I. Eduárd angol király
I. Eduárd | |
Ragadványneve | Nyakigláb Eduárd |
Anglia királya | |
Uralkodási ideje | |
1272. november 20. – 1307. július 7. | |
Elődje | III. Henrik angol király |
Utódja | II. Eduárd angol király |
Életrajzi adatok | |
Uralkodóház | Plantagenêt-ház |
Született | 1239. június 17./18. Westminster-palota, London |
Elhunyt | 1307. július 7. (68 évesen) Burgh by Sands, Cumberland |
Nyughelye | Westminsteri apátság |
Édesapja | III. Henrik angol király |
Édesanyja | Provence-i Eleonóra |
Házastársa | 1) Kasztíliai Eleonóra 2) Franciaországi Margit |
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Eduárd témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
I. Eduárd (melléknevein Nyakigláb Eduárd[1] vagy a Skótok pörölye; 1239. június 17./18. – 1307. július 7.) Anglia királya 1272-től haláláig.
Eduárd III. Henrik angol király egyetlen (bizonyítottan létezett) fiaként született. Trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, melyek idővel a bárók lázadásává és polgárháborúvá fajultak. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös eveshami csatában legyőzte, és megölte a lázadók vezérét, Simon de Montfort-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló nyolcadik keresztes hadjárathoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult, és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt, ő pedig Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza, és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a westminsteri apátságban.
1276–77-ben elfojtott egy kisebb walesi lázadást (a walesi hercegségeket angol vazallusoknak tekintette), majd amikor 1282-ben ismét fellázadtak, teljesen meghódította, és angol igazgatás alá helyezte a térséget. Erről az eseményről szól Arany János A walesi bárdok című költeménye. Hódítása megszilárdítására várakat építtetett, és angol lakosságú városokat alapított. Uralkodása idején örökösödési válság tört ki Skóciában, amikor a kiskorú Margit királynő meghalt. Eduárd a helyzetet kihasználva kiterjesztette hatalmát a szomszédos országra. Döntőbíróként lépett fel a számos trónkövetelő igényének elbírálására, de miután a skótok megválasztották John Balliolt, továbbra is Skócia hűbéruraként viselkedett. Ugyanekkor háborúba keveredett IV. Fülöp francia királlyal, aki el kívánta kobozni Aquitania hercegségét (amely addig perszonáluniót alkotott Angliával). A háborúk költségeinek fedezésére Eduárd több alkalommal különadót vetett ki, valamint kiűzte a zsidókat országából, hogy elkobzott vagyonukkal, illetve a száműzésük jelentette politikai tőkét felhasználva újabb adókat szedve feltöltse kincstárát. A főurak egy része tiltakozott a magas adóterhek miatt, és a belpolitikai helyzet közel állt az újabb polgárháborúhoz, amikor a skótok William Wallace által vezetett újabb lázadása egy táborban egyesítette a királyt és báróit. A kezdeti angol sikerek után a skótok győzelmeket arattak; a rossz egészségű Eduárd erre maga indult északnak, de útközben megbetegedett és meghalt.
I. Eduárd 188 cm-es testalkatával jóval kortársai fölé magasodott, emiatt kapta a Nyakigláb Eduárd gúnynevet. Heves vérmérsékletű, dühkitörésekre hajlamos férfi volt, aki könnyedén meg tudta félemlíteni ellenfeleit. Alattvalói tisztelték katonai képességei, adminisztrációs tehetsége és vallásos buzgalma miatt. Bár a walesi és skóciai hadjárataiban néha kimondottan kegyetlenül viselkedett, rátermett uralkodóként helyreállította országa apja uralma alatt szétzilálódott rendjét, végleg meghódította Walest, és ideiglenesen uralma alá hajtotta Skóciát is.
Ifjúsága (1239–1263)
[szerkesztés]Gyermekkora és házassága
[szerkesztés]Eduárd 1239. június 17–18-ának éjjelén (ennél pontosabban nem lehet meghatározni a korabeli források alapján) született a westminsteri palotában III. Henrik angol király és felesége, Provence-i Eleonóra első gyermekeként.[1][2] Az Eduárd angolszász név, és a normann hódítás után ritkán használták az angol arisztokrácia köreiben; III. Henrik azonban a szentté avatott Hitvalló Eduárd királyt tekintette védőszentjének, és róla nevezte el elsőszülött fiát is.[3] (A 13. században még nem terjedt el a királyok sorszámozása, ezért őt a korabeliek egyszerűen Eduárd királyként emlegették; az ugyanezt a nevet viselő fiára és unokájára viszont már II., illetve III. Eduárdként hivatkoztak).[3] Gyerekkori barátai közül ismert unokatestvérének, Almaini Henriknek a neve (apja öccsének, Richárd cornwalli grófnak a fia);[4] ő ifjúságuk során a polgárháborúban, illetve a keresztes háborúban is kísérte Eduárdot.[5] Az ifjú herceg nevelője Hugh Giffard, majd annak 1246-os halálát követően Bartholomew Pecche volt.[6]
Eduárd beteges gyerek volt, hét-, nyolc- és tizenkét éves korában is beszámolnak betegségéről.[4] Ennek ellenére jókora termetű férfivá serdült, 188 centiméteres magasságával jóval kortársai fölé magasodott. Erről kapta egyik gúnynevét, a Nyakigláb Eduárdot. Göndör szőke haja férfikorára megsötétedett, majd megőszült. Arcát elcsúfította lecsüngő bal szemhéja. Selypítése ellenére meggyőzően tudott beszélni.[7]
III. Henrik egy gascogne-i lázadást követően (a tartomány akkor az angol korona alá tartozott) attól tartott, hogy a szomszédos kasztíliaiak segítséget nyújtanak a felkelőknek, vagy bevonulnak a régióba, ezért 1254-ben kiegyezett X. Alfonz királlyal, és a szövetséget a 14 éves Eduárd és a 13 éves Kasztíliai Eleonóra házasságával pecsételték meg.[8] Az esküvőre 1254. november 1-jén került sor a Burgos melletti Santa María la Real de Las Huelgas apátságában.[9] A házassági szerződés részeként az ifjú herceg évi 15 ezer ezüstmárkát jövedelmező birtokadományban részesült.[10] A gyakorlatban azonban a nevére írt kiterjedt birtokok nem adtak anyagi függetlenséget Eduárdnak. A trónörökös elvben már 1249-ben megkapta Gascogne-t, amelynek jövedelmei azonban a királyi kormányzóhoz, Simon de Montfort-hoz folytak be.[11] 1254-ben névlegesen megkapta Írország jelentős részét, ezenkívül walesi és angliai uradalmakat (közte Chester grófságát), de a király megtartotta ellenőrzését a fenti birtokok fölött, és elvette a jövedelmük nagy hányadát is.[12]
Tizennégytől tizenhét éves koráig Eduárd anyja rokonsága, az ún. szavojaiak befolyása alá került,[13] akik vezetőjének a királyné nagybátyja, Szavojai Péter számított.[14] 1257-től kezdve azonban a herceg az udvar egy másik pártjához, a Poitou-beliekhez (vagy Lusignanokhoz) húzott, akik apja féltestvéréből és rokonságából tevődtek össze. Az angol főnemesek mindkét, privilegizált külföldiekből álló csoportosulást gyűlölték, és hamarosan fellázadtak a király ellen miattuk. Eduárd és a Lusignanok törvényeket semmibe vevő, erőszakos viselkedése aggodalmakat kezdett kelteni a trónörökös személyiségét illetően.[15]
