Őskeresztények

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az őskeresztények a kereszténységnek a legkorábbi szakaszában élő és tevékenykedő keresztények megnevezése, általában a 4. századig befejezőileg.

A keresztény szó Krisztus neve után a Krisztiánusz szóból származik, ami azt jelenti, hogy krisztusi. Így nevezték már az őskorban Jézus Krisztus követőit, akik krisztusi életet éltek.[1]
Ugyanakkor a zsidók nazarénusoknak is hívták őket, Jézus származási helye, Názáret után.

A tanítványok kiküldetése (Máté 28, 19)

1. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jézus ezekkel a szavakkal küldte ki a tanítványait:

  • „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek.” [2]

A tanítványok és Jézus követőinek a feladata, hogy az evangéliumot az egész teremtett világ számára ismertté tegye. Jézus mennybemenetele után a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, ahol a Szent Lélek kiáradása után különféle nyelveken kezdtek el beszélni, és hirdetni kezdték a megváltás üzenetét.

Nagyon rövid időn belül több ezren tértek meg a Jeruzsálemben élő, illetve a távolabbi, közel-keleti diaszpórákban élő zsidók közül, akik akkor Jeruzsálemben tartózkodtak. Más zsidó-keresztény csoportok is létrejöttek Júdea és Galilea területén is. Jézus követői hamarosan eljutottak Antiókhiába és Damaszkuszba is, ahol a pogányok elkezdték gúnyból "keresztényeknek" nevezni őket, innen kapták a későbbi nevüket.[3]

Az első keresztények életének lényege Krisztus követése, tanításainak és hitelveinek gyakorlása volt úgy, hogy azok a lehető leginkább hasonlítsanak Jézus Krisztus cselekedeteire. Az első zsidó keresztények gondolkozásukban és tetteikben Keresztelő János és Jézus tanításait a mózesi törvény és a zsidó hagyományok mellé állították. Részt vettek a zsidók templomi és zsinagógai istentiszteletein is, de sajátos istentiszteletük is volt, amelynek középpontjában Jézus Krisztus állt. Az utolsó vacsoráról rendszeresen megemlékeztek, amely mellett az oktatásból, imákból és közös étkezésekből álló agapé és úrvacsora állt.[4]. Az imádkozáshoz és igehallgatáshoz naponta egybegyűltek. Az úrvacsora ünneplése a magánházakban kapott helyet, a nyilvánosság kizárásával, vagyis azok kizárásával, akik még nem jutottak el a Krisztusban való hitre.[5]

A régi világtól és bűneiktől való elfordulásuk jeléül megkeresztelkedtek és egész életüket Isten országa várásának állították be. Jézust tartották állandóan szemeik előtt, és azokat az igazságokat igyekeztek megvalósítani, amelyeket Mesterüktől tanultak. Istenfélő, erkölcsös, testvéries életet éltek, amelyre az őszinte és mély jámborság és a felebaráti szeretet volt jellemző. Jézus megváltása és a megtérés üzenetét hirdették. A gyülekezetek közössége napról napra igen gyorsan gyarapodott.[6]

Vagyonközösségben éltek, a hívők pedig egész vagyonukat a gyülekezet rendelkezésére bocsájtották.[7] Ez nem az apostolok által elrendelt kötelező gyakorlat volt, hanem mint a "Lélek gyümölcse" belülről késztette őket.

  • „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban... A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt. Dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket.” [8]

A szent iratokat tükörként a lelkük elébe állították. Összejöveteleiken családias hangulat volt, szeretetvacsoráik, amelyeket agapénak neveztek (jelentése: szeretet, vendégség), a testvéries összeforrás jegyében folytak le. Az étkezéseknél tartózkodtak minden kicsapongástól, mert tudták, hogy Isten jelen van, és látja cselekedeteiket. Az étkezések elején és végén is imádkoztak. [1]. Heti két napot böjtöltek.[9] Ezeken a napokon még éberebben irányították életüket Isten felé.

