Saría

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A saría (arabul: شريعة‎) az iszlám erkölcsi és vallási vezérelve; vallásjog. A saría - ellentétben a nyugati jogi felfogással - az isteni kinyilatkoztatásban gyökeredzik, ily módon örök és változtathatatlan. A saría kiterjed a mindennapi élet valamennyi területére, még a tisztálkodási és étkezési előírásokra is. Legfőbb célja a közösség szabályozása. Értelmezése és használata kultúránként eltérő.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A saria (arabul: شريعة) szó jelentése „út”, vagy „vízhez vezető ösvény”.

Jelentései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sharia terminusnak az iszlám vallással kapcsolatban több jelentése is használatos

  1. legtágabb értelemben elvont teológiai fogalom, amely az Isten által alkotott a világ harmonikus működését megszabó törvényeket jelenti, beleértve a természeti törvényeket is
  2. az emberek számára Isten által előírt helyes életmód, viselkedés tkp. az iszlám életforma, életmód
  3. az iszlám vallásjog, vallásjogi hagyomány

Maga az iszlám jogi/teológiai hagyomány határozott különbséget tesz a fiqh, azaz a vallástudósok által végzett, formális jogi tételek megfogalmazására irányuló cselekvés, illetve a sharia, mint Isten által elrendelt szubsztanciális jog (tkp. igazságosság) között. A fiqhnek legfeljebb célja lehet a sharia megértése, és jogi normaként való megfogalmazása, de semmiképpen nem azonos avval.

Saria jogrendszerek: Az un. sharia jogrendszerek tágabb értelemben bármilyen jogrendszert jelenthetnek, amelyek szándékuk szerint -az iszlám szerinti - Isten által elrendelt normáknak kívánnak megfelelni. Szűkebb értelemben, a klasszikus iszlám jogtudományi hagyományokra, struktúrára épülő jogrendszereket nevezzük sharia jogrendszereknek.

A jog forrásai a klasszikus iszlám jogtudományban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elsődleges jogforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus iszlám jog két elsődleges jogforrást ismer, a Koránt, illetve a Szunnát.

Korán: A Korán az iszlám jog elsődleges, és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és mint ilyen, Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám az egy Isten által leküldött Könyvet is elismeri, de egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak, így klasszikus iszlám joghagyomány megegyezik abban, hogy korábbi prófétákról szóló szövegek (például a Tóra, vagy az Evangéliumok) nem használhatók jogforrásként.

Szunna: A Szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta, illetve kortársai cselekedeteinek, tanításainak összeségét jelenti. A síita irányzatban a Szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A Szunnát az iszlám legtöbb irányzata, mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a Szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. Maga a hadith irodalom nem egységes, eredetileg szóbeli hagyományozásra épülő történetek, beszámolók, idézetek összesége. A hadiszok lejegyzésére a VII. század végétől kezdődnek próbálkozások, azonban a mai napig meghatározó jelentőségű, a joggyakorlatban használt nagy hadith corpusok csak a IX. század második felében születnek meg. A hadiszok lejegyzésével párhuzamosan kialakul a hadisz-forráskritika rendszere, amely több szempont szerint vizsgálja az adott hadisz hitelességének kérdését. Bár e munkák általában nem vontak le végső következtetést az egyes hadithok hitelességét illetően, mind a szunnita, mind a shiita vallásjogi hagyományban létrejöttek olyan nagy gyűjtések, amelyeket a mindennnapi joggyakorlatban hitelesnek, így jogforrásként használhatónak tekintettek. A szunnita vallásjogi hagyomány a gyakorlatban hat nagyobb hadisz-gyűjteményt tart nagy jelentőségűnek: Sahih Bukhari, Sahih Muslim, Sunan al-Sugra,Sunan Abi Dawud, Sunan al-Thirmidi, Sunan ibn Majah, de jelentőségében ezek közül is kiemelkedik az első kettő. A tizenkettes shiita vallásjog szempontjából négy gyűjteménynek van kiemelkedő jelentősége: Kitab al-Kafi, Man la yahduruhu al-Faqih,Tahdhib al-Ahkam, Al-Istibsar

Másodlagos jogforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus iszlám vallásjog a jogrendszer legitimálását kizárólag az isteni parancsokra vezeti vissza, ilyen módon jogalkotási jogköre elvileg senkinek nincsen. Ebből következően jogelvek megfogalmazása, illetve az igazságszolgáltatás alapvetően az elsődleges források hermeneutikai vizsgálatából következik. A hermeneutika elfogadott módszertani elvei, valamint a korábban megfogalmazott következtetések másodlagos jogforrásként szolgálhatnak. Az egyes vallásjogi iskolák véleménye eltér az alkalmazható módszerek, illetve az elfogadható másodlagos források körét illetően.

Idzsma (konszenzus): A klasszikus vallásjog jogforrásnak tekinti, a muszlim közösségen belüli konszenzust egy adott kérdésben. Az egyes vallásjogi irányzatok a konszenzus meglétét különböző feltételekhez kötik. Így például a hanafita felfogás esetén elegendő a vallástudósok nyilvános megállapodása egy kérdésben, a shafita felfogás csak a teljes közösség által egyetértését tartja jogforrásnak, addig a malikita felfogás a medinaiak, a hanbalita felfogás pedig a szahabák (Mohamed kortársai) közötti konszenzust tartja jogforrásnak.

