Germánok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Germánoknak nevezik azt a nyelvi közösséget, melynek tagjai a Kr. e. 1. és Kr. u. 3. század között Skandinávia déli területeiről kiindulva benépesítették és uralmuk alá hajtották Közép- és Kelet-Európa vidékeit. Germánok alatt csupán nyelvi közösség értendő, nem egy egységes népcsoport. A germán nyelveket beszélő népek különböző népcsoportokat alkottak, akik gyakran egymás ellen is hadat viseltek. Hóman Bálint munkája szerint e germán népcsoportok azáltal ágaztak el és váltak külön, hogy más-más kultúrkörök hatásai alá kerültek, amikor állattenyésztő vándorlásaik során más népcsoportokkal kerültek kapcsolatba. Ezek a találkozások az indogermán nyelv változásait is magukkal hozták, amikor a germán néptörzsek a helyben talált földművelő jellegű népek csoporjait magukba olvasztották. Ezáltal az északeurópai bronzkor végén, Kr. e. 750 és 500 között a germánok nyelvében egy sajátos hangzóeltolódás következett be. Az így kialakult új nép saját új kultúra hordozója lett, de önálló népnévvel nem rendelkezett. A népet alkotó és elszigetelten élő törzsek más-más nevet viseltek. Tacitus alapján a Rajnát keletről átlépő, a keltákkal súlyos harcokat folytató vezető törzset hívhatták „germani”-nak, amely után a keltáktól eredően minden törzs általános megnevezése a germán lett.

Őstörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amíg kapcsolatba nem kerültek a római civilizációval, korabeli írásos emlékek nem tudósítanak róluk. Ebből a nagyjából i. e. 300-ig tartó korból csak a nyelvészet és a régészet alapján szerezhetünk ismereteket a germánokról. A germán és itáliai nyelvi kapcsolatok alapján a nyelvészek feltételezik, hogy az indoeurópai őshazában a két csoport közvetlenül egymás mellett élt, s csak miután az itáliaiak délre, a germánok északra vándoroltak, nyomultak közéjük a kelták és illírek.

A germánság eredetének vizsgálata során megkerülhetetlen az indogermán eredet kérdése. Vagy a keletről érkező pásztorkultúrájú népek 4500–4000 évvel ezelőtti áramlatai telepedtek e az ottani európai földművelő kultúrák népeire, idomulva azok jellegéhez, vagy csupán a keleti nomád behatás szivárgott az eredetileg földművelő indogermánság európai népcsoportjai közé. E jelentős kölcsönhatásra utal, hogy a később Európában megfigyelhető indogermán népek ismerték a földművelő életformát, azonban magukhoz méltó foglalkozásnak csupán az állattenyésztést tekintették. Hasonló érv az arisztokratikus rétegződés jelenléte is. I. e. 1200 körül a germánok a mai Németország középső részén éltek, ekkor – a tengeri népek vándorlásaival egyidőben, talán hasonló klimatikus okok miatt – kezdtek északra nyomulni, Skandinávia felé, amit a régészek a hosszúszakállúak (longobárdok) népének előrenyomulása mögött sejtenek. Északon azután rátelepedtek egy még nem azonosított arktikus népre, s itt, Dánia, Dél-Svédország és Dél-Norvégia területén alakultak a többi indoeurópaitól markánsan elkülönülő germán csoporttá.

Lásd még: Északi bronzkor

A korai történelmi időkben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A germánok a Kr. e. 1. századig a Balti-tenger partvidékén éltek, onnan kiindulva népesítették be Közép és Kelet-Európa vidékeit. A Kr. u. 3. századig a Fekete-tengerig is elértek.

Kr. u. 9-ben a germánok egy római nevelést kapott cherusk vezető, Arminius (Hermann) irányításával sikeresen megállították a római előrenyomulást a Teutoburgi-erdőben (Teutoburger Wald). A csatában, melyet római részről a helyi helytartó, Publius Quinctilius Varus vezetett, 15 000 római esett el. A győzelem jelentőségét az adja, hogy a későbbiek folyamán a Rajna-Duna vonalától északkeletre a latin nyelvi hatás nem gyakorolt olyan jelentős befolyást, mint Gallia vagy Hispánia tartományokban. A germánok megőrizték saját nyelvüket.

160-ban alemann törzsek támadásai a limes elhagyására kényszerítették a rómaiakat.

A kora középkorra három nagy csoportjuk különült el, akik az Alpoktól északra rendezték be szállásaikat: az északi germánok, akik Skandinávia déli területein éltek, a keleti germánok, akik az Odera és Weichsel folyók folyásának területét vették birtokukba, valamint a nyugati germánok, akik a Rajna és Elba vidékein telepedtek le.

375-ben a hunok benyomultak a mai Dél-Oroszország és Ukrajna területeire, ezzel jelentősen nyugatra nyomták a germán törzsek lakterületeit, azonban Attila (406-453) halála után a germán törzseknek lehetőségük nyílt a keleti terjeszkedése, és ismét uralmuk alá hajtották Kelet- és Közép-Európa széles területeit.

