A németek kitelepítése

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A németek kitelepítése a németség lakóhelyéről való tömeges kitelepítése, tervszerű etnikai tisztogatás volt a második világháború után, amit a legtöbb helyen sok halálos áldozattal járó, brutális kegyetlenséggel hajtottak végre.

Az NSDAP és a német hadsereg által elkövetett emberiség elleni és háborús bűntettekért a háború után a Szovjetunióban és néhány más országban az egész német népet felelőssé tették és a kollektív megtorlást alkalmaztak velük szemben. Ezekben az országokban a németeket látványosan megbélyegezték, majd Németországba szállították vagy meneteltették őket, a kitelepítés során olyan körülményeket teremtve, amelyek között a jelentős részük (gyerekek, öregeket, nők is) életét vesztette. Gyakori volt a fizikai erőszak és kivégzés, a kitelepítésre ítéltek nagy tömegei pedig a szibériai kényszermunkatáborokban tűntek el (lásd: Gulag). A kitelepítést kísérő tömeggyilkosságok miatt egyesek az eseményeket népirtásnak nevezik.[forrás?]


Etnikai tisztogatással járó kitelepítések[szerkesztés]

Németek Közép-Európában
1937
1950

A keleti területeken a németség halottainak száma bizonytalan, a Bajor Tudományos Akadémia becslése szerint 3 év alatt 3 millió. [forrás?]

Szovjetunió[szerkesztés]

A II. világháborút követően a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken Horst Köhler német államelnök megfogalmazásában „a németség háborúban elkövetett emberiségellenes bűneiért” embertelen kitelepítés kezdődött az akkori Szovjetunió területéhez tartozó porosz fővárosban, Königsbergben (oroszul: Kalinyingrád) és Memelland területén. [forrás?]

Lengyelország[szerkesztés]

Lengyelországban a szovjetek által elűzött lengyelek a német országrészekbe menekültek, ahol a németeket meggyilkolták vagy elűzték (tehát a szovjetek egyszerűen nyugatra tolták Lengyelországot).[1]

Csehszlovákia[szerkesztés]

Az ún. „háborús bűnösök” kiűzése érték- és használati tárgyak, élelem nélkül

Csehszlovákiában elrendelték évekre a 3 millió németet megkülönböztető kötelező N (csehül: nemec) betű hordását (a zsidó sárga csillag mintájára). A potsdami szerződés XIII. része csak a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németeknek a Németországot megszálló nagyhatalmak által engedélyezett, rendezett kitelepítésére adott lehetőséget. A németek közül az 1945 májusától augusztusig tartó csehszlovákiai "wilde Vertreibung", "divoky odsun" (vad kiűzés) keretében 750 ezer főt, az 1946–1948 közötti marhavagonokba zsúfolt transzfer során pedig 2-2,2 millió németet telepítettek Németország amerikai, brit és szovjet zónáiba. (A lipcsei pályaudvaron mintegy 400 ezer szudétanémet holttestét égették el a fertőzésveszély miatt). [forrás?]

Románia[szerkesztés]

A Román Királyságban három nagy német „régió” létezett: a Bánságban, a Szászföldön, valamint a mai Szatmár megye területén. Ezen kívül szétszórtan éltek németek Máramarosban is.

Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után a Szovjetuniót támogatva a további harcokban, visszaszerezték az 1940-ben Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyt is. Sok német már a német hadsereggel együtt elmenekült az országból, Az itt maradottak közül sokat a szovjet gulagra deportáltak, másokat Németországba kergettek. A bánsági német tömböt már ekkor sikerült megszüntetni, jelenleg a régió 1-2%-a német. A máramarosi németeket is hasonló „sikerrel” kitelepítették. A második világháborút követő években egyes becslések szerint közel 80 000 németet űztek el lakóhelyéről vagy hurcoltak el a málenykij robotra.[2] Később, 195051-ben több tízezer bánsági svábot telepítettek át a Bărăganba, mint az állam potenciális ellenségeit. Jelentős részük ott pusztult el, a túlélőket 1954-ben hazaengedték.[3]

Az erdélyi szászok kitelepítése két évtizeddel a világháború után vette kezdetét, Nicolae Ceaușescu uralma alatt. A román pártfőtitkárnak köszönhetően rövid idő alatt kikergették a németeket lakóhelyeikről Nyugat-Németországba, sőt Ceauşescu még fejpénzt is követelt minden egyes német polgárért. A németek kivándorlása a román diktátor 1989-es bukása után sem ért véget, jelenleg a néhai Szászföld lakosságának már csak 1-2%-a német.

A szatmári svábok többségének sikerült elkerülnie a deportálásokat, de asszimilálódott a helyi magyarság közé. Jelenleg csak néhány településen alkotnak relatív kisebbséget.

