I. Eduárd angol király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
I. Eduárd
Gal nations edward i.jpg

Anglia királya
Uralkodási ideje
1272. november 20.1307. július 7.
Elődje III. Henrik angol király
Utódja II. Eduárd angol király
Életrajzi adatok
Uralkodóház Plantagenêt-ház
Született 1239. június 17./18
Westminster-palota, London
Elhunyt 1307. július 7. (68 évesen)
Burgh by Sands, Cumberland
Nyughelye Westminsteri apátság
Édesapja III. Henrik angol király
Édesanyja Eleanor of Provence
Házastársa 1) Kasztíliai Eleonóra
2) Franciaországi Margit
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Eduárd témájú médiaállományokat.

I. Eduárd (melléknevein Nyakigláb Eduárd vagy a Skótok pörölye; 1239. június 17/18.1307. július 7.) Anglia királya 1272-től haláláig.

Eduárd III. Henrik angol király egyetlen (bizonyítottan létezett) fiaként született. Trónörökösként már fiatal korában bevonták a politikai küzdelmekbe, amely idővel a bárók lázadásává és polgárháborúvá fajult. A herceg 1259-ben ideiglenesen a főurak reformmozgalma mellé állt, de miután kibékült bizonytalan politikájú apjával, a királyi párt egyik fő támaszává lépett elő. Egy elvesztett csata után túszként tartották fogva, ám szökése után az 1265-ös eveshami csatában legyőzte és megölte a lázadók vezérét, Simon de Montfort-t. A polgárháború végeztével Eduárd csatlakozott a Szentföldre induló kilencedik keresztes hadjárathoz. A keresztes háború sikertelennek bizonyult és Eduárd a hazaúton értesült arról, hogy apja meghalt és Anglia királya lett. Lassan, másfél évig utazgatva ért haza és 1274. augusztus 19-én koronázták meg a westminsteri apátságban.

1276–77-ben elfojtott egy kisebb walesi lázadást (a walesi hercegségeket angol vazallusnak tekintette), majd amikor 1282–ben ismét fellázadtak, teljesen meghódította és angol igazgatás alá helyezte a térséget. Erről az eseményről szól Arany János A walesi bárdok c. költeménye. Hódítása megszilárdítására várakat építtetett és angol lakosságú városokat alapított. Uralkodása idején örökösödési válság tört ki Skóciában, amikor a kiskorú Margit királynő meghalt. Eduárd a helyzetet kihasználva kiterjesztette hatalmát a szomszédos országra. Döntőbíróként lépett fel a számos trónköveteleő igényének elbírálására, de miután a skótok megválasztották John Balliolt, továbbra is Skócia hűbéruraként viselkedett. Ugyanekkor háborúba keveredett IV. Fülöp francia királlyal, aki el kívánta kobozni Aquitánia hercegségét (amely addig perszonáluniót alkotott Angliával). A háborúk költségeinek fedezésére Eduárd több alkalommal különadót vetett ki, valamint kiűzte a zsidókat országából, hogy elkobzott vagyonukkal, illetve a száműzésük jelentette politikai tőkét felhasználva újabb adókat szedve feltöltse kincstárát. A főurak egy része tiltakozott a magas adóterhek miatt és a belpolitikai helyzet közel állt az újabb polgárháborúhoz, amikor a skótok William Wallace által vezetett újabb lázadása egy táborban egyesítette a királyt és báróit. A kezdeti angol sikerek után a skótok győzelmeket arattak; a rossz egészségű Eduárd erre maga indult északnak, de útközben megbetegedett és meghalt.

I. Eduárd 188 cm-es testalkatával jóval kortársai fölé magasodott, emiatt kapta a Nyakigláb Eduárd gúnynevet. Heves vérmérsekletű, dühkitörésekre hajlamos férfi volt, aki könnyedén meg tudta félemlíteni ellenfeleit. Alattvalói tisztelték katonai képességei, adminisztrációs tehetsége és vallásos buzgalma miatt. Bár a walesi és skóciai hadjárataiban néha kimondottan kegyetlenül viselkedett, rátermett uralkodóként helyreállított országa apja uralma alatt szétzilálódott rendjét, végleg meghódította Walest és ideiglenesen uralma alá hajtotta Skóciát is.

Ifjúsága (1239–63)[szerkesztés]

Gyermekkora és házassága[szerkesztés]

Eduárd és feleségének arcképe egy kora 14. századi kézirat iniciáléjában. Eduárdon feltehetőleg megpróbálták ábrázolni apjától örökölt lecsüngő szemhéját.

Eduárd 1239. június 17-18-ának éjjelén (ennél pontosabban nem lehet meghatározni a korabeli források alapján) született a westminsteri palotában III. Henrik angol király és felesége, Provence-i Eleonóra első gyermekeként.[1] Az Eduárd angolszász név és a normann hódítás után ritkán használták az angol arisztokrácia köreiben; III. Henrik azonban a szentté avatott Hitvalló Eduárd királyt tekintette védőszentjének és utána nevezte el elsőszülött fiát is.[2] (A 13. században még nem terjedt el a királyok sorszámozása, ezért őt a korabeliek egyszerűen Eduárd királyként emlegették; az ugyanezt a nevet viselő fiára ás unokájára viszont már II., illetve III. Eduárdként hivatkoztak).[2]}} Gyerekkori barátai közül ismert unokatestvérének, Almaini Henriknek a neve (apja öccsének, Richárd cornwalli grófnak a fia);[3] ő ifjúságuk során a polgárháborúban, illetve a keresztes háborúban is kísérte Eduárdot.[4] Az ifjú herceg nevelője Hugh Giffard, majd annak 1246-os halálát követően Bartholomew Pecche volt.[5]

Eduárd beteges gyerek volt, hét-, nyolc- és tizenkét éves korában is beszámolnak betegségéről.[3] Ennek ellenére jókora termetű férfivá serdült, 188 centiméteres magasságával jóval kortársai fölé magasodott. Erről kapta egyik gúnynevét, a Nyakigláb Eduárdot. Göndör szőke haja férfikorára megsötétedett, majd megőszült. Arcát elcsúfította lecsüngő bal szemhéja. Selypítése ellenére meggyőzően tudott beszélni.[6]

III. Henrik egy gascogne-i lázadást követően (a tartomány akkor az angol korona alá tartozott) attól tartott, hogy a szomszédos kasztíliaiak segítséget nyújtanak a felkelőknek, vagy bevonulnak a régióba, ezért 1254-ben kiegyezett X. Alfonz királlyal és a szövetséget a 14 éves Eduárd és a 13 éves Kasztíliai Eleonóra házasságával pecsételték meg.[7] Az esküvőre 1254. november 1-én került sor a Burgos melletti Santa María la Real de Las Huelgas apátságában.[8] A házassági szerződés részeként az ifjú herceg évi 15 ezer ezüstmárkát jövedelmező birtokadományban részesült.[9] A gyakorlatban azonban a nevére írt kiterjedt birtokok, nam adtak anyagi függetlenséget Eduárdnak. A trónörökös elvben már 1249-ben megkapta Gascogne-t, amelynek jövedelmei azonban a királyi kormányzóhoz, Simon de Montfort-hoz folytak be.[10] 1254-ben névlegesen megkapta Írország jelentős részét, ezenkívül walesi és angliai uradalmakat (közte Chester grófságát), de a király megtartotta ellenőrzését a fenti birtokok fölött és elvette a jövedelmük nagy hányadát is.[11]

Tizennégytől tizenhét éves koráig Eduárd anyja rokonságának, az ún. szavojaiak befolyása alá került,[12] akik vezetőjének a királyné nagybátyja, Szavojai Péter számított.[13] 1257-től kezdve azonban a herceg az udvar egy másik pártjához, a Poitou-beliekhez (vagy Lusignanokhoz) húzott, akik apja féltestvéréből és rokonságából tevődtek össze. Az angol főnemesek mindkét, privilegizált külföldiekből álló csoportosulást gyűlölték és hamarosan fellázadtak a király ellen miattuk. Eduárd és a Lusignanok törvényeket semmibe vevő, erőszakos viselkedése aggodalmakat kezdett kelteni a trónörökös személyiségét illetően.[14]


