.
  19. Grousset, 656. o.
  20. "Amikor Akkrában partra szállt, Eduárd haladéktalanul követeket küldött Abákához (…) De ő (Abáká) nem tudott részt venni a hadjáratban, viszont utasította a török földön állomásozó mongol erőket, hogy Samaqar vezetése alatt támadják meg Szíriát és ezzel támogassák a kereszteseket." Jean Richard, 446. o.
  21. "Eduárd elkeseredett a Szentföldi helyzet láttán. Tudta, hogy serege nem elegendő, de abban reménykedett, hogy a szentföldi keresztényeket egyesítve, mongol támogatással le tudja győzni Bajbarszt.", Runciman, 335. o.
  22. a b Runciman, 336. o.
  23. Demurger, 142-143. o.: "A mongolok dél felé üldözték a visszavonuló katonákat, de Gáza magasságában megálltak".
  24. Demurger, 99. o.
  25. a b Schein, 1979, 810. o.
  26. Amitai, 247. o.
  27. Amitai, 248. o.
  28. A legtöbbet hivatkozott forrás Dr. Sylvia Schein 1979-es cikke, amelyben azt állította, hogy a város nem esett el. Schein, 1979, 805. o. Azonban 1991-es könyvében már arról írt, hogy a mongolok eltávolítottak egy kaput a Sziklamecsetből és Damaszkuszba szállították.
  29. Phillips, 128. o. "Hamarosan ki kellett ábrándulniuk, Jeruzsálem nem esett el, még csak ostrom alá sem vették. Gázán hódítása után néhány héttel elhagyta Szíriát, feltehetően azért, mert lovainak nem talált takarmányt. 1301-ben újra támadott, és a rákövetkező két évben további hadjáratokat tervezett, de semmi eredményt nem ért el. Az európai nagyhatalmak iránt érzett keserűségét, akik nem küldték a megígért támogatást, 1303-ban ismét kimutatta a IV. Fülöphöz és I. Eduárdhoz küldött követei útján. Eduárd diplomatikusan csak annyit válaszolt, hogy ő és Fülöp hadban álltak és nem állt módjukban segítséget küldeni."
  30. Libro d'Oltramare 1346–1350, szerk. P. B. Bagatti (Jerusalem, 1945), 53. o., 92. o.), idézi Schein, 1991, 163. o.
  31. Denys Pringle, 1993, The Churches of the Crusader Kingdom of Jerusalem, 106. o.
  32. "Az egyik első beszámoló 1300. március 19-i keltezésű és VIII. Bonifác pápához címezték, szerzője feltehetően Pietro Gradenigo velencei dózse (1289-1311). Id. Schein, 1979, 814. o.
  33. a b Schein, 815. o.
  34. Riley-Smith
  35. Schein, 805. o.