Abbászidák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Abbászidák
7501258
Abbászidák zászlaja
Abbászidák zászlaja
Abbasid Caliphate he.svg
Általános adatok
Fővárosa
Vallás Szunnita iszlám
Kormányzat
Államforma Kalifátus
Dinasztia Abbászida
Elődállam
Utódállam
 Omajjádok
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Abbászidák témájú médiaállományokat.
Arab
بنو عباس
Tudományos átirat
Banū ʿAbbās
Fordítás
ʿAbbās-törzs
Arab
عباسيون
Tudományos átirat
ʿAbbāsiyyūn
Fordítás
Abbászidák

Az Abbászidák (Abbász-törzs) a mekkai Kurajs törzs egyik klánját alkották, amely közeli rokonságban állt Mohamed prófétával – alapítója, a névadó al-Abbász éppúgy Abd al-Muttalib fia volt, mint Mohamed apja, Abdalláh. Politikailag sokáig nem képviseltek súlyt, majd a 8. században szervezkedni kezdtek az Omajjádok ellen, és végül ők álltak annak a mozgalomnak az élére, mely 750-ben végleg megdöntötte az első kalifadinasztia hatalmát. A hatalmi centrumot Szíriából Irakba áthelyező új dinasztia kezdettől fogva számos vallási és szociális jellegű belső zavargással kellett, hogy szembenézzen, ami azt eredményezte, hogy hatalma a 9. század közepén hanyatlásnak indult. Addig azonban asz-Szaffáh (749/750754) utódai félelmetes erővel rendelkeztek. A legismertebb Abbászida, az Ezeregyéjszaka meséiben is helyet kapó Hárún ar-Rasíd (786809) még adófizetésre kényszerítette a Bizánci Birodalmat és még Nagy Károly frank császárral is szívélyes diplomáciai kapcsolatban állt.

A válság nyitánya ar-Rasíd fiainak polgárháborúja volt, melyet különféle hadúri emírdinasztiák felemelkedése követett. Ezek ellensúlyozására a kalifátus rabszolgaseregek (ld. gilmán) felállításával kísérletezett, ami katasztrofális hatással volt az események kimenetelére: a zömmel törökökből álló haderő elsődleges politikacsinálóvá lépett elő a század második felében. Ekkor még kemény harcok árán úgy-ahogy sikerült megállítani a hadurak önállósodását, de 905 után ismét rohamos hanyatlás indult meg: 936-ban a kalifa maga kérte egy környékbeli sejk, Ibn ar-Ráik védelmét, 945-ben pedig végleg az egyik katonadinasztia, az iráni Buvajhidák felügyelete alá került a kalifátus. Szerepe pusztán az egyes részfejedelmek hatalmának legalizálása volt, hiszen a hatalom alapja elméletileg a kalifa által kiadott kinevezés volt.

Az 1258-as mongol hódításig a bagdadi kalifák csupán névlegesen uralkodtak. Ezt követően az egyiptomi mamelukok vették őket magukhoz, és egészen 1517-ig itt gyakorolták névleges hatalmukat minden politikai súly nélkül. Amikor III. al-Mutavakkiltól a hódító I. Szelim, az Oszmán Birodalom szultánja 1517-ben megszerezte maga és utódai számára a tisztséget, ennek már semmiféle politikai jelentősége nem volt.

Eredetük[szerkesztés]

Bár al-Abbász Mohamed nagybátyja volt, az abbászidák szorosan véve nem tartoztak a szűk családhoz, az ún. ahl al-bajthoz (ezt elsősorban az alidák, Ali ibn Abí Tálib és Fátima az-Zahrá utódai hangsúlyozták), és nem is játszottak komolyabb szerepet az arab és iszlám világ történetében egészen a 9. századig. Maga al-Abbász a szahába, a prófétai társak közé tartozott. Két fiát, Fadlot és Abdalláhot szintén a társak közé számítják, ő maga kiváló vallástudós és hagyományozó volt; az I. fitna során unokatestvére, Ali pártját fogta.

Abdalláh utódai áttelepültek Palesztina területére, és a tudósítások szerint II. Jazíd (720724) kalifátusa alatt kezdték meg agitációjukat az Omajjádok ellen. Ostorozták az uralkodó körök vallástalanságát és korrupcióját, illetve az iszlám egységét hirdetve elítélték azok maválívaliszlámra áttért, mégis másodrangú alattvalóként (mavla = kliens) kezelt alattvalókkal – szembeni bánásmódját. Hisám kalifa idejére elsősorban Hurászánban folytatott, Kúfa hagyományosan Omajjád-ellenes városából irányított agitációjuk mind látványosabbá vált, ezért a központi hatalom több hívükkel és családjukkal szemben is megtorlást alkalmazott.