A gyülekezetek vezetésére választott öregeket presbitereknek nevezték, a presbiterek mellé választott segédeket pedig diakónusoknak. Ezeknek a fő kötelességük az adománygyűjtés és annak a szegények között való kiosztása, továbbá az igehirdetés és a keresztelés is volt. Általában a presbiterek közül kerültek ki azok, akik a szent iratokat magyarázták. A gyülekezetek elöljáróinak kinevezéséhez böjtölés és imádkozások közepette kérték Isten vezetését.[10][11]

A jeruzsálemi zsidó főpapok nem nézték jó szemmel a keresztények gyors terjedését és megtiltották nekik, hogy prédikáljanak. Amikor látták hogy azok a tiltásukra ügyet sem vetnek, üldözni kezdték őket. Ennek esett áldozatul István diakónus - akit Jeruzsálem mellett halálra köveztek [12]- és később Jakab apostol is.[13]. Ekkor a keresztények nagy része Palesztina más területeire menekült, ahol tovább hirdették az evangéliumot.

Amikor a zsidó ellenállás 66-ban háborúhoz vezetett a rómaiakkal, a jeruzsálemi gyülekezet teljesen elhagyta a várost és Palesztina más területeire, illetve Kis-Ázsiaba vándorolt. Miután a rómaiak a zsidó lázadást leverték és Jeruzsálem elpusztult, a kereszténység súlypontja egyre inkább a pogány világba, központja pedig Rómába helyeződött át.

Pál apostol missziós útjai

Péter, Pál, János és Jakab apostol voltak a leginkább figyelemre méltó korai keresztény vezetők. A kereszténység globális terjedése nagyobb lendületet akkor vett, amikor Pál apostol csatlakozott hozzá. Pál, a tizenharmadik apostol, miután a damaszkuszi úton megtért és Isten felé fordult, elhatározta, hogy hirdetni fogja az Isten igéjét. Miután jó beszélt görögül, missziói útjai során rengeteg keresztény gyülekezetet alapított a Római Birodalom keleti részében, így Szíriában, Kis-Ázsiában, a mai Görögországban, a Balkánon Makedóniában, majd végül Itália területén, ahol vértanúhalált halt. A hagyomány szerint 4. missziós útja során Hispániában is hirdette az evangéliumot, mielőtt a nérói üldözés áldozatául esett Rómában.[4]

64-ben tűzvész pusztította el Róma nagy részét. Nero császár addigra már olyan népszerűtlenné vált, hogy őt gyanúsították gyújtogatással, mire ő a keresztényekből csinált bűnbakot.[3]

Péter apostol is Rómában tartózkodott a 60-as években, ahol mártírhalált halt Nero uralkodása alatt, de ott tartózkodásának hosszáról nincsenek ismereteink.

Az apostolok utódai és megbízottai tovább folytatták az evangelizációt. Az 1. században megjelent és terjedt a kereszténység még Palesztinában, Ciprus szigetén, észak-Afrikában és valószínűleg Galliában is.

Az első keresztény gyülekezetekben a tagok között nem volt különbség, férfi vagy nő, mindenki egyenrangú volt, Jézus tanításának megfelelően.[14]. Ugyanakkor azok, akik mint a lélektől sugallt próféták léptek fel, azok utasításait elfogadták. Ezen emberek az apostolok, a próféták és a tanítók voltak. Az apostolok Krisztus tanítványai közül kerültek ki, akik mint vándor-prédikátorként működtek és sok csodát tettek. A próféták is Isten nevében emelkedtek szólásra a keresztény gyülekezetekben. Az apostolokról és a prófétákról a hivők gondoskodtak. Viselkedésük alapján állapították meg, vajon igaz próféták-e vagy álpróféták. A tanítók az apostolokhoz hasonló szerepet töltöttek be, de a prófétákhoz hasonlóan egy helyen tartózkodtak. Az ő igazhitűségüket nem annyira a viselkedésükből, hanem inkább tanításuk tartalmából ismerhették meg a keresztények.[15]

A korai keresztények már sokat szenvedtek a zsidók haragjától, de az apostolok nagy részét végül nem a zsidók, hanem a pogányok végezték ki. Pál római polgárjoggal rendelkezett, ezért karddal lefejezték, Pétert azonban a rabszolgáknak és idegeneknek dukáló keresztre feszítés várta. Amikor tiltakozott, hogy nem méltó ugyanolyan halálra, mint Jézus, fejjel lefelé szegezték a keresztre. Testvérét, Andrást szintén keresztben feszítették meg, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték. János apostolt Rómába vitték Domitianus császár elé, és halálra ítélték, de miután a kínzásokat túlélte, Pátmosz szigetére száműzték, ahol később az Úrtól kapott látomásait megírta a jelenések könyvében.

