Halálbüntetés





A halálbüntetés a legsúlyosabb büntetési forma, a bűnösnek talált személy életének kioltása, az élettől való megfosztása büntetőeljárás keretében. A halálbüntetés jogossága vagy jogtalansága napjaink legvitatottabb jogi, etikai, teológiai és társadalmi kérdéseinek egyike.
A halálos ítélet végrehajtásának módja a kivégzés, ami alatt olyan, nem jogszerűen végrehajtott emberölést is értenek, amit tervszerűen hajtanak végre, és a legyilkolás előtt védekezésre képtelen állapotba hozzák az áldozatot.
Az őskortól fogva egészen a legújabb korig a legtöbb társadalom jogrendje tartalmazta a halálbüntetést, amit jellemzően kultúrától függetlenül az egyik legsúlyosabb büntetésnek tekintettek. Etikai vagy vallási okból az ókortól voltak példák a halálbüntetés eltörlésére, ez a második világháború vége óta globális jelenségnek tekinthető.
2010 óta a világ országai közül 97 egyáltalán nem alkalmaz halálbüntetést, 8 csak rendkívüli körülmények fennállása esetén, és 35 államban a büntetőjog része ugyan, de már legalább 10 éve nem alkalmazták. 58 államban továbbra is gyakorlat.[1] 1987-ben 32 állam szüntette meg minden bűncselekményre, míg 18 a köztörvényes bűncselekményekre nézve, 16 ország nem alkalmazta, míg 110 államban alkalmazták.[2]
Története
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]





A halálbüntetés a legkorábban kialakult büntetési nem, amelyet a kezdetek óta ismertek és alkalmaztak. Az első kivégzések még emberáldozatoknak tekinthetők, melyeket a túlvilág megbékítése, a felbomlott egyensúly helyreállítása érdekében hajtottak végre. Fontos indok volt még alkalmazásában a közösséget ért sérelem megtorlásának gondolata.[3] Emellett a közösségből való eltávolítás is szerepet játszott: a közösség rendjét jelentősen veszélyeztetőt a táboron kívülre száműzték, s hogy ne tudjon visszatérni, gyakran egy fához kötötték. Ez szorosan kapcsolódott a földet és a fákat övező vallási felfogáshoz.[4] A halálbüntetés harmadik alapja a Hammurapi törvényoszlopán is megtalálható talio-elv: szemet szemért, fogat fogért.[5]
Ókor
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Közel-Kelet és Egyiptom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A halálbüntetés első írásos megjelenése Hammurapi törvényoszlopának keletkezési idejére tehető, a Kr. e. XVIII. századra. A babiloni törvények 25 esetben rendelkeztek az elkövető halálra ítéléséről.
Kr. e. XVI. századi egyiptomi forrásban található az első írásos említés a halálbüntetés alkalmazásáról, amelyben egy nemes mágiahasználat miatti öngyilkosságra kényszerítéséről írnak. Egyiptomban elterjedt volt, hogy az elítéltet karóba húzták és hagyták lassan kimúlni a tűző napon.[6]
A hettiták is ismerték a jogintézményt, Telipinusz törvényei tartalmaznak ilyen rendelkezéseket.[7]
Távol-Kelet
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Kínában a Kr. e. XVI. században, a Sang-dinasztia idején már ismert volt a büntetési forma, amelyet az elkövetkező évszázadokban a Csou- és Csin-dinasztia is alkalmazott. A kínai uralkodók minden időszakban szükségesnek tartották a bűnözés visszaszorítása érdekében.[8]
Az ókori Távol-Keleten a buddhizmus hatására néhány esetben sor került a halálbüntetés ideiglenes megszüntetésére. Néhány buddhista államban, így Asóka király észak-indiai államában megszüntették a halálbüntetést.[9] Kínában, a Tang-dinasztia idején, 747–759 között mindenfajta kivégzést megszüntettek.[10] Azonban egy 759-es felkelés után ismét visszatértek annak alkalmazásához.[11] Japánban 818-ban Szaga császár eltörölte a halálbüntetést, amit egészen 1156-ig nem alkalmaztak újra. Így 338 évig nem hajtottak végre kivégzést az országban.[12]
Római Birodalom
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Rómában a kezdeti időktől alkalmazták a halálbüntetést, a tizenkét táblás törvények alapján kezdetben emberáldozati jelleggel, így például Ceresnek ajánlották az idegen vetés megsértőjét. A királykorban minden államellenes bűncselekményre halálbüntetést szabtak ki. A büntetés azonban a köztársasági kor végére egyre inkább visszaszorult.[3] A büntetés végrehajtásának számos formája volt ismert, így például a keresztre feszítés, a tengerbe dobás (szülőgyilkosság esetén az elkövetőt egy kutya, egy kakas, egy vipera és egy majom társaságában zsákba varrták előtte), az élve eltemetés, a halálra verés, vagy a karóba húzás.[7]
A Római Birodalomban a principatus idején azonban ha ki is szabták azt római polgárra, helyette száműzetésbe vonulásra hagytak lehetőséget az elítéltnek, azzal a feltétellel, hogy ha visszatér, végrehajtják rajta az ítéletet. Később ez úgy módosult, hogy a halálbüntetés helyett eleve száműzetésre ítélték az illetőt. Ez azonban nem tekinthető a büntetés teljes megszüntetésének, hiszen rabszolgákra és nem római polgárokra továbbra is szabtak ki halálos ítéleteket. A büntetés általános alkalmazását Septimius Severus római császár kezdte újra, akit követően újra széles körben elterjedt kiszabása.[13] A 438-ban kelt Codex Theodosianus már 80 esetben rendelte büntetésként alkalmazni a halálbüntetést.[7] A késő császárkorban az államvallássá váló kereszténység élesen ellenezte a halálbüntetést.[3]
Kereszténység
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kereszténység történetében a halálbüntetés megítélése nem volt egységes: a különböző korszakokban a bibliaértelmezés, az állam és az egyház viszonya, valamint a büntetőjogi gyakorlat változása egyaránt befolyásolta. A keresztény hagyományban gyakran hivatkoztak azokra az ószövetségi helyekre, amelyek bizonyos bűncselekményekre halálbüntetést írtak elő, illetve a Rómaiakhoz írt levél azon részére, amely szerint a világi hatalom „nem ok nélkül viseli a kardot”. Más értelmezések viszont Jézus irgalomról, ellenségszeretetről és a megtérés lehetőségéről szóló tanításait emelték ki, ezért a keresztény gondolkodásban egyszerre volt jelen az állami büntetőhatalom elismerése és a halálbüntetés alkalmazásának korlátozására irányuló törekvés.[14]
Az első keresztény századokban az egyház nem rendelkezett állami büntetőhatalommal. A Római Birodalom kereszténnyé válása után azonban a vallási egység kérdése egyre inkább közjogi jelentőséget kapott. A késő római császári jog a heterodoxiát nem pusztán belső egyházi fegyelmi kérdésként, hanem a közrend és az állami egység elleni cselekményként is kezelhette. A legsúlyosabb szankciók rendszerint nem az egyházi kánonokban, hanem a császári jogalkotásban jelentek meg; az egyházi fegyelmi gyakorlat a térítés, a kiközösítés, a vagyonjogi korlátozás vagy a száműzetés eszközeit ismerte, miközben a világi jogban a halálbüntetés is szerepelhetett.[15]
