Délvidéki vérengzések

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Délvidéki vérengzések névvel illetik az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok, a vajdasági szerb lakosság és az általuk létrehozott népőrség által civil vajdasági lakosok, köztük magyarok, németek, de nagy számban szerbek ellen is brutális kegyetlenséggel elkövetett háborús bűncselekményeket, melyek több településen népirtásba torkolltak. A tömeggyilkosságok áldozatai között szerbek, németek és magyarok voltak a legnagyobb számban, nincs pontos számadat, hogy mennyien, de összesen százezernél többen eshettek áldozatul a megtorlásoknak.

Az események[szerkesztés]

Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során[szerkesztés]

A német és a magyar hadsereg második világháborús tetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Munkás-paraszt Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos cselekmény történt a német, magyar és horvát, de tulajdonképpen minden olyan civil lakos, aki nem szimpatizált a partizánokkal például a kommunisták ellen is harcoló Draža Mihailović csetnik mozgalmát támogatók rovására (a települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, megalázás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása). A titóista megtorlások indítékainál nagy a különbség abban, hogy a szerbek közül a politikai ellenlábasokat likvidálták, míg a vajdasági nemzeti kisebbségek esetében a kollektív bűnösség vádjával, etnikai alapon végeztek tisztogatást több településen.

A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat, de a zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga). A zsákmányéhség, a magyar- és németellenesség, valamint az antiszemitizmus is tombolt a bosszúvágy mellett.

A délvidéki népirtás, 1944-45[szerkesztés]

Az 1944. év október-november havában - írják a kegyes-bátor plébánosok - vérfergeteg zúdult Bácska szelíd rónáira. Ennek a vérzivatarnak legkevesebb negyvenezer magyar esett áldozatul. Ezeknek legnagyobb része teljesen ártatlan volt, minden komolyabb ok nélkül esett áldozatul a vérszomjas bosszúnak.
Cseres Tiborˇ: Vérbosszú Bácskában[1]

A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntetőeljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és a német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel barbár módon követték el.

„Voltak akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”
– Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok?[2]

A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, volt ahol a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Sokakat a bosszúvágy mellett az anyagi haszonszerzés is motivált. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés – fehér karszalag – viselésére kötelezték, és így a megkülönböztetetteket kényszermunkára lehetett hajtani.[3]

Az áldozatok számát még mindig csak becsülni lehet. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak statáriális kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínoztak és megöltek. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. A jugoszláv Népvédelmi Osztály korabeli hivatalos adata szerint is 2982 áldozat volt, valamint 899 délvidéki magyart halálra ítéltek háborús bűnökért.[4] A becslések szerint azonban az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000[5]és 45 000[6] között van, a témában publikáló Teleki Júlia szerint, azonban ez a szám az 50 000-et is elérheti.[7]

Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet: holttestüket tömegsírokba hányták. Nem egy esetben el sem temették, csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták.[3] A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: föléjük házakat, sportpályákat építettek.[2]

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, kivégzésük körülményeit, nyughelyüket nem hozták hivatalosan nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé nyilvánították valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csúrog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották a lakóhelyükről.[8] A Bánát, Bácska, Baranya katonai parancsnokságának közleménye szerint ezeken a településeken élő magyarokat kollektíven háborús bűnösnek nyilvánította a munkaszervezési szabályzat 19. szakasza alapján.[9]

1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Mollyfalva (Molidorf, Molin), Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica), Szeghegy (Szikics, Lovćenac). A táborokban, becslések szerint, több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.

A magyar kormányok sosem tiltakoztak a vérengzés és az azt követő internálások és egyéb megtorlások ellen.[10] A nagy számú magyar áldozat mellett mintegy 80 000 magyar optált Magyarországra, rengetegüket kitelepítették és internálták, helyettük pedig szerb telepesek érkeztek, amivel a Délvidék etnikai arányai is teljesen megváltoztak. Ez a párizsi békeszerződések nyílt felrúgása volt. További súlyos problémát jelentett, hogy Vajdaságból elmenekült vagy áldozatul esett a magyar értelmiségi réteg szinte egésze. A nyolc magyar gimnáziumban a hatalomváltás utánra mindössze három diplomás tanár maradt és a magyar egyházi közösségek javarésze elvesztette papját és lelkészét.[11]