Törzsek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A germán expanzió a Kr. e. első évezredben. A modern Németország határai az orientációt szolgálják.
A germán törzsek elterjedése az I. évszázadban, Skandinávia nélkül
Magyarázat:
Kék: Wielbark kultúra / Weichsel-torkolati germánok
Sötétzöld: Przeworski kultúra
Narancs: elbai germánok
Sárga: északi-tengeri germánok
Világoszöld: északgermánok
Barna: Odera-torkolati germánok
Vörös: rajnai és weseri germánok
Világoskék: Római Birodalom
A Hermann-emlékmű a teutoburgi erdei csata mondabeli színhelyén (a csata a valóságban jóval északabbra, a mai Osnabrück környékén zajlott). Az emlékművet a germán koalíciót vezető Armenius hadvezér tiszteletére állították, aki a Hermann becenéven vonult be a történelembe

A gótok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gótok voltak kezdetben a legnépesebb germán népcsoport. Skandinávia déli területeiről egészen a Weichsel folyóig nyomultak. Keleti terjeszkedésük fő színtere a délorosz sztyeppevidék lett, ahol iráni és mediterrán népcsoportok hatásai formálták kultúrájukat. Ezen a hatalmas területen rövid időre sikerült egybeolvasztaniuk a keleti, iráni eredetű szarmata, roxolan, alán, jazyg népcsoportokat, valamint a Fekete-tenger eredetileg hellenizált, északi vidékeinek görög kultúráját más, már korábban ideérkező germán rajokkal. Ezen a területen indul meg a kereszténység felvétele. 325-ben a niceai zsinaton egy püspök mint a gót egyház feje vesz részt.

A Kr. u. 3. században a gót nép két nagyobb népcsoportra szakadt: a keleti gótokra és nyugati gótokra.

A keleti gótok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hunok beáramlása a délorosz vidékre a gótok nyugatra vándorlását idézte elő. A keleti gótok 489-ben Theodorik király vezetésével meghódították Rómát, ahol királyságot alapítottak. Korai keresztények voltak, tőlük származik az első Biblia-fordítás (ld. Wulfila püspök). Királyságaik rövid élettartama onnan eredhet, hogy nagyon nyitottak voltak más kultúrák befogadására, és a környező kultúrák magukba olvasztották őket.

A nyugati gótok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyugati gótok 410-ben bevették Rómát, majd Gallián átvonulva királyságot alapítottak Hispániában, ahol Toledó lett a fővárosuk. Dél-Galliában a nyugati gótok alapították a Toulouse-i Királyságot.

Vandálok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vandálok keleti germánok voltak, akik Gallián át elérték Hispániát. 429-ben meghódították Karthágót, ahol királyságot alapítottak. A királyságnak 534-ben Flavius Belisarius bizánci hadvezér vetett véget.

Frankok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A frankok az Alsó-Rajnavidékről származó germánok voltak. Törzsük eredetileg több kisebb népcsoportból állt, akik konföderációban szövetkeztek. Már a rómaiak alatt letelepedett életet folytattak, szemben más harcos, nomád népcsoportokkal.

A frankok kezdetben Róma szövetségesei voltak a hunok és nyugati gótok ellen. 483 után azonban I. Klodvig lett a frankok királya, kinek vezetésével a frankok Róma ellen vonultak. A győzelem függetlenséget biztosított a frank törzseknek. A frank győzelmek sorozata folytatódott. 486-ban legyőzték Syagrius római hadvezér seregeit, ezt további győzelmek követték Galliában a burgundok és az aquitániai nyugati gótok ellen. A kereszténység felvételével 500-ban I. Klodvig biztosította a pápa és Bizánc elismerését és támogatását hatalmi pozíciójához. Az uralkodó a meroving királyság központjává Párizst tette.

A frankok hódítással terjeszkedtek, szemben a római kolonizációval. Birodalmuk fenntartását kicsíny államszervezet biztosította, a közigazgatási és hatalomgyakorlási feladatokat a nemesség látta el. A 8. századra az egyik nemesi család különösen nagy hatalomra és befolyásra tett szert, ez volt a Karoling család. A Karoling III. Pippin 751-ben megszerezte a pápa támogatását a királyi cím megszerzéséhez. A meroving uralkodó hatalma ekkoriban már csak jelképes volt. Ezzel a lépéssel indult virágzásnak a Frank Birodalom.

843-ban a Frank Birodalom keleti maradványállamában (Keleti Frank Királyság) élő népek lassanként egy nemzetté kovácsolódtak, ezen a területen alakult ki a mai Németország.

További törzsek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Burgundok, longobárdok, cheruskok, vikingek, varégok, szászok, bajorok, alemannok, svábok, markomannok, jütök, angolok, gepidák, teutonok, taifálok, asdingok, herulok, peucinok, kvádok, szkírek, szvévek, türingek, hermundurok, frízek, chaukok, chattok, rugiak, svédek, dánok, norvégok stb.

Életforma, gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hóman Bálint: Egyetemes történet, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt.,1935–1937
  • Stern Magazin, Nr. 45. 2006. 11. 2, Die Geschichte der Deutschen von den Germanen bis zum Mauerfall, 68-76. old
  • Spiegel Magazin, Spezial, Die Erfindung der Deutschen, 13. old.
  • Kate Santon, Liz McKay, Der grosse Atlas der Weltgeschichte, 68-69. old., ISBN 1-4054-5533-0 Parragon Books Ltd
  • Hutterer Miklós: A germán nyelvek (Gondolat Kiadó, Budapest, 1986) ISBN 963-281-540-8
  • Tacitus: Germánia