A herceg már 1255-ben megmutatta, hogy politikai ügyekben a maga feje után megy; a gascogne-i Soler és Colomb famíliák viszályában az előbbiek pártjára állt, holott a király a semleges közvetítés híve volt.[15] 1258-ban a főurak egy csoportja kiáltványt tett közzé (az ún. Oxfordi rendelkezéseket) a király kormányának megreformálására, amely elsősorban a Lusignanok ellen irányult. Eduárd kiállt szövetségesei mellett és határozottan ellenezte a rendelkezéseket. A reformpárti báróknak azonban sikerült visszaszorítaniuk a Lusignan befolyást és a herceg véleménye is fokozatosan megváltozott. 1259 márciusában szövetséget kötött a reformpárt egyik vezetőjével, Richard de Clare gloucesteri gróffal. Októberben nyilvánosan kijelentette hogy támogatja a bárók és vezérük, Simon de Montfort céljait.[16] Novemberben III. Henrik Párizsba utazott, hogy a francia király közvetítésével tárgyaljon a lázongó bárókkal. Ezalatt Eduárd olyan nyíltan kiállt a reformisták oldalán, hogy apja már attól tartott, hogy meg akarja dönteni a kormányzatát.[17] Mikor a király visszatért, kezdetben nem volt hajlandó fogadni a fiát, míg a cornwalli gróf és a canterbury érsek közvetítésével ki nem békült vele.[18] Eduárdot külföldre küldték, 1260 novemberében pedig már ismét a - Franciaországba száműzött - Lusignanok barátja volt.[19]

1262 elején visszatért Angliába és valamilyen pénzügyi okból összekülönbözött korábbi Lusignan szövetségeseivel. A következő évben a király egy walesi hadjárat élére állította, de Eduárd csak mérsékelt sikereket ért el Llywelyn ap Gruffudd ellen.[20] Nagyjából ebben az időben tért vissza az országba az 1261-ben száműzött Simon de Montfort, aki új lendületet adott a bárók reformmozgalmának.[21] A király elbizonytalanodott és hajlandó lett volna engedni a főnemeseknek, ám Eduárd ekkor felhagyott a korábbi kiszámíthatatlan, kétértelmű viselkedésével és határozottan kiállt apja mellett.[22] Felvette a kapcsolatot korábbi barátaival, akik korábban elidegenedtek tőle (mint gyerekkori barátjával Henry of Almainnel és John de Warenne serreyi gróffal) és visszavette Windsor várát a lázadóktól.[23] Ekkor a két félnek még sikerült egyezségre jutnia IX. Lajos francia király közvetítésével, de az amiens-i szerződés alapvetően a royalistáknak volt előnyös, így csak idő kérdése volt, mikor újul ki ismét a konfliktus.[24]

A polgárháború és a keresztes hadjárat (1264–73)[szerkesztés]

A második báróháború[szerkesztés]

1264-re a király és a bárók közti konfliktus fegyveres felkeléssé fajult (az úm. második báróháború). Az első ütközetre Gloucesternél került sor; a várost Eduárd visszavette a lázadóktól. Mikor Robert de Ferrers, Derby grófja a lázadók segítségére sietett, a herceg tűzszünetben állapodott meg vele, de az egyezményt a herceg hamarosan felrúgta. Eduárd kiűzte a lázadók vezérének, Simon de Montfort-nak a (szintén Simon nevű) fiát Northamptonból, majd megtorló akciót indított Derby ellen. [25] A felek főerői 1264. május 14-én találkoztak a lewesi csatában. Eduárd a jobbszárny parancsnokaként jól teljesített és megfutamította a szembenálló londoni csapatokat. Ezután azonban az üldözésükre indult és mire visszatért, a királyi sereg vereséget szenvedett.[26] A győztes Simon de Montfort Eduárdot és unokatestvérét, Henry of Almaint túszként magával vitte.[27]

Simon de Montfort testének megcsonkítása az eveshami csata után

Eduárd a következő márciusig fogságban maradt, és szabadulása után is őrizet alatt maradt.[28] Május 28-án sikerült megszöknie őreitől és csatlakozott Gilbert de Clare (a korábban említett Richard de Clare fia és örököse) gloucesteri grófhoz, aki nem sokkal előtte állt át a felkelőktől a király oldalára.[29]

Montfort támogatottsága ekkorra lecsökkent és Eduárd viszonylag könnyen elfoglalta Worcestert és Gloucestert.[30] Montfort a walesi Llywelynnel kötött szövetséget, majd kelet felé indult, hogy egyesítse erőit fiáéval. Kenilworth váránál Eduárd meglepte a fiatalabb Montfort váron kívül táborozó csapatait, majd a zsákmányolt zászlókkal sikerült megtévesztenie az idősebbiket és olyan közel került hozzá, hogy nem menekülhetett el előle.[31] A döntő csatára 1265. augusztus 4-én került sor Eveshamnél. A számbeli fölényben levő királyi sereg győzött. Az ütközetben maga Simon de Montfort is elesett; megtalált holttestét barbár módon megcsonkították.[32]

Montfort halálával a háború még nem ért véget és Eduárd részt vett a további hadműveletekben is. Karácsonyra kiegyezett a fiatalabb Montfort-ral, márciusban pedig sikeres támadást intézett a Kent és és Sussex határán fekvő Cinque Ports városai ellen.[33] Néhány lázadó bevette magát a gyakorlatilag bevehetetlen kenilworthi várba, velük kiegyezett (bírság fejében visszaadta elkobzott birtokaikat).[34] Áprilisban a gloucesteri gróf vezetésével újjáéledni látszott a reformmozgalom, de végül a kenilworthi egyezmény némi módosításával (a bárók a bírság kifizetése előtt is visszakaphatták földjeiket) sikerült leszerelni a lázadást.[35] Eduárd a tárgyalásokon már nem vett részt, lekötötték a keresztes háború előkészületei.[36]

A keresztes hadjárat[szerkesztés]

I. Eduárd keresztes hadjáratának hadmozdulatai

Eduárd 1268. június 24-én látványos szertartás keretében vette fel a keresztet (Edmund öccsével és unokatestvérével, Henry of Almainnal közösen). A többi, keresztes hadjárathoz csatlakozó angol főúr között ott voltak a trónörökös korábbi ellenségei is, például Gloucester grófja (bár ő végül nem utazott el a Szentföldre).[37] A polgárháború elcsitultával a vállalkozás legnagyobb problémája az elégtelen finanszírozás volt.[38] A hadjárat vezetője, IX. Lajos francia király kölcsönzött ugyan 17 500 fontot, de ez nem bizonyult elegendőnek. {Harvnb|Prestwich|1997|p=72}}</ref> 1270-ben a parlament jóváhagyta a huszad (az ingóságok értéke egyhuszadának megfelelő adó) kivetését, cserébe a Magna Carta újbóli megerősítéséért, valamint hogy korlátozzák a zsidók kölcsönügyleteit.[39] Eduárd végül augusztus 20-án hagyta el Angliát, hogy csatlakozzon a francia király keresztes seregéhez. Becslések szerint 225 lovagot és összesen ezernél kevesebb katonát vitt magával.[38]

A hadjárat eredeti célja a muzulmánok által szorongatott szentföldi erőd, Akkó felmentése volt, de előtte Lajos tett egy kitérőt Tuniszba. A francia király öccse, Anjou Károly (ekkor Szicília királya) meg akarta vetni a lábát Észak-Afrikában is.[40] A vállalkozás azonban kudarcba fulladt, mert a francia sereget járvány (vérhas vagy tífusz) tizedelte meg és a betegségbe maga Lajos is belehalt. Mire Eduárd Tuniszba ért, az emír már békét kötött Károllyal. A keresztes hadjáratot a következő tavaszra halasztották és angolok Szicíliában teleltek át. 1271 tavaszán viszont az induló hajóhadat hatalmas vihar zilálta szét és Károly, valamint Lajos utóda, III. Fülöp visszariadt az út folytatásától.[41] Eduárd végül csak saját emberei kíséretében érkezett meg május 9-én Akkóba.[42]

