Fekete halál

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fekete halál
A fekete halál terjedése
A fekete halál terjedése

Latinul Atra mors
Angolul Black Death

A fekete halál az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amelynek következtében 75-200 millió ember halt meg négy év alatt a 14. század közepén Európában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Európa lakosságának a 30-60 százaléka odaveszett, és a feltételezések szerint a Föld 450 milliós lakossága nagyjából 350 millióra csökkent.[1]

A 19. századi vizsgálatok azonosították a ragály kórokozóját, amelyet felfedezőjéről Yersinia pestisnek neveztek el. A kórokozó a Közép-Ázsiában honos patkányok bolhájában tenyészik. A baktérium elváltozást idéz elő a bolha beleiben, aminek következtében a rovar, a kórokozóval együtt, visszaöklendezi a kiszívott vért a sebbe, és így megfertőzi a gazdaállatot. Miután a rágcsáló elpusztul, a rovar új gazdatestet keres, így kerül át az emberre.[2] A baktérium háromféle, a középkori krónikák által feljegyzett betegségtípust – bubópestis, tüdőpestis és vérpestis – okoz.[3]

A bolhák a Selyemúton, a kereskedők ruházatában és árujukban jutottak el nyugatra 1347-ben. Európa városai kiváló terepei voltak a járványnak: zsúfoltak és mocskosok voltak, az utcákon állati és emberi ürülék bűzlött.[4] Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték, és a sok éhezéstől általában is legyengültek voltak az emberek.[5]

Mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették a ragályt, és úgy vélték, csak az Úr megbocsátása állíthatja meg. Több helyen „megtisztították” a városokat az eretnekektől, mások viszont magukban keresték a bajok forrását, önsanyargató tisztulási folyamatba kezdtek. A városok pestisdoktorokat alkalmaztak, akik kezdetleges és általában haszontalan gyógymódokkal próbálták kezelni a betegeket, valamint feljegyezték a döghalál áldozatainak számát.[6]

A fekete halál elképesztő rettegést hozott mindenkire Európában: napok alatt teljes közösségek pusztultak el, és a betegség nem kímélt senkit. A legnagyobb problémát a holttestek eltüntetése jelentette. Mivel a templomkertek és a temetők megteltek, egyszerűen nem jutott elég hely a halottaknak, így tömegsírokba temették őket.[4][7]

A ragály 1352-es visszaszorulása után számos járvány söpört végig Európán 1369-ben, 1374-75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722—ig, de olyan pusztulást, mint az első hullám, nem okozott. Ennek egyik oka a higiéniás szokások változása volt: az emberek gyakrabban fürödtek, és a nagyobb tisztaság miatt romlottak a bolhák és a patkányok általános életkörülményei.[8]

Alig öt év alatt 20 millió európai, a kontinens lakosainak egyharmada-egynegyede halt meg, ezt a hatalmas veszteséget csak 150 év alatt heverte ki Európa. A városok elnéptelenedtek, ami akadályozta a termelés és a gazdaság helyreállását.[8] A ragálynak a borzasztó pusztítás mellett azonban kedvező hozadéka is volt. A munkaerő, mivel megritkult a munkavállalók száma, értékesebb lett, így a nincstelenk nagyobb jogokat és juttatásokat harcolhattak ki maguknak.[8]

A kórokozó[szerkesztés]

Pestisbaktériumok elektromikroszkóp alatt

1894-ben egy francia orvos, Alexandre Yersin vezetésével Hongkongban vizsgálódott egy nemzetközi tudóscsoport, amelynek sikerült azonosítania az akkor pusztító mandzsúriai, más néven ázsiai tüdőpestis kórokozóját, amelyet felfedezője után Yersinia pestisnek (Y. pestis) neveztek el. A kórokozó a Közép-Ázsiában honos patkányok bolhájában tenyészik. A baktérium elváltozást idéz elő a bolha beleiben, aminek következtében a rovar, a kórokozóval együtt, visszaöklendezi a kiszívott vért a sebbe, és így megfertőzi a gazdaállatot. Mivel a bolha nem tud jóllakni, folyamatosan és agresszívan táplálkozik.[2]

