Őskeresztények

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Az őskeresztények a kereszténységnek a legkorábbi szakaszában élő, az apostoli korban tevékenykedő keresztények megnevezése.

A 2. század elejétől kezdve a teológusok már az ókeresztény egyházról beszélnek. (ezt az időszakot lásd ott)

A keresztény szó Krisztus neve után a Krisztiánusz szóból származik, ami azt jelenti, hogy krisztusi. Így nevezték már a legkorábbi korban Jézus Krisztus követőit, akik krisztusi életet éltek.[1] (Χριστός görög szó; jelentése: a "felkent".)
A zsidók nazarénusoknak is hívták őket, Jézus származási helye, Názáret után.

1. század[szerkesztés]

A tanítványok kiküldetése (Máté 28, 19)

Az első keresztények zsidók voltak. Honfitársaiktól az a hit különböztette meg őket, hogy a názáreti Jézus személyében végre eljött a nemzet által várt Messiás. Természetesnek tartották, hogy a Messiás eljövetele – a jövendölések beteljesedéseként – Isten korábbi kinyilatkoztatásainak folytatása, és nem jelenti a végét az Ábrahámmal kötött régi szövetségnek, sem a törvénynek, amit Mózes kapott a Sinai-hegyen.[2]

Jézus ezekkel a szavakkal küldte ki a tanítványait:

  • „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek.”[3]

A tanítványok és Jézus követőinek a feladata, hogy az evangéliumot az egész világ számára ismertté tegye (misszió). Jézus mennybemenetele után a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, ahol a Szent Lélek kiáradása után különféle nyelveken kezdtek el beszélni, és hirdetni kezdték a megváltás üzenetét.

Nagyon rövid időn belül több ezren tértek meg a Jeruzsálemben élő, illetve a távolabbi, közel-keleti diaszpórákban élő zsidók közül, akik akkor Jeruzsálemben tartózkodtak. Más zsidó-keresztény csoportok is létrejöttek Júdea és Galilea területén is. Jézus követői hamarosan eljutottak Antiókhiába és Damaszkuszba is, ahol a pogányok elkezdték gúnyból "keresztényeknek" nevezni őket, innen kapták a későbbi nevüket.[2]

Az első keresztények életének lényege Krisztus követése, tanításainak és hitelveinek gyakorlása volt úgy, hogy azok a lehető leginkább hasonlítsanak Jézus Krisztus cselekedeteire. Az első zsidó keresztények gondolkozásukban és tetteikben Keresztelő János és Jézus tanításait a mózesi törvény és a zsidó hagyományok mellé állították. Részt vettek a zsidók templomi és zsinagógai istentiszteletein is, de sajátos istentiszteletük is volt, amelynek középpontjában Jézus Krisztus állt. Az utolsó vacsoráról rendszeresen megemlékeztek, amely mellett az oktatásból, imákból és közös étkezésekből álló agapé és úrvacsora állt.[4] Az imádkozáshoz és igehallgatáshoz naponta egybegyűltek. Az úrvacsora ünneplése a magánházakban kapott helyet, a nyilvánosság kizárásával, vagyis azok kizárásával, akik még nem jutottak el a Krisztusban való hitre.[5]

A régi világtól és bűneiktől való elfordulásuk jeléül megkeresztelkedtek és egész életüket Isten országa várásának állították be. Jézust tartották állandóan szemeik előtt, és azokat az igazságokat igyekeztek megvalósítani, amelyeket Mesterüktől tanultak. Istenfélő, erkölcsös, testvéries életet éltek, amelyre az őszinte és mély jámborság és a felebaráti szeretet volt jellemző. Jézus megváltása és a megtérés üzenetét hirdették. A gyülekezetek közössége napról napra igen gyorsan gyarapodott.[6]

Vagyonközösségben éltek, a hívők pedig egész vagyonukat a gyülekezet rendelkezésére bocsájtották.[7] Ez nem az apostolok által elrendelt kötelező gyakorlat volt, hanem mint a "Lélek gyümölcse" belülről késztette őket.

  • „A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. Nem is volt közöttük senki szűkölködő, mert mindazok, akiknek földje vagy háza volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták, és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki, amennyire kinek-kinek szüksége volt... Dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket.”[8]

A szent iratokat tükörként a lelkük elébe állították. Összejöveteleiken családias hangulat volt, szeretetvacsoráik, amelyeket agapénak neveztek (jelentése: szeretet, vendégség), a testvéries összeforrás jegyében folytak le. Az étkezéseknél tartózkodtak minden kicsapongástól, mert tudták, hogy Isten jelen van, és látja cselekedeteiket. Az étkezések elején és végén is imádkoztak.[1] Heti két napot böjtöltek.[9] Ezeken a napokon még éberebben irányították életüket Isten felé.

