Szemere Bertalan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szemere Bertalan
Kozina Sándor portréja, 1851
Kozina Sándor portréja, 1851
A Magyar Királyság 2. miniszterelnöke
Hivatali idő
1849. május 2.augusztus 11.
Kormányzó Kossuth Lajos
Előd Batthyány Lajos
Utód Andrássy Gyula

Született 1812. augusztus 27.
Vatta
Elhunyt 1869. január 18. (56 évesen)
Pest
Párt Ellenzéki Párt

Foglalkozás
  • politikus
  • szerző
  • író
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szemere Bertalan témájú médiaállományokat.

Szemerei Szemere Bertalan (de genere Huba), (Vatta, 1812. augusztus 27.Pest, 1869. január 18.) képviselő, miniszter,miniszterelnök, író.

Élete[szerkesztés]

Fiatalsága[szerkesztés]

A Borsod vármegyei Vattán született elszegényedett, régi nemesi család harmadik gyermekeként. Apja, Szemere László őrnagy, anyja Karove Erzsébet volt.

1820-ban a sárospataki református iskolában tanult, innen 1822-ben, főképp a német nyelv kedvéért a miskolci evangélikus iskolába helyezték át. Itt három évet töltött, a negyedikből nyolc hónapot otthon, és csak 1826 húsvétján ment a késmárki líceumba, ahol 1827-ig maradt. Ekkor ismét Sárospatakra tért vissza, és itt maradt 1832-ig.

Hamar megmutatkozott költői érdeklődése. Művei fiatal kora ellenére megjelentek a Felső-magyarországi Minerva című folyóiratban. Korai írásain Kölcsey és Vörösmarty hatása érződik.

A reformkorban[szerkesztés]

Szemere Bertalan

1832-ben jogászként diplomázott, a nyilvános vizsga végén a szokásos nyilvános búcsúvételt ő teljesítette először magyarul. Ezután Borsodban négy hónapig gyakornok volt, ekkor az országgyűlési ifjúság tagja lett, szabadelvű reformokat támogatva. Később mint királyi táblai jegyző és ügyvéd működött. 1832-től 1834-ig Pozsonyban lakott.

Miután letette az ügyvédi vizsgáit, 1834 szeptemberében visszatért Borsodba, ahol decemberben tiszteletbeli aljegyzőnek választották, mely hivatalát 1836 tavaszáig viselte.

Áprilisban az országgyűlés berekesztésén jelen volt, májustól októberig Bécsben időzött, majd több rokona segítségével hosszabb külföldi körutazásra ment, több jelentős és fejlett várost meglátogatott (például Berlin, Amszterdam, Dublin, Lausanne), de Párizsban majdnem fél évet, Londonban pedig egy hónapot tartózkodott). Csehországon át beutazta Németország nagy részét, Franciaországot, Nagy-Britanniát és Írországot, Németalföldet, Belgiumot, a Rajna-vidéket, Svájcot, Bajorországot, és csak 1837 októberében tért vissza Bécsbe.

Utazásai során szembesült azzal, hogy Magyarország a nyugathoz képest jóval elmaradottabb, és az országról kialakult külföldi kép mennyire hiányos és hibás. Úti élményeit és a külföldi demokratikus intézmények működéséről, felépítéséről esszéit színvonalas útinaplójában írta meg még Bécsben, és csak 1838. február elején tért haza. Bár a mű szerkesztett változata 1839-re elkészült, a cenzúra miatt a könyv kiadása egészen 1840-ig váratott magára.

Szemere 1838 elejétől fogva felváltva hol Vattán, hol Pesten tartózkodott.

Az Utazás külföldön meghozta számára a sikert, a Magyar Tudományos Akadémia 1840. szeptember 5-én levelező tagjává választotta, és egy második kiadásra is sor került.

Szemere Bertalan

1841-től 1847-ig Borsod vármegye egyik főszolgabírója, majd másodalispánja, végül alispánja volt és Palóczy László mellett a megye országgyűlési képviselőjeként Pozsonyban, az 1843-44-es és az 1847-48-as reformországgyűlésen az ellenzék egyik jelentős vezérévé vált (az utóbbin az Országgyűlés jegyzőjévé is választották).

Miniszter, kormánybiztos, miniszterelnök[szerkesztés]

Az 1848-as választáson Miskolc mezőváros országgyűlési képviselőjévé választották. Az alakuló Batthyány-kormányban belügyminiszter lett, s így az ő feladatai közé tartozott az új országgyűlés előkészítése is; őt magát három választókerületben is megválasztották, de a miskolci mandátumot fogadta el. Minisztersége alatt indult a kormány hivatalos lapja, a Közlöny. Az Országos Honvédelmi Bizottmányban az igazságügyért felelős pozíciót töltötte be. 1848 decemberében Felső-Magyarország kormánybiztosává nevezték ki, így Miskolcon részt vett a Franz von Schlik tábornok elől visszavonult felső-tiszai hadtest újjászervezésében. 1849. május 2-ától miniszterelnök és belügyminiszter Kossuth Lajos kormányzó mellett, egészen a kormány lemondásáig.