Az 1270-es években a szentföldi Jeruzsálemi Királyság végnapjait élte. Jeruzsálem már 1244-ben elesett, a fővárost Akkóba költöztették. A Bajbarsz által vezetett egyiptomi mameluk szultánság és szövetségeseik folyamatosan támadták őket és már Akkót fenyegették. Eduárd emberei számottevő erősítést jelentettek, de az erők egyenlőtlensége továbbra is fennmaradt. A közeli St Georges-de-Lebeyne elleni támadás is jórészt reménytelennek bizonyult.[43] A keresztények felvették a kapcsolatot a perzsiai Ilhán Birodalom mongol kánjával, Abakával, akinek Aleppó elleni támadása meg is osztotta Bajbarsz seregeit.[44] Eduárd novemberben megpróbálta elfoglalni Kakunt, amely megfelelő kiindulási pont lehetett volna egy Jeruzsálem elleni hadmozdulathoz, de sem ő, sem az aleppói ostrom nem érte el célját. A szentföldi állam vezetője, III. Hugó ciprusi király a reménytelen helyzetben tízéves fegyverszünetet kötött Bajbarsszal.[45] Eduárd ellenezte a békét, de júniusban egy muzulmán orgyilkos megpróbálta meggyilkolni, és bár megölte a támadót, annak mérgezett tőre felsértette a karját és utána hónapokig lábadozott.[46]

1272. szeptember 24-én a herceg hazaindult. Szicíliában kapta a hírt, hogy apja november 16-án meghalt.[47] Eduárdot lesújtotta a hír, de nem sietett vissza Angliába, hanem kényelmes tempóban utazgatott tovább. Ennek oka még mindig gyenge egészsége lehetett, vagy hogy nem látta okát a sietségnek.[48] Az angol belpolitikai helyzet a polgárháborúk után stabilnak volt mondható és örökösödése nem forgott veszélyben: apja halálakor távollétében azonnal királlyá kiáltották ki.[49] Megérkezéséig a Robert Burnell bathi püspök vezette királyi tanács kormányozta az országot.[50] Eduárd a szárazföldön végighaladt Itálián és Franciaországon és közben meglátogatta X. Gergely pápát is (Gergellyel még a Szentföldön találkozott először). Anglia új királya csak 1274. augusztus 2-án lépett az ország földjére, ahol augusztus 19-én megkoronázták.[51]

Uralkodása[szerkesztés]

Jelleme[szerkesztés]

Eduárd által készíttetett kerekasztal Artúr király és lovagjainak nevével

Eduárdot heves, erőszakos vérmérsékletű embernek ismerték és nem esett nehezére megfélemlíteni másokat. Egy történet szerint 1295-ben a Szt. Pál katedrális dékánja panaszra járult a király elé a magas adók miatt és Eduárd előtt összesett és meghalt.[6] Mikor fia (a leendő II. Eduárd) egy grófságot követelt kegyence, Gaveston részére, a király dühében kitépte a fia haját.[52] Sokan tartották félelmetesnek, különösen fiatal korában. Az 1264-es Lewesi ének leopárdhoz hasonlította; ez az állat a középkori bestiáriumok szerint erejéről és kiszámítathatatlanságáról volt ismert.[53]

Rémisztő jellemvonásai ellenére kortársai rátermett, sőt ideális uralkodónak tartották Eduárdot.[54] Alattvalói nem szerették ugyan, de félték és tisztelték.[55] A kor elvárása egy királlyal szemben az volt, hogy határozott, tehetséges hadvezér és a lovagi eszmények megtestesítője legyen; Eduárd pedig megfelelt ezeknek.[56] Vallási szempontból sem okozott csalódást, rendszeresen járt misére és bőkezűen adakozott a szegényeknek.[57]

Eduárdot nagyon érdekelték az Artúr királyról szóló történetek, amelyek az ő korában igen népszerűek voltak.[58] 1278-ban ellátogatott Glastonbury apátságába, ahol állítólag Artúr és felesége nyugodott, Észak-Wales meghódítása után visszaszerezte Llywelyntől az ún. Artúr-koronát, sőt igyekezett új várait olyan helyre és terv szerint építeni, amely megfelelt az Artúr-legendáknak.[59] 1284-ben és 1302-ben erre a mintára Kerekasztal-mulatságokat rendezett lovagi tornával és lakomákkal.[60] Szükség esetén azonban saját politikai céljaira is felhasználta a legendákat, például hogy alátámassza walesi uralmát vagy aláássa a helyi lakosság hitét, hogy Artúr valamikor majd visszatér és megmenti őket az angol uralomtól.[61]

Wales meghódítása[szerkesztés]

Wales az 1267-es montgomery szerződés után

Llywelyn ap Gruffudd gwyneddi herceg kedvező helyzetbe került a második báróháború után. Anglia elismerte a háború során tett hódításait és felvehette a Wales hercege címet.[62][63] Az összecsapások azonban továbbra is folytatódtak, különösen az elégedetlen határvidéki angol lordok (Gilbert de Clare gloucesteri gróf, Roger Mortimer és Humphrey de Bohun herefordi gróf) részéről. A helyzetet tovább élezte, amikor Llywelyn öccse, Dafydd 1274-ben megpróbálta meggyilkoltatni bátyját, majd a kudarc után Angliába menekült.[64] A fenti okok miatt Llywelyn nem volt hajlandó hűbéresküt tenni Eduárdnak, sőt tovább provokálta őt, amikor feleségül vette Simon de Montfort lányát, Eleanort.[65]

1276 novemberében kitört a háború.[66] Az első összecsapásokat Mortimer, a király öccse, Edmund és William de Beauchamp warwicki gróf vezették, majd 1277 júniusában megérkezett Eduárd egy 15 ezer fős hadsereg élén.(amelyből 9 ezer walesi volt)[67] Jelentős ütközetre nem került sor, Llywelyn - akit saját alattvalói sem igazán támogattak - hamarosan ráébredt, hogy nincs esélye és megadta magát.[67] Az 1277 novemberében megkötött aberconwy béke értelmében elvesztette minden Gwynedden kívüli birtokát, bár a Wales hercege címet megtarthatta.[68]

A háború 1282-ben újra fellángolt, mert az angolok a saját törvényeiket akarták rákényszeríteni a walesi alattvalókra. Emiatt a konfliktus nemzeti jelleget öltött, a walesiek mindenben támogatták hercegüket.[69] Eduárd is inkább a hódítást tekintette célnak, nem csak egy engedetlen vazallus megfenyítését, mint korábban.[70] A háború Dafydd lázadásával kezdődött, akihez hamarosan csatlakozott Llywelyn és más walesi fejedelmek. Kezdetben ők kerültek fölénybe, júniusban a Llandeilo Fawr-i csatában legyőzték a gloucesteri grófot.[71] November 6-án a király egyik vezére Luke de Tany egy pontonhídon átkelve akarta meglepni a canterbury érsekkel tárgyaló walesieket, de rajtuk ütöttek és súlyos veszteségeket szenvedtek.[72] Decenber 11-én azonban Llywelynt csapdába csalták és megölték az Orewin Bridge-i csatában. A következő év júniusában az angolok elfogták Dafyddot és októberben árulóként kivégezték.[73]

További kisebb lázadásokra került sor 1287–88-ban, majd egy komolyabbra 1294-ben Madog ap Llywelyn vezetésével. Az utóbbi leverésében a király is részt vett.

Eduárd az 1284-ben kiadott rhuddlani statútummal Angliához csatolta a Walesi hercegséget és bevezették az angol közigazgatást, a sheriffek által kormányzott grófságok formájában.[74] A köztörvényes bűntettekre az angol jogot alkalmazták, bár egyéb esetekben a walesi szokásjog maradt érvényben.[75] 1277-től kezdve és 1283 után egy fokozódó mértékben megindult az angolok betelepítése Walesbe. Új, falakkal védett városokat alapítottak (mint pl. Flint, Aberystwyth vagy Rhuddlan), amelyekben walesiek nem telepedhettek meg.[76]

Emellett Eduárd átfogó várépítési programot indított, melyben a szavojai James of Saint George volt a főépítésze (őt még a Szentföldről hazatérőben ismerte meg).[77] Ekkor épültek Beaumaris, Caernarfon, Conwy és Harlech várai.[78] Az új erődöknél figyelembe vették a legújabb, szentföldi várépítési tapasztalatokat, mint a koncentrikus, többfalas elrendezés vagy a falakba beépített lőnyílások.