Jugoszlávia[szerkesztés]

Jugoszláviában a német lakosságot a magyar lakosság egy részével együtt haláltáborokba deportálták és ott nagy részüket tervszerűen meggyilkolták.

Lásd: Délvidéki vérengzések

Csehszlovákia[szerkesztés]

Lásd Szudétanémetek, Beneš-dekrétumok

Lengyelország[szerkesztés]

Második világháború után az 1937-es lengyel határok 200 km-rel nyugatabbra tolódtak, ezzel jelentős német területet szereztek meg, jelentős német lakossággal. Közben pedig a Szovjetunió foglalta el a világháború előtti Lengyelország keleti részét, ahol sok lengyel élt. Így azért is szükségessé vált a németek kitelepítése, mert a keletről érkező lengyeleknek új otthont kellett adni. Másik oka, hogy egy esetleges újabb háború esetén ne használhassák fel a németek az adott országban élő kisebbséget a háború okaként. Már 1944 végétől külön kezelték az 1937-es határokon belül élő és az újonnan Lengyelországhoz került német lakosságot. Azonban már jóval a Potsdami konferencia[4] előtt elkezdték a kitelepítést, így 1945 júliusára már 250-300 ezer főre becsülik a kitelepítetteket. Az értekezlet után 3 fő célt figyelhetünk meg a visszacsatolt területeken:
-az itt élő németek tervszerű kitelepítését;
-a terület újra benépesítése az emigrációból hazatérő, illetve a Szovjetunióhoz csatolt területekről érkező lengyelek letelepítésével;
-az ún. autochton (helyi) lakosságrészek visszatartását (egy 1945. június 22-i rendelet szerint a minden Német Birodalom egykori lengyel nemzetiségű lakosának ideiglenes állampolgárságot adtak).

A kitelepítési rendelkezések létrejötte után sokakat „gyűjtőtáborokba” és "indító állomásokra" vittek, illetve vagyonukat teljesen elkobozták. Azokat a németeket, akik 1939-ig lengyel állampolgárok voltak, másképp kezelték: büntetőjogi felelősségre vonták őket, vagyonuk elkobzása mellett. A népi németek kitelepítését 1940. szeptember 13-i dekrétum rendelte el, ha azok "18. életévük betöltése után magatartásukban német nemzeti sajátosságot „tanúsítottak”. Tőlük megvonták a lengyel állampolgárságot. 1946 után mérséklődött német kisebbségekkel kapcsolatos politika, így 1947 nyarára leállították a kitelepítéseket visszacsatolt területekről. Az angol-amerikai zónában 1946-47 telétől nem fogadtak kitelepítetteket, így 1947-ben már csak a szovjet zónába érkezhettek. A Lengyelországban maradtak helyzetét megnehezítették:
-korlátozott mozgásszabadság (1946. május 16-i rendelet)
-német nyelvű oktatás megszüntetése
-a német kulturális és társadalmi intézményeket feloszlatása

A Lengyel Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a "szervezett kitelepítés" összesen 2 266 015 embert érintett:
1946. február-december 1 623 502
1947. 538 324
1948-1949. 104 189

Ezen kívül további 1 millió főre az 1946 februárja előtti kitelepítettek számát: tehát összesen 3,3 millióra. Molotov, szovjet külügyminiszter szerint azonban 1947. január 1-jéig 5 678 936 német hagyta el Lengyelországot, nem számítva az illegálisan távozókat. 1948. március 31-én megszüntették az összes internálótábort, majd a kitelepítéseket is fokozatosan abbahagyták. Hivatalosan 1950. december 31-én oldották fel a németek kitelepítéséről szóló rendelkezést.

Magyarország[szerkesztés]

A Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia, a négy legfontosabb kitelepítő ország a második világháború győztesei közé tartozott. Velük ellentétben Magyarország egyike volt a veszteseknek. A Szovjetunió vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alá tartozott, s területén a Vörös Hadsereg csapatai állomásoztak. Ezért Magyarországnak meg kellett várnia a potsdami egyezmény XIII. cikkelye nyújtotta felhatalmazást, hogy elrendelhesse, s (nemzetközi ellenőrzés mellett) végrehajthassa a német lakosság kitelepítését.

A hazai németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése tömeges, de nem teljeskörű volt. Fehér István történész becslésen alapuló adata szerint Magyarországon 1945-ben mintegy 380 ezer német nemzetiségi élhetett. A kitelepítés lebonyolítására felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig még kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. Tóth Ágnes történész adatai szerint összesen mintegy 248 600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. Ugyanő azt írja, 1941-ben a magyarországi németeknek összesen kb. 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.

