Kódex

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A kódex szó jogi szakkifejezésként való használatáról lásd a Törvény (jogszabály) szócikket.
A Codex Amiatinus egy képe
A Chronicon Pictum első oldala
A Chronica Hungarorum egy lapja

A kódex (a latin codex, fatábla szóból) kézzel írott középkori könyv, a 4. században jelent meg. A szó eredetileg fa- és viasztáblákra vonatkozott, csak később nyerte el mai jelentését.

A papiruszról pergamenre történt fokozatos áttéréssel párhuzamosan terjedt el a könyv forma. A pergamen ugyan drágább és nemesebb anyag volt, de nem függött az importtól. A papír európai elterjedéséig (kb. 11. század) csak pergamenre írták. Megjelenése is a pergamennek köszönhető. A korábban általánosan használt papirusz nem volt alkalmas könyv készítésére, tekercsek formájában alkalmazták. A legszebb és leginkább díszes kódexeket később is mindig pergamenre készítették: hóráskönyveket és egyéb, hosszú időre szánt könyveket. Kötése általában bőrrel bevont, fém kapcsokkal összefogott két fatábla (innen származik a neve). Az értékesebbeket néha arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítették.

Alapanyagai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alapanyag szerint a kódex lehet:

  • codex papyraceus: papiruszra írt kódex
  • codex membranaceus: pergamenre írt kódex
  • codex chartaceus: papírra írt kódex
  • codex bombycinus: selyempapírra írt kódex

Fatáblák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Már az ókori Egyiptomból fennmaradtak írótáblák a fáraók idejéből, és a Közel-Keleten is találtak legkésőbb a Kr. e. 8. századból származó fa írótáblákat. A klasszikus görög világban a fatábla már csak metafora volt; a legrégibb görög nyelvű táblák a hellenisztikus korszakból maradtak fenn. Ezek feljegyzések, vagy archivált íratok voltak.

Az ókori Rómában a császárság idejétől széles körben elterjedt és használt volt az egyes vagy egy gerinccel összekapcsolt kettős fatábla (diploma). A táblákat használták viaszolt és nem viaszolt formában is. A viaszolt táblákon fehérített viaszra hegyes eszközzel, stílussal írtak; a szöveget vésték vagy nyomták. A nem viaszolt táblákra tintával és írótollal írtak. A Vezúv kitörésében elpusztult városokban számos viaszolt táblát találtak.

Az ókori görögök már a klasszikus kor előtt zsinórral összefűzték a fatáblákat. Egy vindolandai lelet leporello formájú, és hajtogatott vékony falapokból áll.

A korai latin prózát összefűzött fatáblákra írták, mielőtt görög hatásra a papirusz tekercsek terjedtek volna el. Az összefűzött fatáblákat a tekercsekkel párhuzamosan tovább használták.

Pergamen és papirusz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rómaiak a pergament a Kr. e. 2. századtól ismerték. Ők voltak az elsők, akik a fatáblákat könyv alakra hajtogatott pergamennel helyettesítették. A császárkorban egyre inkább a pergamen kódex terjedt el a papirusztekercs ellenében, és a Kr. u. 4. század végére ki is szorította. A pergamen kódexek hatására Egyiptomban és környékén próbálkoztak papirusz kódexek készítésével.

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 4. századig a kódexek egy ívből álltak. Ennek a felépítésnek számos hátránya volt; többek között a terjedelmet is korlátozta. Ugyanis minél több lapból áll a füzet, annál nagyobb a feszültség a füzet bezárásakor, amitől a lapok felszakadoznak, a cérna pedig a lapokba vág, és a lapok kiszakadnak. Több, azonos méretű ívből összeállítva a a blokkok mélysége kívülről befelé haladva nő, amit a szélek megfelelő vágásával, vagy különböző méretű ívek használatával kerülhető el. Ekkor azonban a belső lapok keskenyebbek. Eddig csak papiruszkódexek ismertek a füzetszerű formátummal. Erre példa a Bodmer-papirusz, ami tartalmazza többek között Menandrosz teljes Mizantróp komédiáját. Ha az ívek kicsik, akkor a fenti technikai problémák elkerülhetők.