A várépítéssel Eduárd nyilvánvalóvá tette, hogy véglegesen berendezkedett Észak-Walesben. 1284-ben terhes feleségét Caernarfon várába küldte, hogy ötödik fia (a leendő II. Eduárd) Wales földjén szülessen. A fiatal herceget 1301-ben a walesi herceg címmel ruházták fel (elsőként az angol trónörökösök közül és hagyományt teremtve ezzel); a király egyúttal neki adományozta Chester grófságát és jelentős észak-walesi birtokokat is.[79]

A francia háború[szerkesztés]

Eduárd hűségesküje IV. Fülöp előtt (Aquitánia hercegeként vazallusa volt a francia királynak)

Eduárd fenntartotta, hogy egy újabb keresztes háborúban visszatér a Szentföldre, bár erre soha nem került sor. 1287-ben fel is vette a keresztet[80] Külpolitikáját - legalábbis 1291-ig - nagyban befolyásolta ez a szándéka. Egy nagyléptékű keresztes hadjárathoz feltétlenül szükség volt az európai uralkodók közti békére, ám éppen ekkor dúlt a dél-itáliai Anjouk és Aragónia közötti konfliktus. 1282-ben Palermo polgárai fellázadtak Anjou Károly ellen (az ún. szicíliai vecsernye) és III. Péter aragóniai királyhoz fordultak segítségért. A fellángoló háborúban az aragóniaiak foglyul ejtették Károly fiát és örökösét.[81] Károly unokaöccse, III. Fülöp francia király rokona segítségére sietett, de Eduárd igyekezett elsimítani a konfliktust és közvetítése eredményeképp 1286-ban Párizsban békét kötöttek és a nápolyi trónörököst is szabadon engedték.[82] Fáradozásai ellenére a keresztes hadjárat ügye nem haladt előre és 1291-ben, amikor a mamelukok elfoglalták Akkót, az utolsó keresztény erődöt a Szentföldön, reménytelenné váltak a további próbálkozások.[83]

A király sokat foglalkozott saját dél-franciaországi hercegsége, Gascogne ügyeivel; 1286-ban odalátogatott és majdnem három évig ott is maradt.[84] Az alapvető probléma abban volt, hogy Gascogne hercegeként az angol király formálisan a francia király vazallusának számított. 1286-ban Eduárd hűségesküt tett a trónra lépő IV. Fülöpnek, azonban 1294-ben Fülöp elkobzottnak nyilvánította a hercegséget, mert Eduárd nem jelent meg színe előtt az angol, gaszkon és francia tengerészek konfliktusában (ennek során elfoglaltak néhány francia hajót és kifosztották La Rochelle városát).[85]

Kasztíliai Eleonóra 1290. november 28-án meghalt. A korszak hasonló házasságaitól eltérően, a házastársak szerették egymást. Eduárd, apjához hasonlóan, hűséges volt feleségéhez és nem tartott szeretőket, ami szokatlan volt az uralkodók körében. Felesége halála lesújtotta. A temetési menet éjszakai pihenőinél tizenkét ún. Eleonórakeresztet állíttatott fel.[86] A Franciaországgal kötött 1294-es béke értelmében Eduárd IV. Fülöp féltestvérét, Margitot vette volna feleségül másodszorra, de a háború újraéledése miatt az esküvőt elhalasztották.[87]

Eduárd a német királlyal, a flamand és gelrei grófokkal és Burgundiával kötött szövetséget a franciák ellen, de a skót és walesi gondok miatt csak 1297 augusztusában hagyta el Angliát, szövetségesei pedig akkorra már vereséget szenvedtek.[88] A németek nem is küldtek segítséget, így Eduárd végül békét kötött a franciákkal és 1299-ben sor került a 60 éves király és 20 éves Margit esküvőjére is. A francia kaland költségét történészek 400 ezer fontra becsülik.[89]}}

A skót örökösödési válság[szerkesztés]

Eduárd trónja a westminsteri apátságban. A skót koronázókövet az ülés alatti résben tartották (ma az edinburgh-i várban látható).

Az 1280-as években az angol-skót viszony jónak volt mondható.[90] Az angol királynak adandó hűségeskü nem okozott olyan gondot, mint Walesben; 1278-ban III. Sándor esküt tett Eduárdnak, bár csak az angliai birtokai után.[91] A problémák a skót trón megüresedése után jelentkeztek. 1281-ben és 1284-ben gyors egymásutánban meghalt Sándor két fia és a lánya, majd 1286-ban ő maga is elhunyt. A trón három éves unokájára, Margitra szállt.[92] A két ország a birghami szerződésben megegyezett, hogy Eduárd hasonló nevű, hat éves fia fogja feleségül venni Margitot és Skócia megőrzi függetlenségét.[93][94]

A Norvégiában nevelkedő Margit hét évesen 1290 őszén hajóval hazaindult, de megbetegedett és Orkney szigetén meghalt.[95][96] A skót trón megürült és hosszas belviszály vette kezdetét. Legalább tizennégy trónkövetelő jelentkezett, de a harc a két legerősebb jelölt, John Balliol és Robert de Brus között dőlt el.[97] A skót főurak Eduárdot kérték fel döntőbírául, bár nem egyedül kellett döntenie, egy 104-tagú tanács javasolta Skócia új királyát, amelynek 40 tagját Baliol, 40-et de Brus, 24-et pedig Eduárd választott ki a skót nemesség köréből.[98] Eduárd azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az új király tegyen neki hűbéresküt, a skót nemesség azonban húzódozott egy ilyen elkötelezettségtől. Végül abban egyeztek meg, hogy az új király megválasztásáig Eduárd kormányozhatja Skóciát.[99] A tanács hosszadalmas munkálkodás után végül, 1292. november 17-én John Balliolt jelölte meg győztesnek.[100]

Eduárd azonban Balliol megkoronázása után után is Skócia hűbérurának tartotta magát és beavatkozott a peres ügyekbe. Egy ízben magát a skót királyt is az angol parlament elé idézte, hogy válaszoljon a kérdésekre Fife grófja fiának ügyében. Balliol (már mint I. János) engedett a követelésnek,[101] de Eduárd ezután azt kívánta, hogy a skótok harcoljanak a seregében a franciák ellen vívott háborújában.[102] A skótok erre már fellázadtak; szövetséget kötöttek a franciákkal és sikertelen támadást intéztek Carlisle ellen.[103] Eduárd erre 1296-ban seregével bevonult Skóciába, vérfürdőt rendezve elfoglalta Berwicket és a dunbari csatában szétzúzta a skótok ellenállását.[104] A király elkobozta a skótok szent koronázási kövét és a westminsteri apátságba vitette, ahol trónja ülése alatt helyezték el. János királyt elfogatta és a londoni Towerba záratta, Skócia élére pedig angol kormányzót helyezett.[105]

Belső ügyek[szerkesztés]

Jogrendszer és közigazgatás[szerkesztés]

Eduárd groatja (négypennyse)
Eduárd hosszúkeresztes pennyje

Megkoronázása után Eduárd egyik első dolgának tekintette, hogy apja katasztrofális uralkodása után helyreállítsa a rendet és a királyi hatalom tekintélyét.[106] A kormányzat élén jelentős változtatásokat eszközölt, kinevezte kancellárrá bizalmasát, Robert Burnellt, lecserélte a legtöbb sheriffet a grófságokban és általános vizsgálatot indított a királyi hatóságok visszaéléseinek feltárására. Ennek során készültek az ún. hundredtekercsek (a "hundred" közigazgatási alapegység után), amelyeket egyes történészek a Domesday Book után a legátfogóbb angliai összeírásnak tartanak. A vizsgálattal egyúttal összeírták, milyen koronabirtokok és jogosultságok vesztek el III. Henrik uralkodása alatt.[107]

