Perczel Mór

Perczel Mór
Perczel Mór 1867-ben (Rusz Károly metszete a Vasárnapi Ujság, 1867. augusztus 25-ei számában)
Született	1811. november 14. Tolna
Meghalt	1899. május 23. (87 évesen) Bonyhád
Nemzetisége	magyar
Rendfokozata	honvéd vezérőrnagy
Csatái	1848–49-es forradalom és szabadságharc
Civilben	politikus
A Wikimédia Commons tartalmaz Perczel Mór témájú médiaállományokat.

Bonyhádi lovag Perczel Mór (Bonyhád, 1811. november 11. – Bonyhád, 1899. május 23.) Tolna megyei földbirtokos, honvédtábornok, az 1848–49 évi szabadságharc egyik katonai vezetője.

Életútja 1848-ig

Származása

Perczel Mór 1811-ben született Bonyhádon. Édesapja Perczel Sándor, 1793-ban báró Vécsey ezredében szolgált kadétként, katonai szolgálataiért, valamint a harcokban szerzett sebekért hadnagyi kinevezést kapott. 1800-ban a nemesi felkelők gyalog századosa lett. 1861. május 10-én hunyt el Bécsben. Édesanyja az 1836-ban, 54 éves korában elhunyt Kajdácsy Erzsébet volt. Apjának második felesége Némethy Anna volt. Házasságaiból 19 gyermeke született, akik közül egy Etelka, és két Tivadar nevű fiatalkorban meghalt. Az életben maradt gyermekek:

• István (1802. augusztus 18. – 1891. április 22.), aki 1823–tól 197-ig Tolna vármegye tiszti aljegyzője volt, 1832-ben Baranya vármegye aljegyzője, 1836–tól 1845-ig a Siklósi járásban főszolgabíró, 1849.március 1-jén a császári hadsereg uralma alatt baranyavári (Dárdán székelő) főbíró. 1850-ben Imre nevű testvérével és két másik rokonával együtt (Géza és Gyula) a nevét Bonyhádira változtatta. 1850. április 10-től Csongrád vármegye császári és királyi főnöke lett. A szabadságharc alatt a császári csapatok mellett mutatott lojalitásáért a Ferenc József rend kiskeresztes lovagja lett. 1851. március 27-én véglegesen Csongrád megye császári és királyi főnökévé nevezték ki, 1853-ban császári és királyi helytartósági tanácsosi címet adományoztak neki. 1858-ban ugyanilyen minőségben Kecskemétre került, ahol 1860-ig, az októberi diploma kiadásáig maradt. Nejétől, Perczel Katalintól született gyermekei: Erzsébet, Mária, Sándor.
• Imre, aki már 17 éves korában a filozófia doktora lett. 1827-ben Tolna megyében a Völgységi járásban esküdt, egyúttal tiszteletbeli aljegyző, 1830-ban azon járásban al-, 1836-ban főszolgabíró. 1838-ban a magyar királyi helytartóságnál tiszteletbeli titoknok, 1844-ben Baranya megyében a Pécsi járásban főszolgabíró, 1848-ban ugyanott alispán, 1849. év július 18-tól ugyanott törvényszéki elnök. 1850-ben nevét Bonyhádyra változtatta, ugyan ez évben augusztus 21-én Ferenc-József -rend kiskeresztes lovagja lett. 1851. március. 21-én szolnoki császári és királyi megyei főnök lett; Szolnok vármegye császári és királyi helytartósági tanácsosa lett, ahonnan 1858-ban nyugalmaztatott.