A járvány kitöréséhez egy rezisztens és egy a baktériumnak ellenállni nem tudó patkánypopulációra van szükség. A kórokozót a rezisztens patkányok tartják életben. Róluk átjutnak a védtelen populációra, és kitör a járvány a patkányok között. Amikor a gazdaállat elpusztul, a bolha átköltözik az új gazdaállatra, ha nincs elég patkány, akkor az emberre.[3][2]

A járvány elnevezése
A fekete halál elnevezés európai eredetű, latin formája (atra mors) először egy 12. századi francia orvos, Gilles de Corbeil feljegyzéseiben tűnt fel. Simon Couvin belga csillagász szintén használta ezt az elnevezést (mors nigra) egyik versében.[9] A 14-15. századi ragályt csak évszázadok múlva kezdték fekete halálnak nevezni, a kortársak nem használták a kifejezést.[7] Közkeletű vélekedés, hogy az elnevezés a fertőzés által okozott bőrelszíneződésből ered, de ennél valószínűbb, félrefordításról van szó, ugyanis a latin atra nemcsak feketét, hanem félelmetest is jelent.[8]

A bubópesti során a nyirokcsomók fájdalmasan megdagadnak, ezek a névadó bubók, amelyek elsősorban a lágyékon, a hónaljban és a nyakon jelennek meg.[2] Nagyjából a betegség harmadik napjára a fertőzött ember láza felszökik, hasmenése lesz, hányni, esetleg vérezni kezd, majd önkívületi állapotba kerül. A bőrön, különösen az ujjhegyeken és az orron, fekete foltok jelennek meg annak következményeként, hogy a kisebb erek eltömődnek és kiszakadnak. A bubók néhány nap múlva rettentő fájdalmasan felszakadnak, és a genny kifolyik belőlük.[8]

A tüdőpestis – a bubópestis fejlett változataként – emberről emberre tüsszögéssel, köhögéssel, váladékkal terjed.[10] Ez még a bubópestisnél is gyilkosabb kór, és a középkorban szinte minden esetben halált okozott. A vérpestis a véráramban terjed. A legtöbb fertőzött ember a megbetegedés utáni 2-7 napban meghalt.[2]

A történészek és mikrobiológusok között így konszenzus alakult ki: a fekete halált a Y. pestis két törzse okozta. Az egyik törzs Marseille felől, a másik Németalföld irányából terjedt el Európában.[2]

Később több tudós felvetette, hogy a tünetek alapján más betegségekről is szó lehetett, például lépfenéről, Ebola-szerű vérzéses lázról, tífuszról, fekete himlőről, vagy ezek kombinációjáról. A pestis helyett más ragályra gyanakodók egyik érve az, hogy Izlandon éppen a kis jégkorszak idején pusztított a döghalál, pedig abban a hideg klímában sem a bolhák, sem a rágcsálók nem élhettek.[3]

A legyengült kontinens[szerkesztés]

1446-os kép a pestisról

A pestis európai megjelenésének idejére a kontinens társadalma-gazdasága elérte fejlődési határait. A mezőgazdasági termelésbe bevont földeket kizsigerelték, ezért azok termőképessége jelentősen visszaesett. Ez élelmiszerhiányt, éhínségeket okozott. A problémákat fokozta a kis jégkorszak, amelynek következtében lehűlt a levegő, és a korábbi meleg, száraz klímát felváltotta a hideg, nedves idő. Az átlagos egy Celsius-fokos csökkenés jelentős károkat okozott a mezőgazdaságnak, Skandináviában fel kellett hagyni a gabonatermesztéssel, Angliában pedig a szőlőműveléssel. A sok eső miatt gyakoriak lettek az áradások.[8]