Az 1275-ben és 1285-ben kiadott westminsteri statútumokkal kodifikálták a meglévő angol törvényeket. Az 1278-ban kiadott gloucesteri statútummal megnyirbálta az arisztokrácia hatalmát és visszahozta azt a rendszert, amelyben a királyi bíráknak jogában állt vizsgálatot folytatni a bárók birtokain. Felülbírálták a privilégiumokat is, amelyeket csak akkor fogadtak el ha hiteles okleelekkel tudták igazolni eredetét. Ezek az intézkedések felzúdulást keltettek a főurak körében, akik arra hivatkoztak hogy az eddigi rendszer hosszas alkalmazása szokásjogot teremtett. 1290-ben végül kompromisszumra jutottak: az Oroszlánszívű Richárd 1189-es koronázása előtti privilégiumokat nem kellett bizonyítani.[108] A felülvizsgálat egyébként nem hozott sok hasznot, csak néhány privilégium szállt vissza a királyra.[109] Ennek ellenére Eduárd jelentős jogi győzelmet aratott: elfogadtatta, hogy minden privilégiumnak a korona a forrása.[110]

Eduárd elnökli a parlament ülését. Oldalán III. Sándor skót király és Llywelyn ap Gruffudd (hasonló esetre soha nem került sor). 16. századi ábrázolás

Pénzügyek és a zsidók kiűzése[szerkesztés]

A király állandó háborúskodása nagy terhet rótt a kincstárra.[111] Eduárdnak több lehetősége is nyílott további források előteremtésére: vámot és adót szedhetett, kölcsönt vehetett fel vagy egyszeri adót róhatott ki. 1275-ben az angol kereskedőkkel való tárgyalások után állandó adót vetettek ki a gyapjúra. 1303-ban a külföldi kereskedőkkel egyezett meg hasonlóképpen, bizonyos privilégiumokért cserébe.[112] A királyi vámokból befolyó jövedelmet az itáliai Luccából származó Riccardi bank kezelte (cserébe a walesi háborút finanszírozó kölcsöneikért). Amikor kitört a háború Franciaországgal, a francia király elkobozta a Riccardi vagyonát és a bankház csődbe jutott.[113] Ezután a firenzei Frescobaldik hiteleztek az angol koronának.[114]

A korona másik jövedelemforrása a zsidók adóztatása volt, akik közvetlenül a király fennhatósága alá tartoztak és kedve szerint róhatott ki rájuk terheket.[115] 1280-ra kizsákmányolásuk olyan szintre jutott, hogy több pénzt nem lehetett kipréselni belőlük, a politikai alkukban azonban még felhasználhatóak voltak.[116] Uzsorakamatra kiadott kölcsöneik miatt igen népszerűtlenek voltak. Eduárd 1275-ben kiadott zsidótörvényében megtiltotta az uzsorát és igyekezett más foglalkozások felé terelni a zsidókat.[117] 1279-ben a király keményen fellépett a pénzérmék illegális körülnyírása ellen: valamennyi zsidó háztartás fejét letartóztatták és közülük 300-at kivégeztek.[118] A következő évben elrendelte, hogy minden zsidónak prédikációkat kell hallgatnia, ahol a megkeresztelkedésekre buzdították őket, bár ezeknek kevés foganatja volt.[119] 1290-ben aztán valamennyi zsidót száműzte Angliából.[120] A kitiltással Eduárd jelentős egyszeri jövedelemre tett szert a vagyonok elkobzása és a hitelek eltörlése révén; de a parlamenttel is külön adót szavaztatott meg a száműzésre hivatkozva.[121] Hasonló kitiltásokra másutt is sor került, pl. II. Fülöp francia király személyes birtokairól 1182-ben, IX. Lajos pedig az 1240-es évek végén űzte el őket; I. János breton herceg pedig 1239-ben cselekedett hasonlóan. Az angol tilalmat csak 1656-ban oldották fel.[122]

Eduárd viszonylag rendszeresen összehívta a parlamentet országlása alatt.[123] 1295-ben fontos újítást vezetett be: a világi és egyházi főurakon kívül a grófságok és kerületek képviselőit is meghívták. Nem csak egyetértési joguk volt, mint korábban, hanem teljes felszólalási jogkörrel (plena potestas) képviselhették közösségüket. A király így nagyobb támogatottsággal vethette ki különadóit. III. Henrik hosszú és polgárháboróktól sújtott uralkodása alatt négyszer élt ezzel a lehetőséggel, míg Eduárd összesen kilencszer.[124]

Kései évei (1297–1307)[szerkesztés]

Belső ellenállás[szerkesztés]

Az 1290-es évek állandó háborúskodásai nagy anyagi terheket róttak Eduárd alattvalóira. A király 1294-ig háromszor vetett ki különadót, aztán a következő három évben még négyszer, több mint 200 ezer fontot préselve ki belőlük ezáltal.[125] Ehhez adódott még az élelmiszer, a gyapjú és bőráruk rekvirálása és a gyapjúra kivetett népszerűtlen extra adó, a maltolt.[126] A túladóztatás egyre okozódó elégedetlenséget szült. Az ellenállást azonban nem a nemesség vagy a köznép, hanem az egyház kezdte. 1294-ben Eduárd az egyházi személyek teljes évi jövedelmének felét követelte hozzájárulásként. A nem fizetőket a király törvényen kívüliséggel fenyegette meg, így végül a többség odaadta a jövedelmét. Az angliai egyház feje, Robert Winchelsey canterburyi érsek ekkor Itáliában tartózkodott az elhúzódó pápaválasztáson[127]}} és amikor 1295 januárjában hazatért, már kész helyzet elé volt állítva. A király novemberben újabb különadót vetett ki az egyházra, azonban Winchelsey a frissen kiadott pápai bullára (a Clericis laicos-ra) hivatkozott, amely a pápa hozzájárulása nélkül megtiltotta, hogy egyházfiak adót fizessenek a világi hatalmaknak.[128] Eduárd megint törvényen kívülre helyezéssel fenyegette meg a papokat. Az érsek végül nem mert maga dönteni a kérdésben, minden pap saját lelkiismeretére bízta, hogy a pápának vagy a királynak engedelmeskedik.[129] Az év végén a pápa úk bullát addot ki (Etsi de statu), amely végszükség esetén engedélyezte az adózást.[130]

Eduárd hálószobájának rekonstrukciója a londoni Towerban
I. Eduárd és a trónörökös, a leendő II. Eduárd

A világi urak ellenállása később bontakozott ki. Az 1294 februárjában Salisburyben tartott parlamenten Roger Bigod norfolki gróf és a király marsallja, tiltakozott a külföldi hadakozás ellen. Arra hivatkozott, hogy a vazallusok hadállítási kötelezettsége csak a király kísérére vonatkozik, vagyis ha Eduárd Normadiába vonul, akkor nem küldheti hűbéreseit Gascogne-ba.[131] A krónika szerint Eduárd a tiltakozásra azt mondta: "Istenemre gróf úr, vagy menni vagy lógni fog", mire Bigod így válaszolt "Ugyanarra esküdve, ó király, nem fogok sem menni sem lógni".[132] Júliusban Bigod és and Humphrey de Bohun herefordi gróf és királyi hadparancsnok (constable) tiltakozó feliratot szerkesztett, amelyben összeírták a főleg a túladóztatásra vonatkozó panaszaikat.[133] Eduárd nem zavartatta magát, újabb különadót vetett ki, nyilván az ellenállás megtörésének céljával, mert csak a főurak egy kis csoportjának beleegyezését követelte, nem a parlament képviselőiét.[134] Míg Eduárd Winchelsea-ben gyűjtötte össze a flandriai expedíció erőit, Bigod és Bohun a kincstárnokhoz fordulva megakadályozta az adó beszedését. A király egy kisebb csapattal így is tengerre szállt és az ország a polgárháború szélére sodródott.[135][136] A feszültséget a skótoktól Stirling Bridge-nél elszenvedett megalázó vereség oldotta fel, amely közös feladatban egyesítette a bárókat és a királyt.[137] Eduárd kiadta a Magna Cartát ismét megerősítő oklevelét, valamint a királyi erdők használatát szabályozó új törvényt (Hódító Vilmos óta először ismét engedélyezte az erdők hasznosítását - kivéve a szarvasvadászatot - a szabadok számára), a nemesség pedig csatlakozott skóciai hadjáratához.[138]