A pontos számadatok tisztázása érdekében 2009-ben Szerbia kormánya vizsgálóbizottságot állított fel és az áldozatokról készített hivatalos adatbázisban eddig 59 554 nevet tudtak felsorolni. Közülük 2014-ig a nemzetiségi hovatartozás alapján 27 367 németet, 14 567 szerbet és 6112 magyart azonosítottak.[12] A magyar történészek is tovább vizsgálják az eseményeket és a számadatok vonatkozásában 2010-ben azt állapította meg A. Sajti Enikő, hogy az biztosan állítható, hogy a Vajdaságban a délvidéki vérengzések kapcsán ötezer körüli magyar életét vesztette. A helyzetet bonyolítja az a tény is, hogy nem minden akkori háborús áldozat a partizánok általi megtorlásnak esett áldozatul.[13]

A vérengzés „indoklása”[szerkesztés]

A magyar polgári lakosság körében végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha ez legritkább esetben történt csak meg.

A kivégzéseket és a magyarok internálását a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták a felelős honvéd és csendőr tiszteket. A tettesek közül a fő felelősöket a tárgyalás során halálra ítélték. A halálos ítéleteket azonban nem tudták végrehajtani, mivel az elítéltek egy része Németországba menekült. A háború után, azonban kiadták őket Jugoszláviának és háborús bűnösként kivégezték őket.[m 1]

További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket). Ezt az állítást azonban sosem tudták alátámasztani tényekkel.[14]

Az áldozatok rehabilitálása[szerkesztés]

In memoriam 1944-1945. 1993-ban állított emlékmű az áldozatok nevével a szabadkai tömegsírnál (Zentai úti temető)

Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam a szocializmus idején nem nyilatkozott és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása az 1990-es években kezdődött meg Magyarországon. A szerb beismerés 2013-ig váratott magára.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott. A borzalmak helyszínén, a gyászolók saját költségükre felállított keresztjeit a szerb szomszédok másnapra mindig összetörték.

Az 1990-es években a Milosevics-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség vélelmének hatálytalanítását. A Milosevics-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az interneten is.

Az áldozatok hozzátartozói kezdeményezésére szerb bírósági döntésre is született példa. Forró Lajos Szegeden élő, de a Vajdaságban született tanár, aki dokumentumfilmet készített a Magyarkanizsán, Martonoson és Adorjánban történt magyarellenes atrocitásokról, 1944 novemberében ártatlanul kivégzett nagyapja ügyében beadványt készített. 2009. december 31-én megszületett az erről szóló végzés, mely szerint az akkor elkövetett bűnök háborús bűnnek minősülnek és rehabilitálták a nagypapát.[13]

A szerb parlament a magyar kormány kérésére, 2013. június 21-i rendkívüli ülésén (nyilván az EU-ba való belépésük előfeltételeként) elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot,[15] nem amnesztia meghirdetésével, hanem az eleve ártatlanság kijelentésével.

Hét évtizedet kellett arra várni, hogy hivatalosan is eltöröljék a délvidéki települések magyarjainak kollektív bűnösségéről szóló törvényt. 2014. november 2-án Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök Szabadkán, a Zentai úti temetőben részt vett az 1944-45-ben kivégzett ártatlan áldozatok tiszteletére rendezett megemlékezésen. Ez volt az első alkalom, amikor a szerbiai vezetés a szabadkai emlékműnél lerótta kegyeletét. A megemlékezésen Vučić miniszterelnök bejelentette, hogy a vajdasági Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt hatályon kívül helyezték.[16][17]