A jeruzsálemi zsidó főpapok nem nézték jó szemmel a keresztények gyors terjedését és megtiltották nekik, hogy prédikáljanak. Amikor látták hogy azok a tiltásukra ügyet sem vetnek, üldözni kezdték őket. Ennek esett áldozatul István diakónus - akit Jeruzsálem mellett halálra köveztek[10]- és később Jakab apostol is.[11] Ekkor a keresztények egy része Palesztina más területeire menekült, ahol tovább hirdették az evangéliumot.

Pál apostol missziós útjai

Péter, Pál, János és Jakab apostol voltak a leginkább figyelemre méltó korai keresztény vezetők. A kereszténység globális terjedése nagyobb lendületet akkor vett, amikor Pál apostol csatlakozott hozzá. Pál, a tizenharmadik apostol, miután a damaszkuszi úton megtért és Isten felé fordult, elhatározta, hogy hirdetni fogja az Isten igéjét. Miután jó beszélt görögül, missziói útjai során rengeteg keresztény gyülekezetet alapított a Római Birodalom keleti részében, így Szíriában, Kis-Ázsiában, a mai Görögországban, a Balkánon Makedóniában, majd végül Itália területén, ahol vértanúhalált halt.

Az őskereszténységben a zsidókból és pogányokból lett keresztények külön csoportot alkottak. A zsidó-keresztény csoport főleg Jeruzsálemben, továbbá más palesztinai városokban szektaként élt, a pogány-keresztények azonban teljesen elszakadtak régi vallásuktól. A kereszténység tulajdonképpen a pogány-kereszténységben vált új vallássá. Pogányra nézve kereszténnyé lenni annyit jelentett, mint szakítani a többistenhittel, s a zsidó vallás talaján fakadt, de attól több tekintetben eltérő evangélium álláspontjára helyezkedni: hinni abban, hogy az üdvösség Isten ajándéka, amit nem áldozatokkal és szertartásokkal lehet elérni, hanem csak tevékeny hittel, azaz cselekedetekkel, tiszta áhítattal és erkölcsös élettel.[7]

Az őskeresztények vallásának nem volt gazdagon berendezett templomokra és áldozatot végző papságra szükségük. A lélek minden hívőben megszólal, az üdvösség útján mindenkinek magának kell járnia.[7]

Pál apostol volt a pogány-kereszténység első és legnagyobb teoretikusa. Ő vetette meg a pogány-kereszténység elvi és teológiai alapját és ő határolta el a kereszténységet a zsidóságtól éppúgy, mint a pogányságtól. Ő jelölte meg - ha nem is elsőnek - de fennmaradt írásai alapján a legkézzelfoghatóbban Jézus Krisztusnak a kereszténységben való különleges helyét. Ezen felül még nála látjuk először a kereszténységet önálló és új vallási rendszerré kiépítve.[7]

Pál a hagyomány szerint - nem bizonyított - 4. missziós útja során Hispániában is hirdette az evangéliumot, mielőtt a nérói üldözés áldozatául esett Rómában (65-67 körül).[4]

64-ben tűzvész pusztította el Róma nagy részét. Nero császár addigra már olyan népszerűtlenné vált, hogy őt gyanúsították gyújtogatással, mire ő a keresztényekből csinált bűnbakot.[2]

Péter apostol is Rómában tartózkodott a 60-as években, ahol mártírhalált halt Nero uralkodása alatt, de ott tartózkodásának hosszáról nincsenek ismereteink.

Az apostolok utódai és megbízottai tovább folytatták az evangelizációt. Az 1. században megjelent és terjedt a kereszténység az egész Mediterráneumban (Földközi-tenger térsége) és valószínűleg Galliában is.

Amikor a zsidó ellenállás 66-ban háborúhoz vezetett a rómaiakkal, a jeruzsálemi gyülekezet teljesen elhagyta a várost és Palesztina más területeire, illetve Kis-Ázsiába menekült. Miután a rómaiak a zsidó lázadást leverték és Jeruzsálem elpusztult (70), a kereszténység súlypontja egyre inkább a pogány világba került, központjai pedig Rómába, Antiokhiába és más városokba helyeződtek át.