A skót hadjárat után ismét jelentkeztek a korábbi gondok, mert Eduárd vonakodott betartani korábbi ígéreteit, különösen a királyi erdőkre vonatkozóakat. Az 1301-es parlament nyomására a király megígérte az erdők felmérését, de 1305-ben szerzett egy pápai bullát, amely felmentette őt a kötelezettsége alól.[139] Közben sikerült kiegyeznie az ellenállás vezetőivel, a gyermektelen Bigod jelentős összegért cserébe őt tette meg örökösének, Bohun pedig még 1298-ban meghalt.[140] V. Kelemen pápa 1305-ös megválasztása után bosszút állt Robert Winchelseyn is: Kelemen gaszkon volt, aki a királyt pártolta és kérésére elmozdította pozíciójából a canterburyi érseket.[141]

A skót függetlenségi háború[szerkesztés]

A skót lázadás 1296-os legyűrése után Eduárd lezártnak tekintette az ügyet, de rövidesen újabb felkelés indult William Wallace vezetésével. 1297. szeptember 11-én a Stirling Bridge-i csatában egy jóval kisebb skót sereg megfutamította John de Warenne, surreyi gróf vezette angol erőket.[142] A vereség megdöbbentette az angol közvéleményt, de azonnal megkezdődött egy megtorló hadjárat szervezése. Amint Eduárd hazaért Flandriából, északra indult és 1298. július 22-én a falkirki csatában szétverte Wallace csapatait.[143] A király azonban nem tudta kihasználni előnyét és a következő évben a skótok visszafoglalták Stirling várát.[144] 1300-ban és 1301-ben újabb hadjáratokat vezetett Skóciába és bevette Caerlaverock várát, a skótok azonban most már kerülték a nyílt csatát és inkább pusztító betöréseket intéztek az angol földekre.[145]

A skótok VIII. Bonifác pápát kérték fel hűbéruruknak, de amikor a pápa 1301-ban levelet írt ezügyben az angol királynak, hatázott elutasításban részesült. 1303-ban Eduárd békét kötött a franciákkal, ezáltal megfosztotta a skótokat a külföldi támogatástól.[146] A skót nemesség lassanként meghódolt Eduárdnak, köztük Robert de Brus unokája, Robert Bruce is. 1304-ben az angolok ismét elfoglalták a stirlingi várat.[147] 1305-ben aztán Sir John de Menteith elárulta Wallace-t és átadta őt az angoloknak, akik Londonban nyilvánosan kivégezték a felkelők vezérét.[148] Skócia nagy része így déli uralom alá került és angolok, vagy Eduárdhoz hű skótok kormányozták.[149]

1306-ban a helyzet újabb fordulatot vett. Robert Bruce meggyilkoltatta riválisát, John Comynt és néhány héttel később, március 25-én megkoronáztatta magát.[150] Bruce fegyvert fogott az ország függetlenségének visszaállítására és támadása meglepetésként érte az angolokat.[151] Eduárd beteg volt, így maga nem utazhatott északra. Főseregüket a trónörökös vezette, akit Aymer de Valence pembroke-i gróf és Henry de Percy segített.[152] Az angolok kezdetben sikeresen nyomultak előre: jűnius 19-én a methveni csatában Aymer de Valence megfutamította Bruce-t és visszafogalaták a felkelőktől az elveszített területeket.[153]

Eduard kegyetlenül elbánt Bruce rokonaival és támogatóival. Az újdonsült skót király nővérét, Maryt egy ketrecben kilógatta Roxburgh várának faláról és négy évig ott tartotta. Isabella MacDuff buchani grófnő, aki a koronázást végezte, hasonló sorsra jutott Berwick várában. Bruce öccsét, Neil-t kizsigereléssel és felnégyeléssel végeztette ki.[154][155] Brutális eljárásával azonban éppen ellenkező hatást ért el a vártnál, a skótok egyre inkább Bruce pártjára álltak.[156]

Halála[szerkesztés]

1774-es rajz I. Eduárd felnyitott sírjáról
19. századi emlékmű Eduárd halálának színhelyén

1307 februárjában a bujkáló Bruce ismét előkerült és csapatokat gyűjtött. Májusban a Loudon Hill-i csatában legyőzte Aymer de Valence-t.[157] A valamennyire javuló állapotú Eduárd maga indult északra, az úton azonban vérhast kapott. Július 6-án a skót határtól délre Burgh by Sands-nél letáborozott. Másnap reggel szolgái felemelték, hogy megetessék, de a karjaikban meghalt.[158]

Különböző töörténetek keringenek Eduárd utolsó kívánságáról. Az egyik hagyomány szerint azt kérte, hogy szívét egy hadsereg vigye el a Szentföldre és harcoljanak a pogányok ellen. Egy kétesebb történet szerint az volt a kívánsága, hogy csontjait mindig vigyék el a skótok ellen hadjáratokra. A leghihetőbb változat szerint maga köré gyűjtötte Henry de Lacy, Guy de Beauchamp, Aymer de Valence és Robert de Clifford grófokat és bárókat és megbízta őket, hogy segítség a fiát, Eduárdot; különösen pedig akadályozzák meg, hogy kegyence, Piers Gaveston visszatérjen az országba.[159] Ez a kívánsága nem teljesült, Gaveston a király halála után szinte azonnal hazatért.[160] Az új uralkodó, II. Eduárd augusztusig Skóciában maradt, majd félbehagyta a hadjáratot és visszavonult délre. 1308. február 25-én megkoronázták.[161]

I. Eduárd testét is délre vitták, a walthami apátságban ravatalozták fel, majd október 27-én temették el a westminsteri apátságban.[162] A temetés menetéről alig vannak információink, de azt tudjuk, hogy 473 fontba került.[162] Edward szarkofágja purbecki márványból készült szokatlanul egyszerű stílusban, még a megszokott faragott képmás is hiányzik róla; feltehetően üres volt a kincstár a skót háború miatt.[163] A Londoni Régészek Társasága 1774-ben felnyitotta a koporsót és megállapította, hogy a király teste jól megőrződött az eltelt 467 év alatt és megmérték Eduárd magasságát is.[164] A koporsó oldalán latin felirat maradványai láthatóak: Edwardus Primus Scottorum Malleus hic est, 1308. Pactum Serva ("Itt fekszik I. Eduárd, a skótok pörölye, 1308. Tartsd meg az esküt"). Utóbbi kifejezés arra utal, hogy a király megesküdött, hogy megbosszulja Robert Bruce árulását.[165] Ennek alapján I. Eduárdnak a történészek a "Skótok pörölye" melléknevet adták, amelyet először csak a 16. században használt John Feckenham.[166]

Családja[szerkesztés]

Eduárd kétszer házasodott:

Első házassága[szerkesztés]

Első feleségétől, Kasztíliai Eleonórától legalább tizennégy, de lehet hogy tizenhat gyermeke született. Közülük öt lány érte meg a felnőttkort, fiai közül viszont csak egy, II. Eduárd élte túl apját. A király sokat aggódott, hogy fia nem lesz képes megfelelően vezetni az országot és kegyencét, Piers Gavestont száműzte Angliából. Első házasságából származó fiai:

  • János (1266. július 13. – 1271. augusztus 3.)
  • Henrik (1268. május 6. – 1274. október 14.)
  • Alfonz (1273. november 24. - 1284. augusztus 19.)
  • ismeretlen nevű fiú (1280/81 – 1280/81) létére csak kevés bizonyíték utal
  • Eduárd (1284. április 25. – 1327. szeptember 21.) Anglia királya. Franciaországi Izabellát vette feleségül, akitől négy gyereke született

Első házasságából született lányai:

  • ismeretlen nevű lány (1255 május – 1255. május 29.) koraszülött, hamarosan meghalt
  • Katalin (1264. június 17. előtt – 1264. szeptember 5.)
  • Johanna (1265 – 1265. szeptember 7.)
  • Eleonóra (1268. június 18. – 1298. augusztus 19.) feleségül ment III. Henrikhez, Bar grófjához, két gyerekük született
  • Julianna (1271 május után – 1271. szeptember 5.) a szentföldi Akkóban született, ott is halt meg
  • Akkói Johanna (1272 – 1307. április 23.) feleségül ment Gilbert de Clare hertfordi grófhoz (négy gyermek), majd megözvegyülése után Ralph de Monthermer báróhoz (három vagy négy gyermek)
  • Margit (1275. március 15. – 1333. március 11. után) feleségül ment II. János brabanti herceghez, egy fiuk született
  • Berengária (1276 május – 1277/1278)
  • ismeretlen nevű lány (1277 december – 1278 január)
  • Mária (1279. március 11/12. – 1332. május 29.) Amesbury kolostorának apátnője
  • Erzsébet (1282. augusztus 7. – 1316. május 5.) feleségül ment I. János hollandi grófhoz (gyerekük nem született), majd annak halála után Humphrey de Bohun herefordi grófhoz (tíz gyermek)

Második házassága[szerkesztés]

Francaiországi Margittól Eduárdnak két fia (mindkettő megérte a felnőrrkort) és egy, gyermekként meghalt lánya született.