Keresztény mártírok egy amfiteátrumban

A rómaiak részéről komolyabb üldözések Néró uralkodása alatt kezdődtek, amelyek kisebb-nagyobb hevességgel több évszázadon át tartottak. Miután a keresztények a császárok szobra előtt nem borultak le és azoknak áldozatot bemutatni nem akartak, rájuk fogták, hogy ők a császár ellenségei és az állam rendjét fel akarják forgatni. Mivel a bálványisteneket nem imádták, ezért istentagadóknak is nevezték őket.[1] A legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták őket hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány, rossz termés és más szerencsétlenségekért őket okolták. A besúgok jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.[16]

  • „Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.” [17]

A keresztények vállalták a vértanúhalált. A vértanúhalál a győzelem napja, a halál legyőzésének ünnepe. A mártír halálának napja mennyei születésnapja. Kínzóik nem tudták megtörni őket, legtöbbször megölni is csak sokadjára sikerült, kitartásuk, példamutatásuk pedig új keresztényeket teremtett az evangélium számára.[18]

2. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután Jézus nem tért vissza azzal a gyorsasággal, ahogy remélték, a 2. század első évtizedeitől egy változás állt be a keresztény gyülekezetek életében. Létrejöttek egy olyan egyetemes egyház alapkövei, amely szakított a zsidó gyökereivel. Elvetették a zsidó előírásokat és a propaganda irányát a pogány jellegű gyülekezetek szervezése felé fordították. A kereszténység, részben mivel el akart térni a zsidóktól, az Úr pihenőnapját Jézus feltámadásának a napjára, vasárnapra tette.[19]

Az eddig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában és meggyorsult a vezetői hatalom egy kézben történő összpontosulása. Antiókhiai Szent Ignác állította, hogy a helyi püspök az egység középpontja, Isten földi képviselője, a mennyei egyeduralkodó földi megfelelője, így tehát "úgy kell a püspökökre tekintenünk, mint magára az Úrra." Vértanúhalála előtt nem sokkal elsőként ő használta a "katolikus egyház" kifejezést is.[3]

A püspökség intézményével létrejött az egyház és az 1. századi keresztények liturgiája átalakult a mise szertartásává. Létrejöttek a keresztény világnézet egyéb alaptételei is, amely legfőképp Jézus tanításai, továbbá a júdaizmus, a misztériumvallások és a gnoszticizmus keverékéből állt.[15]

A Mária-kultusz legkezdetibb nyomai a 2. század kereszténységében kezdtek megjelenni. A korai keresztény írók Máriát mint Isten anyját kezdték magasztalni és Mária legrégebbi ábrázolása a 2. század közepéről való.[15]

160 körül bevezették a húsvét ünnepét, de a keresztények között eltérések alakultak ki a húsvét megünneplésének időpontja körül. A század végén Viktor római püspök követelni kezdte a húsvét megünneplésének egységesítését. A kis-ázsiai egyházak ezt önkényes és sértő intézkedésnek tartották. Erre I. Viktor azokat a püspököket, akik nem voltak hajlandóak vele egyetérteni, kizárta az egyházból. Kijelentette, hogy akik más napon tartják az ünnepet, azok nem tekinthetők keresztényeknek. Ekkor vált ketté a keleti és a nyugati egyház először élesen egymástól.[3]

Katakomba Róma mellett

A keresztények üldözése folytatódott a 2. században is, és rengetegen haltak mártírhalált, de az evangélium tovább terjedt és követőinek száma gyorsan nőtt. Krisztus követői az üldözés elől kénytelenek voltak elhagyott, néptelen helyeken elrejtőzni. A Róma környéki hegyek alatti katakombák ezreknek nyújtottak menedéket. A nagyobb méretű katakombák azonban csak 250 után keletkeztek. Bár a katakombák alkalmasak voltak istentisztelet tartására, a rendes istentiszteletek helye azonban - még az üldözések idején is - többnyire a városban, nagyobb magánházakban volt.[4]

A 2. század utolsó nagy üldözése Marcus Aurelius nevéhez fűződik. Pestis, éhség, a barbár népek támadásaiért a keresztényeket okolták. A filozófus császár a keresztény vértanúság vállalásának hátterében csupán makacsságot látott.