Egy-egy kódex nem egyszerű lapokból (folio), hanem levélpárokból, bifoliumokból állt. Számos lap egymásba hajtogatásával, közepükön átvarrással egybeerősítve készültek az ívek. Minden középkori kézirat ilyen ívekből állt össze: egy kódex tehát olyan könyv, mely több kisebb összefűzésével alakult ki. Egy középkori ív általában nyolc lapból, vagyis négy bifolióból áll – ez a qvaternio. Előfordult a 6 (ternio), 10, 12, 16 és 24 lapos ív is. Ha a szöveg terjedelme úgy kívánta, különböző terjedelmű íveket kötöttek egybe, illetve melléjük néhány foliót. Például a Képes krónika pergamen törzsanyaga 75 folio, mely kilenc qvatenióból és három folióból tevődik össze. Az ívek összeállításánál a szembenálló oldalak megegyeznek: azaz pergamennél húsoldal mindig húsoldal felől, szőroldal mindig szőroldal felől következik, papír esetében pedig a vízjeles oldal vízjeles oldallal néz szembe (Gregory-szabály). A fűzés miatt az első papiruszkódexek egymással szembeni lapjainak más a száliránya; később sikerült megoldani ezt a technikai problémát, és a szálirány egységessé vált. Mindkét oldalra írtak. A cím eleinte a tekercsekhez hasonlóan az utolsó oldalra került, és csak az 5. századtól írták az elejére. Az íveket egymásra helyezve összefűzték.

A kódexek magassága 6 és 40 cm között változik. A legkorábbról ismert példányok a 2. és a 3. századból álló téglalap alakúak, és kevesebb, mint 300 oldal terjedelműek. A 4. századtól inkább négyzetes alakú kódexeket készítettek, terjedelmük meghaladta az 1600 oldalt. Az ismert legkisebb pergamenkódex a Mani-kódex, méretei 3,5 × 4,5 cm großer[1]

A könyvforma előnye a tekerccsel szemben a kemény borítás. Az egyiptomi Nag Hammadinál 13 füzetszerű papiruszkódexet találtak. Borítójuk papiruszkartonnal bevont kecske- vagy juhbőr, aminek a szőr felőli oldala került kívülre. A borítóról szíjak lógtak le, hogy a füzeteket csukva maradását biztosítsák. Az antik borító egyszerűbb formája két, egymáshoz csuklószerűen rögzített fatábla volt, amibe a füzetet cérnával rögzítették. Erre egy 3. századi, azóta megsemmisült kopt kódex volt a példa a dublini Chester Beatty Libraryban. Borítóját elefántcsont berakás díszítette.

A kezdeti időkben nem volt sem tartalomjegyzék, sem oldalszámozás, nem voltak fejezetek, bekezdések, sem hasábok – az egész egyetlen folyamatos szövegnek tűnt. A szöveg kezdetét az incipit, végét az explicit szó jelölte.

Az incipit latin eredetű szó (incipit: kezdődik, incipiens: kezdő, tanonc, incipiál: elkezd) a könyv- vagy fejezetcímet, illetve a címlapot pótló szó neve kódexeknél és a még a kódexek formáját utánzó ősnyomtatványoknál. Az ősnyomtatványoknak legtöbbször nincs címlapjuk, a rájuk vonatkozó legfontosabb adatokat az incipitből és az explicitből lehet megtudni. (A kódexek bibliográfiai leírásában fel kell tüntetni az incipit után következő 3-4 szót.)
Az explicit (latin; jelentése befejezés, vége van a könyvnek; eredetileg: explicitus est) a kódexek, ősnyomtatványok zárószava, vagy záró részének, a kolofonnak a kezdete.