Történetük[szerkesztés]

Az abbászida forradalom[szerkesztés]

Szervezkedésüket megkönnyítette, hogy Muhammad ibn al-Hanafijja fia, Abú Hásim halála után Abdalláh ibn al-Abbász unokáját, Muhammad ibn Alit ismerték el utódjának a hajdani Muhtár-féle – egyébként síita – mozgalom hívei. Ez a központi mag Hurászánt választotta szervezkedésének helyszínéül, mely az alidák törekvéseitől mindeddig mentes maradt – azaz a népességnek nem volt kifogása az abbászidákkal, mint „családhoz nem tartozókkal” szemben –, jelentős számú maválí élt itt, és a népes arab katonaságot törzsi ellentétek (ld. kalbiták és kajsziták) osztották meg. Ráadásul ez a távoli, belső és külső harcokkal terhelt vidék viszonylag rejtve volt a központi hatalomtól is. Az abbászidák követelései, valamint a tény, hogy elutasították a próféta családjának természetfelettiségét, azaz elhatárolódtak a túlzó síitáktól, a térség számos muszlimja számára nagyon rokonszenves volt. Emellett igyekeztek a síitákat is megnyerni ügyüknek, akik bizonyos Muhammad ibn Abdalláhot, a „tiszta lelket” (an-Nafsz az-Zakiyya), Ali al-Haszan nevű fiának dédunokáját tervezték trónra juttatni.

A mozgalom vezetésében kulcsszerepet játszott a kúfai vezető, Abú Szaláma, de még inkább a karizmatikus, később is rengeteg saját hívet maga mögött tudó mervi perzsa, Abú Muszlim. Abú Muszlim vezetésével 747-ben bontottak fekete zászlót az abbászidák – vezetőjük ekkor Ibráhím, Muhammad ibn Ali fia – hívei. II. Marván, aki a családja, illetve síita és háridzsita lázadók ellenében egyaránt kénytelen volt helytállni, Naszr ibn Szajjár hurászáni helytartó 748-as halálát követően kénytelen volt azzal szembesülni, hogy Irán elveszett számára, és az abbászidák betörtek Irakba. Hiába fogták el és ölték meg Ibráhímot a börtönben, fivérét, Abú l-Abbászt kalifává kiáltották ki Kúfában. 750 januárjában a Nagy-Záb menti csatában Marván kimerült és demoralizált hadseregét szétverték az abbászidák. Marván Egyiptomba menekült, ahol a nyáron megtalálták és meggyilkolták. Abú l-Abbász nem bízta a véletlenre helyzete biztosítását, ezért egy békülési lakoma során legyilkoltatta az összes Omajjádot, és a kegyes II. Omár valamint a nagy hódító I. Muávija kivételével elődjeik maradványait is kihantolták. Csak egy tudott megmenekülni, Hisám unokája, Abd ar-Rahmán, aki 756-ban önálló emírséget szakított el a maga számára az Ibériai-félszigeten.

A berendezkedés[szerkesztés]

Abú l-Abbász az Omajjádok legyilkolásáért érdemelte ki az asz-Szaffáh (a mészáros) melléknevet. Később minden utódja uralkodói melléknevén kormányzott. 754-es halála után fivére, a két trónkövetelővel szemben is diadalt arató al-Manszúr (754775) volt az, aki ténylegesen megszilárdította pozícióját: a síita Kúfából 762-ben az újonnan épített fővárosába, Bagdadba költözött. Ezáltal a nyugati térség (Észak-Afrika, Egyiptom és Szíria) veszített súlyából a birodalmon belül. Itt kapott helyet a kalifa udvara, tekintélyes adminisztrációja és a központi hadsereg, az ún. hurászáni gárda.

Az Omajjádok bukásával számos elégedetlenkedő csoport maradt talpon, sőt újak születtek. Az arab törzsi viszálykodás nem szűnt meg, bár súlyát vesztette, ugyanis a maválí egyenjogúsításával az arab alattvalók befolyása jelentősen csökkent. A háridzsiták fundamentalista elképzeléseit természetesen az abbászidák sem kívánták megvalósítani, és a síiták is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy kihasználták őket és hazudtak nekik. 755-ben a veszedelmesen nagy hatalomra szert tett Abú Muszlim meggyilkolásával majdnem fél évszázadig tartó lázongás vette kezdetét a keleti tartományokban, melynek ideológiai hátterét különféle szinkretisztikus nézetek képezték. Az Omajjádok hívei is gyakorta lázongtak Szíriában és Egyiptomban.

A fénykor[szerkesztés]

Al-Manszúrt a fia, al-Mahdí (775785) követte a trónon. Az ő idejére annyira megerősödött a központi hatalom, hogy a különféle lázongások ellenére megkezdődtek a Bizánci Birodalom elleni hadjáratok, melyekben már trónörökösként kitűnt a kalifa kisebbik fia, Hárún ar-Rasíd, aki 782-es hadjáratával a Boszporuszig hatolt, és adófizető vazallussá tette a képrombolási harcokkal foglalkozó császárságot. Az Ezeregyéjszaka elbeszéléseiben szereplő Harun ar-Rasíd (ur. 786-809) uralkodása idején a birodalom ügyeit a mindennapokban a vezírek igazgatták, akik a Barmakidák családjából kerültek ki, s nagy befolyásra tettek szert és a kalifákat igyekeztek a háttérbe szorítani. Harun ar-Rasid fellépett ellenük és leverte az ellene szított felkeléseket Iránban, Egyiptomban és Horászánban. Az uralkodó haladás melletti elkötelezettségét jelzi, hogy 793-ban Bagdadban papírgyártó üzem létesülhetett.