Tertullianus ezt mondta: "Ha meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Minél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés." [20]

Tertullianus írásainak egy része a pogány világban élő keresztények helyes viselkedésével foglalkozik. Azt követelte, hogy a keresztények maradjanak makulátlanok a világ romlottsága közepette. Későbbi éveiben (már a 3. században) az egyházat mint világias, intézményesített és szégyenbe jutott közösséget elítélte.[3]

3. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 3. században a császárok hozzáállása a kereszténységhez meglehetősen különböző volt. Septimus Severus eltűrte a keresztényeket és azt, hogy környezetének egyes főnemes tagjai kereszténnyé legyenek. Alexander Severus a házi kápolnájába Krisztus szobrát is beállíttatta és hivatalosan is az istenek sorába akarta iktatni. Philippus Arabs oly mértékben pártfogolta a keresztényeket, hogy egyes írók az első keresztény császárként említik. Decius aztán komoly keresztényüldözéseket kezdeményezett és hitének megtagadására próbált kényszeríteni minden keresztényt.[15]

Egy római püspök a 3. századból

Valerianus császár is erőteljesen üldözte a kereszténység követőit, mivel úgy gondolta, hogy az ősi istenek megsértésével a keresztények hozzájárulnak azokhoz a csapásokhoz, amelyek a birodalmat válságba sodorták. Rendelete minden alattvalójának lelkiismereti szabadságot biztosított ugyan, de megkövetelte a császárkultuszt. Továbbá minden püspöknek és egyházi vezetőnek áldozatot kellett bemutatnia az isteneknek. Egyben megtiltotta, hogy a keresztények bármilyen összejövetelt tartsanak. Azokat, akik továbbra is istentiszteletet szerveztek és akik megtagadták az áldozatbemutatást, halállal sújtották. Rendeletével a keresztények szervezetét próbálta szétzúzni.[4]

Gallienus császár 260-ban megszüntette a keresztényüldözést, ezzel újra rövid békekorszak köszöntött be a keresztények számára, akik fontos pozíciókat szereztek meg még a császári udvarban is. Ebben az időben már közel száz püspökség létezett Itáliában.[4]

A 3. századra a püspöki intézmény megszilárdult. A püspök feladata a tanítások hűséges őrzése, a rábízott keresztények vezetése, irányítása, a közös liturgia vezetése. Több felszabadított rabszolgából lett püspök, ugyanis az egyházban a gazdák és a rabszolgák testvérek voltak. Róma, Alexandria, és Antiókhia püspökei különleges méltóságot kapnak. A pápa címet elsőként Héraklász, Alexandria püspöke viseli.[3]

Egyre többen lettek keresztények a felsőbb társadalmi osztályokban is.

Kallixtus római püspök bevezette a bűnbocsánatot, a megbánt bűnnek a felhatalmazott pap által való elengedését. A gyónás szélesebb körökben csak később, a 7. századtól terjed el.[15]

Megalakult több keresztény iskola, így elsők között az alexandriai és az antiókhiai, ahol a pogány és zsidó tudósokkal szemben védelmezték a kereszténységet, és itt nevelték azokat a keresztény ifjakat, akik tanításra szánták el magukat. Az alexandriai iskola a teológiában előtérbe helyezte a misztériumot a Szentírás értelmezésében.[21]

4. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy leírás a 4. század eleji keresztényüldözések időszakából: "Most utaztam keresztül Maximianus országain, s ezért nem tudok másról álmodni, csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, vadállatok elé dobott gyerekekkel. Az Alpesektől idáig keresztek szegélyezik az országutakat, és azokról keresztények rothadt húsát szaggatják le a vadállatok. Derékig a farkasok, azon felül a hollók és a keselyűk. Ahogy ezelőtt minden provinciának megvolt a nemzeti viselete, most nemzeti kínzóművészet alakult ki mindenütt. Szíriában a forró szurokkal töltött üst védi az isteneket, Kappadókiában az olvasztott ólom, Júdeában a fejsze, Pontusban a kerék (kerékbetörés). Galerius cézár nekem magamnak dicsekedett vele, hogy ő mennyivel emberségesebb isten, mint a keresztényeké. Az egy almatolvajt is örök tűzben sütögettet. Ő olyan rostélyt talált ki, amelyen a legöregebb keresztény is puhára sül egy óra alatt." [22] A keresztény gyülekezetek házait lerombolták, mert a titkos gyűlésekben zendülés veszélyét látták.