A herceg már 1255-ben megmutatta, hogy politikai ügyekben a maga feje után megy; a gascogne-i Soler és Colomb famíliák viszályában az előbbiek pártjára állt, holott a király a semleges közvetítés híve volt.[16] 1258-ban a főurak egy csoportja kiáltványt tett közzé (az úgynevezett oxfordi rendelkezéseket) a király kormányának megreformálására, amely elsősorban a Lusignanok ellen irányult. Eduárd kiállt szövetségesei mellett, és határozottan ellenezte a rendelkezéseket. A reformpárti báróknak azonban sikerült visszaszorítaniuk a Lusignan befolyást, és a herceg véleménye is fokozatosan megváltozott. 1259 márciusában szövetséget kötött a reformpárt egyik vezetőjével, Richard de Clare gloucesteri gróffal. Októberben nyilvánosan kijelentette, hogy támogatja a bárók és vezérük, Simon de Montfort céljait.[17] Novemberben III. Henrik Párizsba utazott, hogy a francia király közvetítésével tárgyaljon a lázongó bárókkal. Ezalatt Eduárd olyan nyíltan kiállt a reformisták oldalán, hogy apja már attól tartott, hogy meg akarja dönteni a kormányzatát.[18] Mikor a király visszatért, kezdetben nem volt hajlandó fogadni a fiát, míg a cornwalli gróf és a canterburyi érsek közvetítésével 1260. május 20-án ki nem békült vele.[19][1] Eduárdot ez év októberében Gascogne-ba küldték,[1] novemberében pedig már ismét a – Franciaországba száműzött – Lusignanok barátja volt.[20]
1262 elején visszatért Angliába, és valamilyen pénzügyi okból összekülönbözött korábbi Lusignan szövetségeseivel. A következő évben a király egy walesi hadjárat élére állította, de Eduárd csak mérsékelt sikereket ért el Llywelyn ap Gruffudd ellen.[21] Nagyjából ebben az időben tért vissza az országba az 1261-ben száműzött Simon de Montfort, aki új lendületet adott a bárók reformmozgalmának.[22] A király elbizonytalanodott, és hajlandó lett volna engedni a főnemeseknek, ám Eduárd ekkor felhagyott a korábbi kiszámíthatatlan, kétértelmű viselkedésével, és határozottan kiállt apja mellett.[23] Felvette a kapcsolatot korábbi barátaival, akik korábban elidegenedtek tőle (például gyerekkori barátjával, Henry of Almainnel és John de Warenne serreyi gróffal), és visszavette Windsor várát a lázadóktól.[24] Ekkor a két félnek még sikerült egyezségre jutnia IX. Lajos francia király közvetítésével, de az amiens-i szerződés alapvetően a royalistáknak volt előnyös, így csak idő kérdése volt, mikor újul ki ismét a konfliktus.[25]
A polgárháború és a keresztes hadjárat (1264–73)
[szerkesztés]A második báróháború
[szerkesztés]1264-re a király és a bárók közti konfliktus fegyveres felkeléssé fajult (az úgynevezett második báróháború). Az első ütközetre Gloucesternél került sor; a várost Eduárd visszavette a lázadóktól. Mikor Robert de Ferrers, Derby grófja a lázadók segítségére sietett, a herceg tűzszünetben állapodott meg vele, de az egyezményt a herceg hamarosan felrúgta. Eduárd kiűzte a lázadók vezérének, Simon de Montfort-nak a (szintén Simon nevű) fiát Northamptonból, majd megtorló akciót indított Derby ellen.[26] A felek főerői 1264. május 14-én találkoztak a lewesi csatában. Eduárd a jobbszárny parancsnokaként jól teljesített, és megfutamította a szembenálló londoni csapatokat. Ezután azonban az üldözésükre indult, és mire visszatért, a királyi sereg vereséget szenvedett.[27] A győztes Simon de Montfort Eduárdot és unokatestvérét, Henry of Almaint túszként magával vitte.[28][1]
Eduárd a következő márciusig fogságban maradt, és szabadulása után is őrizet alatt maradt.[29] Május 28-án sikerült megszöknie őreitől, és csatlakozott Gilbert de Clare (a korábban említett Richard de Clare fia és örököse) gloucesteri grófhoz, aki nem sokkal előtte állt át a felkelőktől a király oldalára.[30]
Montfort támogatottsága ekkorra lecsökkent, és Eduárd viszonylag könnyen elfoglalta Worcestert és Gloucestert.[31] Montfort a walesi Llywelynnel kötött szövetséget, majd kelet felé indult, hogy egyesítse erőit fiáéival. Kenilworth váránál Eduárd meglepte a fiatalabb Montfort váron kívül táborozó csapatait, majd a zsákmányolt zászlókkal sikerült megtévesztenie az idősebbiket, és olyan közel került hozzá, hogy nem menekülhetett el előle.[32] A döntő csatára 1265. augusztus 4-én került sor Eveshamnél.[1] A számbeli fölényben levő királyi sereg győzött. Az ütközetben maga Simon de Montfort is elesett; megtalált holttestét barbár módon megcsonkították.[33]
Montfort halálával a háború még nem ért véget, és Eduárd részt vett a további hadműveletekben is. Karácsonyra kiegyezett a fiatalabb Montfort-ral, márciusban pedig sikeres támadást intézett a Kent és Sussex határán fekvő Cinque Ports városai ellen.[34] Néhány lázadó bevette magát a gyakorlatilag bevehetetlen kenilworthi várba, velük kiegyezett (bírság fejében visszaadta elkobzott birtokaikat).[35] Áprilisban a gloucesteri gróf vezetésével újjáéledni látszott a reformmozgalom, de végül a kenilworthi egyezmény némi módosításával (a bárók a bírság kifizetése előtt is visszakaphatták földjeiket) sikerült leszerelni a lázadást.[36] Eduárd a tárgyalásokon már nem vett részt, lekötötték a keresztes háború előkészületei.[37]
A keresztes hadjárat
[szerkesztés]Eduárd 1268. június 24-én látványos szertartás keretében vette fel a keresztet (Edmund öccsével és unokatestvérével, Henry of Almainnal közösen). A többi, a keresztes hadjárathoz csatlakozó angol főúr között ott voltak a trónörökös korábbi ellenségei is, például Gloucester grófja (bár ő végül nem utazott el a Szentföldre).[38] A polgárháború elcsitultával a vállalkozás legnagyobb problémája az elégtelen finanszírozás volt.[39] A hadjárat vezetője, IX. Lajos francia király kölcsönzött ugyan 17 500 fontot, de ez nem bizonyult elegendőnek.[40] 1270-ben a parlament jóváhagyta a huszad (az ingóságok értéke egyhuszadának megfelelő adó) kivetését, cserébe a Magna Carta újbóli megerősítéséért, valamint a zsidók kölcsönügyleteinek korlátozásáért.[41] Eduárd végül augusztus 20-án hagyta el Angliát, hogy csatlakozzon a francia király keresztes seregéhez. Becslések szerint 225 lovagot és összesen ezernél kevesebb katonát vitt magával.[39]
A hadjárat eredeti célja a muzulmánok által szorongatott szentföldi erőd, Akko felmentése volt, de előtte Lajos tett egy kitérőt Tuniszba. A francia király öccse, Anjou Károly (ekkor Szicília királya) meg akarta vetni a lábát Észak-Afrikában is.[42] A vállalkozás azonban kudarcba fulladt, mert a francia sereget járvány (vérhas vagy tífusz) tizedelte meg, és a betegségbe maga Lajos is belehalt. Mire Eduárd Tuniszba ért, az emír már békét kötött Károllyal. A keresztes hadjáratot a következő tavaszra halasztották, és az angolok Szicíliában teleltek át. 1271 tavaszán viszont az induló hajóhadat hatalmas vihar zilálta szét, és Károly, valamint Lajos utóda, III. Fülöp visszariadt az út folytatásától.[43] Eduárd végül csak saját emberei kíséretében érkezett meg május 9-én Akkóba.[44]
