Jótékonyság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

A jótékonyság olyan humanitárius cselekedet, amikor ellenszolgáltatás nélkül segítünk a rászorulóknak. Legtöbbször adományt jelent. A szó szinonimái: irgalmasság, részvét, könyörület, jóság, nagylelkűség, bőkezűség.

A jótékonyságot gyakorló szervezetek a szeretetszolgálatok, a segélyszervezetek, az adományboltok, az "élelmiszerbank" stb..

A jótékonyság egyetemes szeretet, a rászorulók iránt tanúsított nagylelkűség, jóakarat. Olyan tett, amikor mások helyzetének könnyítése érdekében tesz valamit az ember. Általánosságban azt jelenti, hogy szeretettel gondolunk másokra és jót cselekszünk velük. A jótékonyság gyakorlása otthon kezdődik, de a vallások tanítása alapján mindenhová ki kell terjeszteni.

A jótékonyság meghatározása[szerkesztés]

Az igazi jótékonyság többet jelent, mint pusztán ajándékozást, adományt. Tágabb értelemben minden jó cselekedet jótékonyság. Vizet adni a szomjazónak jótékonyság. Ételt adni a hajléktalan embernek jótékonyság. Egy bátorító szó az elkeseredett embernek jótékonyság. Kedvesnek és szeretetteljesnek lenni másokhoz, jótékonyság. Elfelejteni és megbocsájtani a minket ért sérelmet, jótékonyság. A jótékonyság és nagylelkűség nem korlátozódik a pénzben kifejezett adományra.[1]

A jótékonyság a mások jóléte iránti őszinte érdeklődés és tevékeny szeretet. Nagyobb áldozatba kerül időt odaszánni, figyelmességgel és személyes erőfeszítéssel másokat szolgálni, mint csupán pénzt adni.[2]

Vannak akik jótékonykodnak, pénzt adományoznak, és közben alig várják, hogy a nevük megjelenjen a médiában. Ez képmutató jótékonyság, valójában egyáltalán nem jóság. A hivalkodó jótékonyság nem jótékonyság többé, hanem büszkeség és magamutogatás.[1]

Kereszténység[szerkesztés]

"Mert a tiszta és szeplőtlen vallásosság (istentisztelet) az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongattatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól."[3]
"Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! " [4]
"Aki birtokolja a világ javait, és szűkölködni látja testvérét, de a szívét elzárja előle, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? " [5]

Isten törvényének két hatalmas elve, hogy szeressük Istent mindenekfelett, s embertársainkat is önzetlenül. Ezekből nő ki minden további parancsolat.[6]

Krisztus életét az áldozathozatal, a lemondás, az önzetlenség és magáról megfeledkező jótékonyság jellemezte. Isten oldala mindig a könyörület, szánalom, és a szenvedéssel együtt érzés oldala, amint azt a Jézus életének példája mutatja. Akik az üdvösségre törekszenek, azoktól elvárja, hogy kövessék példáját.

Akik igyekeznek embertársaiknak jót tenni – amennyire csak lehetséges –, s éreztetik velük, hogy valóban érdeklődnek irántuk, azok nemcsak az emberi élet gondjait enyhítik, hanem egyidejűleg saját lelki és testi egészségüket is előmozdítják. A jó cselekedet áldás az adakozónak és az elfogadónak egyaránt. Ha mások iránt érdeklődve megfeledkezünk önmagunkról, ezzel máris legyőzhetjük gyengeségünket. A megelégedettségnek az az érzése, amely a jó cselekedeteket kíséri, nagy mértékben elősegíti az emelkedett kedélyállapot megszerzését. A jóakaratú, jótékony emberek arcáról derű sugárzik, és vonásaik elárulják emelkedett lelkiségüket. Az az ember, akit önérdek nélküli, folyamatos jótékonyság késztet, részese az isteni természetnek, mert elkerülte a romlottságot, amely a kívánságban van jelen e világon.

Isten bölcsessége a megváltás tervében is elrendelte az ok és okozat törvényét. A jótékonyság cselekedeteit minden ágában kétszeresen áldottnak jelölte ki. Aki a nélkülözőknek ad, mások áldására van, de maga is nagyobb mértékben áldást nyer.

Krisztus példázatával megmagyarázta,[7] hogy ki Isten parancsának megtartója. A példázat embere az úton rablók kezére került, kifosztották, véresre verték, s félholtan otthagyták. Az arra járó pap és a lévita látták ugyan az úton fekvő szenvedőt, szívük mégsem indult meg nyomorúságán. Elkerülték, átmentek az út másik oldalára. Egy szamaritánus is arra jött, s mikor látta a bajba jutott idegent, nem kérdezte, vajon rokon-e, melyik országból való, mi a vallása, hanem a szenvedő segítségére sietett, mivel annak szüksége volt rá. Amennyit tudott, enyhített szenvedésén, majd feltette szamarára, beszállította a vendég-fogadóba, s a maga költségére gondoskodott szükségleteiről. Ez a szamaritánus – mondta Krisztus – igaz felebarátja volt annak, akit a rablók megtámadtak.

A pap, a lévita olyanokat képviselnek a keresztény egyházakban, akik közömbösek és "hidegek" a segítségre szorulók iránt. Bár keresztények, megszegik a parancsot. A szamaritánus olyanokat képvisel, akik igaz segítői Krisztusnak, együtt dolgoznak vele, követik példáját.

Krisztus a felebaráti szeretetet a második legfontosabb parancsolatnak nevezte. Akiknek megesik a szíve a szerencsétleneken, a betegeken, az elesetteken, az özvegyeken, árvákon és nélkülözőkön, azok Krisztus parancsolatának megtartói. Akik viszont a pap és a lévita közönyét tanúsítják mások szerencsétlensége iránt, azokkal Isten megfizetteti a hanyag közöny megnyilvánulásait. Mindenki cselekedetei szerint kap majd jutalmat.