Szilveszter pápa (balról) és Konstantin

██ A kereszténység elterjedése Kr. u. 325 -ig

██ A kereszténység elterjedése 325 és 600 között

Nagy Konstantin császár uralkodása alatt az események gyökeres fordulatot vettek. Miután Konstantin és Maxentius cézár között hatalmi harc robbant ki a Nyugatrómai Birodalom birtoklásáért, amely 312-ben zárult, Konstantin a Maxentius feletti győzelem megnyerését - egy álom hatására - a keresztények Istenének tulajdonította. Ennek hatására fordult igazán a kereszténység felé. Visszavonta az üldözési rendeleteket és 313-ban Licinius császárral közösen kiadták az úgynevezett Milánói ediktumot, ami engedélyezte a birodalomban a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást. Elrendelték, "hogy bárki, aki a keresztények vallásának előírásait óhajtja követni, most szabadon és nyíltan, minden zaklatástól és háborgástól mentesen kövesse."

Konstantin igyekezett a keresztény eszméket néhány törvényében is megvalósítani. Helytelenítette a vasárnapi munkát és elrendelte a bíróságok zárva tartását "a nap tiszteletre méltó napján". (A felirat szerint Konstantin ezt részben a nap iránti tiszteletből vezette be, ugyanis a pogányoknál a Nap, mint az egyik legfőbb isten napja volt a vasárnap) [19]
Utasította a helytartókat, hogy adják vissza a lefoglalt egyházi javakat. A püspököknek nagyobb pénzösszegeket utalt át, "a szent katolikus kultusz papsága számára". A tartományok jövedelmének meghatározott részét az egyház javára fordíttatta.[3]

Konstantin bőkezűen adakozott a keresztény bazilikákban és templomokban folyó kultusz fényének emelésére és a papság ellátására. A császár által építtetett bazilikák közül a legismertebbek a Szent Péter, a Szent Pál-bazilikák Rómában és a Szentföldön alapítottak voltak. A keresztény papságot felruházta azokkal a kiváltságokkal, amelyekkel korábban a pogány papság rendelkezett. A püspökök még az igazságszolgáltatásban is részt kaptak, mert a pereket -az egyik fél kívánságára - át lehetett vinni a püspök elé, akinek ítélete megfellebbezhetetlen volt. Az egyház az új, kedvező viszonyok között, a császárság érdekeit is figyelembe véve, a tanításainak és szabályozásainak részletes kiépítéséhez fogott.[15]

A papság nemsokára már olyan fényűző életmódot folytatott, hogy nem egy egyházatya (így például Szent Jeromos) szót emelt ellene. A római püspökséget "Sedes apostolica"-nak, vagyis Apostoli Széknek kezdték nevezni, és a világi hatóságokkal is elismertették azt, mint a többi püspökök fellebbviteli fórumát.

A 4. század végének római püspöke Sziriciusz már olyan hatalmasnak érezte magát, hogy bevezette az uralkodói stílust. Kialakult hatalma miatt sokan őt tartják az első igazi pápának.[15] . Tevékenysége több évszázados hagyományokat, szabályokat teremtett. Átformálta a keresztséget, a szenteléseket, a böjtöt és a gyónást is. 386-ban egy zsinatot hívott össze, amelynek legfőbb eredményeként bevezették a papi nőtlenséget, azaz a cölibátus intézményét. Akkoriban még voltak nős papok, nekik tartózkodniuk kellett a házas élettől.

Miután a kereszténység államvallás lett, hamarosan hivatalos keresztény ünneppé nyilvánították Jézus születését. Ezt az eseményt a 4. századtól kezdték ünnepelni, január 6-án Epiphaneia néven. Karácsony ünnepe 354-ben került át december 25-re, amikor pápai rendeletben a téli napfordulót az egyházi ünnepek közé iktatták. A választás nagy valószínűség szerint azért esett december 25-re, mert ezzel akarta a katolikus keresztény egyház ellensúlyozni a pogány Napisten kultuszát és hogy a december 25-én végződő római Szaturnália ünnep helyére állítsák a keresztény karácsonyt. Ezzel a császár és az egyház könnyebben áttérítette a pogányokat a kereszténységre, beolvasztva a pogány szimbólumokat, jeles napokat és szertartásokat a keresztény hagyományba, új vallási tartalommal töltötték meg a pogány ünnepeket.[23]
Az egyház december 25-én kezdte ünnepelni Jézus születését, január 6-án pedig a Jordán folyóban való megkeresztelését (vízkereszt ünnepe)

A keresztény katolikus egyház akkor tett újabb óriási lépést előre, amikor Nagy Theodosius császár 380-ban a De Fide Catolica ediktumával kizárólagos államvallássá tette a kereszténységet. A császár alávetette magát az egyháznak és rendeletével betiltotta az összes pogány szertartást. A rendelkezés életbelépésével a keresztények egymás után rombolták le vagy zárták be a pogány szentélyeket és szent helyeket, majd az új keresztény templomokat gyakran azokon a helyeken építették fel, ahol azelőtt a pogány isteneket tisztelték.