Hippói Szent Ágoston álláspontja a donatistákkal folytatott vitában árnyalt volt. Korábban a meggyőzést részesítette előnyben, később viszont elfogadta, hogy a világi hatalom bizonyos kényszerítő eszközöket alkalmazhat az egyházi egység helyreállítása érdekében. Ez azonban nem azonos azzal, hogy támogatta volna az eretnekek kivégzését. Leveleiben többször kérte a római tisztviselőket, hogy a donatista erőszak elkövetőivel szemben is kerüljék az élet kioltását, és a büntetés célját inkább a javításban, mint a megtorlásban látta.[16][17][18]
A középkori skolasztikus teológiában Aquinói Szent Tamás a közjó védelméből vezette le, hogy a törvényes világi hatalom bizonyos súlyos bűncselekmények esetén alkalmazhat halálbüntetést. A Summa Theologiae egyik helyén az eretnekséget a közösség lelki rendjét veszélyeztető bűnként tárgyalta, és úgy érvelt, hogy a megátalkodott vagy visszaeső eretnekeket az egyházi eljárás után át lehet adni a világi hatóságnak. Tamás érvelése a 13. századi jogi és politikai környezetben értelmezendő, amikor a vallási egységet sok európai társadalomban a közrend feltételének tekintették, és a modern vallásszabadság, illetve az egyház és állam elválasztásának fogalmai még nem léteztek.[19]
A katolikus egyház hivatalos tanítása a modern korban jelentősen módosult. II. János Pál pápa Evangelium vitae kezdetű enciklikája szerint a halálbüntetéshez folyamodás csak akkor volna megengedhető, ha ez lenne az egyetlen lehetséges mód az emberi életek védelmére; az ilyen eseteket a pápa a korszerű büntetés-végrehajtási rendszerek mellett „nagyon ritkának, ha nem gyakorlatilag nem létezőnek” nevezte.[20] Ferenc pápa jóváhagyásával 2018-ban a Katolikus Egyház Katekizmusa 2267. pontját úgy módosították, hogy az egyház a halálbüntetést az emberi személy sérthetetlensége és méltósága elleni támadásként „megengedhetetlennek” tanítja, és világszerte annak eltörléséért kíván dolgozni.[21]
Középkor
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A középkori Európában a halálbüntetés története nem írható le egyetlen, egyenes vonalú fejlődésként. A kora középkori jogokban a vérbosszú, a jóvátétel, a száműzetés, a testcsonkítás és a pénzbeli elégtétel egymás mellett létezett. A 12–13. századtól a római jog és a kánonjog újjáéledése, az írásbeliség terjedése, valamint az uralkodói és városi igazságszolgáltatás megerősödése a büntetőjog átalakulásához vezetett. A központi hatalmak egyre több cselekményt minősítettek közügynek, és a közrend, a felségsértés, a pénzhamisítás, a rablás, a gyilkosság vagy a vallási egység elleni cselekmények szigorúbb üldözése sok helyen a halálbüntetés gyakoribb alkalmazásával járt.[22]
A kivégzés módja az elítélt társadalmi helyzetétől, a bűncselekmény jellegétől és a helyi jogtól is függött. A nemesek esetében több térségben a lefejezés számított „ranghoz illőbb” kivégzési módnak, míg a közrendűeket gyakrabban akasztották fel. A legsúlyosabbnak tekintett bűncselekményeknél — például felségsértésnél, rablógyilkosságnál, pénzhamisításnál vagy eretnekségnél — súlyosbított kivégzési módokat is alkalmaztak, ideértve az égetést, a kerékbetörést vagy a felnégyelést. Ezeket a nyilvános kivégzéseket a hatalom demonstrációjának is szánták, ezért a büntetés nemcsak az elítélt fizikai megsemmisítését, hanem a közösség elrettentését és a rend helyreállításának szimbolikus bemutatását is szolgálta.[23]
Az inkvizícióval kapcsolatban fontos különbséget tenni a középkori inkvizítori hivatal és a későbbi, intézményesült spanyol, portugál vagy római inkvizíció között. A középkorban nem létezett egyetlen központi, egész Európát irányító „Inkvizíció”; a pápák vagy a püspökök meghatározott területre és feladatra neveztek ki inkvizítorokat, akik többnyire domonkos vagy ferences szerzetesek voltak. A 13. században a dél-franciaországi és észak-itáliai eretnekmozgalmak, különösen a katarok elleni fellépés során alakultak ki azok az eljárási formák, amelyek később az inkvizítori gyakorlat alapjává váltak.[24]
Az egyházi bíróságok formálisan nem hajtottak végre halálos ítéletet. A visszaeső vagy megátalkodott eretneket az eljárás végén „átadták a világi karnak”, vagyis a világi hatóságoknak, amelyek a helyi büntetőjog alapján rendszerint máglyahalált alkalmaztak. Ez a megkülönböztetés jogtechnikailag jelentős volt, de nem szüntette meg az egyházi eljárás tényleges szerepét a kivégzéshez vezető folyamatban: a világi hatóság a halálbüntetést az egyházi eretnekségi ítélet után hajtotta végre.[25][26]
A 13. századi inkvizítori eljárások nem kizárólag halálbüntetéshez vezettek. A büntetések között szerepelt a bűnbánati ruha viselése, a nyilvános vezeklés, zarándoklat, böjt, pénzbírság, vagyonelkobzás, száműzetés és börtön. A börtönbüntetés ebben a közegben részben vezeklésnek számított, nem pusztán modern értelemben vett szabadságvesztésnek. Az eljárásoknak ugyanakkor voltak a mai jogállami szemlélettel összeegyeztethetetlen vonásai: a tanúk személyazonosságát gyakran titokban tartották, a védelem lehetősége korlátozott volt, a kínvallatás pedig a 13. századtól a világi és egyházi bíróságok gyakorlatában is megjelent.[27]
A spanyol inkvizíció már nem középkori, hanem kora újkori intézmény volt: 1478-ban jött létre, sajátos módon egyszerre egyházi és királyi jelleggel. A pápaság elismerte a joghatóságát, de működését a spanyol korona erősen befolyásolta. A legsúlyosabb üldözések a 15. század végén és a 16. század elején a zsidó származású keresztények, a conversok feltételezett „judaizálása” ellen irányultak. A modern szakirodalom szerint a korai krónikák kivégzésszámai gyakran túlzóak, és sok „kivégzésként” említett eset valójában távollévő vagy már elhunyt elítéltek képmásának elégetését jelentette.[28]
Henry Kamen becslése szerint az 1480 és 1520 közötti legintenzívebb időszakban valószínűtlen, hogy a spanyol inkvizíció által eretnekség miatt kivégzettek száma meghaladta volna a kétezret; a teljes, több mint három évszázados működésre vonatkozó felső becslésként nagyjából háromezer kivégzést tart elfogadhatónak. Ez a szám alacsonyabb a régebbi népszerű irodalomban szereplő adatoknál, de nem jelenti az intézmény hatásának csekély voltát: a vagyonelkobzás, a nyilvános megszégyenítés, a börtön, a száműzetés, a családokra és leszármazottakra átterjedő társadalmi stigma, valamint a vallási kisebbségekre nehezedő nyomás szélesebb körben érvényesült, mint maguk a kivégzések.[29]