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Ezeknek az ítéleteknek a jogossága (főképp Szombathelyi Ferenc volt honvéd vezérkari főnök jugoszláviai kivégzése) ma már erősen vitatott.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, mek.oszk.hu
  2. ^ a b Angol felirattal is: Magyarirtás Délvidéken. kuruc.info, 2009. május 29. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  3. ^ a b Raffai Péter: A délvidéki magyarirtás (1944-45) - Óbecsei magyarok fehér karszalagja, kényszermunkája. Elmélkedésnapló - lelekvadasz.hu, 2009. január 18. [2014. november 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  4. A. Sajti Enikő: A jugoszláviai helyzet: bosszúakciók, lakosságcsere (pdf). adatbank.transindex.ro. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  5. Matuska Márton: Számvetés. huncor.com, 2009. január 18. [2007. augusztus 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  6. „Az 1944. őszi magyar veszteségek, mint láttuk, 34 491 áldozattal összegezhetők. Ha a megvizsgálatlan, megkérdezetlen, kérdőjelekkel bizonytalanná tett negyven község valószínű kivégzett ezreit hozzáadjuk halállistánkhoz, számuk bizonyára meghaladja a negyvenezret.” Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában
  7. Emlékezzünk az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett Délvidéki magyar mártírókra (sic!). hunsor.se. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  8. Megneveztek 4624 vajdasági magyar áldozatot. Kitekintő.hu, 2009. május 18. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  9. Matuska Márton: Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45 (magyar nyelven). hunsor.se. (Hozzáférés: 2014. november 3.)
  10. Szarka László: Magyarország és a magyar kisebbségek helyzete 1945-ben (magyar nyelven). transindex.ro. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  11. Hornyák Árpád: A jugoszláviai különút kisebbség politikai következményei (magyar nyelven). transindex.ro. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  12. БРОЈ ЛИЦА У РЕГИСТРУ: 59554 (szerb nyelven). otvorenaknjiga.komisija1944.mpravde.gov.rs, 2010. január 28. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  13. ^ a b Ötezer magyar áldozata lehetett a délvidéki vérengzéseknek. MTI alapján. mult-kor.hu, 2010. január 28. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  14. Ezt ma is hangoztatják Szerbiában. Az állításhoz a pontos forrásmegjelölés azonban hiányzik. További részletek: az Újvidéki vérengzés szócikkben.
  15. (2013. június 21.) A szerb parlament elfogadta a délvidéki vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. ATV / MTI. (Hozzáférés ideje: 2013. június 21.)  
  16. Hét évtized után eltörölték a délvidéki települések magyarjainak kollektív bűnösségét (magyar nyelven). stop.hu, 2014. november 2. [2014. november 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. november 3.)
  17. A kormány üdvözli a szerb miniszterelnök bejelentését (magyar nyelven). kormany.hu, 2014. november 2. (Hozzáférés: 2014. november 3.)

Irodalom[szerkesztés]

Magyar nyelvű[szerkesztés]

  • Illés Sándor: Sirató (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977)
  • Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető Kiadó, 1991, (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 9631418150
  • Matuska Márton: A megtorlás napjai (Forum, Novi Sad, 1991)
  • Ötvenezer magyar vértanú, tudósítás a jugoszláviai magyar Holocaustról, 1944-1992 (Nyárády István kiadása, 1992)
  • Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon (1994)
  • Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson Adorjánon (Szeged, 1995; II. bővített kiadás: Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007)
  • Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1997)
  • Cirkl ZsuzsaFuderer László: Bácskai golgota – a vallásüldözés áldozatai (Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 1998)
  • Teleki Júlia: Keresem az apám sírját (Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 1999)
  • Papp Imre: Ez a mi kálváriánk (Újvidék, 1999)
  • Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I-II, (Hatodik Síp Alapítvány, 1995-2000)
  • Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könyve (Nagyvilág, 2001)
  • Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia (2001)
  • Balla Ferenc - Balla István: Bezdán története (2001) 3. kötet.
  • A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947 (Napvilág Kiadó, 2004) ISBN 963-9350-37-0
  • Matuska Márton: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? (VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin, 2004)
  • Földönfutók, hontalanok. Menekülés Bácskából 1944/45 (Keskenyúton Alapítvány kiadója, Budapest, 2013)

Angol nyelvű[szerkesztés]

  • Cseres Tibor: Serbian Vendetta in Bacska. hungarianhistory.com. (Hozzáférés: 2017. június 27.)
  • Fifty thousand Hungarian martyrs report about the Hungarian Holocaust in Jugoslavia, 1944-1992. ed. István Nyárádi, 1992.

Szerb nyelvű[szerkesztés]

  • Serbia ikomentari 1900/1991. Beograd 1991.: Zaduzbina Miloša Crnjanskog.
  • Karapandžić, Borivoje: Jugoslovensko krvavo proleće 1945. Titovi Katini i Gulagi. Beograd 1990.: Mladost.
  • Kasas, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941–1946. Novi Sad 1996.: Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju.

Média[szerkesztés]

  • Temetetlen halottaink. Magyar dokumentumfilm (1991), rendezte Siflis Zoltán.

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]