A gyülekezetekben a híveket nem szabályok kapcsolták össze és egyben Jézushoz, hanem élmények, belső átélések, élő hit, testvéri szeretet, erkölcsi tisztaság és komoly meggyőződés. Az őskereszténység nem törvény volt, amely rendelkezések százaival korlátozza a hívők életét, hanem néhány elv, melyek megtartása mellett a külsőségekben híveinek teljes szabadságot engedélyezett.[7] Hitüknek tulajdonképpen három sarkigazsága volt, amelyre gondolataik egész templomát építették: az első Isten egysége, a monoteizmus, a második Jézus messianitása és halálának megváltásként való hirdetése, a harmadik pedig az örök üdvösség után való emésztő vágyakozás és e vágyódás minden gyakorlati következtetéseinek levonása. Csak az üdvösségért és csak szeretetben élni! [7]

Az őskeresztények vallását nem az igazság felismerésével járó elteltség jellemezte, hanem a mindig nyugtalan, mindenkin segíteni akaró, mindig tettre kész aktivitás érzése hatotta át, s ezzel szerezte meg a kereszténység a történelemben elfoglalt páratlan helyét.

A korai keresztények már sokat szenvedtek a zsidók haragjától, de az apostolok nagy részét végül nem a zsidók, hanem a pogányok végezték ki. Pál római polgárjoggal rendelkezett, ezért karddal lefejezték, Pétert azonban a rabszolgáknak és idegeneknek dukáló keresztre feszítés várta. Amikor tiltakozott, hogy nem méltó ugyanolyan halálra, mint Jézus, fejjel lefelé szegezték a keresztre. Testvérét, Andrást szintén keresztben feszítették meg, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték. János evangélistát Rómába vitték Domitianus császár elé, és halálra ítélték, de miután a kínzásokat túlélte, Pátmosz szigetére száműzték, ahol később az Úrtól kapott látomásait megírta a jelenések könyvében.

Keresztény mártírok egy amfiteátrumban

A rómaiak részéről komolyabb üldözések Néró uralkodása alatt kezdődtek, amelyek kisebb-nagyobb hevességgel több évszázadon át tartottak. Miután a keresztények a császárok szobra előtt nem borultak le és azoknak áldozatot bemutatni nem akartak, rájuk fogták, hogy ők a császár ellenségei és az állam rendjét fel akarják forgatni. Mivel a bálványisteneket nem imádták, ezért istentagadóknak is nevezték őket.[1] A legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták őket hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány, rossz termés és más szerencsétlenségekért őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.[12]

  • „Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.”[13]

A keresztények vállalták a vértanúhalált. A vértanúhalál a győzelem napja, a halál legyőzésének ünnepe. A mártír halálának napja mennyei születésnapja. Kínzóik nem tudták megtörni őket, legtöbbször megölni is csak sokadjára sikerült, kitartásuk, példamutatásuk pedig új keresztényeket teremtett az evangélium számára.[14]

Az ősegyház felépítése[szerkesztés]

A diaszpórában élő zsidókhoz érkeztek az apostolok, és az ottani zsinagógákat használták kezdetben a prédikálásra. Az így létrejövő közösségekben később az összetartozás érzése világosan megjelent a közösségek demokratikus felépítésében. A keresztény közösségek ekkor nem oszlottak laikusokra és klérusra, mindenki taníthatott és prófétálhatott. Mint minden közösségben, itt is kialakultak azonban bizonyos szerepek, melyek később átalakultak, és a mai keresztény egyházak felépítésének alapjául szolgáltak.[15]

  • A gyülekezeten belül az öregeknek (presbiterek) a szokásjog alapján nagyobb tekintélye volt, mint a fiatalabb hívőknek, azonban ez intézményes formát nem öltött.[15]
  • A közösség ügyeinek intézésére tisztségviselőket választottak, ezek egyike volt a közös vagyon kezelője, felügyelője (episzkoposz). Az episzkoposz feladata kezdetben kizárólag pénzügyi jellegű volt, vallási tekintetben nem rendelkezett semmilyen különleges tekintéllyel.[15]
  • A diakónusok egyházi feladatokat végző személyek voltak, illetve az agapék (közös étkezések) alatt a felszolgálók. Később, az ókeresztény egyházban váltak a püspökök segítőivé, szerpapokká.[15]
  • A közösség vallási vezetői az úgynevezett próféták voltak. Ők folyamatosan tanítottak, és különböző kultikus műveleteket végeztek. A prófétáknak nagy tekintélye, karizmatikus hatalma volt a gyülekezetekben.[15]
  • A kezdetben szétszórt és elszigetelt keresztény csoportok valószínűleg részben eltérően értelmezték a keresztény tanokat, nem alakult ki egyetlen domináns irányzat sem. Az egyre terjedő vallás közösségei között a vándorprédikátorok, apostolok tartották a kapcsolatot.[15]