A középkori és kora újkori vallási üldözéseket nem lehet kizárólag katolikus jelenségként bemutatni. A korszakban a legtöbb keresztény államban — katolikus és protestáns területeken egyaránt — a vallási egységet a politikai rend részének tekintették, ezért az eretnekség, az istenkáromlás, a boszorkányság vagy a vallási lázadás ügyeit világi bíróságok is büntethették. Angliában például a De haeretico comburendo 1401-es törvénye lehetővé tette, hogy a vissza nem vonó eretnekeket a világi hatóságok kivégezzék; a 16–17. századi felekezeti konfliktusok idején pedig Európa több részén katolikusok, protestánsok és radikális reformációs csoportok tagjai is kerültek halálbüntetéssel fenyegetett helyzetbe.[30]
Újkor
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kora újkorban a halálbüntetés nemcsak vallási, hanem világi bűncselekmények széles körére is kiterjedt. A 16–18. századi államok a büntetőjogot a rendfenntartás, az uralkodói tekintély, a tulajdonvédelem és a társadalmi fegyelem eszközeként használták. A kivégzések továbbra is nyilvános események voltak, a kínvallatás és a testi büntetések pedig sok országban a büntetőeljárás részei maradtak. A joggyakorlat ugyanakkor nem volt mindenütt azonos: a kegyelmezés, a büntetések enyhítése, a száműzetés, a gályarabság, a kényszermunka vagy a gyarmatokra szállítás számos országban a halálbüntetés alternatívájaként működött.[31]
Angliában és Walesben a 18. században alakult ki az utóbb „véres törvénykönyvnek” nevezett rendszer, amelyben a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények száma kétszáz fölé emelkedett. A legsúlyosabb erőszakos bűncselekmények mellett számos vagyon elleni vagy közrend elleni cselekmény is halálos ítélettel járhatott, például bizonyos lopások, hamisítások, állatlopások vagy a Black Act alapján meghatározott erdei és vadászati jogsértések. A szigorú törvényi fenyegetés célja az elrettentés volt, de a gyakorlatban az esküdtszékek és bírák sokszor enyhítő megoldásokhoz folyamodtak: a lopott érték alulbecslésével, felmentéssel vagy kegyelmi ajánlással igyekeztek elkerülni az aránytalan kivégzéseket.[32][33]
A 19. század első felében Nagy-Britanniában fokozatos büntetőjogi reformok kezdődtek. Az 1823-as Judgment of Death Act a legtöbb bűncselekménynél megszüntette a kötelező halálbüntetést, és a bíráknak lehetőséget adott enyhébb büntetés kiszabására; ezt további törvények követték, amelyek egyre több vagyon elleni bűncselekménynél törölték el a halálbüntetést. A 19. század közepére a halállal büntethető bűncselekmények köre jelentősen beszűkült, és a büntetőjog súlypontja fokozatosan a szabadságvesztés, a kényszermunka, a deportálás és más nem halálos szankciók felé tolódott.[34]
A halálbüntetés bírálata a felvilágosodás idején vált rendszerezett politikai és jogfilozófiai programmá. Cesare Beccaria 1764-ben megjelent Dei delitti e delle pene című műve a modern büntetőjogi reform egyik alapműve lett. Beccaria a büntetés célját nem a megtorlásban, hanem a bűnmegelőzésben és az arányos, törvényes elrettentésben látta. A kínvallatást azért utasította el, mert az ártatlanokat is hamis beismerésre kényszerítheti, a halálbüntetés ellen pedig többek között azzal érvelt, hogy az államnak a társadalmi szerződésből nem következik korlátlan joga az élet elvételére, és a tartós, biztos büntetés nagyobb visszatartó erővel bírhat, mint a rövid ideig tartó kivégzés látványa.[35]
Beccaria hatása túlterjedt Itálián. Művét francia fordításban is gyorsan olvasták, és a büntetőjogi reformokról folytatott európai viták egyik hivatkozási pontjává vált. A felvilágosodás gondolkodói — köztük Voltaire és Montesquieu — a kínvallatás, a titkos eljárások, az aránytalan büntetések és a vallási üldözés bírálatát a józan, kiszámítható és törvényhez kötött igazságszolgáltatás követelményével kapcsolták össze. A Toszkánai Nagyhercegség 1786-os büntetőjogi reformja, amely eltörölte a halálbüntetést és a kínvallatást, a felvilágosodás kori büntetőjogi humanizáció egyik korai példája lett.[36]
Beccaria műve nagy visszhangot váltott ki a maga korában. Nyugat-Európában irodalmi kampány kezdődött a halálbüntetés megszüntetése érdekében. A hatására például I. (Habsburg) Lipót toszkánai nagyherceg (a későbbi II. Lipót császár) a Közép-Itália nagy részére kiterjedő államában, a Toszkánai Nagyhercegségben 1786-ban törvényben szüntette meg a halálbüntetést, és valamennyi kivégzőeszközt megsemmisíttette. A halálbüntetés intézménye a legtöbb országban fennmaradt, azonban alkalmazása jelentősen visszaszorult a XIX. századra.[37]
Franciaországban a francia forradalom után az 1790. évi nemzetgyűlés azt mondta ki, hogy a béke beálltával meg kell szüntetni a halálbüntetést. A forradalom idején minden halálra ítéltet ugyanolyan módon végeztek ki: nyaktilóval lefejezték, amit gyors és fájdalommentes, emberséges eljárásnak neveztek. Az 1791-es büntető törvénykönyv 32 esetre korlátozta a büntetés kiszabhatóságát, az 1810-es Code Pénal ezt jelentősen kiterjesztette a politikai bűncselekményekre is. 1832-ben ismét csökkentették ezek számát, 1848-ban megszüntették a politikai cselekményekre. Toscanában a francia forradalom idején visszaállították a halálbüntetést és 1895-ben törölték el ismét, ekkor már az egységes Olaszországban. Németországban az 1848-as forradalom idején vetődött fel a halálbüntetés kiiktatása a jogrendből. Az 1871-es birodalmi büntető törvénykönyv vitáján 118:81 arányban az eltörlése mellett volt az eltörlés pártján a birodalmi gyűlés, és Otto von Bismarck csak nagy erőfeszítések árán tudta elfogadtatni a büntetés felvételét.[38]
A Román Királyság 1865-ben, Portugália 1867-ben, Hollandia 1870-ben döntött a halálbüntetés eltörlése mellett. Ezek alapján megállapítható, hogy Európában folyamatosan visszaszorulóban volt a halálbüntetés. Ez lassú folyamat eredménye volt, szemben a büntetést ellenzők által követelt teljes és azonnali megszüntetéssel. A francia forradalom után a politikai és államellenes bűncselekmények vonatkozásában szüntették meg alkalmazását, és elvetették azt a vagyon elleni bűncselekmények esetén is. Így alkalmazására tulajdonképpen csak emberölés esetén került sor.[39]
Az újkori változás lényege nem az volt, hogy a halálbüntetés egyik pillanatról a másikra eltűnt volna, hanem az, hogy egyre inkább vitathatóvá vált a büntetőhatalom természetes és magától értetődő eszközeként. A vallási és politikai rend védelmére hivatkozó középkori és kora újkori felfogással szemben a reformerek a törvényesség, az arányosság, az emberi méltóság, a tévedhetetlen bizonyítás hiánya és az állami erőszak korlátozása mellett érveltek. Ezek az érvek alapozták meg a későbbi, 19–20. századi abolicionista mozgalmakat, valamint a halálbüntetés alkotmányosságáról és emberi jogi megítéléséről folytatott modern vitákat.