• Ifj. Sándor (1809. – 1878. január 25.), aki 1827-ben a báró Russo nevű tüzérezredben kadét, 1829-től a szardíniai király nevét viselő huszárezredben, 1831. február 25-én hadnagy, ahonnan 1834-ben egy párbaj miatt kilépett. 1848. március 4-én Baranya megyei bizottmány tagja, utóbb a szerbek ellen szervezett tolnai önkéntes nemzetőrség kapitánya az alvidéken. 1848. augusztus 31-én Szekszárdon az 1200 tolnai nemzetőrből álló csapat vezetője volt. Részt vett a pákozdi csatában. 1848. október. 19-én kinevezik nemzetőrségi őrnaggyá és parancsnokká, decembertől az 52. Bocskai honvédzászlóalj őrnagya, majd dandárparancsnok. A kassai ütközetben is részt vett. Később a pesti császári és királyi igazoló bizottmány elé állították, ahol tisztázta magát. Nejétől Balugyánszky Katától született gyermekei: Ilona, Kálmán, Vilmos, Róza, Tivadar és Szeréna.
• Mór (1811. november 11. – 1899. május 23.)
• Miklós (1812. december 15. – 1904. március 14.)
• Béla (1819. június 15. – 1888. március 25.)
• Pál (1822. január 25. – 1870. szeptember 24.), aki 1848. október. 10-én a VI. honvéd zászlóaljnál főhadnagy, majd október 19-én a Tolna megyében alakult 41. honv. zászlóaljnál kapitánya lett. 1849. februárjában az Eszéki várában a őrséggel együtt kapitulált, és szabadon bocsáttatott; később a császári és királyi hadseregbe közlegényül besorozták, de hamarosan végleg hazabocsátották. Neje Magyary-Kossa Ludovika (1828–1901) volt, akit 1857-ben vett feleségül Bonyhádon.
• Ferenc (1829 – 1849), aki 1843-ban a vasas ezredben kadét, 1845-ben magyar királyi testőr. 1848-ban Bécset több társával otthagyta, és a 30. honvéd zászlóaljnál főhadnagy lett. 1849-ben honvéd kapitányként részt vett Buda visszavételében, de halálos lövést kapott, miben öt nap alatt életét vesztette, Pesten temették el.
• László (1827 – 1897 májusa), aki 1846-ban jeles eredménnyel végezte el a belovári császári és királyi katonai akadémiát, és a császár huszárezredben lett kadét. 1847-ben hadnaggyá lépett elő, 1848-ban ezredével együtt a forradalomhoz állt. 1849-ben a világosi fegyverletétel után a hadi törvényszék négyévi várfogságra ítélték, de kegyelmet kapott és hazatért. 1897. májusában halt meg a péterházai pusztán, hol súlyos betegsége miatt 70 évesen önkezével vetett véget életének. Feleségétől, Sárközy Lídiától (meghalt 1882 január), Sárközy József Komárom megye alispánjának lányától három lánya, Antónia Erzsébet és Lídia született.
• Etelka (1807. – 1861. június 30.), Vojnits Barnabásné
• Mária (1817. – 1900. november 17.), Bárány Sándorné, aki 1900-ban halt meg 83 éves korában
• Erzsébet (1823. – Fadd, 1898. szeptember 26.), Bartal György, 1874–1875-ben földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter neje. Ferencnek ikertestvére.
• Ilona (1829 – 1866), Bartal Pálné
• Berta (†1905. december 5.), a testvérek közül utolsóként távozott, 90 évet élt
• Emília, meghalt 1885 augusztusában

Nevelője, Vörösmarty Mihály hatása alatt fejlődött ki erős demokratikus és hazafias érzése. 1827 áprilisában felvették az 5. tábori tüzérezredbe növendéknek. Az 1831-es lengyelországi felkelés idején a császári katonák közt mozgalmat indított a lengyelekhez való átszökés érdekében, ezért eltávolították a hadseregből. A politikai pályafutása Tolna vármegyében kezdődött, majd az országos közéletben vett részt: a politikai küzdelmek egyik legradikálisabb személyisége lett. Egyre jelentősebb szerephez jut a megyei és az országos politikai életben is. 1843-44. évi országgyűlésre Bezerédy mellé országgyűlési követnek választják, és az ellenzék egyik legismertebb képviselője lesz. Bátor, szenvedélyes szónoklataival, enciklopédikus tudásával magára vonja a figyelmet. Magától értetődik - eddigi pályafutása alapján, - hogy a haladó radikális párthoz csatlakozik. Fejér vármegye közgyűlésén már 1842. október 22-én „nemzeti őrség” felállítását indítványozta. 1848-ban Buda város képviselőjévé választották, és az országgyűlésen a baloldal egyik vezére lett.