  • Tamás (1300. június 1. – 1338. augusztus 4.) Norfolk grófja
  • Edmund (1301. augusztus 1. – 1330. március 19.) Kent grófja
  • Eleonóra (1306. május 6. – 1310)

Családfa[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Morris 2009, p. 2
  2. ^ a b Carpenter, David (2007). „King Henry III and Saint Edward the Confessor: the origins of the cult”. English Historical Review cxxii (498), 865–91. o. DOI:10.1093/ehr/cem214.  
  3. ^ a b Prestwich 1997, p. 6
  4. Prestwich 1997, pp. 46, 69
  5. Prestwich 1997, pp. 5–6
  6. ^ a b Prestwich 2007, p. 177
  7. Morris 2009, pp. 14–18
  8. Morris 2009, p. 20
  9. Prestwich 1997, p. 10
  10. Prestwich 1997, pp. 7–8
  11. Prestwich 1997, pp. 11–14
  12. Prestwich 2007, p. 96
  13. Morris 2009, p. 7
  14. Prestwich 1997, p. 23
  15. Prestwich 1997, pp. 15–16
  16. Carpenter 1985
  17. Prestwich 1997, pp. 32–33
  18. Morris 2009, pp. 44–45
  19. Prestwich 1997, p. 34
  20. Powicke 1962, pp. 171–172
  21. Maddicott 1994, p. 225
  22. Powicke 1962, pp. 178
  23. Prestwich 1997, p. 41
  24. Prestwich 2007, p. 113
  25. Prestwich 1997, pp. 42–43
  26. Sadler 2008, pp. 55–69
  27. Maddicott 1983, pp. 592–599
  28. Prestwich 1997, pp. 47–48
  29. Prestwich 1997, pp. 48–49
  30. Prestwich 1997, pp. 49–50
  31. Powicke 1962, pp. 201–202
  32. Sadler 2008, pp. 105–109
  33. Prestwich 1997, p. 55
  34. Prestwich 2007, p. 117
  35. Prestwich 2007, p. 121
  36. Prestwich 1997, p. 63
  37. Morris 2009, pp. 83, 90–92
  38. ^ a b Prestwich 1997, p. 71
  39. Maddicott 1989, pp. 107–110
  40. Riley-Smith 2005, p. 210
  41. Riley-Smith 2005, p. 211
  42. Prestwich 1997, p. 75
  43. Prestwich 1997, p. 76
  44. Morris 2009, pp. 97–98
  45. Prestwich 1997, p. 77
  46. Morris 2009, p. 101
  47. Prestwich 1997, pp. 78, 82
  48. Prestwich 1997, p. 82
  49. Morris 2009, p. 104
  50. Carpenter 2004, p. 466
  51. Powicke 1962, p. 226
  52. Prestwich 1997, p. 552
  53. Prestwich 1997, p. 24
  54. Prestwich 1997, p. 559
  55. Prestwich 2003, pp. 37–38
  56. Prestwich 2003, pp. 33–34
  57. Prestwich 1997, pp. 112–113
  58. Raban 2000, p. 140; Prestwich 2003, p. 34
  59. Morris 2009, p. 192; Prestwich 1997, pp. 120–121
  60. Prestwich 1997, pp. 120–121; Loomis 1953, pp. 125–127
  61. Morris 2009, pp. 164–166; Prestwich 1997, pp. 121–122
  62. Carpenter 2004, p. 386
  63. Morris 2009, p. 132
  64. Prestwich 1997, p. 175
  65. Davies 2000, p. 327
  66. Powicke 1962, p. 409
  67. ^ a b Prestwich 2007, p. 151
  68. Powicke 1962, p. 413
  69. Davies, Rees. Welsh Society and Nationhood. Cardiff: University of Wales Press, 51–69. o. (1984). ISBN 0-7083-0890-2 
  70. Prestwich 1997, p. 188
  71. Morris 2009, p. 180
  72. Prestwich 1997, pp. 191–192
  73. Carpenter 2004, p. 510
  74. Carpenter 2004, p. 511
  75. Davies 2000, p. 368
  76. Lilley 2010, pp. 104–106
  77. Coldstream 2010, pp. 39–40
  78. Prestwich 1997, p. 160; Brears 2010, p. 86
  79. Phillips 2011, pp. 85–87
  80. Prestwich 1997, pp. 326–328
  81. Powicke 1962, pp. 252–253
  82. Prestwich 1997, pp. 323–325
  83. Prestwich 1997, p. 329
  84. Morris 2009, pp. 204–217
  85. Morris 2009, pp. 265–270
  86. Morris 2009, pp. 230–231
  87. Prestwich 1997, pp. 395–396
  88. Prestwich 1997, p. 392
  89. Prestwich 1972, p. 172
  90. Carpenter 2004, p. 518
  91. Prestwich 1997, p. 357
  92. Barrow 1965, pp. 3–4
  93. Prestwich 1997, p. 361
  94. Morris 2009, p. 235
  95. Barrow 1965, p. 42
  96. Morris 2009, p. 237
  97. Prestwich 2007, p. 231
  98. Powicke 1962, p. 601
  99. Prestwich 1997, p. 365
  100. Prestwich 1997, pp. 358, 367
  101. Prestwich 1997, p. 371
  102. Barrow 1965, pp. 86–8
  103. Barrow 1965, pp. 88–91, 99
  104. Prestwich 1997, pp. 471–473
  105. Prestwich 1997, pp. 473–474
  106. Morris 2009, pp. 116–117
  107. Morris 2009, p. 115
  108. Powicke 1962, pp. 378–379
  109. Sutherland 1963, p. 188
  110. Sutherland 1963, p. 149
  111. Harriss 1975, p. 49
  112. Brown 1989, pp. 65–66
  113. Brown 1989, pp. 80–81
  114. Prestwich 1997, p. 403
  115. Prestwich 1997, p. 344
  116. Prestwich 1997, pp. 344–345
  117. Powicke 1962, p. 322
  118. Morris 2009, pp. 170–171
  119. Morris 2009, p. 226
  120. Morris 2009, pp. 226–228
  121. Prestwich 1997, p. 345; Powicke 1962, p. 513
  122. Prestwich 1997, p. 346
  123. Powicke 1962, p. 342
  124. Brown 1989, p. 71
  125. Prestwich 1972, p. 179
  126. Harriss 1975, p. 57
  127. Powicke 1962, p. 671
  128. Powicke 1962, p. 674
  129. Prestwich 1997, p. 417
  130. Prestwich 1997, p. 430
  131. Prestwich 1972, p. 251
  132. szerk.: Harry Rothwell: The chronicle of Walter of Guisborough. London: Camden Society, 289–90. o. (1957) 
  133. Harriss 1975, p. 61.
  134. Prestwich 1997, p. 422
  135. Prestwich 1997, p. 425
  136. Powicke 1962, p. 683
  137. Prestwich 1997, p. 427
  138. Prestwich 2007, p. 170
  139. Prestwich 1997, pp. 525–526, 547–548
  140. Prestwich 1997, pp. 537–538
  141. Prestwich 2007, p. 175
  142. Barrow 1965, pp. 123–126
  143. Prestwich 1997, p. 479
  144. Watson 1998, pp. 92–93
  145. Prestwich 2007, p. 233
  146. Prestwich 2007, p. 497
  147. Powicke 1962, pp. 709–711
  148. Watson 1998, p. 211
  149. Powicke 1962, pp. 711–713
  150. Barrow 1965, pp. 206–207, 212–213
  151. Prestwich 2007, p. 506
  152. Prestwich 1997, pp. 506–507
  153. Prestwich 1997, pp. 507–508
  154. Education Scotland, "Elizabeth de Burgh and Marjorie Bruce" Archived 11 July 2015 at the Wayback Machine., Education Scotland (a Scottish government agency, "the national body in Scotland for supporting quality and improvement in learning and teaching"). Retrieved July 11, 2015.
  155. David Cornell, "Bannockburn: The Triumph of Robert the Bruce", Yale University Press,, 2009. Retrieved July 11, 2015.
  156. Prestwich 2007, p. 239
  157. Barrow 1965, p. 244
  158. Prestwich 1997, pp. 556–557
  159. Prestwich 1997, p. 557
  160. Morris 2009, p. 377
  161. Prestwich 2007, p. 179
  162. ^ a b Duffy 2003, p. 96
  163. Duffy 2003, pp. 96–98
  164. Prestwich 1997, pp. 566–567
  165. Morris 2009, p. 378; Duffy 2003, p. 97
  166. Prestwich 1997, p. 566; Duffy 2003, p. 97