1315-től az időjárás annyira csapadékos lett, hogy a gabona lábon elrohadt. A magas páratartalom és a hűvös időben lelassult párolgás miatt visszaesett a sólepárlás termelékenysége. A kevesebb só miatt nehezebb lett a húsok tartósítása, és ez is növelte az éhínséget. 1316-ban és 1317-ben a parasztok arra kényszerültek, hogy megegyék a vetőmagvakat is. Az emberek a nagy éhezésben ráfanyalodtak a macskákra, kutyákra és patkányokra, és egy korabeli feljegyzések szerint olykor a gyerekeiket, a kivégzett bűnözőket is megették. Az 1315-1317-es éhínség a kezdete volt az európai népesség csökkenésének, amely csak mintegy százötven év múlva állt helyre.[8]

A zsúfolt városokban elképesztő állapotok uralkodtak, amelyek lehetővé tették a járványok gyors terjedését. Az utcákon patakokban folyt a mocsok, az emberek egyszerűen kiöntötték éjjeliedényük tartalmát az ablakon. Az emberi és állati ürülék sokszor addig gyűlt az utcákon, amíg az eső el nem mosta.[4] A polgárok sok helyen együtt laktak állataikkal, amelyek gyakran az utcákon kóborolva kutattak ehető maradékok után. Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték. Amikor III. Eduárd angol király a londoni közállapotokat nehezményezte 1349-ben, a városi hatóság közölte, nem tudja tisztán tartani a közterületeket, mert a pestis valamennyi utcaseprőt elragadta.[5]

Az első járványok Európában[szerkesztés]

Kép a nürembergi krónikából

Az első pestisjárványt Thuküdidész jegyezte fel Athénban az időszámítás előtt 420-ban. A történetíró, akinek fia is meghalt a ragályban, alaposan dokumentálta a bubópestist.[8] Az időszámítás utáni első pestisjárvány, amelyről feljegyzés készült, a 6. században, I. Iusztinianosz bizánci császár uralkodása alatt a Bizánci Birodalomban jelent meg. Prokopiosz szerint a járvány 542-ben tört ki Konstantinápolyban, majd a hajózási útvonalakon továbbterjedt a Földközi-tenger térségében. Elérte Itáliát, Görögországot és Kis-Ázsiát. A fertőzést az uralkodó is megkapta, de túlélte. A halottak számát 25 millióra becsülik.[11] A feljegyzések szerint a napi tízezret is elérte az áldozatok száma.[12] A járvány néhány évente ismét felütötte a fejét, és száz év alatt 50 millióra emelkedett áldozatainak száma, ami a kontinens lakosságának nagyjából felét tette ki.[12][11]

Konstantinápoly a kor legnagyobb és legforgalmasabb kikötője volt a Mediterrániumban. Mivel az emberek nem tudták, hogyan terjed a betegség, esélyük sem volt megakadályozni annak eljutását a távoli városokba. Prokopiosz – Titkos történet című munkájában – úgy vélekedett, hogy a pestisért egyedül a császár a felelős, mivel vagy ő terjesztette el alattvalói között, vagy isteni büntetésként érkezett, amiért Iusztinianosz szélsőségesen kegyetlen és pazarló életet élt.[11]

A fekete halál útja[szerkesztés]

A történészek és a kutatók szerint a fekete halál Közép-Ázsiából, pontosabban a mai Mongólia és Nyugat-Kína területéről indult ki.[13] Ma még tisztázatlan okokból a pestiskórokozók széles körben megfertőzték Közép-Ázsia mormotaállományát. Ezek a rágcsálók, szemben a patkányokkal, csak kevéssé voltak ellenállók, ezért tömegesen pusztultak el. Az 1340-es évek közepén az ázsiai mormotavadászok rengeteg elpusztult egyedet találtak, amelyeket megnyúztak, majd a bőrt értékesítették. A kórokozót hordozó bolhák így megkezdték vándorlásukat nyugat felé, végig a Selyemúton.[8] Európa előtt eljutottak Kínába és Indiába.[6] A becslések szerint a 14. század első felében 25 millió embert halt meg pestisben Kínában és Közép-Ázsiában. 1346-os források szélsőségesen sok halálesetről számoltak be Indiában, Tatárföldön és a Közel-Keleten.[13]