Modern kor
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Az abolicionista folyamatot az 1914-ben kitört első világháború fordította meg. A háború, az ezt követő forradalmi hullám és ellenforradalmak, majd létrejövő diktatúrák mind alkalmazták a halálbüntetés eszközét. A háborút megelőző Németországban 1897 és 1914 között 69 halálos ítélet született, és a tendencia a weimari köztársaság idején is folytatódott. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után gyökeres változás következett be, amikor számos jogszabállyal növelték folyamatosan a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények számát. 1933-ban 33, 1939-ben 219 legális kivégzést hajtottak végre, aminek a teljes számát a nemzetiszocialista időszak alatt 16 500-ra becsülik a polgári bíróságokon. Hasonló folyamat következett be Olaszországban és Ausztriában,[40] valamint a Szovjetunióban, ahol szintén nagyszámú halálos ítélet született.
A második világháborút követően indult ismét erősödésnek az abolicionizmus. A háború után létrehozott ENSZ is állást foglalt a kialakuló vitában, és a Szovjetunió határozat-tervezetet nyújtott be a halálbüntetés eltörlésére. Az elfogadott deklaráció azonban csak általános szintű ajánlásokat tartalmazott. 1949-ben kezdve először az NSZK, majd számos más demokratikus ország az alkotmányában is rögzítette a halálbüntetés eltörlését. Olaszország 1947-ben, Ausztria 1950-ben, Nagy-Britannia 1965-ben törölte el a büntetést. Utóbbi országban több esetben is megkísérelték visszaállítani azt: 1973-ban, 1979-ben és 1983-ban, de a parlament nem fogadta el a javaslatokat.[41]
Az Amerikai Egyesült Államok több állama is kísérletezett a halálbüntetés kivezetésével a jogrendből, elsőként Michigan 1846. május 16-án.[42] A folyamat azonban időnként megfordult a bűnözési ráta emelkedése nyomán, például az 1930-as években, amikor újra visszavezették a büntetést több államban.[43] Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a Furman v. Georgia ügyben 1972. június 29-én hozott ítéletében alkotmányellenesnek nyilvánította a tagállamok halálbüntetésre vonatkozó törvényeit a Bill of Rights 8. alkotmánykiegészítése alapján, amely a „szokatlan és kegyetlen büntetések”-et tiltotta meg, valamint a 14. alkotmánykiegészítés alapján, ami a megfelelő eljárás kötelezettségét írja elő. A kilenc legfelsőbb bíró közül négy szavazott az akkori gyakorlat mellett, ám az öt ellenző közül is csupán ketten tartották azt minden körülmények között alkotmányellenesnek. 1976-ban bizonyos alkotmányos garanciák beépítése után a bíróság megváltoztatta döntését és ismét alkotmányosnak minősítette a halálbüntetés alkalmazását.[44]
Európában folytatódó tendencia volt a halálbüntetés megszüntetése a XX. század második felében. Portugáliában és Spanyolországban a diktatúra bukása után, 1977-ben és 1978-ban került erre sor, Norvégiában és Luxemburgban 1979-ben, Franciaországban a szocialisták győzelme után, 1981-ben, Cipruson 1983-ban, a Német Demokratikus Köztársaságban 1987-ben.[45] A rendszerváltást és a keleti blokk diktatúráinak összeomlását követően ezekben az országokban is megszűnt a halálbüntetés a jogrendszer része lenni és mára Európában csak Fehéroroszországban szabnak ki és hajtanak végre halálos ítéleteket.
Kínában a népköztársaság 1949-es kikiáltását követően három nagy időszakot lehet megkülönböztetni. Az első 1949–1983 közé tehető, amikor a téves halálra ítélések kiküszöbölése érdekében alacsonyan tartották a kivégzések számát, amelyet főleg erőszakos és politikai bűncselekmények esetén szabtak ki. Ugyanakkor ebben az időszakban gyakran éltek jogon kívüli eszközökkel a politikai ellenfelektől való megszabadulás érdekében. Az 1983–2006 közötti időszakban a fő irányvonal a bűnözés letörése volt, így számos esetben éltek alkalmazásával, kiterjesztették azt többek között gazdasági és közbiztonság elleni bűncselekményekre is. Az újabb enyhülési folyamat 2006 után következett be, amely során ugyan nem törölték el a jogintézményt, de ismételten a visszafogott alkalmazása mellett döntöttek.[46][47]
Bár a nemzetközi jog általánosan ma sem tiltja a halálbüntetés alkalmazását, több olyan, elsősorban Európa-központú nemzetközi egyezmény is született, amely tiltja a halálbüntetést, például a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának (International Covenant on Civil and Political Rights) 2. fakultatív jegyzőkönyve,[48] és az emberi jogok európai egyezményének (European Convention on Human Rights) 6. kiegészítő jegyzőkönyve.[49] Ezeknek a szerződéseknek a betartása csak az azt ratifikáló országokra nézve kötelező. Az Európai Unió, illetve a hozzá csatolt nemzetközi intézmények között több is a csatlakozás egyik feltételeként jelöli meg a halálbüntetés felszámolását, mint például az Európa Tanács.