Az 1270-es években a szentföldi Jeruzsálemi Királyság végnapjait élte. Jeruzsálem már 1244-ben elesett, a fővárost Akkóba költöztették. A Bajbarsz által vezetett egyiptomi mameluk szultánság és szövetségeseik folyamatosan támadták őket, és már Akkót fenyegették. Eduárd emberei számottevő erősítést jelentettek, de az erők egyenlőtlensége továbbra is fennmaradt. A közeli St Georges-de-Lebeyne elleni támadás is jórészt reménytelennek bizonyult.[45] A keresztények felvették a kapcsolatot a perzsiai Ilhán Birodalom mongol kánjával, Abakával, akinek Aleppó elleni támadása meg is osztotta Bajbarsz seregeit.[46] Eduárd novemberben megpróbálta elfoglalni Kakunt, amely megfelelő kiindulási pont lehetett volna egy Jeruzsálem elleni hadmozdulathoz, de sem ő, sem az aleppói ostrom nem érte el célját. A szentföldi állam vezetője, III. Hugó ciprusi király a reménytelen helyzetben tízéves fegyverszünetet kötött Bajbarsszal.[47] Eduárd ellenezte a békét, de júniusban egy muzulmán orgyilkos megpróbálta meggyilkolni, és bár megölte a támadót, annak mérgezett tőre felsértette a karját, és utána hónapokig lábadozott.[48]
1272. szeptember 24-én a herceg hazaindult. Szicíliában kapta a hírt, hogy apja november 16-án meghalt.[49][1] Eduárdot lesújtotta a hír, de nem sietett vissza Angliába, hanem kényelmes tempóban utazgatott tovább. Ennek oka még mindig gyenge egészsége lehetett, vagy hogy nem látta okát a sietségnek.[50] Az angol belpolitikai helyzet a polgárháborúk után stabilnak volt mondható, és örökösödése nem forgott veszélyben: apja halálakor távollétében azonnal királlyá kiáltották ki.[51] Megérkezéséig a Robert Burnell bathi püspök vezette királyi tanács kormányozta az országot.[52] Eduárd a szárazföldön végighaladt Itálián és Franciaországon, és közben meglátogatta X. Gergely pápát is (Gergellyel még a Szentföldön találkozott először). Anglia új királya csak 1274. augusztus 2-án lépett az ország földjére, ahol augusztus 19-én megkoronázták.[53][54]
Uralkodása
[szerkesztés]Jelleme
[szerkesztés]Eduárdot heves, erőszakos vérmérsékletű embernek ismerték, akinek nem esett nehezére megfélemlíteni másokat. Egy történet szerint 1295-ben a Szent Pál-katedrális dékánja panaszra járult a király elé a magas adók miatt, és Eduárd előtt összeesett, és meghalt.[7] Mikor fia (a leendő II. Eduárd) egy grófságot követelt kegyence, Gaveston részére, a király dühében kitépte a fia haját.[55] Sokan tartották félelmetesnek, különösen fiatal korában. Az 1264-es Lewesi ének leopárdhoz hasonlította; ez az állat a középkori bestiáriumok szerint erejéről és kiszámíthatatlanságáról volt ismert.[56]
Rémisztő jellemvonásai ellenére kortársai rátermett, sőt ideális uralkodónak tartották Eduárdot.[57] Alattvalói nem szerették ugyan, de félték és tisztelték.[58] A kor elvárása egy királlyal szemben az volt, hogy határozott, tehetséges hadvezér és a lovagi eszmények megtestesítője legyen; Eduárd pedig megfelelt ezeknek.[59] Vallási szempontból sem okozott csalódást, rendszeresen járt misére, és bőkezűen adakozott a szegényeknek.[60]
Eduárdot nagyon érdekelték az Artúr királyról szóló történetek, amelyek az ő korában igen népszerűek voltak.[61][62] 1278-ban ellátogatott Glastonbury apátságába, ahol állítólag Artúr és felesége nyugodott. Észak-Wales meghódítása után visszaszerezte Llywelyntől az ún. Artúr-koronát, sőt igyekezett új várait olyan helyre és terv szerint építeni, amely megfelelt az Artúr-legendáknak.[63][64] 1284-ben és 1302-ben erre a mintára Kerekasztal-mulatságokat rendezett lovagi tornával és lakomákkal.[64][65] Szükség esetén azonban saját politikai céljaira is felhasználta a legendákat, például hogy alátámassza walesi uralmát vagy aláássa a helyi lakosság hitét, hogy Artúr valamikor majd visszatér, és megmenti őket az angol uralomtól.[66][64]
Wales meghódítása
[szerkesztés]Llywelyn ap Gruffudd gwyneddi herceg kedvező helyzetbe került a második báróháború után. Anglia elismerte a háború során tett hódításait, és felvehette a Wales hercege címet.[67][68] Az összecsapások azonban továbbra is folytatódtak, különösen az elégedetlen határvidéki angol lordok, Gilbert de Clare gloucesteri gróf, Roger Mortimer és Humphrey de Bohun herefordi gróf részéről. A helyzetet tovább élezte, hogy Llywelyn öccse, Dafydd 1274-ben megpróbálta meggyilkoltatni bátyját, majd a kudarc után Angliába menekült.[69] A fenti okok miatt Llywelyn nem volt hajlandó hűbéresküt tenni Eduárdnak, sőt tovább provokálta őt, amikor feleségül vette Simon de Montfort lányát, Eleanort.[70]
1276 novemberében kitört a háború.[71] Az első összecsapásokat Mortimer, a király öccse, Edmund és William de Beauchamp warwicki gróf vezették, majd 1277 júniusában megérkezett Eduárd egy 15 ezer fős hadsereg élén (amelyből 9 ezer walesi volt).[72] Jelentős ütközetre nem került sor, Llywelyn – akit saját alattvalói sem igazán támogattak – hamarosan ráébredt, hogy nincs esélye, és megadta magát.[72] Az 1277 novemberében megkötött aberconwyi béke értelmében elvesztette minden Gwynedden kívüli birtokát, bár a Wales hercege címet megtarthatta.[73]
A háború 1282-ben újra fellángolt, mert az angolok a saját törvényeiket akarták rákényszeríteni a walesi alattvalókra. Emiatt a konfliktus nemzeti jelleget öltött, a walesiek mindenben támogatták hercegüket.[74] Eduárd is inkább a hódítást tekintette célnak, nem csak egy engedetlen vazallus megfenyítését, mint korábban.[75] A háború Dafydd lázadásával kezdődött, akihez hamarosan csatlakozott Llywelyn és más walesi fejedelmek. Kezdetben ők kerültek fölénybe, júniusban a Llandeilo Fawr-i csatában legyőzték a gloucesteri grófot.[76] November 6-án a király egyik vezére, Luke de Tany egy pontonhídon átkelve akarta meglepni a canterburyi érsekkel tárgyaló walesieket, de rajtuk ütöttek, és súlyos veszteségeket szenvedtek.[77] December 11-én azonban Llywelynt csapdába csalták és megölték az Orewin Bridge-i csatában. A következő év júniusában az angolok elfogták Dafyddot, és októberben árulóként kivégezték.[78]
További kisebb lázadásokra került sor 1287–88-ban, majd egy komolyabbra 1294-ben Madog ap Llywelyn vezetésével. Az utóbbi leverésében a király is részt vett.
Eduárd az 1284-ben kiadott rhuddlani statútummal Angliához csatolta a Walesi Hercegséget, és bevezették az angol közigazgatást, a sheriffek által kormányzott grófságok formájában.[79] A köztörvényes bűntettekre az angol jogot alkalmazták, bár egyéb esetekben a walesi szokásjog maradt érvényben.[80] 1277-től kezdve és 1283 után fokozódó mértékben megindult az angolok betelepítése Walesbe. Új, falakkal védett városokat alapítottak (mint pl. Flint, Aberystwyth vagy Rhuddlan), amelyekben walesiek nem telepedhettek meg.[81]
Emellett Eduárd átfogó várépítési programot indított, melyben a szavojai James of Saint George volt a főépítésze (őt még a Szentföldről hazatérőben ismerte meg).[82] Ekkor épültek Beaumaris, Caernarfon, Conwy és Harlech várai.[83][84] Az új erődöknél figyelembe vették a legújabb, szentföldi várépítési tapasztalatokat, mint a koncentrikus, többfalas elrendezés vagy a falakba beépített lőnyílások.