Európába 1347 októberében érkezett meg, amikor a szicíliai Messinában kikötött 12 genovai kereskedőhajó, amelynek utasai a Fekete-tenger partján fekvő Kaffa, a mai Feodoszija kereskedővárosából menekültek el az ostromló Arany Horda elől. A pestis a mongolok között tört ki, akik a védők megtörésére katapultokkal a falak mögé lőtték a fertőzött holttesteket.[7][6] A genovai hajókon mindenki halott vagy beteg volt, és hiába próbálták karanténba zárni őket, a kór gyorsan elterjedt, és hat hónapon belül a lakosság fele meghalt a szigeten.[14]

A járvány európai terjedése

„Amikor az emberek (a szicíliaiak) felismerték, hogy milyen halálos kór érkezett hozzájuk, gyorsan kizavarták az itáliaiakat városaikból. De a betegség maradt, és hamarosan halottak voltak mindenhol. Az apák elhagyták beteg gyerekeiket. Az ügyvédek megtagadták, hogy a haldoklókat felkeressék és végakartukat rögzítsék. A szerzetesek és apácák gondozás nélkül hagyták a betegeket, és az apátságok és imaházak is hamar kiürültek, ahogy lecsapott rájuk a betegség. A holttesteket az üres házakban hagyták, és senki nem temette el őket keresztény módra” – írta egy szicíliai kortárs.[15]


1348 elején további hajók érkeztek az ostromlott kereskedővárosból Genovába és Velencébe.[13] A ragály észak felé terjedt: Pisában 1348 januárjában jelent meg. Ugyanebben a hónapban kikötött egy itáliai kikötőkből kiutasított hajó Marseille-ben, és a fekete halál Franciaországban is pusztítani kezdett.[13] 1348 júniusára a pestis elérte Párizst, Bordeaux-t és Lyont.[6] Észak-Itáliából átterjedt Németországra. A kereskedelembe kevésbé bekötött, elszigetelt helyek, például Lengyelország és a baszk régió, elkerülték a nagy pusztítást.[13] Telente úgy tűnt, hogy a betegség visszavonul, de tavasszal, a bolhák megélénkülésével, újra terjedni kezdett. Öt év alatt 25 millió ember, Európa lakosságának egyharmada halt meg.[15]

A brit szigeteket Melcombe-nál érte el a ragály egy hajó révén, amely Gascogne-ból érkezett. 1348 őszén Londonban is kitört a járvány, majd elterjedt Kelet-Angliában. 1349 tavaszán Walesben, késő nyarán északon gyilkolt, júliusban pedig elérte Írországot. A skótok, kihasználva az angolokat pusztító ragályt, megrohanták Durhamet. 1350-ben Skóciát is elérte a betegség. A brit szigeteken a lakosság 30-40 százaléka meghalt, de egyes falvak 80-90 százalékos veszteséget könyvelhettek el. Kilkennyben mindenki meghalt. A pestis 1361-64-ben, 1368-ban, 1371-ben, 1373-75-ben, 1390-ben és 1405-ben ismét pusztított. 1370-re a brit lakosság fele meghalt a járványok sorozatában.[5]

1349-ben a ragály elérte Norvégiát is egy angol gyapjút szállító hajó fedélzetén. A bárka legénysége meghalt, mire elérték Norvégiát, és a céltalanul lebegő hajóhoz kievező helyiek örömmel konstatálták, hogy a rakomány érintetlen. 1350 és 1352 között a ragály Dániában, Németországban, majd Oroszországban pusztított, és végül visszatért Ázsiába, és eltűnt.[8]

1352-es visszaszorulása után számos járvány söpört végig Európán 1369-ben, 1374-75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722—ig, de olyan pusztulást, mint az első hullám, nem okozott. Ennek egyik oka a higiéniás szokások változása volt: az emberek gyakrabban fürödtek, és a nagyobb tisztaság miatt romlottak a bolhák és a patkányok általános életkörülményei.[8]