A halálbüntetés napjainkban
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A mai demokratikus országok közül csak az USA (államainak többsége), Japán és Tajvan az, ahol a halálbüntetés intézményesítve van, bár azt csak a legsúlyosabb életellenes bűncselekmények büntetéseként alkalmazzák. Utóbbiban a halálraítéltekkel csak pár órával előre közlik a végrehajtás pontos idejét, gyakran éveket töltenek el a halálsoron így. Ez és tartásuk körülményei több nemzetközi kritikára adtak okot.[50] Ma a világ 74 országában engedi meg a törvény a halálbüntetést (az említett országokon kívül Afrika, a Közel-Kelet, Ázsia és a Karib-térség egyes államaiban). A legtöbb országban azonban csak gyilkosság, illetve háborús bűncselekmény miatt szabják ki. Néhány országban ezenkívül a kábítószerrel való kereskedelmet is halállal büntetik (Kína, Indonézia, Malajzia, Szaúd-Arábia, Irán, Szingapúr, Vietnám, Banglades, Kuvait, Brunei, Thaiföld, Laosz, és Észak-Korea). Oroszországban 1999 óta moratórium van a kiszabott halálbüntetések végrehajtására. Az egyetlen európai ország, ahol még alkalmazható a halálbüntetés és kivégzéseket továbbra is hajtanak végre, az Fehéroroszország.[51][52][53]
Több diktatórikus berendezkedésű országban még ma is hajtanak végre kivégzéseket politikai okokból. Az Amnesty International jelentése szerint 2004-ben 25 országban alkalmaztak halálbüntetést, összesen 3797 esetben. A kivégzések 90%-ára Kínában került sor (összesen kb. 3400 személy). Kínában 1990 és 2001 között legalább 20 000 embert végeztek ki, részben politikai okokból. A szervezet jelentése szerint 2011-ben 21 országban hajtottak végre halálos ítéleteket, ezek között akad olyan – mint például Kína – ahol nem tesznek közzé ezzel kapcsolatos információkat.[54] 2012 elején világszerte 18 750 halálraítélt élt.[55]
Nőket ma is ritkán végeznek ki. Az Egyesült Államokban csak a legsúlyosabb gyilkosságokért (pl. gyerek- vagy rablógyilkosság, kínzás stb.) ítélnek halálra nőket, s legtöbbször később életfogytiglani börtönre változtatják az ítéletet. A halálbüntetés 1976-os visszaállítása óta mindössze 18 nőt végeztek ki az USA-ban, ebből hatot Texas államban.[56][nincs a forrásban]
Kivégzések száma 2022-ben:
| Ország | Kivégzettek száma[57] |
|---|---|
| 596 | |
| 146 | |
| 19 | |
| 18 | |
| 13 | |
| 11 | |
| 7 | |
| 5 | |
| 4 | |
| 4 | |
| 4 | |
| 2 | |
| 1 | |
| 1 | |
| 1 | |
| 1 | |
| Ismeretlen | |
| Ismeretlen |
Magyarországon
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A halálbüntetéssel kapcsolatos viták
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A halálbüntetést támogatók (utilitaristák) érvei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A halálbüntetést szükségesnek tartók szerint a halálbüntetésnek elrettentő hatása van. Erkölcsi okokból a legfontosabb érvük, hogy a halálbüntetés eltörlése a gyilkos életét felértékeli az áldozathoz képest; gyakorlati szempontból pedig, hogy költséges az életfogytig tartó büntetés (ami ráadásul valójában sokszor nem is tart életfogytig), a tényleges életfogytiglanra ítélt bűnözőknek pedig nincs vesztenivalójuk, így semmitől sem riadnak vissza, ezáltal veszélyt jelentenek rabtársaikra és az őrökre, sőt egy esetleges sikeres szökés révén az egész társadalomra.
A Pepperdine Egyetem két professzorának kutatása szerint az elmúlt 26 év egyesült államokbeli tapasztalatai alapján a gyilkosságok aránya a kivégzések számával ellentétes tendenciát mutat, és minden kivégzés 74-gyel csökkenti a gyilkosságok számát a rákövetkező évben.[58]
A halálbüntetést támogatói leginkább gyilkosságért tartják elfogadhatónak, ritkábban más, különösen súlyosnak számító bűncselekményekért is (nemi erőszak, kábítószer-kereskedelem). A vallási törvények alapján kiszabott halálos ítéletekkel a támogatók közül is kevesen értenek egyet.
A halálbüntetést ellenzők (abolicionisták) érvei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A halálbüntetést ellenzők egyik legfontosabb érve, hogy a halálbüntetés végleg elveszi a lehetőségét, hogy egy ártatlanul elítélt személy számára igazságot lehessen szolgáltatni. Ezenkívül a halálbüntetésnek szerintük nincs valós elrettentő hatása, valamint egyesek szerint antihumánus.[59] Már Beccaria is felhívja a figyelmet arra, hogy nem a büntetés súlyosságának vagy kegyetlenségének van elrettentő hatása, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének és a minél gyorsabb eljárásnak, tehát ha a lehető legkisebb idő telik el a bűntett és a büntetés között. Ha ezek a feltételek teljesülnek, akkor kisebb mértékű büntetés is célravezető lehet.
A halálbüntetést alapvetően ellenző személyek leginkább népirtás vagy különös kegyetlenség esetén hajlandóak kivételt tenni.
A vallások és a halálbüntetés
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Halálbüntetés a Bibliában
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A Biblia két fő részében, az Ószövetségben és az Újszövetségben a halálbüntetés megítélése eltérő. A halálbüntetés szempontjából mindkét testamentum meghatározó eleme a tízparancsolat – rendszerint használatos magyar fordításban – „Ne ölj” parancsolata. Eszerint úgy tűnhet, hogy már az Ótestamentum tiltja a halálbüntetést. Valójában a héber רצח kifejezés fordítása és értelmezése bonyolultabb. Ugyanis fordítható „öl” szóként, de elsősorban inkább a „gyilkol” kifejezést jelenti.[60] A két kifejezés viszont eltérő értelmezést tesz lehetővé. A (polgár)háborús védekezés, vagy állami halálbüntetés nem tartozott a gyilkosságok közé, így e parancsolat, ebben az értelmezésben nem vonatkozott ezekre az esetekre. Mózes könyveiben számos alkalommal végeztek ki olyanokat, akik a mai közmegítélés szerint csekély büntetőjogi jelentőségű vétket követtek el (káromkodás, házasságtörés). A zsidók ellenségeinek pedig többnyire akasztás a sorsa, nemritkán egész családjukra ez vár (Hámán). Egyes, mai kultúránkkal ellentétes tetteket, amik a korban szokásosak voltak, a Tóra tiltott meg először: tilos volt a kivégzett holttestének meggyalázása, még aznap le kellett venni a kötélről és el kellett temetni. Szintén tilos volt a bűnért az elítélt rokonait halállal büntetni.
Az Újszövetségben Jézus szeretetre és megbocsátásra épülő tanítása azonban kiterjeszti a tiltást az emberélet kioltásának minden formájára, így az intézményesített halálbüntetésre is. Amikor Jézust konfrontációra kényszerítik egy házasságtörő asszony ítéletének végrehajtásával,[61] amire Mózes törvényei szerint a halálra kövezés vonatkozik,[62] akkor az ítélkezés etikai paradoxonával felel („Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ”). Habár értelmezési és fordítási nehézségek során vannak olyan részek, amik félreértelmezésre adhatnak okot Jézus halálbüntetéshez viszonyuló magatartásában, mégis Pál apostol levele a Rómabeliekhez (12,19) egyértelműen fogalmaz az Újtestamentumban: „...Enyém a bosszú, én majd megfizetek – mondja az Úr. Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni..”