Az evangélium dicsősége azon az elven alapul, hogy a jótettek állandó gyakorlása útján visszaállítja a bukott emberben Isten hasonlóságát. Ez a munka a mennyben kezdődött. Isten ott adta az ember iránti szeretetének félreérthetetlen bizonyítékait „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.[8] Krisztus ajándéka felfedi az Atya szívét. Bebizonyítja, hogy miután magára vállalta megváltást, semmit sem sajnál, ami e munka befejezéséhez szükséges, bármilyen értékes legyen is az.

A bőkezűség lelkülete a menny lelkülete. A kereszt hirdeti Krisztus önfeláldozó szeretetét, aki az ember megmentéséért odaadott mindent, amije volt, azután önmagát is odaadta. Krisztus keresztje kiváltja az Üdvözítő minden követőjének jótékonyságát. Az itt bemutatott elv: adni és adni. A keresztény élet igazi gyümölcse cselekvő jótékonyságban, szeretetben és jótettekben nyilvánul meg. A világ elve: kapni, kapni. Így remélnek szert tenni rövid ideig tartó boldogságra. Férfiak és nők csak az élvezeteiknek hódolnak és a kívánságaiknak élnek, és azok, akik hívőknek vallják magukat, kelletlenül hoznak szerény áldozatot Istennek. Elfelejtik, hogy Isten egy napon számon kéri majd, hogyan használták fel a tőle kapott javakat.

A folyamatos, önmegtagadó jótétemény Isten gyógyszere az önzés és kapzsiság rákbetegségként terjedő bűne ellen. Isten elrendelte a rendszeres adakozást a szenvedők és nélkülözők támogatására. Megkívánja a jótékonyság folyamatos gyakorlását, hogy a jó cselekedetek szokása megtörje az ellenkező irányú szokásaink hatalmát.[9] A jótékonyság, a nélkülözőkért végzett szolgálat nem hagyható rá egyházi csoportokra, segélyszervezetekre, szeretetszolgálatokra. Mindezek egyéni felelősséget és erőfeszítést, valamint személyes áldozatot követelnek az embertől.

Iszlám[szerkesztés]

Az adakozás, a szegények segítése az iszlám vallásban a vallásgyakorlat része és az öt oszlop egyike. A zakát (زكاة – zakāt) eredetileg alamizsnaadást jelentett, sőt a korábbi évszázadokban a zakát egy adónem volt, amely a túlzott vagyoni különbségek csökkentését célozta. Az alamizsnaadás kötelező, és a muzulmánoknak illik a vagyonukhoz mérten adományokat adni. A zakát úgy tartja, hogy az iszlám világ felelőssége megsegíteni azokat a muzulmánokat, hittestvéreket, akik anyagi gondokkal küzdenek.[10] Az általánosan elfogadott hagyomány szerint a zakát egy hívő muszlim vagyonának 2,5%-át teszi ki, amelyet a szegényeknek illetve a rászorulóknak kell szétosztania. A zakátot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakát nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek.

Egy muszlim a megszabott zakáton felül is adakozhat, ha valamilyen okból kifolyólag nagyobb isteni gondviselést szeretne elérni. Ezt az adományt szadakának (arab صدقة – ṣadaqa) nevezik.[11]

Indiai vallások[szerkesztés]

A dána a nagylelkűség vagy adakozás erénye alamizsna[12] vagy más cselekedet formájában. A hinduizmusban, a buddhizmusban és a dzsainizmusban a nagylelkűség gyakorlatának számít, amely a rászorulóknak való adakozást jelenti.[13]

Szvámi Sivánanda spirituális tanító írta:

Lásd meg Istent mindenben! Oszd meg javaidat mindenkivel! Amid van, annak nagyobb részét add oda másoknak! Kíméletlenül számolj le megrögzött szűkmarkúságoddal! Ekkor a szíved megnyílik, látóköröd az életet illetően kiszélesedik, és újfajta, befogadóbb látásmódra teszel szert. Megérzed a segítséget, amelyet a szíved Lakója nyújt. Megtapasztalod az isteni eksztázis és lelki üdvösség leírhatatlan mámorát, ami hatalmas belső erőt ad.
Adakozz bőségesen! Ekkor béke, bőség és lelki gazdagság lesz a részed itt a földön, halálod után pedig a mennybe jutsz. Szíved megtisztul és eléred a móksát (megszabadulást).[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Srí Szvámi Sivánanda: Utak a boldogsághoz
  2. E. G. White: A munkanélküliek és hajléktalanok megsegítése
  3. Jak 1:27
  4. Ésaiás 58, 7
  5. 1. Ján 3,17
  6. Mt 22,40
  7. Luk 10. rész
  8. Jn 3,16
  9. E. G. White: Bizonyságtételek, III. köt., 548. o.
  10. Ridgeon (2003), 258 o.
  11. Zakát, Encyclopaedia of Islam Online
  12. Christopher Key Chapple, The Bhagavad Gita: Twenty-fifth–Anniversary Edition, State University of New York Press, ISBN 978-1438428420, pages 634-661
  13. Anushasana Parva, Section LIX The Mahabharata, Translated by Kisari Mohan Ganguli, pages 310-311

Források[szerkesztés]

  • Szvámi Sivananda: Utak a boldogsághoz, 2014
  • Michel Quoist: Így élni jó, 1966
  • E. G. White: Jézushoz vezető út
  • E. G. White: Bizonyságtételek