A pestis Oroszország déli területeiről elérte a Közel-Keletet is. Nagyjából ugyanabban az időben, amikor felütötte fejét Szicíliában, elérte Alexandriát, majd Gázát. A ragály pusztított Jeruzsálemben, Damaszkuszban és Aleppóban, valamint Dél-Egyiptomban. A betegség eljutott Jemenig, 1349-ben pedig az iszlám szent városágban, Mekkában terjedt. A pestis második, nyugatról érkező hulláma elpusztította a korábban megkímélt Bagdad lakosságának jelentős részét.[13]

Korabeli feltevések a járvány eredetéről[szerkesztés]

Zsidók meggyilkolása a pestis idején

Mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették azt mohóságukért, istentagadó életükért, eretnekségükért és paráználkodásukért. Ebből következőleg úgy vélték, csak Isten megbocsátása állíthatja meg a ragályt. Több helyen „megtisztították” a városokat az eretnekektől, mások viszont magukban keresték a bajok forrását, önsanyargató tisztulási folyamatba kezdtek.[6]

Mások, mint a VI. Fülöp francia királynak készített jelentés szerzői, úgy vélték, hogy a járványt a bolygók szerencsétlen együttállása miatt keletkezett rossz levegő okozta. Ez az elmélet jelent meg már Simon Couvinnál is, aki úgy vélekedett, hogy a pestist a Jupiter és a Szaturnusz kedvezőtlen konstellációja okozza. A miazma-teória először az ókorban jelent meg, és széles körben ismert volt Indiában, Kínában és Európában. Úgy hitték, hogy minden nagy járvány hátterében a szerves anyagok rothadása áll, ami mérgező levegőhöz vezet. Ez a feltevés egészen a késő 19. századik népszerű volt.[4]

1348-ban Európa-szerte elterjedt az a rémhír, hogy a pestis mögött zsidó összeesküvés áll, amelyet Toledóból irányítanak. A rémhír terjesztői azt állították, hogy a zsidók el akarják terjeszteni a ragályt Savoyában, Franciaországban, Svájcban és Itáliában. VI. Amadeus savoyai gróf hatóságai letartóztatták a Genfi-tó partján élő zsidókat, és megkínozták őket. A zsidók a kegyetlenkedések hatására beismerték „bűnös szándékaikat”. A korabeli beszámolók szerint a hírrel futárok indultak útnak más településekre Svájcban, illetve a Rajna mentén Németországba.[16]

Legalább kétszáz városban hitelt adtak a híresztelésnek, és több ezer zsidót gyilkoltak meg, vagyonukat pedig elkobozták. Mészárlások voltak többek között Chatelben, Strasbourgban, Genfben.[16]

Védekezés[szerkesztés]

Pestisdoktor madármaszkban

A fekete halál elképesztő rettegést hozott mindenkire Európában: napok alatt teljes közösségek pusztultak el és a betegség nem kímélt senkit. A legnagyobb problémát a holttestek eltüntetése jelentette. Giovanni Boccaccio így írt Firenze pusztulásáról: „Sokan az utcán haltak meg, éjjel és nappal egyaránt. Sokan mások a házukban haltak meg, és csak abból lehetett tudni, hogy már nem élnek, mert a szomszédaik érezték oszló tetemük szagát. Holttestek hevertek minden sarkon. (...) A holttesteket kicipelték a házakból, és az ajtó elé fektették, és minden reggelre rengeteg halott gyűlt össze.”[4]

A holttesteket kordék gyűjtötték össze az utcákról. A templomkertek és temetők megteltek, egyszerűen nem jutott elég hely a halottaknak, így tömegsírokba temették őket. A leghatékonyabb megoldás valószínűleg az lett volna, ha a testeket elégetik, de ezt a katolikus egyház nem engedte.[4]