A kereszténység nézetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Katolikus álláspont
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A katolikus egyház megszilárdulása és állami szerepének megerősödése után a halálbüntetés kérdésében, a jézusi tanítással szembe menve, lényegében az ótestamentumi tízparancsolat értelmezést gyakorolta évszázadokig. Nemcsak tűrte, hanem az inkvizíciós időszakokban maga is részt vett a halálbüntetések kiszabásának folyamatában, így akár az azt megelőző kínzásokban is. Az egyház az eretnek ügyek vizsgálatakor alkalmazott kínvallatást igyekezett szabályozni, aminek értelmében csak egyszer volt alkalmazható és nem tarthatott félóránál tovább, ám a vallatók ezt az előírást több vádpont külön vizsgálatával, így vádpontonkénti fél óra kínzás alkalmazásával gyakran megkerülték.[63]
Ma már viszont a katolikus egyház következetes elvet vall az emberi élet szentségében. Így nem csupán az abortuszt és az eutanáziát veti el, hanem a halálbüntetést is. Ezt mutatja Ferenc pápa 2015. március 20-án kelt nyilatkozata, amelyben reményét fejezte ki aziránt, hogy az összes ország törvényei közül törlik ezt a büntetési nemet. Ugyanakkor akad olyan is, aki szerint a pápa véleménye nincs összhangban az egyház tanításával és a katekizmussal.[64]
A 2013-ban megjelent ifjúsági katekizmus például így fogalmaz: „…a halálbüntetés alkalmazása minden tekintetben elfogadhatatlan és jogtalan büntetés. A bűnös életének elvétele szélsőséges intézkedés, és ehhez az államnak csak »abszolút szükségesség esetén« szabad fordulnia. Ilyen szükségesség áll fenn, ha a társadalmat nem lehet másképpen megvédeni, csak a bűnös megbüntetésével. Az ilyen esetek azonban II. János Pál szerint »nagyon ritkák, ha egyáltalán léteznek« ilyenek.”[65]
A múlt eseményeihez való viszonyulást hivatalosan II. János Pál bocsánatkérése deklarálja, ami szerint „nem keresztényi” eszközök voltak az inkvizíció módszerei.[66] Azonban az egyházon belül nem ennyire egységes a vélemény a múlt megítélésén. Jelenleg is vannak olyan nézetek, amelyek szerint az egyház középkori viselkedése „csupán” a kor szellemének felelt meg.[67] Michael Hesemann pedig a máglyahalálra ítélt Giordano Brunoval kapcsolatban fejti ki azon nézetét, miszerint „...Azért ítélték el, mert túlbecsülte magát, mert azt hitte, kedvére játszadozhat az egyháziakkal és diktálhatja a törvényeket...”[68]
2018. augusztus 2-i hatállyal Ferenc pápa módosította a Katolikus Egyház tanítását a halálbüntetéssel kapcsolatban, és az evangéliummal összeegyeztethetetlennek tartja azt.
- „Az Egyház az evangélium fényénél tanítja, hogy »a halálbüntetés elfogadhatatlan, mert megtámadja az emberi személy sérthetetlenségét és méltóságát«, továbbá határozottan elköteleződik annak eltörlése mellett az egész világon.”[69]
A zsidó vallás nézetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A zsidó vallás esetében szintén nem beszélhetünk egységes véleményről. A Tórában halálbüntetés több helyen, több formában is megtalálható. Általában életellenes, illetve Isten ellen elkövetett bűncselekmények, összesen 36 bűncselekmény esetén alkalmazták, így: illetékteleneknek a Szentélybe való hatolása, átokmegszegés, halottidézés és jóslás, vérfertőzés és fajtalankodás, házasságtörés, szülők bántalmazása, istenkáromlás, bálványimádás, emberrablás, hamis prófétálás, prostitúció, szombati munka és emberölés esetén is.[70] A büntetés kiszabására legalább huszonhárom tagú, magasabb rangú háláchikus bíróság volt jogosult, ha a bíróság minden lehetséges kétséget kizáróan meggyőződött arról, hogy az adott bűncselekményt valóban a vádlott követte el, és hogy a vétkes szándékosan és a bűncselekmény súlyának tudatában cselekedett.[71] Mindez azért volt szükséges, hogy elkerüljék egy ártatlan kivégzését.[7]
Bizonyos bűncselekmények esetében a halálbüntetést „kórésznak”, Istenre bízott büntetésnek minősítették, így ott világi bíróság nem hajthatta végre az ítéletet. A Tóra és annak rabbinikus extrapolációi a halálbüntetéssel kapcsolatban részletes szabályokat is tartalmaznak. Ezek a szabályok olyan restriktívek, hogy békeidőben, köztörvényes esetben nagyon megnehezítették a halálbüntetés alkalmazását, gyakorlatilag ellehetetlenítve annak végrehajtását.[70] Eszerint a bűncselekményt egyszerre legalább két tanúnak kellett látnia, és az elkövetőt közvetlenül az elkövetést megelőzően figyelmeztették cselekedete súlyára és annak következményeire.[71] A Talmud azokat a bíróságokat, ahol – akár hetven éven belül – egy halálos ítélet is született, vészbíróságoknak minősítette. Leírása szerint néhol a második templom idején már egyáltalán nem került sor halálbüntetés jogszerű alkalmazására, máshol említést tesz végrehajtott halálbüntetésekről.[70]
A mai Izrael állam jogrendszerében 1948-ban szerepel a halálbüntetés, amelynek jogi gyökerei Palesztina angol mandátum idejére nyúlnak vissza. A büntetést mindeddig csak két alkalommal alkalmazták: 1948-ban végezték ki hazaárulás – téves – vádjával Méir Tobianskit, 1962-ben pedig Adolf Eichmann esetében hajtották végre.[7]
Az iszlám nézetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A Koránra épülő iszlám jog, a saría, gyilkosság, házasságtörés, istenkáromlás és hitehagyás esetén teszi lehetővé halálbüntetés végrehajtását. Emellett gyakori, hogy egyes, Mohamed idejében még nem létezett bűnök, például kábítószer-kereskedelem miatt szintén halálbüntetés jár egyes iszlám államokban. A gyakorlatban a halálbüntetések száma nagyságrendileg nem kirívó az amerikai vagy kínai számokhoz képest, és a végrehajtott halálbüntetések túlnyomó többségét gyilkosság vagy kábítószer-kereskedelem miatt hajtják végre.
A hinduizmus nézetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A hinduizmusban szentnek számító személyek véleménye a halálbüntetés kérdésében megosztott.[72] Vannak, akik a személyek megjavítását preferálják a megölésükkel szemben. Mások rámutatnak azokra az esetekre, amikor Visnu isten különböző megtestesülései is öltek – például Ráma megölte Bali királyt. Kifejezett, konkrét halálbüntetés elleni álláspont nincs, gyakori viszont az öléssel nem járó bűnmegelőzési, nevelési lehetőségek preferálása.