A Szemere-kormány[szerkesztés]

Hivatalba lépésük után megszüntették a statáriumot, visszarendelték a kormánybiztosokat, továbbfejlesztették a jobbágyfelszabadítást. 1849. július 28-án elfogadták[1] a nemzetiségi törvényt, amely szabad nyelvhasználatot engedélyezett a nemzetiségeknek a helyi közigazgatásban és az oktatásban.[2] Céljuk ezzel a nemzeti kisebbségek megnyerése volt a forradalom számára.

A mi forradalmunknak három alapeszméje van. Az első eszme: a kormányformának megigazítása... Második eszme volt: az egyéni jogok biztosítása. El kellett törölni királyságokat, ki kellett mondani a jog- és kötelességbeli egyenlőséget … A harmadik nagy alapeszme a nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése. Engedtessék meg minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése. A nemzetiség nem cél, hanem eszköze a szabadságnak, mint a szabadság sem cél, hanem eszköze az emberi és polgári tökéletesedésnek! – És e kifejlődés semmi más tekintet által ne korlátoltatnék, mint a státusegység fenntartásának és a célszerű, gyors, pontos közigazgatás lehetőségének tekintete által.
– Szemere Bertalan 1849. július 28-án Szegeden, az országgyűlésen az első nemzetiségi törvény el­fogadásakor[3]

Emigrációban[szerkesztés]

A végveszély napjaiban Batthyány Kázmér gróf akkori külügyminiszterrel ő ment az orosz sereg fővezéréhez kiegyezést kieszközölni, azonban nem járt sikerrel. Még jelen volt azon az augusztus 11-én megrendezett aradi minisztertanácsi ülésen, ahol Görgeyt diktátorrá nevezték ki, és innen még azelőtt távozott, hogy Kossuthnak bejelentette volna kormánya lemondását.

A világosi fegyverletétel után a gondjaira bízott Szent Koronát és a koronázási ékszereket 1849. augusztus 23-án Orsova mellett, a Cserna torkolata alatt emelkedő Allion-hegy tövében, a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti senki földjén elásatta, amelyet később, 1853. szeptember 8-án egy román nemzetiségű magyar határőr, Ion Morosina talált meg.

…a ládát szekérre raktuk, és … kiválasztottunk a fűzesben, a Valachiába menő úttól balra (közel egy elhagyott fahíd helyéhez) egy helyet és fáradtságos munka után a koronaládát két fiatal fa közé a földbe beástuk. Biztosan jártunk el egészen. Egy a szekeret kihajtotta, addig a többi a vendéglőben, a hol szállva valánk, azokat foglalkoztatta, kiktől tartani lehetett. Félóra múlva kiment a másik. Utána a harmadik. Végre én, ki cselédeimet az alatt szemeim előtt foglalkoztattam. A fűzes az elrejtésre igen alkalmas volt, mert a mindenféle vad komló és növény körültünk egy sűrű sátort vont, s hasonló folyó-növényekkel a fűzes tele levén, a hozzánk közeledést e körülmény lehetetlenné tette. Azonban nem mulasztottunk el váltva őrködni. Miután a munkát elvégeztük, a víz által járni szokott földön gazdagon található növény- és faághulladékot gondosan összehordtuk, vele a földet behintettük, úgy hogy azon pontot a többi pontoktól megkülönböztetni lehetetlen volt. Áldomásul fogadást tevénk e helyet fel nem fedezni mindaddig, míg vissza nem térünk, s míg a többiek általam erre fel nem hatalmaztatnak. Grimm, mint jó rajzoló, lerajzolta a tájt s nekem átadta a lapot.”

– Szemere Bertalan[4]

Bár szétszórtam volna inkább, hatalmamban állott, de azt gondoltam, ha alku tárgyául nem szolgálhat, egykor ha győztünk, mit bizonyosnak tartok, jó lesz a nemzeti múzeum számára

– Szemere Bertalan 1853. szeptember-októberi naplóbejegyzésében, arra reagálva, hogy az osztrák rendőrség szeptember 8-án megtalálta a koronát[5]

Ezután Vidinbe, majd Konstantinápolyon, Athénon és Törökországon át, álnévre kiállított útlevelekkel, Hajnik Pál társaságában, akivel Görögország klasszikus földjét bejárta, tengeri úton Párizsba ment, ahol aztán sok akadály és egy évi várakozás után családjával egyesülve, több évig lakott szerény anyagi körülmények között. Az angol és a francia kormányhoz az osztrák törekvések ellen intézett felvilágosító emlékiratai és hírlapok útján dolgozott a magyar ügy érdekében.

