Délvidéki vérengzések

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Délvidéki vérengzések névvel illetjük az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok által civil magyarok, németek és horvátok ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást. A tömeggyilkosság áldozatai között magyarok voltak a legnagyobb számban, több tízezren.

Az események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német és magyar hadsereg második világháborús tetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen. (A települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása.) A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat, még a zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga). A zsákmányéhség és antiszemitizmus is tombolt a bosszúvágy mellett.

A délvidéki népirtás, 1944-45[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel követték el.

„Voltak akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”
– Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok?[1]

A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Még korábbi jótevőiket sem kímélték. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés – fehér karszalag – viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.[2]

Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínoztak és megöltek. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Becslések szerint az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000[3] és 45 000[4] között van, a témában járatos írónő, Teleki Júlia szerint, azonban ez a szám az 50 000-et is eléri.[5]

Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet: holttestüket tömegsírokba dobálták. Nem egy esetben el sem temették, csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták.[6] A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: föléjük házakat, sportpályákat építettek.[1]

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, kivégzésük körülményeit, nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé nyilvánították valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.[7]

1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban, becslések szerint, több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éheztetés, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.

A vérengzés „indoklása”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar polgári lakosság körében végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha ez legritkább esetben történt.

A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték, majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösként brutális módon kivégezték.)

További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket). Ezt az állítást sosem támasztották alá adatokkal.[8]

Az áldozatok rehabilitálásának kérdése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

In memoriam 1944-1945. 1993-ban állított emlékmű az áldozatok nevével a szabadkai tömegsírnál (Zentai úti temető)

Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam a szocializmus idején nem nyilatkozott és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása a 1990-es években kezdődött meg Magyarországon. 2013-ra a második Orbán-kormány végre kieszközölte a beismerést, főhajtást.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott. A borzalmak helyszínén, a gyászolók saját költségükre felállított keresztjeit a szerb szomszédok másnapra mindig összetörték.

A 90-es években a Milosevics-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség vélelmének hatálytalanítását. A Milosevics-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az Interneten.

A szerb parlament a magyar kormány kérésére, 2013. június 21-i rendkívüli ülésén (nyilván az EU-ba való belépésük előfeltételeként) elfogadta a délvidéki magyarok ellen 1944-45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot.[9]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Horror videó 50 ezer délvidéki magyar '44-es kiirtásárólkuruc.info
  2. http://www.lelekvadasz.hu/raffai/Gondolat/Historia/delvidek.htm%7C Óbecsei magyarok fehér karszalagja, kényszermunkája
  3. dr. Mészáros Sándor és Matuska Márton eddigi adatai szerint
  4. „Az 1944. őszi magyar veszteségek, mint láttuk, 34.491 áldozattal összegezhetők. Ha a megvizsgálatlan, megkérdezetlen, kérdőjelekkel bizonytalanná tett negyven község valószínű kivégzett ezreit hozzáadjuk halállistánkhoz, számuk bizonyára meghaladja a negyvenezret.” Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában
  5. HUNSOR ~ A Délvidéki Magyar Holokauszt 1944/45 áldozatainak emlékére
  6. http://www.lelekvadasz.hu/raffai/Gondolat/Historia/delvidek.htm%7C Holttestek ipari feldolgozásra küldése
  7. Megneveztek 4624 vajdasági magyar áldozatot – Kitekintő.hu, 2009. május 19.
  8. Ezt ma is hangoztatják Szerbiában. Az állításhoz a pontos forrásmegjelölés azonban hiányzik. További részletek: az Újvidéki vérengzés szócikkben.
  9. (2013. június 21.) A szerb parlament elfogadta a délvidéki vérengzéseket elítélő nyilatkozatot. ATV / MTI. Hozzáférés ideje: 2013. június 21.  

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar nyelvű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Illés Sándor: Sirató (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1977)
  • Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető Kiadó, 1991, (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 9631418150
  • Matuska Márton: A megtorlás napjai (Forum, Novi Sad, 1991)
  • Ötvenezer magyar vértanú, tudósítás a jugoszláviai magyar Holocaustról, 1944-1992 (Nyárády István kiadása, 1992)
  • Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon (1994)
  • Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson Adorjánon (Szeged, 1995; II. bővített kiadás: Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged, 2007)
  • Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1997)
  • Cirkl ZsuzsaFuderer László: Bácskai golgota – a vallásüldözés áldozatai (Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 1998)
  • Teleki Júlia: Keresem az apám sírját (Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 1999)
  • Papp Imre: Ez a mi kálváriánk (Újvidék, 1999)
  • Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I-II, (Hatodik Síp Alapítvány, 1995-2000)
  • Stéphane Courtois A kommunizmus fekete könyve (Nagyvilág, 2001)
  • Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia (2001)
  • Balla Ferenc - Balla István: Bezdán története (2001) 3. kötet.
  • A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947 (Napvilág Kiadó, 2004) ISBN 963-9350-37-0
  • Matuska Márton: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? (VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin, 2004)
  • Földönfutók, hontalanok. Menekülés Bácskából 1944/45 (Keskenyúton Alapítvány kiadója, Budapest, 2013)

Angol nyelvű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fifty thousand Hungarian martyrs report about the Hungarian Holocaust in Jugoslavia, 1944-1992. ed. István Nyárádi, 1992.

Szerb nyelvű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Serbia ikomentari 1900/1991. Beograd 1991.: Zaduzbina Miloša Crnjanskog.
  • Karapandžić, Borivoje: Jugoslovensko krvavo proleće 1945. Titovi Katini i Gulagi. Beograd 1990.: Mladost.
  • Kasas, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941–1946. Novi Sad 1996.: Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju.

Média[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Temetetlen halottaink. Magyar dokumentumfilm (1991), rendezte Siflis Zoltán.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]