A várépítéssel Eduárd nyilvánvalóvá tette, hogy véglegesen berendezkedett Észak-Walesben. 1284-ben terhes feleségét Caernarfon várába küldte, hogy ötödik fia (a leendő II. Eduárd) Wales földjén szülessen. A fiatal herceget 1301-ben a walesi herceg címmel ruházták fel (elsőként az angol trónörökösök közül és hagyományt teremtve ezzel); a király egyúttal neki adományozta Chester grófságát és jelentős észak-walesi birtokokat is.[85]
-
Eduárd walesi várai: Caernarfon
-
Beaumaris
-
Harlech
-
Conwy városfalai
A francia háború
[szerkesztés]Eduárd fenntartotta, hogy egy újabb keresztes háborúban visszatér a Szentföldre, bár erre soha nem került sor. 1287-ben fel is vette a keresztet.[86] Külpolitikáját – legalábbis 1291-ig – nagyban befolyásolta ez a szándéka. Egy nagyléptékű keresztes hadjárathoz feltétlenül szükség volt az európai uralkodók közti békére, ám éppen ekkor dúlt a dél-itáliai Anjouk és Aragónia közötti konfliktus. 1282-ben Palermo polgárai fellázadtak Anjou Károly ellen (úgynevezett szicíliai vecsernye), és III. Péter aragóniai királyhoz fordultak segítségért. A fellángoló háborúban az aragóniaiak foglyul ejtették Károly fiát és örökösét.[87] Károly unokaöccse, III. Fülöp francia király rokona segítségére sietett, de Eduárd igyekezett elsimítani a konfliktust, és közvetítése eredményeképp 1286-ban Párizsban békét kötöttek, és a nápolyi trónörököst is szabadon engedték.[88] Fáradozásai ellenére a keresztes hadjárat ügye nem haladt előre, és 1291-ben, amikor a mamelukok elfoglalták Akkót, az utolsó keresztény erődöt a Szentföldön, reménytelenné váltak a további próbálkozások.[89]
A király sokat foglalkozott saját dél-franciaországi hercegsége, Gascogne ügyeivel; 1286-ban odalátogatott, és majdnem három évig ott is maradt.[90] Az alapvető probléma abban volt, hogy Gascogne hercegeként az angol király formálisan a francia király vazallusának számított. 1286-ban Eduárd hűségesküt tett a trónra lépő IV. Fülöpnek, azonban 1294-ben Fülöp elkobzottnak nyilvánította a hercegséget, mert Eduárd nem jelent meg színe előtt az angol, gaszkon és francia tengerészek konfliktusában (ennek során elfoglaltak néhány francia hajót, és kifosztották La Rochelle városát).[91]
Kasztíliai Eleonóra 1290. november 28-án meghalt. A korszak hasonló házasságaitól eltérően a házastársak szerették egymást. Eduárd, apjához hasonlóan, hűséges volt feleségéhez, és nem tartott szeretőket, ami szokatlan volt az uralkodók körében. Felesége halála lesújtotta. A temetési menet éjszakai pihenőinél tizenkét ún. Eleonóra-keresztet állíttatott fel.[92] A Franciaországgal kötött 1294-es béke értelmében Eduárd IV. Fülöp féltestvérét, Margitot vette volna feleségül másodszorra, de a háború újraéledése miatt az esküvőt elhalasztották.[93]
Eduárd a német királlyal, a flamand és gelrei grófokkal és Burgundiával kötött szövetséget a franciák ellen, de a skót és walesi gondok miatt csak 1297 augusztusában hagyta el Angliát, szövetségesei pedig akkorra már vereséget szenvedtek.[94] A németek nem is küldtek segítséget, így Eduárd végül békét kötött a franciákkal, és 1299-ben sor került a 60 éves király és 20 éves Margit esküvőjére is. A francia kaland költségét történészek 400 ezer fontra becsülik.[95]
A skót örökösödési válság
[szerkesztés]Az 1280-as években az angol–skót viszony jónak volt mondható.[96] Az angol királynak adandó hűségeskü nem okozott olyan gondot, mint Walesben; 1278-ban III. Sándor esküt tett Eduárdnak, bár csak az angliai birtokai után.[97] A problémák a skót trón megüresedése után jelentkeztek. 1281-ben és 1284-ben gyors egymásutánban meghalt Sándor két fia és a lánya, majd 1286-ban ő maga is elhunyt. A trón három éves unokájára, Margitra szállt.[98] A két ország a birghami szerződésben megegyezett, hogy Eduárd hasonló nevű, hatéves fia fogja feleségül venni Margitot, és Skócia megőrzi függetlenségét.[99][100]
A Norvégiában nevelkedő Margit hétévesen 1290 őszén hajóval hazaindult, de megbetegedett, és Orkney szigetén meghalt.[101][102] A skót trón megürült, és hosszas belviszály vette kezdetét. Legalább tizennégy trónkövetelő jelentkezett, de a harc a két legerősebb jelölt, John Balliol és Robert the Bruce között dőlt el.[103] A skót főurak Eduárdot kérték fel döntőbírául, bár nem egyedül kellett döntenie, egy 104 tagú tanács javasolta Skócia új királyát, amelynek 40 tagját Balliol, 40-et Robert the Bruce, 24-et pedig Eduárd választott ki a skót nemesség köréből.[104] Eduárd ragaszkodott ahhoz, hogy az új király tegyen neki hűbéresküt, a skót nemesség azonban húzódozott egy ilyen elkötelezettségtől. Végül abban egyeztek meg, hogy az új király megválasztásáig Eduárd kormányozhatja Skóciát.[105] A tanács hosszadalmas munkálkodás után végül, 1292. november 17-én John Balliolt jelölte meg győztesnek.[106]
Eduárd azonban Balliol megkoronázása után is Skócia hűbérurának tartotta magát, és beavatkozott a peres ügyekbe. Egy ízben magát a skót királyt is az angol parlament elé idézte, hogy válaszoljon a kérdésekre Fife grófja fiának ügyében. Balliol (már mint I. János) engedett a követelésnek,[107] de Eduárd ezután azt kívánta, hogy a skótok harcoljanak a seregében a franciák ellen vívott háborújában.[108] A skótok erre már fellázadtak; szövetséget kötöttek a franciákkal, és sikertelen támadást intéztek Carlisle ellen.[109] Eduárd erre 1296-ban seregével bevonult Skóciába, vérfürdőt rendezve elfoglalta Berwicket, és a dunbari csatában szétzúzta a skótok ellenállását.[110] A király elkobozta a skótok szent koronázási kövét, és a westminsteri apátságba vitette, ahol trónja ülése alatt helyezték el. János királyt elfogatta, és a londoni Towerba záratta, Skócia élére pedig angol kormányzót helyezett.[111]
Belső ügyek
[szerkesztés]Jogrendszer és közigazgatás
[szerkesztés]Megkoronázása után Eduárd egyik első dolgának tekintette, hogy apja katasztrofális uralkodása után helyreállítsa a rendet és a királyi hatalom tekintélyét.[112] A kormányzat élén jelentős változtatásokat eszközölt, kinevezte kancellárrá bizalmasát, Robert Burnellt, lecserélte a legtöbb sheriffet a grófságokban, és általános vizsgálatot indított a királyi hatóságok visszaéléseinek feltárására. Ennek során készültek az ún. hundredtekercsek (a „hundred” közigazgatási alapegység után), amelyeket egyes történészek a Domesday Book után a legátfogóbb angliai összeírásnak tartanak. A vizsgálattal egyúttal összeírták, milyen koronabirtokok és jogosultságok vesztek el III. Henrik uralkodása alatt.[113]
Az 1275-ben és 1285-ben kiadott westminsteri statútumokkal kodifikálták a meglévő angol törvényeket. Az 1278-ban kiadott gloucesteri statútummal megnyirbálta az arisztokrácia hatalmát, és visszahozta azt a rendszert, amelyben a királyi bíráknak jogában állt vizsgálatot folytatni a bárók birtokain. Felülbírálták a privilégiumokat is, amelyeket csak akkor fogadtak el, ha hiteles oklevelekkel tudták igazolni eredetét. Ezek az intézkedések felzúdulást keltettek a főurak körében, akik arra hivatkoztak, hogy az eddigi rendszer hosszas alkalmazása szokásjogot teremtett. 1290-ben végül kompromisszumra jutottak: az Oroszlánszívű Richárd 1189-es koronázása előtti privilégiumokat nem kellett bizonyítani.[114] A felülvizsgálat egyébként nem hozott sok hasznot, csak néhány privilégium szállt vissza a királyra.[115] Ennek ellenére Eduárd jelentős jogi győzelmet aratott: elfogadtatta, hogy minden privilégiumnak a korona a forrása.[116]