Egy másik itáliai krónikás így rögzítette a látottakat: „Minden templomnál mély gödröket ástak a talajvíz szintjéig, aztán a nincsteleneket, akik az éjszaka folyamán haltak meg, gyorsan felnyalábolták, és a lyukba vetették. Reggel, amikor már sok testet lehetett a gödörben találni, némi földet lapátoltak rájuk, aztán később újabb halottakat és újabb réteg földet helyeztek rájuk, úgy, ahogy a lasagne-t csinálják tészta-és sajtrétegekből”. Agnolo di Tura, aki szintén átélte a járványt, azt írta, hogy Sienában némely halottakat csak oly gyéren temettek be, hogy a kutyák kirángatták őket a gödörből.[7]

Az emberek nem tudták, mi okozza a ragályt, miként védekezhetnek ellene. Az orovosok eret vágtak, felnyitották a bubókat, esetleg illatos fák, füvek füstjének belélegzését, vagy rózsavízben, ecetben fürdést javasoltak. Az emberek pánikban voltak, az egészségesek féltek felkeresni a betegeket, ha tehették, megpróbáltak elmenekülni a pusztítás elől.[6] Gyakran a rossz levegő elől menekülők vitték magukkal a kórokozókat a tiszta levegőjű helyekre. A szegények és a középosztály tagjai általában kénytelenek voltak ott maradni, ahol éltek. Mivel általános vélekedés volt, hogy isteni büntetés okozta a ragályt, sokan keresztet és az Úr könyörületéért esdeklő szöveget véstek házuk ajtajába.[4]

A betegek ügyeivel a pestisdoktorok foglalkoztak, akik a város alkalmazásában álltak. Nem feltétlenül voltak valódi orvosok; hatósági emberként próbáltak meg segíteni a betegeken, valamint vezették a holtak listáját.[4]

Következményei[szerkesztés]

Önostorozó flagellánsok

Alig öt év alatt 20 millió európai, a kontinens lakosainak egyharmada-egynegyede halt meg. Ezt – az éhínséggel és a százéves háborúval megnövelt – hatalmas veszteséget csak 150 év alatt heverte ki Európa. A városok elnéptelenedtek, ami akadályozta a termelés és a gazdaság helyreállását; Párizs lélekszáma például a felére csökkent.

Az érthetetlen, a semmiből lesújtó halál szélsőséges reagálást váltott ki az emberekből. Voltak, akik az emberi élet értéktelenségét látva a bujaságban, dáridókban kerestek menedéket, mások az egyházhoz fordultak, és önsanyargató életbe kezdtek. Az önostorozó flagellánsok városról városra jártak, így hirdetve a lelki megtisztulás szükségességét.[6] A katolikus egyház mindazonáltal anyagilag megerősödve került ki a ragályból, ugyanis sokan hagyták vagyonukat rá.[8]

A kórnak a borzasztó pusztítás mellett kedvező hozadéka is volt. A munkaerő, mivel megritkult a munkavállalók száma, értékesebb lett. A nemeseknek, egyházi tisztségviselőknek évszázadok óta először okozott problémát, hogy a termés betakarítására elég parasztot találjanak, így kénytelenk voltak jobban megfizetni őket.[8]

A jobbágyi kötelékek fellazultak. Az árak csökkentek, mert kevesebb ember tudta megvásárolni a termékeket. A defláció és az emelkedő munkaerőköltség miatt több birtokos kénytelen volt földjétől megválni, ami lehetőséget adott mások felemelkedésére.[8]

Mindezekkel párhuzamosan több jogot, elviselhetőbb munkakörülményeket követelő lázadások törtek ki, mint az 1358-as Jacquerie-felkelés Franciaországban. 1378-ban Firenzében, három évvel később Angliában törtek ki parasztlázadások. A veszély elmúltával a városok gyorsan újranépesedtek, és az ipar, a szolgáltatások központjaivá váltak.[8] Míg a pestis előtti gazdaság az olcsó munkaerőre épült, addig a járvány után a gazdálkodók, iparosok kénytelenek voltak új termelési metódusok bevezetésére, amelyekkel ellensúlyozhatták a munkaerőhiányt. Ez a nyugati világ gyors fejlődését eredményezte.[14] A pestisjárványtól számítható a modern európai orvoslás kialakulása is.[8]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]