Az angol gyarmatosítás előtti Indiában gyakoriak voltak a kivégzések.
A mai Indiában van halálbüntetés, de az alkalmazása igen ritka. 2004-ben 9 év szünet után került egyre sor, egy 14 éves lány megerőszakolásáért és meggyilkolásáért akasztották fel a 39 éves Dhananjoy Chatterjee-t.[73]
A buddhizmus nézetei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A buddhisták között alapvető nézeteltérés van azzal kapcsolatban, hogy a buddhizmus tiltja-e a halálbüntetést. Bár a buddhizmus az ölést sem önvédelem, sem pedig bosszú esetén nem fogadja el, elfogadja viszont akkor, ha nagyobb szenvedés megelőzése a cél. Általában a többségi buddhista csoportok a szekuláris országokban inkább halálbüntetés elleni álláspontot foglalnak el, míg ahol a buddhizmusnak erős politikai befolyása van, ennek ellentéte áll fenn. Ugyanakkor a megtorló célú halálbüntetést majdnem minden buddhista csoport ellenzi.
Kivégzési módok
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az újkor óta a felvilágosodás eszméinek terjedése a kínvallatás megtiltását, a kivégzések változatosságának csökkenését hozta magával Európában. Már ekkor többen a kivégzés humánusabb, fájdalommentesebb formái mellett törtek lándzsát, ez vezetett a modern kivégzési módszerek kialakulásához. A francia forradalomhoz köthető kivégzőeszköz a guillotine, amely az ugyancsak jóval régebbi eredetű nyaktiló egy változata. Ekkor kezdték el széles körben alkalmazni a golyó általi kivégzést, valamint a hosszú eséses akasztást, míg a kínzással járó módok, mint a felnégyelés, kerékbetörés és a máglyahalál megritkultak, majd kivesztek – ritkán azért még előfordultak, Amerikában például egészen a rabszolgaság eltörlése előtti időkig volt példa elevenen megégetésre.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ "Abolitionist and retentionist countries". Amnesty International. 2015. február 15. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2010. augusztus 23.
{{cite web}}: Unknown parameter|archívdátum=ignored (súgó); Unknown parameter|archívurl=ignored (súgó) - ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon (szerk. Dr. Horváth Tibor), Halálbüntetést Ellenzők Ligája, 1991, Miskolc
- 1 2 3 A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 21. o.
- ↑ Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban, Szent István Társulat, Budapest, 2004, ISBN 963-361-541-0; 11–14. o.
- ↑ Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés az ókorban
- ↑ Reader's Digestː Mindennapi élet az ókortól napjainkig; 2006 53. o.
- 1 2 3 4 5 Hegyeshalmi Richárd (2015. május 9.). "A halálbüntetés évezredek óta téma". Index. Hozzáférés: 2015. június 15.
- ↑ Bin Liang, Hong Lu, Terance D. Miethe, Lening Zhang: Sources of Variaton in Pro-death Penalty Attitudes in China: An Exploratory Study of Chinese Students at Home and Abroad. The British Journal of Criminology, 2006/1. szám, 46. évf., 120. o.
- ↑ "Biography of Ashoka the Great". 2017. január 23. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2013. április 18.
- ↑ Charles Benn: China's Golden Age: Everyday Life in the Tang Dynasty, 2004, ISBN 978-0195176650, 8. o.
- ↑ Benn, pp. 209–210.
- ↑ "Encyclopedia of Shinto". kokugakuin.ac.jp. Hozzáférés: 2011. szeptember 5.
- ↑ Zlinszky János: Római büntetőjog, Budapest, 1991, 82–83. o.
- ↑ Megivern, James J. (1997). The Death Penalty: An Historical and Theological Survey. New York: Paulist Press. 15–74. o.
- ↑ Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 30–31. o. ISBN 0-02-924980-5.
- ↑ Augustinus, Aurelius. "Letter 93: To Vincentius". New Advent. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ Augustinus, Aurelius. "Letter 100: To Donatus". New Advent. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ Augustinus, Aurelius. "Letter 133: To Marcellinus". New Advent. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ Aquinói, Tamás. "Summa Theologiae, II–II, q. 11, a. 3–4". New Advent. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ II. János Pál (1995. március 25.). "Evangelium vitae". The Holy See. 56. pont. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ "New revision of number 2267 of the Catechism of the Catholic Church on the death penalty". Holy See Press Office. 2018. augusztus 2. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 52–57. o. ISBN 0-02-924980-5.
- ↑ Spierenburg, Pieter (1984). The Spectacle of Suffering: Executions and the Evolution of Repression. Cambridge: Cambridge University Press.
- ↑ Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 67–68. o. ISBN 0-02-924980-5.
- ↑ Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 67–68. o. ISBN 0-02-924980-5.
- ↑ Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4th ed.). New Haven: Yale University Press. 253–255. o. ISBN 978-0-300-18051-0.
- ↑ Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 66–75. o. ISBN 0-02-924980-5.
- ↑ Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4th ed.). New Haven: Yale University Press. 67–69. o. ISBN 978-0-300-18051-0.
- ↑ Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4th ed.). New Haven: Yale University Press. 255–256. o. ISBN 978-0-300-18051-0.
- ↑ Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 73–74. o. ISBN 0-02-924980-5.
- ↑ Gatrell, V. A. C. (1994). The Hanging Tree: Execution and the English People 1770–1868. Oxford: Oxford University Press.
- ↑ "The 'Bloody Code'?". National Justice Museum. 2019. július 29. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ King, Peter (2015). "Rethinking the Bloody Code in Eighteenth-Century Britain: Capital Punishment at the Centre and on the Periphery". Past & Present. 228 (1): 159–205. doi:10.1093/pastj/gtv026.
- ↑ "The Abolition of the Death Penalty in the United Kingdom" (PDF). The Death Penalty Project. 2015. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ Beccaria, Cesare (1995). Bellamy, Richard (ed.). On Crimes and Punishments and Other Writings. Cambridge: Cambridge University Press.
- ↑ "On Crimes and Punishments (1764)". National Constitution Center. Hozzáférés: 2026. május 19.
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 23. o.
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 23–24. o.
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 24–25. o.
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 25–26. o.
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 26–27. o.
- ↑ George B. Caitlin: The story of Detroit pp. 420–422
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 27–28. o.
- ↑ Tóth J. Zoltán: i. m. 106-109. o.
- ↑ A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon, 28–32. o.
- ↑ Huang Gui: On the Evolution of Death Penalty Policy in China. Doktoranduszok Fóruma; Miskolc, 2015. november 19. 137. o.
- ↑ Bin Liang, Hong Lu, Terance D. Miethe, Lening Zhang: i. m. 120–121. o.
- ↑ Magyarországon a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzőkönyve kihirdetéséről szóló 1995. évi II. törvénnyel hirdették ki.
