Remete (vallás)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Remete (görögül: sivataglakó) magányosan, a világtól elvonultan élő személy.

A világtól elvonult ember, aki vezeklés vagy vallásos elmélkedés céljából pusztai (sivatagi) vagy erdei (barlang, sziklatető) magányban él. Csendes magányában nemcsak lelkileg, hanem testileg is igyekszik Isten jelenlétébe helyezni magát (teljes önátadás). Később közösségekbe tömörültek, így jöttek létre a szerzetesrendek.

Egy őszült remetét a Tihany oldalán ismertem. Sivatag sziklaüregben élt (Berzsenyi: A remete).

Az első keresztény remeték, az anachoréták a III-IV. században az egyiptomi Théba körüli sivatagban éltek a szerzetesekéhez hasonló, de lazább közösségben (Remete Szent Antal, Remete Szent Pál). Az aszkézis különféle nemeit gyakorolták, szűk cellába vagy barlangba falaztatták magukat, bilincsekben jártak. Oszlopos Szent Simeon szerzetes harminc évig élt egy oszlop tetején. Más vallásokban (főleg a buddhizmusban) is találunk hasonló jelenséget. Átvitt értelemben mondjuk remetének az elvonultan élő, magányt kedvelő embert is. Rousseaut, az ermenonvillei remeteként, az idős Kossuthot turini remeteként emlegették.

A remete szót több helyen alkalmazzák: vallásnál, helységneveknél, állatneveknél.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar Nagylexikon (15. kötet – Pon–Sek), Magyar Nagylexikon Kiadó – Budapest 2002. ISBN 963 9257 14 1

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Remete. meszotar.hu. (Hozzáférés: 2013. december 5.)