Szűz Mária ábrázolása a kisded Jézussal egy templomban

Az Efezusiak elsőként szenteltek templomot Mária tiszteletére, miután úgy tartották, hogy Szűz Mária Efezusban élt későbbi éveiben. Mária, mint Isten anyjának a kultusza olyan mértékben kibontakozott, hogy tiszteletére máshol is templomokat emeltek. Az első Mária-ünnep, a "Mindig szűz szent Istenszülő" ünnepe ebben az időszakban keletkezett.[3][15]

A szentek képeinek tisztelete kezdetben a kereszténység lelkétől távol állt. A század elején megtartott elvirai zsinat kimondta: "Az egyházakban ne legyenek képek. Azért határoztuk, hogy az egyházakban nem szabad képeknek lenniük, hogy a tisztelet és imádat tárgyát a falakra senki ne fesse." Ez az álláspont később megváltozott.[7]

Krisztusról, Máriáról és más szentekről ikonokat, freskókat, szobrokat kezdtek el készíteni. Hogy a pogányságból áttérteknek a bálványimádást pótolják, fokozatosan bevitték a szobrok és képek tiszteletét a keresztény istentiszteletbe. Ezek először abból a célból kerültek a gyülekezetekbe, hogy a Szentírás helyett az olvasni nem tudókat eligazítsák, továbbá hogy az emberek lelkében kegyességet ébresszenek.[24]

Sok korábbi bálványimádó elfogadta a keresztény hit egyes tanításait, míg megtagadott más igazságokat. A kereszténység kompromisszumra lépett a pogánysággal. A pogány áldozati szokásokat fenntartották illetve beépítették a keresztény szertartások közé. A bálványimádók csatlakoztak az egyházhoz, s imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, Mária és a szentek szobraival. A kereszténység bekerült a császárok és az előkelők udvarába, felcserélte Krisztus és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét az uralkodók pompájával és hivalkodásával.[25]

Az államilag támogatott, majd a század végén államvallássá lett egyház részesült a hatalomból, és ezzel a hatalommal való visszaélésnek, az erőszak igénybevételének kísértése is állandóvá lett a középkori egyház életében.[4]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Vári Albert: Isten országa munkásai
  2. http://biblia.biblia.hu/read.php Máté 28: 19-20
  3. ^ a b c d e f g h Henry Chadwick: A korai egyház
  4. ^ a b c d e f Marton József: A keresztény ókor
  5. Biblia kommentár, Magyar Bibliatársulat, 1996.
  6. http://szentiras.hu/UF/ApCsel2 Ap. Csel. 2. rész
  7. ^ a b Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  8. http://szentiras.hu/SZIT/ApCsel2,42-47 Apostolok Csel. 2, 42-47
  9. http://mjjhoskin.wordpress.com/2010/03/01/tomorrow-night-fasting-with-john-wesley/
  10. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/13 Ap. Csel. 13 : 1-3
  11. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/14 Ap. Csel. 14 : 23
  12. http://biblia.biblia.hu/read.php Apostolok Csel. 7 : 54-60
  13. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/12 Ap. Csel. 12 : 2
  14. http://biblia.biblia.hu/read.php Máté 23: 6-12
  15. ^ a b c d e f g h Vallástörténeti kislexikon, 3. kiadás, 1975.
  16. E. G. White: Korszakok nyomában
  17. http://biblia.biblia.hu/read.php?t=1&b=58&c=11&v=37 Zsidókhoz írt levél 11, 36-38
  18. http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_11/kereszteny_martirok/kereszteny_martirok.htm Rubicon, 2008/7-8 szám
  19. ^ a b http://www.palfalva.hu/naptar.htm
  20. Tertullianus: Apologeticus. 50.
  21. http://lexikon.katolikus.hu/A/alexandriai%20iskol%C3%A1k.html
  22. Rubicon, 2008/7-8 szám
  23. http://www.astronet.hu/tenyek-talanyok/vallasok/napkultusz-az-okortol-napjainkig-102192?p=3
  24. J. Mendam: The Seventh General Council, the Second of Nicaea
  25. Ellen Gould White: A nagy küzdelem