Pénzügyek és a zsidók kiűzése
[szerkesztés]A király állandó háborúskodása nagy terhet rótt a kincstárra.[117] Eduárdnak több lehetősége is nyílott további források előteremtésére: vámot és adót szedhetett, kölcsönt vehetett fel vagy egyszeri adót róhatott ki. 1275-ben az angol kereskedőkkel való tárgyalások után állandó adót vetettek ki a gyapjúra. 1303-ban a külföldi kereskedőkkel egyezett meg hasonlóképpen, bizonyos privilégiumokért cserébe.[118] A királyi vámokból befolyó jövedelmet az itáliai Luccából származó Riccardi bank kezelte (cserébe a walesi háborút finanszírozó kölcsöneikért). Amikor kitört a háború Franciaországgal, a francia király elkobozta a Riccardi vagyonát, és a bankház csődbe jutott.[119] Ezután a firenzei Frescobaldik hiteleztek az angol koronának.[120]
A korona másik jövedelemforrása a zsidók adóztatása volt, akik közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak, és kedve szerint róhatott ki rájuk terheket.[121] 1280-ra kizsákmányolásuk olyan szintre jutott, hogy több pénzt nem lehetett kipréselni belőlük, a politikai alkukban azonban még felhasználhatóak voltak.[122] Uzsorakamatra kiadott kölcsöneik miatt igen népszerűtlenek voltak. Eduárd 1275-ben kiadott zsidótörvényében megtiltotta az uzsorát, és igyekezett más foglalkozások felé terelni a zsidókat.[123] 1279-ben a király keményen fellépett a pénzérmék illegális körülnyírása ellen: valamennyi zsidó háztartás fejét letartóztatták, és közülük 300-at kivégeztek.[124] A következő évben elrendelte, hogy minden zsidónak prédikációkat kell hallgatnia, ahol a megkeresztelkedésekre buzdították őket, bár ezeknek kevés foganatja volt.[125] 1290-ben aztán valamennyi zsidót száműzte Angliából.[126] A kitiltással Eduárd jelentős egyszeri jövedelemre tett szert a vagyonok elkobzása és a hitelek eltörlése révén; de a parlamenttel is külön adót szavaztatott meg a száműzésre hivatkozva.[127][128] Hasonló kitiltásokra másutt is sor került, pl. II. Fülöp Ágost francia király személyes birtokairól 1182-ben, IX. Lajos pedig az 1240-es évek végén űzte el őket; I. János bretagne-i herceg pedig 1239-ben cselekedett hasonlóan. Az angol tilalmat csak 1656-ban oldották fel.[129]
Eduárd viszonylag rendszeresen összehívta a parlamentet országlása alatt.[130] 1295-ben fontos újítást vezetett be: a világi és egyházi főurakon kívül a grófságok és kerületek képviselőit is meghívták. Nem csak egyetértési joguk volt, mint korábban, hanem teljes felszólalási jogkörrel (plena potestas) képviselhették közösségüket. A király így nagyobb támogatottsággal vethette ki különadóit. III. Henrik hosszú és polgárháborúktól sújtott uralkodása alatt négyszer élt ezzel a lehetőséggel, míg Eduárd összesen kilencszer.[131]
Kései évei (1297–1307)
[szerkesztés]Belső ellenállás
[szerkesztés]Az 1290-es évek állandó háborúskodásai nagy anyagi terheket róttak Eduárd alattvalóira. A király 1294-ig háromszor vetett ki különadót, aztán a következő három évben még négyszer, több mint 200 ezer fontot préselve ki belőlük ezáltal.[132] Ehhez adódott még az élelmiszer, a gyapjú és bőráruk rekvirálása és a gyapjúra kivetett népszerűtlen különadó, a maltolt.[133] A túladóztatás egyre fokozódó elégedetlenséget szült. Az ellenállást azonban nem a nemesség vagy a köznép, hanem az egyház kezdte. 1294-ben Eduárd az egyházi személyek teljes évi jövedelmének felét követelte hozzájárulásként. A nem fizetőket a király törvényen kívüliséggel fenyegette meg, így végül a többség odaadta a jövedelmét. Az angliai egyház feje, Robert Winchelsey canterburyi érsek ekkor Itáliában tartózkodott az elhúzódó pápaválasztáson,[134] és amikor 1295 januárjában hazatért, már kész helyzet elé volt állítva. A király novemberben újabb különadót vetett ki az egyházra, azonban Winchelsey a frissen kiadott pápai bullára (a Clericis laicosra) hivatkozott, amely a pápa hozzájárulása nélkül megtiltotta, hogy egyháziak adót fizessenek a világi hatalmaknak.[135] Eduárd megint törvényen kívülre helyezéssel fenyegette meg a papokat. Az érsek végül nem mert maga dönteni a kérdésben, minden pap saját lelkiismeretére bízta, hogy a pápának vagy a királynak engedelmeskedik.[136] Az év végén a pápa új bullát adott ki (Etsi de statu), amely végszükség esetén engedélyezte az adózást.[137]
A világi urak ellenállása később bontakozott ki. Az 1294 februárjában Salisburyben tartott parlamenten Roger Bigod norfolki gróf és a király marsallja tiltakozott a külföldi hadakozás ellen. Arra hivatkozott, hogy a vazallusok hadállítási kötelezettsége csak a király kíséretére vonatkozik, vagyis ha Eduárd Normadiába vonul, akkor nem küldheti hűbéreseit Gascogne-ba.[138] A krónika szerint Eduárd a tiltakozásra azt mondta: „Istenemre gróf úr, vagy menni vagy lógni fog”, mire Bigod így válaszolt: „Ugyanarra esküdve, ó király, nem fogok sem menni sem lógni”.[139] Júliusban Bigod és and Humphrey de Bohun herefordi gróf és királyi hadparancsnok (constable) tiltakozó feliratot szerkesztett, amelyben összeírták a főleg a túladóztatásra vonatkozó panaszaikat.[140] Eduárd nem zavartatta magát, újabb különadót vetett ki, nyilván az ellenállás megtörésének céljával, mert csak a főurak egy kis csoportjának beleegyezését követelte, nem a parlament képviselőiét.[141] Míg Eduárd Winchelsea-ben gyűjtötte össze a flandriai expedíció erőit, Bigod és Bohun a kincstárnokhoz fordulva megakadályozta az adó beszedését. A király egy kisebb csapattal így is tengerre szállt, és az ország a polgárháború szélére sodródott.[142][143] A feszültséget a skótoktól Stirling Bridge-nél elszenvedett megalázó vereség oldotta fel, amely közös feladatban egyesítette a bárókat és a királyt.[144] Eduárd kiadta a Magna Cartát ismét megerősítő oklevelét, valamint a királyi erdők használatát szabályozó új törvényt (Hódító Vilmos óta először ismét engedélyezte az erdők hasznosítását – kivéve a szarvasvadászatot – a szabadok számára), a nemesség pedig csatlakozott skóciai hadjáratához.[145]
A skót hadjárat után ismét jelentkeztek a korábbi gondok, mert Eduárd vonakodott betartani korábbi ígéreteit, különösen a királyi erdőkre vonatkozóakat. Az 1301-es parlament nyomására a király megígérte az erdők felmérését, de 1305-ben szerzett egy pápai bullát, amely felmentette őt a kötelezettsége alól.[146] Közben sikerült kiegyeznie az ellenállás vezetőivel, a gyermektelen Bigod jelentős összegért cserébe őt tette meg örökösének, Bohun pedig még 1298-ban meghalt.[147] V. Kelemen pápa 1305-ös megválasztása után bosszút állt Robert Winchelseyn is: Kelemen gaszkon volt, aki a királyt pártolta, és kérésére elmozdította pozíciójából a canterburyi érseket.[148]
A skót függetlenségi háború