Qiyas (analogikus következtetés): Amennyiben az elsődleges források egy konkrét esetre vonatkozóan nem tartalmaznak közvetlen útmutatást, a klasszikus vallásjog az elsődleges forrásokra vonatkozó analógia alkalmazását is jogforrásnak tekinti. A klasszikus vallásjog élesen megkülönbözteti az elsődleges forrásokra alapuló qiyas fogalmát a kizárólag intellektuson alapuló véleménytől (ray), amelyet a klasszikus felfogás nem tekint jogforrásnak. Mivel a qiyas alkalmazása egy adott forrásra vonatkozóan is különböző eredményeket hozhat, a qiyas az idzsmával szemben is alsóbbrendű jogforrás. A tizenkettes siita jogfelfogás az analógiát nem fogadja el, mint jogforrást, más részről azonban a következtetést, vagy ésszerűséget (aql) általában lehetséges jogforrásként tekinti.

Általánosan nem elismert jogforrások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Urf (szokás, gyakorlat): A közösség által gyakorolt szokások, szokásjog. Az urf kifejezés az iszlám jogi hagyományban két különböző jelenségre is utalhat. Egyes korai jogtudósok a közösség által gyakorolt szokást a "szunna" részének tekintették, abból a előfeltételezésből kiindulva, hogy a muszlim közösség joggyakorlata a prófétai útmutatásból táplálkozik, és a jogi szokások a hadithokhoz hasonló módon kerültek hagyományozásra. Az urf másik értelemben a Mohammed előtti korból származó jogszokásokat jelenti, amelyek abban az esetben működhetnek jogforrásként, ha az adott kérdésre vonatkozóan az elsődleges jogforrásokból nem vezethető le szabály. Bár a klasszikus iszlám jog elviekben az urfot egyik jelentésében sem fogadja el jogforrásként, a gyakorlati alkalmazásban, illetve a konkrét jogelvekkel kapcsolatos érvelésben sok esetben mindkét változat megjelenik.

Qanun (görög: kánon): A qanun az iszlám jogforrásokból közvetlenül le nem vezethető, de azokkal nem ellentmondó, elviekben a közjót (maslaha) elősegítő "világi" jogi szabályokat, rendelkezéseket jelenti. A klasszikus iszlám terminológiában a qanun jellegű szabályok elsősorban az államigazgatás, adórendszer, katonai igazgatás területén jelentek meg, de egyes büntetőjogi tételek is a qanun körébe tartoztak. A modern korban a közel-keleti iszlám országok jogi terminológiájában a részben az európai mintára született jogszabályokat, részben az iszlám normáit figyelembe vevő, de "világi testületek" (például parlament, kormány) által hozott jogszabályokat, illetve az alkotmányt nevezik qanunnak.

Shar man qablana (út, ami korábban volt): A korai iszlám jogi gondolkodásban fontos problémaként jelent meg, a korábbi kinyilatkoztatásokban (például a Tórában) lefektetett jogi normák érvényességének kérdése azokban az esetekben, amelyekben ahol az iszlám elsődleges forrásai nem nyújtottak iránymutatást. A korai hanafita és shafita megközelítések bizonyos megszorítások mellett (ha közvetlenül kinyilatkoztatásból származik a szabály) elméletileg alkalmazhatónak tartották ezeket a forrásokat, azonban gyakorlati alkalmazásban e forrásoknak egyáltalán nem volt szerepe.

Jogi hermeneutika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Idzstihad fogalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám vallásjogi gondolkodás központi fogalma az idzstihad, a jogforrások meghatározott módszerekkel történő értelmezésének folyamata. Mivel az iszlám jogfelfogásban a jog forrása kizárólag Isten, a jogtudós a szövegértelmezés során nem megállapítja a jogot, csupán az isteni jog "felfedezésére" törekszik. Mivel az idzstihad intellekuális folyamat, s mint ilyen ki van téve a hiba lehetőségének, a vallásjogi gondolodás megkülönbözteti a kizárólag Istennél található biztos tudás (ilm) fogalmát az idzstihad folyamata során keletkező véleménytől (zann), amely csak potenciálisan azonos az Isteni joggal. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy klasszikus vallásjogi gondolkodás élesen elkülöníti az idzstihadot, mint elfogadott jogforrásokban található bizonyítékokra (dalil) támaszkodó hermeneutikai tevékenységet a kinyilatkoztatott szövegekre nem támaszkodó okfejtéstől (ra'y).

A klasszikus iszlám vallásjog intézményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallásjogi iskolák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jogalkotás, jogtudomány gyakorlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jogalkalmazás, igazságszogláltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klasszikus iszlám vallásjog területei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Siyar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Saria jogrendszerek kapcsolata más jogrendszerekkel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klasszikus iszlám vallásjog hatása más jogrendszerekre[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Más jogrendszerek hatása a klasszikus iszlám jogrendszer alakulására[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iszlám vallásjog a modern korban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Salamon András-Abdul-Fattah Munif: Saria - Allah törvénye - Az iszlám jog különös világa, PressCon Kiadó
  • Jany János: Klasszikus iszlám jog - Egy jogi kultúra természetrajza [A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tankönyve] / Jany János. - Bp. : Gondolat, 2006. - 521 p. ; Bibliogr.: p. 500-509 ISBN 963-9610-05-4

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]