Az idézeteket sem különböztették meg. A 12. századtól kezdték alkalmazni a fejezetekre, alfejezetekre, bekezdésekre, versekre és a hasábokra bontást. A kódexeket rendszerint a kötés előtt írták meg, így az írónak előzetesen meg kellett becsülnie a felhasznált anyagmennyiséget, és az íveket rendben el kellett rendeznie. A kötés segítésére minden ív utolsó versojának jobb alsó sarkába írták a következő ív kezdő szavait – ez a reklamáns vagy őrszó. Később számokkal vagy betűkkel jelölték meg az oldalakat. Az oldalszámok többnyire felülre kerültek. Előfordul utólagos lapszámozás is, ami az olvasónak nyújtott segítséget. A foliálás esetén csak a folio recto oldala kapott számot, a paginálásnál mindkét oldal – utóbbi a 13. századtól kezdett terjedni. Az esetleges idézés megkönnyítése végett, egyes liturgikus kódexekben a több hasábra tördelve írt szöveg hasábjait, sőt, néha a sorokat is megszámozták. A felső margót az élőfejhez használták: ez vagy helyettesítette, vagy másolta a fejezetcímeket. A szélső margókon magyarázatokat, hivatkozásokat, utalásokat helyeztek el. Mindezekhez más-más írástípust használtak. A margón lévő jegyzetekhez tartozó rész kezdő szavait a főszövegben litterae nobiliores-szel emelték ki. A szöveget iniciáléval, lapszéldísszel, miniatúrával élénkítették.

Írás előtt megvonalazták a lapokat. Hogy a vonalazás az egész kötetben egységes legyen, a vonalazás végighalad az egyes íveken és az írástükör négy sarkát átszúrták. A legtöbb fennmaradt példány egy hasábos, de ismertek két hasábos példányok is. Ez a papirusztekercsektől ered, azokon ugyanis a rövid sorok minőséget jelentettek. Ezzel összefüggésben a két hasábos kódexek kalligrafikusak is.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerepe a jegyzetfüzetként való használattól kezdve már az 1. században elkezdett bővülni. Martialis (40–102) epigrammáiban többször is népszerűsítette az új formátumot. Tőle tudjuk, hogy Homérosz, Vergilius, Ovidius, Cicero és Livius művei voltak a legolvasottabbak kódex formában. A legrégibb eredeti latin nyelvű pergamenkódex töredékét (De bellis Macedonicis) az egyiptomi Oxyrhynchosban találták, és az 1. század végére datálják. Témája a rómaiak és a makedónok közötti háború. Minden előnye ellenére egészen a 4. század végéig tartott, mire teljesen kiszorította a tekercset.

Egyes szerzők a kódex elterjedését a kereszténység történetéhez kötik. Az üldözés alatt a kódexeket könnyebb volt elrejteni, de ez a forma segíthetett elhatárolni irataikat a régi pogány írásoktól. A jogászok praktikus okokból szintén a kódex mellé álltak.

Előnyei közé tartozott a terjedelem. A tekerccsel szemben mindkét oldalára lehetett írni, így takarékoskodni lehetett az anyaggal. Könnyebben tárolható, kezelhető. Elég egy kézzel tartani, a másik kéz pedig felszabadul lapozásra vagy írásra. A helyek könnyebb megtalálása megváltoztatta az olvasási szokásokat. A régebbi, tekercsekre írt szövegeket kódexbe másolták, vagy feldarabolták, és úgy kötötték be. A 4. század végétől az új műveket kódexbe írták. Az áttérés folyamán formai elemeket kezdtek el használni az egybefüggővé vált szöveg tagolására. Különféle írástípusok alakultak ki, díszítő és tagolóelemeket kezdtek el használni. A széles szegélyekre a használó jegyzetelhetett, megjegyzéseket, utalásokat fűzhetett a szöveghez. A tekercsekkel ezt nem lehetett megtenni; ehhez új tekercsre volt szükség.

Az első évezredben Európában szinte csak a kolostorok falai közt, a scriptoriumokban folyt kódexírás, -másolás, kivéve Bizáncot, ahol állami intézményekben is. A 12. századtól mind nagyobb lett az ezzel foglalkozó világi intézmények száma. Itáliától Németalföldig léteztek ilyen műhelyek, céhek. Emelkedett az igényes, művészi kódexek száma és színvonala. Mindez több ember: a másoló scriptor, a szöveget részekre tagoló, címeket kiemelő rubricator, a kódex aranyozását végző illuminátor, az iniciálékat festő miniator, a korrektor, a könyvkötő összehangolt munkájának eredménye volt.

Magyarországon a 16. századig, a könyvnyomtatás elterjedéséig virágzott a kódexírás. Az országtól délre és keletre még századokig megőrizte fontosságát.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Kodex című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Encyclopædia Iranica, Artikel "Cologne Mani Codex" (online).