[szerkesztés]A skót lázadás 1296-os legyűrése után Eduárd lezártnak tekintette az ügyet, de rövidesen újabb felkelés indult William Wallace vezetésével. 1297. szeptember 11-én a Stirling Bridge-i csatában egy jóval kisebb skót sereg megfutamította John de Warenne surreyi gróf vezette angol erőket.[149] A vereség megdöbbentette az angol közvéleményt, de azonnal megkezdődött egy megtorló hadjárat szervezése. Amint Eduárd hazaért Flandriából, északra indult, és 1298. július 22-én a falkirki csatában szétverte Wallace csapatait.[150] A király azonban nem tudta kihasználni előnyét, és a következő évben a skótok visszafoglalták Stirling várát.[151] 1300-ban és 1301-ben újabb hadjáratokat vezetett Skóciába, és bevette Caerlaverock várát, a skótok azonban most már kerülték a nyílt csatát, és inkább pusztító betöréseket intéztek az angol földekre.[152]
A skótok VIII. Bonifác pápát kérték fel hűbéruruknak, de amikor a pápa 1301-ben levelet írt ez ügyben az angol királynak, határozott elutasításban részesült. 1303-ban Eduárd békét kötött a franciákkal, ezáltal megfosztotta a skótokat a külföldi támogatástól.[153] A skót nemesség lassanként meghódolt Eduárdnak, köztük Robert de Brus unokája, Robert Bruce is. 1304-ben az angolok ismét elfoglalták a stirlingi várat.[154] 1305-ben aztán Sir John de Menteith elárulta Wallace-t, és átadta őt az angoloknak, akik Londonban nyilvánosan kivégezték a felkelők vezérét.[155] Skócia nagy része így déli uralom alá került, és angolok, vagy Eduárdhoz hű skótok kormányozták.[156]
1306-ban a helyzet újabb fordulatot vett. Robert Bruce meggyilkoltatta riválisát, John Comynt, és néhány héttel később, március 25-én megkoronáztatta magát.[157] Bruce fegyvert fogott az ország függetlenségének visszaállítására, és támadása meglepetésként érte az angolokat.[158] Eduárd beteg volt, így maga nem utazhatott északra. Főseregüket a trónörökös vezette, akit Aymer de Valence pembroke-i gróf és Henry de Percy segített.[159] Az angolok kezdetben sikeresen nyomultak előre: június 19-én a methveni csatában Aymer de Valence megfutamította Bruce-t, és visszafoglalták a felkelőktől az elveszített területeket.[160]
Eduard kegyetlenül elbánt Bruce rokonaival és támogatóival. Az újdonsült skót király nővérét, Maryt egy ketrecben kilógatta Roxburgh várának faláról, és négy évig ott tartotta. Isabella MacDuff buchani grófnő, aki a koronázást végezte, hasonló sorsra jutott Berwick várában. Bruce öccsét, Neilt kizsigereléssel és felnégyeléssel végeztette ki.[161][162] Brutális eljárásával azonban éppen ellenkező hatást ért el a vártnál, a skótok egyre inkább Bruce pártjára álltak.[163]
Halála
[szerkesztés]1307 februárjában a bujkáló Bruce ismét előkerült, és csapatokat gyűjtött. Májusban a Loudon Hill-i csatában legyőzte Aymer de Valence-t.[164] A valamennyire javuló állapotú Eduárd maga indult északra, az úton azonban vérhast kapott. Július 6-án a skót határtól délre Burgh by Sandsnél letáborozott. Másnap reggel szolgái felemelték, hogy megetessék, de a karjaikban meghalt.[165]
Különböző történetek keringenek Eduárd utolsó kívánságáról. Az egyik hagyomány szerint azt kérte, hogy szívét egy hadsereg vigye el a Szentföldre, és harcoljanak a pogányok ellen. Egy kétesebb történet szerint az volt a kívánsága, hogy csontjait mindig vigyék el a skótok elleni hadjáratokra. A leghihetőbb változat szerint maga köré gyűjtötte Henry de Lacy, Guy de Beauchamp, Aymer de Valence és Robert de Clifford grófokat és bárókat, és megbízta őket, hogy segítsék a fiát, Eduárdot; különösen pedig akadályozzák meg, hogy kegyence, Piers Gaveston visszatérjen az országba.[166] Ez a kívánsága nem teljesült, Gaveston a király halála után szinte azonnal hazatért.[167] Az új uralkodó, II. Eduárd augusztusig Skóciában maradt, majd félbehagyta a hadjáratot, és visszavonult délre. 1308. február 25-én megkoronázták.[168]
I. Eduárd testét is délre vitték, a walthami apátságban ravatalozták fel, majd október 27-én temették el a westminsteri apátságban.[169] A temetés menetéről alig vannak információink, de azt tudjuk, hogy 473 fontba került.[169] Edward szarkofágja purbecki márványból készült szokatlanul egyszerű stílusban, még a megszokott faragott képmás is hiányzik róla; feltehetően üres volt a kincstár a skót háború miatt.[170] A Londoni Régészek Társasága 1774-ben felnyittatta a koporsót, és megállapította, hogy a király teste jól megőrződött az eltelt 467 év alatt, és megmérték Eduárd magasságát is.[171] A koporsó oldalán latin felirat maradványai láthatóak: Edwardus Primus Scottorum Malleus hic est, 1308. Pactum Serva („Itt fekszik I. Eduárd, a skótok pörölye, 1308. Tartsd meg az eskütǃ”). Utóbbi kifejezés arra utal, hogy a király megesküdött, hogy megbosszulja Robert Bruce árulását.[172][173] Ennek alapján I. Eduárdnak a történészek a „Skótok pörölye” melléknevet adták, amelyet először csak a 16. században használt John Feckenham.[174][173]
Családja
[szerkesztés]Első házassága
[szerkesztés]Első feleségétől, Kasztíliai Eleonórától legalább tizennégy, de lehet, hogy tizenhat gyermeke született. Közülük öt lány érte meg a felnőttkort, fiai közül viszont csak egy, II. Eduárd élte túl apját. A király sokat aggódott, hogy fia nem lesz képes megfelelően vezetni az országot és kegyencét, Piers Gavestont száműzte Angliából. Első házasságából származó fiai:
- János (1266. július 13. – 1271. augusztus 3.);
- Henrik (1268. május 6. – 1274. október 14.);
- Alfonz (1273. november 24. – 1284. augusztus 19.);
- ismeretlen nevű fiú (1280/81 – 1280/81) létére csak kevés bizonyíték utal;
- Eduárd (1284. április 25. – 1327. szeptember 21.) Anglia királya. Franciaországi Izabellát vette feleségül, akitől négy gyereke született.
Első házasságából született lányai:
- ismeretlen nevű lány (1255. május – 1255. május 29.) koraszülött, hamarosan meghalt;
- Katalin (1264. június 17. előtt – 1264. szeptember 5.);
- Johanna (1265 – 1265. szeptember 7.);
- Eleonóra (1268. június 18. – 1298. augusztus 19.) feleségül ment III. Henrikhez, Bar grófjához, két gyerekük született;
- Julianna (1271. május után – 1271. szeptember 5.) a szentföldi Akkóban született, ott is halt meg;
- Akkói Johanna (1272 – 1307. április 23.) feleségül ment Gilbert de Clare hertfordi grófhoz (négy gyermek), majd megözvegyülése után Ralph de Monthermer báróhoz (három vagy négy gyermek);
- Margit (1275. március 15. – 1333. március 11. után) feleségül ment II. János brabanti herceghez, egy fiuk született;
- Berengária (1276. május – 1277/1278);
- ismeretlen nevű lány (1277. december – 1278. január);
- Mária (1279. március 11/12. – 1332. május 29.) Amesbury kolostorának apátnője;
- Erzsébet (1282. augusztus 7. – 1316. május 5.) feleségül ment I. János hollandi grófhoz (gyerekük nem született), majd annak halála után Humphrey de Bohun herefordi grófhoz (tíz gyermek).
Második házassága
[szerkesztés]Franciaországi Margittól Eduárdnak két fia (mindkettő megérte a felnőttkort) és egy, gyermekként meghalt lánya született:
- Tamás (1300. június 1. – 1338. augusztus 4.), Norfolk grófja;
- Edmund (1301. augusztus 1. – 1330. március 19.), Kent grófja;
- Eleonóra (1306. május 6. – 1310).
Családfa
[szerkesztés]
|
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e f g I. (Nyakigláb) Edward (Plantagenet-ház). mult-kor.hu. Múlt-Kor
- ↑ Morris 2009 2. o.