Az abbászida hatalom gyengülése[szerkesztés]

Harun ar-Rasíd halála után fiai, Amín és Mámún marakodtak a trónért, melyet végül az utóbbi Bagdad feldúlása után 813-ban a horászáni, iráni katonaság segítségével ragadott el a fivérétől. A bagdadi arab lakosság és az iráni katonák közötti állandó összetűzések miatt aztán a kalifátus központját Bagdadból Szamarrába kellett költöztetni, ahol 847 és 869 között működött. A hatalomért dúló belviszályokat súlyosbította a 9. században több síita felkelés is. A központi hatalom gyengülése nyilvánult meg abban, hogy a kalifa a tartományok élére általában iráni származású katonai parancsnokokat, emíreket nevezett ki, akik hűségesküt tettek a kalifának és adót fizettek neki. Ezen kívül azonban gyakorlatilag független uralkodóként viselkedtek. Így aztán a tartományokban helyi dinasztiák jöttek létre. (Túlúnidák,Ihsídidák, Aglabidák, Táhiridák,Szaffáridák,Számánidák) . A 10. században az abbászida kalifák lényegében csak Irakban tartották kezükben a politikai hatalmat. Az állam vezetése az Emír al-Umara (főemír) kezébe került 936-tól. E század éveiben az iszlám világ nagy részében a síiták jutottak hatalomra. A Fátimidák Kairóban új kalifátus alapítottak, és ők tartották uralmuk alatt Észak-Afrikát, majd Egyiptomot és Szíriát is. Irakban és Perzsiában a szintén síita Buvajhidák kaparintották meg a vezetést és 945-ben csapataikkal bevonultak Bagdadba, s az abbászida kalifák lényegében a bábok szerepére kényszerültek.

A dinasztia hanyatlása[szerkesztés]

Az abbászidák központi területére már a 8. századtól folyamatos volt a török népek beszivárgása. A 9. században már valamennyi iszlám udvarban a paloták testőrségét a törökök alkották. 1055-ben a szeldzsuk törökök felmentették a kalifátus központi területeit a szektás vallási nyomás alól, ám a tényleges politikai hatalom mégsem került vissza a kalifák kezébe. Csupán a 12. században, amikor a szeldzsukok egymás elleni harcai domináltak és ez által katonai erejük meggyengült, sikerült al-Muktafi és an-Nászir kalifáknak Irán és Ny-Perzsia felett a vezetést a kezükbe venni. 1258-ban a mongol hadak, Hülegü vezetésével egész Irakot elfoglalták, felégették Bagdadot és az utolsó bagdadi kalifát, al-Musztaszimot pedig megölték. Az Abbászida Birodalom a mongol pusztítás hatására megszűnt. Az Egyiptomban és Szíriában uralkodó mamluk szultán, Baibarsz ugyan al-Musztanszir néven kalifának kiáltott ki egy Abbászidát, s ennek leszármazottai még egészen az oszmán-török hódításig viselték a kalifa címét, de tényleges hatalmat már nem gyakorolhattak, mindössze a katonaság által hatalomra juttatott szultánok beiktatása volt a feladatuk.

Gazdasági és kulturális fejlődés az abbászidák uralkodása alatt[szerkesztés]

A korszakot az iszlám fénykorának, egyesek az iszlám reneszánsznak nevezik. A 9-10. századi politikai zűrzavar ellenére széles körű volt a gazdaság és a kereskedelem fejlődése. A művek gazdagsága jellemezte az irodalom, a teológia, a filozófia és a természettudományok területét. Iszlám kultúrközpontok jöttek létre Bagdadban, Damaszkuszban, Kairóban, Mekkában és Szamarkandban, ahol az arab tudósok és művészek egybeolvasztották a keleti és a hellenisztikus tudományos és kulturális értékeket, s megteremtették az iszlám tudomány és kultúra alapjait, melyek mindenekelőtt Spanyolországon keresztül befolyást gyakoroltak a kereszténységre is. Ezekhez a kulturális hagyományokhoz a beáramló törökök is asszimilálódtak és iszlamizálódtak.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • The Cambridge History of Islam, I/A kötet. Szerk.: P. M. Holt, Ann K. S. Lambton, Bernard Lewis.
  • Lapidus, Ira M.: A History of Islamic societies. Cambridge University Press, 1988.
  • Cahen, Claude: Az iszlám a kezdetektől az oszmán birodalom létrejöttéig. Budapest, Gondolat, 1989.
  • Magyar Nagylexikon 1. kötet. (1993) Budapest. Akadémiai Kiadó ISBN 963 05 6612 5
  • Az emberiség krónikája (1990)Budapest. Officina Nova ISBN 963 78 3560 1
  • Kronológia. (2006) Budapest. Magyar Nagylexikon Kiadó. ISBN 963 05 6611 7