Perczel Mór

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Perczel Mór
Perczel Mór 1867-ben (Rusz Károly metszete a Vasárnapi Ujság, 1867. augusztus 25-ei számában)
Perczel Mór 1867-ben (Rusz Károly metszete a Vasárnapi Ujság, 1867. augusztus 25-ei számában)
Született 1811. november 14.[1]
Tolna
Meghalt 1899. május 23. (87 évesen)[1]
Bonyhád
Nemzetisége magyar
Rendfokozata honvéd vezérőrnagy
Csatái 1848–49-es forradalom és szabadságharc
Civilben politikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Perczel Mór témájú médiaállományokat.

Bonyhádi lovag Perczel Mór (Bonyhád, 1811. november 11. – Bonyhád, 1899. május 23.) Tolna megyei földbirtokos, honvédtábornok, az 1848–49 évi szabadságharc egyik katonai vezetője.

Életútja 1848-ig[szerkesztés]

Származása[szerkesztés]

Perczel Mór 1811-ben született Bonyhádon. Édesapja bonyhádi Perczel Sándor (1778-1861), 1793-ban báró Vécsey ezredében szolgált kadétként, katonai szolgálataiért, valamint a harcokban szerzett sebekért hadnagyi kinevezést kapott. 1800-ban a nemesi felkelők gyalog századosa lett. 1861. május 10-én hunyt el Bécsben. Édesanyja az 1836-ban, 54 éves korában elhunyt kajdácsi Kajdácsy Erzsébet (1782-1836) volt. Apai nagyszülei bonyhádi Perczel Gábor (1736-1784), Tolna vármegye főszolgabírája és jobaházi Dőry Anna Rozália (1748-1820) voltak. Anyai nagyszülei kajdácsi Kajdacsy Ferenc (1733-1798), Tolna vármegye alispánja, követe, és cséfalvai Cséfalvay Judit voltak. Apjának második felesége Némethy Anna volt. Házasságaiból 19 gyermeke született, akik közül egy Etelka, és két Tivadar nevű fiatalkorban meghalt. Az életben maradt gyermekek:

  • István (1802. augusztus 18.1891. április 22.), aki 1823–tól 197-ig Tolna vármegye tiszti aljegyzője volt, 1832-ben Baranya vármegye aljegyzője, 1836–tól 1845-ig a Siklósi járásban főszolgabíró, 1849.március 1-jén a császári hadsereg uralma alatt baranyavári (Dárdán székelő) főbíró. 1850-ben Imre nevű testvérével és két másik rokonával együtt (Géza és Gyula) a nevét Bonyhádira változtatta. 1850. április 10-től Csongrád vármegye császári és királyi főnöke lett. A szabadságharc alatt a császári csapatok mellett mutatott lojalitásáért a Ferenc József rend kiskeresztes lovagja lett. 1851. március 27-én véglegesen Csongrád megye császári és királyi főnökévé nevezték ki, 1853-ban császári és királyi helytartósági tanácsosi címet adományoztak neki. 1858-ban ugyanilyen minőségben Kecskemétre került, ahol 1860-ig, az októberi diploma kiadásáig maradt. Nejétől, Perczel Katalintól született gyermekei: Erzsébet, Mária, Sándor.
  • Imre, aki már 17 éves korában a filozófia doktora lett. 1827-ben Tolna megyében a Völgységi járásban esküdt, egyúttal tiszteletbeli aljegyző, 1830-ban azon járásban al-, 1836-ban főszolgabíró. 1838-ban a magyar királyi helytartóságnál tiszteletbeli titoknok, 1844-ben Baranya megyében a Pécsi járásban főszolgabíró, 1848-ban ugyanott alispán, 1849. év július 18-tól ugyanott törvényszéki elnök. 1850-ben nevét Bonyhádyra változtatta, ugyan ez évben augusztus 21-én Ferenc-József -rend kiskeresztes lovagja lett. 1851. március. 21-én szolnoki császári és királyi megyei főnök lett; Szolnok vármegye császári és királyi helytartósági tanácsosa lett, ahonnan 1858-ban nyugalmaztatott.
  • Ifj. Sándor (1809. – 1878. január 25.), aki 1827-ben a báró Russo nevű tüzérezredben kadét, 1829-től a szardíniai király nevét viselő huszárezredben, 1831. február 25-én hadnagy, ahonnan 1834-ben egy párbaj miatt kilépett. 1848. március 4-én Baranya megyei bizottmány tagja, utóbb a szerbek ellen szervezett tolnai önkéntes nemzetőrség kapitánya az alvidéken. 1848. augusztus 31-én Szekszárdon az 1200 tolnai nemzetőrből álló csapat vezetője volt. Részt vett a pákozdi csatában. 1848. október. 19-én kinevezik nemzetőrségi őrnaggyá és parancsnokká, decembertől az 52. Bocskai honvédzászlóalj őrnagya, majd dandárparancsnok. A kassai ütközetben is részt vett. Később a pesti császári és királyi igazoló bizottmány elé állították, ahol tisztázta magát. Nejétől Balugyánszky Katától született gyermekei: Ilona, Kálmán, Vilmos, Róza, Tivadar és Szeréna.
  • Mór (1811. november 11.1899. május 23.)
  • Miklós (1812. december 15.1904. március 14.)
  • Béla (1819. június 15.1888. március 25.)
  • Pál (1822. január 25.1870. szeptember 24.), aki 1848. október. 10-én a VI. honvéd zászlóaljnál főhadnagy, majd október 19-én a Tolna megyében alakult 41. honv. zászlóaljnál kapitánya lett. 1849. februárjában az Eszéki várában a őrséggel együtt kapitulált, és szabadon bocsáttatott; később a császári és királyi hadseregbe közlegényül besorozták, de hamarosan végleg hazabocsátották. Neje Magyary-Kossa Ludovika (1828–1901) volt,[2] akit 1857-ben vett feleségül Bonyhádon.[3]
  • Ferenc (18291849), aki 1843-ban a vasas ezredben kadét, 1845-ben magyar királyi testőr. 1848-ban Bécset több társával otthagyta, és a 30. honvéd zászlóaljnál főhadnagy lett. 1849-ben honvéd kapitányként részt vett Buda visszavételében, de halálos lövést kapott, miben öt nap alatt életét vesztette, Pesten temették el.
  • László (18271897 májusa), aki 1846-ban jeles eredménnyel végezte el a belovári császári és királyi katonai akadémiát, és a császár huszárezredben lett kadét. 1847-ben hadnaggyá lépett elő, 1848-ban ezredével együtt a forradalomhoz állt. 1849-ben a világosi fegyverletétel után a hadi törvényszék négyévi várfogságra ítélték, de kegyelmet kapott és hazatért. 1897. májusában halt meg a péterházai pusztán, hol súlyos betegsége miatt 70 évesen önkezével vetett véget életének.[4] Feleségétől, Sárközy Lídiától (meghalt 1882 január),[5] Sárközy József Komárom megye alispánjának lányától három lánya, Antónia Erzsébet és Lídia született.
  • Etelka (1807. – 1861. június 30.), Vojnits Barnabásné
  • Mária (1817. – 1900. november 17.), Bárány Sándorné, aki 1900-ban halt meg 83 éves korában[6]
  • Erzsébet (1823. – Fadd, 1898. szeptember 26.),[7] Bartal György, 1874–1875-ben földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter neje. Ferencnek ikertestvére.[8]
  • Ilona (18291866), Bartal Pálné
  • Berta (†1905. december 5.), a testvérek közül utolsóként távozott, 90 évet élt[9]
  • Emília, meghalt 1885 augusztusában[10]