- ↑ a b Carpenter, David (2007). „King Henry III and Saint Edward the Confessor: the origins of the cult”. English Historical Review cxxii (498), 865–91. o. DOI:10.1093/ehr/cem214.
- ↑ a b Prestwich 1997 6. o.
- ↑ Prestwich 1997 46. o., 69. o.
- ↑ Prestwich 1997 5–6. o.
- ↑ a b Prestwich 2007 177. o.
- ↑ Morris 2009 14–18. o.
- ↑ Morris 2009 20. o.
- ↑ Prestwich 1997 10. o.
- ↑ Prestwich 1997 7–8. o.
- ↑ Prestwich 1997 11–14. o.
- ↑ Prestwich 2007 96. o.
- ↑ Morris 2009 7. o.
- ↑ Prestwich 1997 23. o.
- ↑ Prestwich 1997 15–16. o.
- ↑ Carpenter 1985
- ↑ Prestwich 1997 32–33. o.
- ↑ Morris 2009 44–45. o.
- ↑ Prestwich 1997 34. o.
- ↑ Powicke 1962 171–172. o.
- ↑ Maddicott 1994 225. o.
- ↑ Powicke 1962 178. o.
- ↑ Prestwich 1997 41. o.
- ↑ Prestwich 2007 113. o.
- ↑ Prestwich 1997 42–43. o.
- ↑ Sadler 2008 55–69. o.
- ↑ Maddicott 1983 592–599. o.
- ↑ Prestwich 1997 47–48. o.
- ↑ Prestwich 1997 48–49. o.
- ↑ Prestwich 1997 49–50. o.
- ↑ Powicke 1962 201–202. o.
- ↑ Sadler 2008 105–109. o.
- ↑ Prestwich 1997 55. o.
- ↑ Prestwich 2007 117. o.
- ↑ Prestwich 2007 121. o.
- ↑ Prestwich 1997 63. o.
- ↑ Morris 2009 83. o., 90–92. o.
- ↑ a b Prestwich 1997 71. o.
- ↑ Prestwich 1997 72. o.
- ↑ Maddicott 1989 107–110. o.
- ↑ Riley-Smith 2005 210. o.
- ↑ Riley-Smith 2005 211. o.
- ↑ Prestwich 1997 75. o.
- ↑ Prestwich 1997 76. o.
- ↑ Morris 2009 97–98. o.
- ↑ Prestwich 1997 77. o.
- ↑ Morris 2009 101. o.
- ↑ Prestwich 1997 78. o., 82. o.
- ↑ Prestwich 1997 82. o.
- ↑ Morris 2009 104. o.
- ↑ Carpenter 2004 466. o.
- ↑ Powicke 1962 226. o.
- ↑ I. Edvárd trónra lépése. mult-kor.hu. Múlt-kor. (Hozzáférés: 2018. november 4.)
- ↑ Prestwich 1997 552. o.
- ↑ Prestwich 1997 24. o.
- ↑ Prestwich 1997 559. o.
- ↑ Prestwich 2003 37–38. o.
- ↑ Prestwich 2003 33–34. o.
- ↑ Prestwich 1997 112–113. o.
- ↑ Raban 2000 140. o.
- ↑ Prestwich 2003 34. o.
- ↑ Morris 2009 192. o.
- ↑ a b c Prestwich 1997 120–121. o.
- ↑ Loomis 1953 125–127. o.
- ↑ Morris 2009 164–166. o.
- ↑ Carpenter 2004 386. o.
- ↑ Morris 2009 132. o.
- ↑ Prestwich 1997 175. o.
- ↑ Davies 2000 327. o.
- ↑ Powicke 1962 409. o.
- ↑ a b Prestwich 2007 151. o.
- ↑ Powicke 1962 413. o.
- ↑ Davies 1984 51-69
- ↑ Prestwich 1997 188. o.
- ↑ Morris 2009 180. o.
- ↑ Prestwich 1997 191–192. o.
- ↑ Carpenter 2004 510. o.
- ↑ Carpenter 2004 511. o.
- ↑ Davies 2000 368. o.
- ↑ Lilley 2010 104–106. o.
- ↑ Coldstream 2010 39–40. o.
- ↑ Prestwich 1997 160. o.
- ↑ Brears 2010 86. o.
- ↑ Phillips 2011 85–87. o.
- ↑ Prestwich 1997 326–328. o.
- ↑ Powicke 1962 252–253. o.
- ↑ Prestwich 1997 323–325. o.
- ↑ Prestwich 1997 329. o.
- ↑ Morris 2009 204–217. o.
- ↑ Morris 2009 265–270. o.
- ↑ Morris 2009 230–231. o.
- ↑ Prestwich 1997 395–396. o.
- ↑ Prestwich1 997 392. o.
- ↑ Prestwich 1972 172. o.
- ↑ Carpenter 2004 518. o.
- ↑ Prestwich 1997 357. o.
- ↑ Barrow 1965 3–4. o.
- ↑ Prestwich 1997 361. o.
- ↑ Morris 2009 235. o.
- ↑ Barrow 1965 42. o.
- ↑ Morris 2009 237. o.
- ↑ Prestwich 2007 231. o.
- ↑ Powicke 1962 601. o.
- ↑ Prestwich 1997 365. o.
- ↑ Prestwich 1997 358. o., 367. o.
- ↑ Prestwich 1997 371. o.
- ↑ Barrow 1965 86–88. o.
- ↑ Barrow 1965 88–91. o., 99. o.
- ↑ Prestwich 1997 471–473. o.
- ↑ Prestwich 1997 473–474. o.
- ↑ Morris 2009 116–117. o.
- ↑ Morris 2009 115. o.
- ↑ Powicke 1962 378–379. o.
- ↑ Sutherland 1963 188. o.
- ↑ Sutherland 1963 149. o.
- ↑ Harriss 1975 49. o.
- ↑ Brown 1989 65–66. o.
- ↑ Brown 1989 80–81. o.
- ↑ Prestwich 1997 403. o.
- ↑ Prestwich 1997 344. o.
- ↑ Prestwich 1997 344–345. o.
- ↑ Powicke 1962 322. o.
- ↑ Morris 2009 170–171. o.
- ↑ Morris 2009 226. o.
- ↑ Morris 2009 226–228. o.
- ↑ Prestwich 1997 345. o.
- ↑ Powicke 1962 513. o.
- ↑ Prestwich 1997 346. o.
- ↑ Powicke 1962 342. o.
- ↑ Brown 1989 71. o.
- ↑ Prestwich 1972 179. o.
- ↑ Harriss 1975 57. o.
- ↑ Powicke 1962 671. o.
- ↑ Powicke 1962 674. o.
- ↑ Prestwich 1997 417. o.
- ↑ Prestwich 1997 430. o.
- ↑ Prestwich 1972 251. o.
- ↑ szerk.: Harry Rothwell: The chronicle of Walter of Guisborough. London: Camden Society, 289–90. o. (1957)
- ↑ Harriss 1975 61. o.
- ↑ Prestwich 1997 422. o.
- ↑ Prestwich 1997 425. o.
- ↑ Powicke 1962 683. o.
- ↑ Prestwich 1997 427. o.
- ↑ Prestwich 2007 170. o.
- ↑ Prestwich 1997 525–526. o., 547–548. o.
- ↑ Prestwich 1997 537–538. o.
- ↑ Prestwich 2007 175. o.
- ↑ Barrow 1965 123–126. o.
- ↑ Prestwich 1997 479. o.
- ↑ Watson 1998 92–93. o.
- ↑ Prestwich 2007 233. o.
- ↑ Prestwich 2007 497. o.
- ↑ Powicke 1962 709–711. o.
- ↑ Watson 1998 211. o.
- ↑ Powicke 1962 711–713. o.
- ↑ Barrow 1965 206–207. o., 212–213. o.
- ↑ Prestwich 2007 506. o.
- ↑ Prestwich 1997 506–507. o.
- ↑ Prestwich 1997 507–508. o.
- ↑ "Elizabeth de Burgh and Marjorie Bruce. Education Scotland. [2015. július 11-i dátummal az eredetiből archiválva].