A kitelepítettek beilleszkedése Németországban[szerkesztés]

1950. augusztus 5-én több millió, Németországba deportált német ember képviselői Stuttgartban aláírták és kihirdették a „Hazájukból elűzött németek Chartáját”[5] (Charta der deutschen Heimatvertriebenen), amelyben kijelentették, hogy az elűzöttek nem táplálnak magukban gyűlöletet, és nem kívánnak elégtételt venni elűzetésük miatt, ugyanakkor követelik a szülőföldjükön való lakhatás jogának elismerését. E megrendítő, mindmáig egyoldalú fogadalom úgy tekinthető, mint Európa jelenkori békéjének egyik alapköve.

A kitelepített németek mind a négy megszállási övezetben lakóhelyre találtak, de hivatalos képviseletüket kizárólag Bajorország vállalta. Azóta is minden kitelepített német miniszterelnöke az éppen hivatalban lévő bajor kormányfő. „Edmund Stoiber 2005 májusában ismét hangoztatta: a szudétanémetek kitelepítése hidegvérrel elkövetett etnikai tisztogatás volt… Stoiber véleménye az európaibb, modernebb, mert a háború kirobbantásáért érzett német felelősség elismeréséből indul ki, de a kitelepítés nem volt a második világégés elengedhetetlen következménye, Prága egyszerűen semmibe veszi, hogy a szülők vétkeiért nem lehet felelősségre vonni a gyerekeket.”[6] Andreas Hillgruber, a neves történész pedig egy 1991-es müncheni konferencián egyenesen egyenlőségjelet tett a zsidók elleni szisztematikus népirtás (holokauszt) és a németek kitelepítése közé.

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://terkepek.adatbank.transindex.ro/belso.php?nev=240 Lengyelország nyugatra tolása
  2. Borșa, Sanda: Colectivizarea agriculturii în fosta regiune administrativă Cluj (1949-1962). Mega Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011.
  3. Deletant, Dennis: Teroarea comunistă în România: Gheorghiu-Dej și statul polițienesc, 1948 – 1965. Editura Polirom, Iași, 2001
  4. http://www.adatbank.transindex.ro/regio/html/alcim_pdf15.pdf
  5. Charta der deutschen Heimatvertriebenen vom 5. August 1950 (németül)
  6. MTI-hír

Források[szerkesztés]

  • Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950. Budapest, 1988
  • Bellér Béla: Egy gyönge vétó. In: Élet és Irodalom. Budapest, 1987. október 16.
  • Cseh Gergő Bendegúz (kiadó): Documents of the Meetings of the Allied Control Commission for Hungary 1945-1947. H.n., 2000
  • De Zayas Alfred Maurice: 50 Theses on the Expulsion of the Germans from Central and Eastern Europe. Verlag Inspiration, London and Berlin, 2012
  • De Zayas Alfred Maurice: Nemesis at Potsdam. London, 1977. ISBN 0803249101
  • De Zayas Alfred Maurice: A terrible Revenge. Palgrave/Macmillan. New York, 1994. ISBN 1403973083
  • De Zayas Alfred Maurice: Die deutschen Vertriebenen. Graz, 2006. ISBN 3902475153
  • De Zayas Alfred Maurice: Heimatrecht ist Menschenrecht. München, 2001. helytelen ISBN kód: 3800414153
  • Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1988. ISBN 9630547252
  • Halmosi Dénes (kiadó): Nemzetközi szerződések. Budapest, 1966
  • Hambuch Vendel (szerk.): 300 év együttélés - 300 Jahre Zusammenleben. I-II. kötet. Budapest, 1988
  • Krisztina Kaltenecker : Das Dilemma der massenhaften oder vollständigen Zwangsaussiedlung der Deutschen aus Ungarn. Die Entstehungsgeschichte der Regierungsverordnung Nr. 12.330 / 1945 MP. In: Heike Müns (szerk.): Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. Marburg. Band 44 (2001), 35-97. o.
  • Krisztina Kaltenecker : Solidarität und legalisierte Willkür. Die Darstellung der Vertreibung der Deutschen aus Ungarn in der Bonner Dokumentation. In: Fata Márta (szerk.): Das Ungarnbild der deutschen Historiographie. Stuttgart, 2004. 168-191. o.
  • Theodor Schieder (szerk.): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ostmitteleuropa. Band II. Das Schicksal der Deutschen in Ungarn. Düsseldorf, 1956
  • Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Budapest, 1990
  • Gerhard Seewann: Britische Quellen zum Vertreibungsprozess vor und nach Potsdam. In: Uő.: (szerk.): Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Ausgewählte Aufsätze. H.n., 2000
  • Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, 1993
  • Zielbauer György: A magyarországi németek elhurcolása és elűzése. Válogatott szemelvények a korabeli magyar sajtóból 1944-1948. Budapest, 1996

További információk[szerkesztés]