Tanulmányai[szerkesztés]

Nevelője, Vörösmarty Mihály hatása alatt fejlődött ki erős demokratikus és hazafias érzése. 1827 áprilisában felvették az 5. tábori tüzérezredbe növendéknek. Az 1831-es lengyelországi felkelés idején a császári katonák közt mozgalmat indított a lengyelekhez való átszökés érdekében, ezért eltávolították a hadseregből.

Politikai pálya[szerkesztés]

A politikai pályafutása Tolna vármegyében kezdődött, majd az országos közéletben vett részt: a politikai küzdelmek egyik legradikálisabb személyisége lett. Egyre jelentősebb szerephez jut a megyei és az országos politikai életben is. 1843-44. évi országgyűlésre Bezerédy mellé országgyűlési követnek választják, és az ellenzék egyik legismertebb képviselője lesz. Bátor, szenvedélyes szónoklataival, enciklopédikus tudásával magára vonja a figyelmet. Magától értetődik - eddigi pályafutása alapján, - hogy a haladó radikális párthoz csatlakozik. Fejér vármegye közgyűlésén már 1842. október 22-én „nemzeti őrség” felállítását indítványozta. 1848-ban Buda város képviselőjévé választották, és az országgyűlésen a baloldal egyik vezére lett.

Házasság[szerkesztés]

Tolna vármegye követeként a pozsonyi rendi országgyűlésen ismerte meg nagybócsai Sárközy József (1802-1867), politikus, és szomori és somorodi Pázmándy Antónia (1811-1860) úrnő leányát. A harminchárom éves Mór a tizenhat éves, református nagybócsai Sárközy Júliával (1828-1877) 1844 nyarán kötött házasságot. Az ifjú pár Kajdacson, Kömlődön és Pesten lakott. Perczel Mór követte szülei példáját: nagy családot alapított, feleségével együtt 14 gyermeket nevelt fel. Közülük tízen születtek az emigrációban.

A szabadságharc alatt[szerkesztés]

1848 áprilisától a Batthyány-kormány belügyminisztériumának tanácsosa, országgyűlési képviselő (Buda szabad királyi városé). 1848. szeptember 1-jén megalakította a Zrínyi-szabadcsapatot. Ennek az önkéntesekből álló alakulatnak – szeptember 16-ától – ezredeseként vett részt a Jellasics elleni harcokban.