- ↑ Cornell, David. Bannockburn: The Triumph of Robert the Bruce. Yale University Press, (2009)
- ↑ Prestwich 2007 239. o.
- ↑ Barrow 1965 244. o.
- ↑ Prestwich 1997 556–557. o.
- ↑ Prestwich 1997 557. o.
- ↑ Morris 2009 377. o.
- ↑ Prestwich 2007 179. o.
- ↑ a b Duffy 2003 96. o.
- ↑ Duffy 2003 96–98. o.
- ↑ Prestwich 1997 566–567. o.
- ↑ Morris 2009 378. o.
- ↑ a b Duffy 2003 97. o.
- ↑ Prestwich 1997 566. o.
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben az Edward I of England című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
[szerkesztés]- ↑ Barrow 1965: Barrow, G. W. S.. Robert Bruce and the Community of the Realm of Scotland. London, UK: Eyre and Spottiswoode (1965). OCLC 655056131
- ↑ Brears 2010: Brears, Peter. Food Supply and Preparation at the Edwardian Castles, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 85–98. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0
- ↑ Carpenter 1985: Carpenter, David (1985). „The Lord Edward's oath to aid and counsel Simon de Montfort, 15 October 1259”. Bulletin of the Institute of Historical Research 58, 226–37. o. DOI:10.1111/j.1468-2281.1985.tb01170.x.
- ↑ Carpenter 2004: Carpenter, David. The Struggle for Mastery: Britain, 1066–1284. London, UK: Penguin Books (2004). ISBN 9780140148244
- ↑ Coldstream 2010: Coldstream, Nicola. James of St George, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxford, UK: Oxbow Books, 37–45. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0
- ↑ Davies 1984: Davies, Rees. Welsh Society and Nationhood. Cardiff: University of Wales Press (1984). ISBN 0-7083-0890-2
- ↑ Davies 2000: Davies, R. R.. The Age of Conquest: Wales, 1063–1415. Oxford, UK: Oxford University Press (2000). ISBN 0-19-820878-2
- ↑ Duffy 2003: Duffy, Mark. Royal Tombs of Medieval England. Stroud, UK: Tempus (2003). ISBN 978-0-7524-2579-5
- ↑ Harriss 1975: Harriss, G.L.. King, Parliament and Public Finance in Medieval England to 1369. Oxford: Oxford University Press (1975). ISBN 0-19-822435-4
- ↑ Lilley 2010: Lilley, Keith D.. The Landscapes of Edward's New Towns: Their Planning and Design, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 99–113. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0
- ↑ Loomis 1953: Loomis, Roger Sherman (1953). „Edward I, Arthurian Enthusiast”. Speculum 28, 114–127. o. DOI:10.2307/2847184.
- ↑ Maddicott 1983: Maddicott, John (1983). „The Mise of Lewes, 1264”. English Historical Review 98, 588–603. o. DOI:10.1093/ehr/xcviii.ccclxxxviii.588.
- ↑ Maddicott 1994: Maddicott, John. Simon de Montfort. Cambridge, UK: Cambridge University Press (1994). ISBN 0-521-37493-6
- ↑ Morris 2009: Morris, Marc. A Great and Terrible King: Edward I and the Forging of Britain. London, UK: Windmill Books (2009). ISBN 978-0-09-948175-1
- ↑ Powicke 1962: Powicke, F. M.. The Thirteenth Century, 1216–1307, 2nd, Oxford, UK: Clarendon Press (1962). OCLC 3693188
- ↑ Prestwich 1972: Prestwich, Michael. War, Politics and Finance under Edward I. London, UK: Faber and Faber (1972). ISBN 0-571-09042-7
- ↑ Prestwich 1997: Prestwich, Michael. Edward I, Yale, New Haven, US: Yale University Press (1997). ISBN 0-300-07209-0
- ↑ Prestwich 2003: Prestwich, Michael. The Three Edwards: War and State in England, 1272–1377, 2nd, London, UK: Routledge (2003). ISBN 9780415303095
- ↑ Riley-Smith 2005: Riley-Smith, Jonathan. The Crusades: A History. London: Continuum (2005). ISBN 0-8264-7269-9
- ↑ Sadler 2008: Sadler, John. The Second Barons' War: Simon de Montfort and the Battles of Lewes and Evesham. Barnsley, UK: Pen and Sword Military (2008). ISBN 1-84415-831-4
- ↑ Sutherland 1963: Sutherland, Donald. Quo Warranto Proceedings in the Reign of Edward I, 1278–1294. Oxford, UK: Clarendon Press (1963). OCLC 408401
- ↑ Watson 1998: Watson, Fiona J.. Under the Hammer: Edward I and the Throne of Scotland, 1286–1307. East Linton: Tuckwell Press (1998). ISBN 1-86232-031-4
További információk
[szerkesztés]- Brown, A.L.. The Governance of Late Medieval England 1272–1461. London, UK: Edward Arnold (1989). ISBN 0-8047-1730-3
- Burt, Caroline. Edward I and the Governance of England, 1272–1307. Cambridge, UK: Cambridge University Press (2013). ISBN 9780521889995
- Cathcart King, David James. The Castle in England and Wales: An Interpretative History. London, UK: Croom Helm (1988). ISBN 0-918400-08-2
- Cazel, Fred A. (1991). „Edward I, by Michael Prestwich”. Speculum 66, 225–227. o. DOI:10.2307/2864011.
- Denton, J. H. (1989). „Edward I by Michael Prestwich”. The English Historical Review 104, 981–984. o.
- Friar, Stephen. The Sutton Companion to Castles. Stroud, UK: Sutton Publishing (2003). ISBN 978-0-7509-3994-2
- Handbook of British Chronology, 3rd, Cambridge: Cambridge University Press (1986. október 5.). ISBN 978-0521563505
- Haines, Roy Martin. King Edward II: His Life, his Reign and its Aftermath, 1284–1330. Montreal, Canada and Kingston, Canada: McGill-Queen's University Press (2003). ISBN 978-0-7735-3157-4
- Lloyd, Simon (1986). „Gilbert de Clare, Richard of Cornwall and the Lord Edward's Crusade”. Nottingham Medieval Studies 30, 46-66. o.
- Maddicott, John.szerk.: P. R. Coss: The Crusade Taxation of 1268–70 and the Development of Parliament, Thirteenth Century England. Woodbridge, UK: Boydell Press, 93–117. o. (1989). ISBN 0-85115-513-8
- McFarlane, K. B.. The Nobility of Later Medieval England. London, UK: Hambledon (1981). ISBN 0-9506882-5-8
- Phillips, Seymour. Edward II. New Haven, US and London, UK: Yale University Press (2011). ISBN 978-0-300-17802-9
- Plucknett, Theodore Frank Thomas. Legislation of Edward I. Oxford, UK: The Clarendon Press (1949). OCLC 983476
- Powicke, F. M.. King Henry III and the Lord Edward: The Community of the Realm in the Thirteenth Century. Oxford, UK: Clarendon Press (1947). OCLC 1044503
- Prestwich, Michael. Plantagenet England: 1225–1360, new, Oxford: Oxford University Press (2007). ISBN 0-19-822844-9
- Prestwich, Michael. Edward I and Wales, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 1–8. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0
- Raban, Sandra. England Under Edward I and Edward II, 1259–1327. Oxford, UK: Blackwell (2000). ISBN 9780631223207
- Spencer, Andrew. Nobility and Kingship in Medieval England: The Earls and Edward I, 1272–1307. Cambridge, UK: Cambridge University Press (2014). ISBN 9781107026759
- Stubbs, William. The Constitutional History of England. Oxford, UK: Clarendon (1880)
- Templeman, G. (1950). „Edward I and the Historians”. Cambridge Historical Journal 10, 16–35. o.
- Tout, Thomas Frederick. Chapters in the Administrative History of Mediaeval England: The Wardrobe, the Chamber and the Small Seals. Manchester, UK: Manchester University Press (1920). OCLC 832154714
- Wheatley, Abigail. Caernarfon Castle and its Mythology, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 129–139. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0
Előző uralkodó: III. Henrik |
Következő uralkodó: II. Eduárd |