1851-ben távollétében (in contumaciam) halálra ítélték.

Kiterjedt levelezést folytatott, támogatta a kiegyezést, ezért szembekerült Kossuthtal. A magyar emigráció, majd a Politikai jellemrajzok című írásában nyíltan támadta a szabadságharc vezetőit, elsősorban Kossuth Lajost. Szakított a Kossuth által követett iránytól, melyet kárhoztatott, és az 1859-es Pesti Hírnökben melegen ajánlotta az év október 20-ai császári kiadványok elfogadását, a jövőbeni fejlődés alapjául. 1862-ben pedig erősen kikelt a volt kormányzó által megpendített konföderáció terve ellen.

Emigrációban töltött évei alatt megírta Utazás keleten című útirajzát is.

Még inkább elkeserítették otthoni bajai, anyagi küzdelmei. Neje vagyonának megmentett részéből élt a család, és hogy ahhoz maga is hozzájáruljon, többféle irodalmi kiadványt tervezett. Előkészületeket tett az osztrák ház történetének megírására 1526-tól 1869-ig, írt a nemzetiségi kérdésről és verseket is.

Sok időt töltött Angliában, hogy mint közvetítő magyarországi bortermelők és angol vevők között kapcsolatot alakítson ki, hazája borkereskedését előmozdítva. Mindezzel alig tudott segíteni anyagi gondjain. Szerencsétlen üzleti vállalkozásba bocsátkozott, a Boldényi név alatt Párizsban lakó Szabó Pál is rászedte, neje vagyona nagy részét is elvesztette. Ez annyira megviselte, hogy 1862-ben a londoni kiállításon magyar biztosi minőségben töltött kilenc hónap után, kínos betegségbe, gyógyíthatatlan elmezavarba esett. Neje és befolyásos barátai amnesztiát eszközöltek ki számára, Szemere pedig 1865. január 24-én Pestre érkezett. A Batizfalvy gyógyintézetben helyezték el, és állapota folyvást rosszabbodott, dührohamai a Schwartzer-szanatóriumban csak súlyosbodtak.

1869. január 18-án reggel 4 órakor hunyt el.[6] Budán, a krisztinavárosi sírkertben temették el január 19-én délután, a református egyház szertartása szerint, de – végrendelete értelmében – 1871. május 1-jén Miskolcra szállították hamvait, és ott az avasi templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

A Magyar Tudományos Akadémián 1876-ban Horvát Boldizsár tartott fölötte emlékbeszédet.

Házassága és gyermekei[szerkesztés]

1846 tavaszán vette feleségül piliszántói Jurkovich Leopoldinát (1829–1865), piliszántói Jurkovich Mátyás (1776–1847), magyar királyi udvar ügyvivő, táblabíró, és Comper Teréz lányát.[7] A házasságukból hat gyermeke született, azonban csak három érte el a felnőttkort.[8]

  • Szemere Mária (Miskolc, 1847. január 25.–†?). Férje Freeman John.
  • Szemere Gizella (Párizs, 1857–1914).[9] Férje, fajkürthi és kolthai Kürthy Emil (1848–1920) újságíró, dédunokája Magyar Bálint színháztörténész, ükunokája Magyar Bálint politikus.
  • Szemere Attila (Párizs, 1859–1905), országgyűlési képviselő.[10] Felesége Morawitz Henrietta.

Emlékezete[szerkesztés]

  • Miskolcon utcát neveztek el róla.
  • Miskolcon a róla készült egész alakos szobrot, Róna József alkotását, a Szemere-kertben helyezték el.
  • Szemere Bertalan az avasi református temetőben nyugszik, fia, Attila társaságában.
  • Miskolcon a Miskolci Szakképzési Centrum Szemere Bertalan Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma viseli a nevét.
  • Dombóváron is áll Szemere Bertalan-emlékmű.
  • Az országban számos iskolát neveztek el róla.

Művei[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  • Hermann Róbert: Szemere. In: Erdődy G.: Batthyány – Hermann R.: Szemere. Fekete-fehér, Pannonica, 2002)
  • Pálinkás Mihály: Múltunk nagyjai ("Szemere Bertalan" címszónál)
  • Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1975
  • Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái.  
  • 200 éve született Szemere Bertalan Múlt-kor, 2012. augusztus 27. 11:25


Elődje:
Batthyány Lajos
Magyarország miniszterelnöke
1849
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
id. Andrássy Gyula