Perczel Mór

A pákozdi csatában a magyar csapatok szárnyát biztosította a Velencei-tótól délre. A csata után a Jellasics tartalék hadteste elleni hadmozdulatokat irányította. Roth és Philippovics tábornokok seregét Görgei Artúr közreműködésével az ozorai ütközetben (1848. október 7.) megadásra kényszerítette. Az Országos Honvédelmi Bizottmány ezért 1848. november 1-jétől tábornokká léptette elő. Perczel volt a szabadságharc egyedüli tábornoka, akinek nem volt katonai előképzettsége. A közösen kivívott győzelem során megromlott a kapcsolata Görgeyvel, és ez az ellentét a későbbiekben sok gondot okozott a magyar hadvezetésnek. Ormosdon 1848. november 8-án az ormosdi ütközet zajlott le a Perczel Mór vezette magyar és a báró Burits János, valamint Laval Nugent vezette osztrák császári csapatok között.

Az ozorai diadal után a Muraközből is kiszorította a császári csapatokat. Windisch-Grätz decemberi támadása előtt feladata a Délnyugat-Dunántúl védelme volt, de december közepén – a császári csapatok sikerei miatt – parancsot kapott Görgey fel-dunai hadtestéhez való csatlakozásra. Hadtestének visszavonulása közben kapta kézhez Kossuth harcra buzdító levelét, és ennek hatására vállalta a megütközést a császáriakkal, de a móri ütközetben 1848. december 30-án vereséget szenvedett Jellasics csapataitól.

Pest feladása utáni feladata volt a Pestről Debrecenbe vezető út védelme a Tisza vonalán. Megerősített hadtestével innen ellentámadásba ment át és 1849. január 22-én elfoglalta Szolnokot, majd január 25-én Ceglédről szorította ki Ottinger Ferenc lovasdandárát. A felső hadvezetés azonban Perczel további támadását leállította, és az új főparancsnok, Henryk Dembiński Perczel egyik hadosztályát is elvonta. Perczel ezért parancsnoki beosztásáról lemondott.

1849. március elején átvette a IV. (bácskai) hadtest parancsnokságát és március 23-án támadást indított a délvidéki császári csapatok ellen. Április 3-án elfoglalta Szenttamást és kapcsolatot teremtett az addig körülzárt Péterváraddal. Április 29-én a melencei ütközetben legyőzte Todorovic tábornok csapatait, majd május 10-én bevonult Pancsovára. Ezt követően Bem tábornokkal együttműködve elfoglalta a Temesközt. Ez a déli hadműveletek sikeres befejezését jelentette.

1849. június 7-én megütközött a Délvidék visszafoglalására küldött Jellasics csapataival, de a jelentős túlerő ellenében a kátyi ütközetben vereséget szenvedett. A vereség következményeként a kormány felmentette beosztásából és a szervezés alatt álló tartalék hadtest vezetésével bízta meg. Július közepén Cegléd mellett Perczel hadtestéhez csatlakozott a Kárpátokból a cári hadsereg elől visszavonuló felső-magyarországi hadsereg, és az így létrejött tiszai hadsereg parancsnoka lett, de jelentősebb ütközetbe már nem bocsátkozott.

A kormány és a vezető tábornokok tanácskozásán kíméletlenül bírálta a hadvezetést, elsősorban Kossuthot, mire július 30-án felmentették beosztásából. A szőregi ütközetben (1849. augusztus 5.) és a temesvári csatában (1849. augusztus 9.) mint önkéntes harcolt. A világosi fegyverletétel híre Orsován érte.

Sírja Bonyhádon

A száműzetés[szerkesztés]

Törökországba, majd 1852-ben Angliába menekült. Sokáig élt Jersey szigetén. 1851. szeptember 21-én öccsével, Miklóssal együtt Magyarországon halálra ítélték (nevüket egy bitófára szögezték).[11] 1859-ben – félretéve a közte és Kossuth között fennálló személyi és politikai ellentéteket – Itáliába utazott, és felajánlotta szolgálatait a Kossuth Lajos vezette Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, amely a magyar emigráció politikai és szervezési központja volt. Az együttműködés azonban nem jött létre.

Újra itthon[szerkesztés]

1867-ben térhetett haza és szülővárosában telepedett le. A kiegyezést csak Kossuth-ellenessége miatt támogatta. Rövid képviselőség után visszavonult és megírta emlékiratait.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. május 3.)
  2. Vasárnapi Ujság 1901/28
  3. Kempelen Béla: Magyar nemes családok (Magyary-Kossa)
  4. Vasárnapi Ujság 1897/20
  5. Vasárnapi Ujság 1882/5
  6. Vasárnapi Ujság 1900/48
  7. Vasárnapi Ujság 1898/40
  8. NagyIván: Magyarország családai
  9. Vasárnapi Ujság 1905/51
  10. Vasárnapi Ujság 1885/36
  11. Nagy Iván: Magyarország családai

Források[szerkesztés]