Irodalom[szerkesztés]

  • Barrow, G. W. S.. Robert Bruce and the Community of the Realm of Scotland. London, UK: Eyre and Spottiswoode (1965). OCLC 655056131 
  • Brears, Peter. Food Supply and Preparation at the Edwardian Castles, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 85–98. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0 
  • Brown, A.L.. The Governance of Late Medieval England 1272–1461. London, UK: Edward Arnold (1989). ISBN 0-8047-1730-3 
  • Burt, Caroline. Edward I and the Governance of England, 1272–1307. Cambridge, UK: Cambridge University Press (2013). ISBN 9780521889995 
  • Carpenter, David (1985). „The Lord Edward's oath to aid and counsel Simon de Montfort, 15 October 1259”. Bulletin of the Institute of Historical Research 58, 226–37. o. DOI:10.1111/j.1468-2281.1985.tb01170.x.  
  • Carpenter, David. The Struggle for Mastery: Britain, 1066–1284. London, UK: Penguin Books (2004). ISBN 9780140148244 
  • Cathcart King, David James. The Castle in England and Wales: An Interpretative History. London, UK: Croom Helm (1988). ISBN 0-918400-08-2 
  • Cazel, Fred A. (1991). „Edward I, by Michael Prestwich”. Speculum 66, 225–227. o. DOI:10.2307/2864011.  
  • Coldstream, Nicola. James of St George, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxford, UK: Oxbow Books, 37–45. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0 
  • Davies, R. R.. The Age of Conquest: Wales, 1063–1415. Oxford, UK: Oxford University Press (2000). ISBN 0-19-820878-2 
  • Denton, J. H. (1989). „Edward I by Michael Prestwich”. The English Historical Review 104, 981–984. o.  
  • Duffy, Mark. Royal Tombs of Medieval England. Stroud, UK: Tempus (2003). ISBN 978-0-7524-2579-5 
  • Friar, Stephen. The Sutton Companion to Castles. Stroud, UK: Sutton Publishing (2003). ISBN 978-0-7509-3994-2 
  • Handbook of British Chronology, 3rd, Cambridge: Cambridge University Press (1986. június 16.). ISBN 978-0521563505 
  • Haines, Roy Martin. King Edward II: His Life, his Reign and its Aftermath, 1284–1330. Montreal, Canada and Kingston, Canada: McGill-Queen's University Press (2003). ISBN 978-0-7735-3157-4 
  • Harriss, G.L.. King, Parliament and Public Finance in Medieval England to 1369. Oxford: Oxford University Press (1975). ISBN 0-19-822435-4 
  • Lilley, Keith D.. The Landscapes of Edward's New Towns: Their Planning and Design, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 99–113. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0 
  • Lloyd, Simon (1986). „Gilbert de Clare, Richard of Cornwall and the Lord Edward's Crusade”. Nottingham Medieval Studies 30, 46-66. o.  
  • Loomis, Roger Sherman (1953). „Edward I, Arthurian Enthusiast”. Speculum 28, 114–127. o. DOI:10.2307/2847184.  
  • Maddicott, John (1983). „The Mise of Lewes, 1264”. English Historical Review 98, 588–603. o. DOI:10.1093/ehr/xcviii.ccclxxxviii.588.  
  • Maddicott, John.szerk.: P. R. Coss: The Crusade Taxation of 1268–70 and the Development of Parliament, Thirteenth Century England. Woodbridge, UK: Boydell Press, 93–117. o. (1989). ISBN 0-85115-513-8 
  • Maddicott, John. Simon de Montfort. Cambridge, UK: Cambridge University Press (1994). ISBN 0-521-37493-6 
  • McFarlane, K. B.. The Nobility of Later Medieval England. London, UK: Hambledon (1981). ISBN 0-9506882-5-8 
  • Morris, Marc. A Great and Terrible King: Edward I and the Forging of Britain. London, UK: Windmill Books (2009). ISBN 978-0-09-948175-1 
  • Phillips, Seymour. Edward II. New Haven, US and London, UK: Yale University Press (2011). ISBN 978-0-300-17802-9 
  • Plucknett, Theodore Frank Thomas. Legislation of Edward I. Oxford, UK: The Clarendon Press (1949). OCLC 983476 
  • Powicke, F. M.. King Henry III and the Lord Edward: The Community of the Realm in the Thirteenth Century. Oxford, UK: Clarendon Press (1947). OCLC 1044503 
  • Powicke, F. M.. The Thirteenth Century, 1216–1307, 2nd, Oxford, UK: Clarendon Press (1962). OCLC 3693188 
  • Prestwich, Michael. War, Politics and Finance under Edward I. London, UK: Faber and Faber (1972). ISBN 0-571-09042-7 
  • Prestwich, Michael. Edward I, Yale, New Haven, US: Yale University Press (1997). ISBN 0-300-07209-0 
  • Prestwich, Michael. The Three Edwards: War and State in England, 1272–1377, 2nd, London, UK: Routledge (2003). ISBN 9780415303095 
  • Prestwich, Michael. Plantagenet England: 1225–1360, new, Oxford: Oxford University Press (2007). ISBN 0-19-822844-9 
  • Prestwich, Michael. Edward I and Wales, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 1–8. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0 
  • Raban, Sandra. England Under Edward I and Edward II, 1259–1327. Oxford, UK: Blackwell (2000). ISBN 9780631223207 
  • Riley-Smith, Jonathan. The Crusades: A History. London: Continuum (2005). ISBN 0-8264-7269-9 
  • Sadler, John. The Second Barons' War: Simon de Montfort and the Battles of Lewes and Evesham. Barnsley, UK: Pen and Sword Military (2008). ISBN 1-84415-831-4 
  • Spencer, Andrew. Nobility and Kingship in Medieval England: The Earls and Edward I, 1272–1307. Cambridge, UK: Cambridge University Press (2014). ISBN 9781107026759 
  • Stubbs, William. The Constitutional History of England. Oxford, UK: Clarendon (1880) 
  • Sutherland, Donald. Quo Warranto Proceedings in the Reign of Edward I, 1278–1294. Oxford, UK: Clarendon Press (1963). OCLC 408401 
  • Templeman, G. (1950). „Edward I and the Historians”. Cambridge Historical Journal 10, 16–35. o.  
  • Tout, Thomas Frederick. Chapters in the Administrative History of Mediaeval England: The Wardrobe, the Chamber and the Small Seals. Manchester, UK: Manchester University Press (1920). OCLC 832154714 
  • Watson, Fiona J.. Under the Hammer: Edward I and the Throne of Scotland, 1286–1307. East Linton: Tuckwell Press (1998). ISBN 1-86232-031-4 
  • Wheatley, Abigail. Caernarfon Castle and its Mythology, The Impact of Edwardian Castles in Wales. Oxbow Books, 129–139. o. (2010). ISBN 978-1-84217-380-0 

Ez a szócikk részben vagy egészben az Edward I of England című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Előző uralkodó:
III. Henrik
Anglia királya
12721307
Az angol királyi címer
Következő uralkodó:
II. Eduárd