Egyházvezetés[szerkesztés]

A gyülekezetek vezetésére választott idősebbeket presbitereknek (preszbüterosz) nevezték, a presbiterek mellé választott segédeket pedig diakónusoknak. Ezeknek a fő kötelességük az adománygyűjtés és annak a szegények között való kiosztása, továbbá az igehirdetés és a keresztelés is volt. Általában a presbiterek közül kerültek ki azok, akik a szent iratokat magyarázták. A gyülekezetek elöljáróinak kinevezéséhez böjtölés és imádkozások közepette kérték Isten vezetését.[16][17]

Az első keresztény gyülekezetekben a tagok között nem volt különbség, férfi vagy nő, mindenki egyenrangú volt, Jézus tanításának megfelelően.[18] Ugyanakkor azok, akik mint a lélektől sugallt prófétaként léptek fel, azok utasításait elfogadták. Ezen emberek az apostolok, az ún. próféták és más tanítók voltak. Az apostolok Krisztus tanítványai közül kerültek ki, akik mint vándor-prédikátorként működtek és sok csodát tettek. A próféták is Isten nevében emelkedtek szólásra a keresztény gyülekezetekben. Az apostolokról és a prófétákról a hívők gondoskodtak. Viselkedésük alapján állapították meg, vajon igaz próféták-e vagy álpróféták. A tanítók az apostolokhoz hasonló szerepet töltöttek be, de a prófétákhoz hasonlóan egy helyen tartózkodtak. Az ő igazhitűségüket nem annyira a viselkedésükből, hanem inkább tanításuk tartalmából ismerhették meg a keresztények.[19]

A tisztségviselők súlya kicsi volt, hiszen a „lelki” funkciókat a "Lélek hordozói" látták el, azok a karizmatikus ajándékokkal megáldott apostolok, próféták és tanítók, akik az egész egyházért munkálkodtak. A püspökök (presbiterek) és a diakónusok csupán a külső dolgokban segédkeztek. A pneuma (Lélek) elapadásával keletkező űrt azonban nekik kellett betölteniük, és szerepük lassan fontosabb lett.[20]

A presbiter szó még nem különbözött a "felügyelő"től (görög: ἐπίσκοπος episzkoposz), később kizárólag püspöknek nevezik.

Homály fedi, hogy pontosan hogyan zajlott le az átmenet az apostoloktól, prófétáktól és tanítóktól a püspökökig, presbiterekig és diakónusokig; bár forrásaink révén időnként bepillanthatunk a folyamatba. [21] A püspökség presbiterátus fölé rendelése – miközben egy szinten is maradt vele – akkortájt történt, amikor az apostoli tekintély eltűnőben volt, vagy már el is tűnt, és a gyülekezetek megerősödésével az utazó hittérítők és a próféták szerepe háttérbe szorult. [22]

Az apostolok világszéles missziója[szerkesztés]

A 3. századra regényes történetek keletkeztek a tizenkét apostol világszéles térítő útjairól.[2] Történelmi szempontból értékelhetetlenek ezek a kései hittérítő legendák, amelyek a kereszténység a nagyvilágban való terjeszkedését az apostolokra vezetik vissza. Ezek szerint Tamás a pártusok között, András a szkíták között (András az oroszok védőszentje), Bertalan és – a későbbi legendák alapján – Tamás Indiában, Fülöp Kis-Ázsiában, Márk és Barnabás Alexandriában működött stb.[23]

A történetek azokhoz a középkori legendákhoz hasonlóak, amelyek Jakab apostolt Compostelával vagy Arimathiai Józsefet Glastonburyvel kapcsolják össze. E korábbi legendák az apostolokról szóló apokrif regényekből alakultak ki.[2]

Táblázatban[szerkesztés]

Az őskeresztények és a későbbi századok kereszténységének összehasonlítása:

Őskeresztények Későbbi századok
Szociális helyzet A gyülekezeti tagok és tisztségviselők anyagi lemondásban, vagyonközösségben élnek.[24] A 4. században a papság már olyan fényűző életmódot folytat, hogy nem egy egyházatya (így például Szt. Jeromos) szót emel ellene
Papság Nincs papság, minden hívő pap és evangélizátor egy személyben.[25]
Az újszövetségi egyetemes papság képzete – amely szerint minden hívő ember pap is – a 2. század elején még eleven, de fokozatosan háttérbe szorul.[26]
A 2. századtól kialakul a pasztorális papság. A papságfogalom meghonosodása következtében tettek határozottan különbséget a klérus és a laikus többség között.[26]
Elöljárók A tisztségviselők súlya kicsi, mindenki egyenrangú [26] Létrejön az alá- és fölérendeltség, az egyházi hierarchia, az ún. episzkopális egyház
Egyházszervezet Egymástól független gyülekezetek léteznek, nincsenek szövetségbe, "egyház"ba tömörülve A 2. századtól kialakulnak a "püspökegyházak";
az 1. egyetemes zsinat után (325) Róma, Alexandria és Antiokhia püspök-metropolitái a többi metropolita elé kerülnek. Róma a latin Nyugat felett kap elsőséget, Alexandria a hellenisztikus Egyiptom, Antiokhia a Kelet, Cilicia és Ciprus felett.[27]
Összejöveteli hely Az összejöveteli helyek szentképek, szobrok, oltárok nélküliek;
gyakran magánházaknál történik
Megjelennek a gazdagon berendezett templomok, amelyek igyekeznek versenyre kelni a pogány népek szentélyeivel.
Istentisztelet Az istentisztelet igehirdetésből, imákból, éneklésből, áhítatból áll. Kialakul a liturgikus istentisztelet.
Dogmatika Hitüknek alapigazságai, melyre vallásuk épült: az első Isten egysége, a monoteizmus, a második Jézus messianitása és halálának megváltásként való hirdetése.

A gyülekezetekben a híveket nem szabályok kapcsolták össze; az őskereszténység nem törvény volt, amely rendelkezések százaival korlátozza a hívők életét, hanem néhány elv, melyek megtartása mellett a külsőségekben híveinek teljes szabadságot engedélyezett.

Kialakulnak a dogmák;
a kiátkozások, a másként gondolkozók üldözése jellemző.
Másodrendű kultusz Az őskeresztény korból nem ismert a Mária-tisztelet, a szentek és ereklyéik tisztelete, a képtisztelet stb. Megjelenik a szerzetesség, a Mária-tisztelet, a szentek kultusza, ereklyék tisztelete, a képtisztelet, a gyónás, a rózsafüzér, a körmenetek, a keresztút, az érmék viselése stb.
Máriát a pogány anyaistennők mintájára,[28] mint Isten anyját kezdik el tisztelni.
Hogy a pogányságból áttérteknek a bálványimádást pótolják, fokozatosan beviszik a szobrok és képek tiszteletét az istentiszteletbe.[29]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c Vári Albert: Isten országa munkásai
  2. ^ a b c d e Henry Chadwick: A korai egyház
  3. http://biblia.biblia.hu/read.php Máté 28: 19-20
  4. ^ a b Marton József: A keresztény ókor
  5. Biblia kommentár, Magyar Bibliatársulat, 1996.
  6. http://szentiras.hu/UF/ApCsel2 Ap. Csel. 2. rész
  7. ^ a b c d e f Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  8. http://szentiras.hu/SZIT/ApCsel4,32-35 Apostolok Csel. 4,32-35 és 2, 42-47
  9. http://mjjhoskin.wordpress.com/2010/03/01/tomorrow-night-fasting-with-john-wesley/
  10. http://biblia.biblia.hu/read.php Apostolok Csel. 7 : 54-60
  11. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/12 Ap. Csel. 12 : 2
  12. E. G. White: Korszakok nyomában
  13. http://biblia.biblia.hu/read.php?t=1&b=58&c=11&v=37 Zsidókhoz írt levél 11, 36-38
  14. http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_11/kereszteny_martirok/kereszteny_martirok.htm Rubicon, 2008/7-8 szám
  15. ^ a b c d e f Gergely, Jenő. A pápaság története. Kossuth Kiadó, 12-16. o. (1999). ISBN 963 09 4105 8 
  16. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/13 Ap. Csel. 13 : 1-3
  17. http://biblia.hit.hu/bible/21/ACT/14 Ap. Csel. 14 : 23
  18. http://biblia.biblia.hu/read.php Máté 23: 6-12
  19. Vallástörténeti kislexikon, 3. kiadás, 1975.
  20. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve 39. o.
  21. Henry Chadwick: A korai egyház 41-42. o.
  22. Henry Chadwick: A korai egyház 43-45. o.
  23. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 2000, Osiris
  24. ApCsel 4,32
  25. 1Pt 2,5 1Pt 2,9
  26. ^ a b c Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve
  27. Gergely Jenő: A pápaság története 33. o.
  28. Hahn István: Istenek és népek
  29. J. Mendam: The Seventh General Council, the Second of Nicaea