- ↑ Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdették ki.
- ↑ Japánban nem tudja a halálraítélt, mikor végzik ki, Index.hu
- ↑ "Archivált másolat". 2012. március 21. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2012. március 18.
- ↑ http://karpathir.com/2017/02/04/feheroroszorszag-nem-valtoztat-marad-a-halalbuntetes/
- ↑ Konzuli tájékoztatás: Kábítószerekkel kapcsolatos figyelmeztetés
- ↑ Lu Hong: China's Death Penalty: Reforms of Capital Punishment Archiválva 2010. február 15-i dátummal a Wayback Machine-ben, EAI Background Brief No. 412, 2008. november 5.
- ↑ "THE DEATH PENALTY IN 2011". Amnesty.org. Hozzáférés: 2012. december 12.[halott link]
- ↑ DeathPenaltyUSA.org
- ↑ Death sentences and executions 2022. London: Capital Punishments UK. 2022.
- ↑ A halálbüntetés jól működik az amerikaiak szerint (Index.hu, 2007. november 4.)
- ↑ Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés: pro és kontra Alapos ellenérvelés a mellette szóló érvek érintőleges ismertetésével
- ↑ http://hu.glosbe.com/he/hu/%D7%A8%D7%A6%D7%97
- ↑ (Jn. 8,6)
- ↑ (3 Móz 20,10 és 3 Móz 22,22)
- ↑ "Katolikus egyháztörténelmi hittankönyv az általános iskola 7. osztálya részére 56. old" (PDF). 2013. november 26. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2012. december 13.
- ↑ Szilvay Gergely (2015. március 22.). "Katolicizmus és halálbüntetés − Ferenc pápa téved?". Mandiner. Hozzáférés: 2016. június 11.
- ↑ Youcat, A katolikus egyház ifjúsági katekizmusa, 288. o., Kairosz kiadó ISBN 978-963-662-535-1
- ↑ "Eltúlzott középkori inkvizíció?". 2013. október 3. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2012. december 13.
- ↑ "Katolikus egyháztörténelmi hittankönyv az általános iskola 7. osztálya részére 55. old" (PDF). 2013. november 26. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2012. december 13.
- ↑ "Giordano Bruno egy kicsit másképp". 2011. február 17. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2012. december 13.
- ↑
- 1 2 3 Magyar zsidó lexikon Online elérés
- 1 2 Köves Slomó. "Legyen-e megint akasztás vagy villamosszék?". Zsido.com.
- ↑ "Hinduism Today". 2007. december 23. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2007. december 29.
{{cite web}}: Text "October/November/December, 2006" ignored (súgó); Text "Punishment" ignored (súgó) - ↑ BBC NEWS | South Asia | India carries out rare execution
Magyar nyelvű szakirodalom időrendben
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Csatskó Imre: Büntetésjogi elméletek, tekintettel a büntetés jogaira, különösen halálbüntetésre; mikép gyakoroltatott ez régi s ujabb népeknél?, Bécs, 1843
- Sárváry Jakab: A' büntetésről 's különösebben a' halálbüntetésről : másodrangú pályamunka, Eggenberger, Pest, 1844 (Törvénytudományi pályamunkák)
- Váradi Mihály: A halálbüntetés kérdése, tekintettel az általános jogfejlődésre s hazai viszonyainkra, Pest, 1871
- John Ed. Rich: A halálbüntetésről (ford.: Stern Miksa), Pest, 1873
- Fái Lajos: Halál a halálbüntetésre, Eger, 1874
- Horváth Móricz: A halálbüntetésről, Szabadka, 1876
- Garai Benő: A halálbüntetésről, Neumayer Nyomda, Budapest, 1893, (A Demokratia páholy könyvtára)
- Balás Elemér: A halálbüntetésről, Budapest, 1900
- Cholnoky Imre: A halálbüntetés végrehajtása és a lelki állapot, Szatmár, 1900
- Vajna Károly: Hazai régi büntetések I–II., Budapest, 1906–1907
- Olivencrona Kanut: A halálbüntetés (ford. Thót László)?, h. n., 1909
- Molnár István: A halálbüntetés, Kassa, 1912
- K. Nagy Sándor: A hóhér és a halálbüntetés, Különnyomat a Csendőrségi Lapokból, Budapest?, 1914
- A halálbüntetésről, vál.: Sajó András, szerk.: Sebes Ágnes, ford.: Ferch Magda és Benke Gábor, Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1990, (Medvetánc füzetek)
- A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon. Dokumentumgyűjtemény, szerk.: Horváth Tibor, Halálbüntetést Ellenzők Ligája, Miskolc, 1991
- James Bland: Kivégzések könyve, ford. Zelena Judit, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1994, ISBN 963-09-3743-3
- Sípos Ete Álmos: Halálbüntetés: igen vagy nem?, Éjféli Kiáltás Misszió, Budapest, 1999
- Nemere István: A kivégzések története – Kultúrtörténeti kitekintés csak erős idegzetűeknek, Alexandra, Pécs, 1999 (további kiadások: Adamo Books (eKönyv), Szarvas, 2010; Csengőkert (javított kiadás), Kistarcsa, 2016 v. 2017? )
- Torrente del Bosque: Kínzások és kivégzések Magyarországon – A felnégyeléstől a kerékbetörésen át az élve eltemetésig, Vagabund Kiadó, Budapest, 2002, ISBN 963-9409-32-4
- Torrente del Bosque: Kínzások és kivégzések története – A spanyolcsizmától a vasszűzön át a karóbahúzásig, Vagabund Kiadó, Budapest, 2004, ISBN 963-9409-08-1
- Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban – Jogtörténeti tanulmány, Szt. István Társulat, Budapest, 2004
- Bátyi Zoltán: Hóhércsárdás, Agroinform, Budapest, 2015
- Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra (2. aktualizált kiadá)s, HVG-ORAC, Budapest, 2019
- Linda Polman: A halálsor angyalai. Élet halálbüntetéssel, ford.: Mátis Viola, Athenaeum, Budapest, 2019
- Jonathan J. Moore: A halálbüntetés története, ford.: Antóni Csaba, Kossuth, Budapest, 2021
További információk
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Halálbüntetés.lap.hu
- Kereszty András: Öt perc múlva meghalsz, mondj valamit: A hónap könyve ISBN 978-963-89537-3-5
- Tóth J. Zoltán: halálbüntetés az ókori államok jogában, Archiválva 2018. augusztus 12-i dátummal a Wayback Machine-ben, Szeged, 2007
- Cesare Beccaria: A bűnökről és a büntetésekről; ford., bev., jegyz. Madarász Imre, szöveggond. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Demokratikus Diákuniója; Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1989
- Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről; sajtó alá rend., utószó, jegyz. Sajó András; Skíz, Budapest, 1991
- Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete; Századvég, Budapest, 2010
- Dulai Péter: Amiért halál járt. Utolsó kivégzettek a Kádár-korszakban; Cser, Budapest, 2023