A szabadságharc alatt

1848 áprilisától a Batthyány-kormány belügyminisztériumának tanácsosa, országgyűlési képviselő (Buda szabad királyi városé). 1848. szeptember 1-jén megalakította a Zrínyi-szabadcsapatot. Ennek az önkéntesekből álló alakulatnak – szeptember 16-ától – ezredeseként vett részt a Jellasics elleni harcokban. A pákozdi csatában a magyar csapatok szárnyát biztosította a Velencei-tótól délre. A csata után a Jellasics tartalék hadteste elleni hadmozdulatokat irányította. Roth és Philippovics tábornokok seregét Görgei Artúr közreműködésével az ozorai ütközetben (1848. október 7.) megadásra kényszerítette. Az Országos Honvédelmi Bizottmány ezért 1848. november 1-jétől tábornokká léptette elő. Perczel volt a szabadságharc egyedüli tábornoka, akinek nem volt katonai előképzettsége. A közösen kivívott győzelem során megromlott a kapcsolata Görgeyvel, és ez az ellentét a későbbiekben sok gondot okozott a magyar hadvezetésnek.

Az ozorai diadal után a Muraközből is kiszorította a császári csapatokat. Windisch-Grätz decemberi támadása előtt feladata a Délnyugat-Dunántúl védelme volt, de december közepén – a császári csapatok sikerei miatt – parancsot kapott Görgey fel-dunai hadtestéhez való csatlakozásra. Hadtestének visszavonulása közben kapta kézhez Kossuth harcra buzdító levelét, és ennek hatására vállalta a megütközést a császáriakkal, de a móri ütközetben 1848. december 30-án vereséget szenvedett Jellasics csapataitól.

Pest feladása utáni feladata volt a Pestről Debrecenbe vezető út védelme a Tisza vonalán. Megerősített hadtestével innen ellentámadásba ment át és 1849. január 22-én elfoglalta Szolnokot, majd január 25-én Ceglédről szorította ki Ottinger Ferenc lovasdandárát. A felső hadvezetés azonban Perczel további támadását leállította, és az új főparancsnok, Henryk Dembiński Perczel egyik hadosztályát is elvonta. Perczel ezért parancsnoki beosztásáról lemondott.

1849. március elején átvette a IV. (bácskai) hadtest parancsnokságát és március 23-án támadást indított a délvidéki császári csapatok ellen. Április 3-án elfoglalta Szenttamást és kapcsolatot teremtett az addig körülzárt Péterváraddal. Április 29-én a melencei ütközetben legyőzte Todorovic tábornok csapatait, majd május 10-én bevonult Pancsovára. Ezt követően Bem tábornokkal együttműködve elfoglalta a Temesközt. Ez a déli hadműveletek sikeres befejezését jelentette.

1849. június 7-én megütközött a Délvidék visszafoglalására küldött Jellasics csapataival, de a jelentős túlerő ellenében a kátyi ütközetben vereséget szenvedett. A vereség következményeként a kormány felmentette beosztásából és a szervezés alatt álló tartalék hadtest vezetésével bízta meg. Július közepén Cegléd mellett Perczel hadtestéhez csatlakozott a Kárpátokból a cári hadsereg elől visszavonuló felső-magyarországi hadsereg, és az így létrejött tiszai hadsereg parancsnoka lett, de jelentősebb ütközetbe már nem bocsátkozott.

A kormány és a vezető tábornokok tanácskozásán kíméletlenül bírálta a hadvezetést, elsősorban Kossuthot, mire július 30-án felmentették beosztásából. A szőregi ütközetben (1849. augusztus 5.) és a temesvári csatában (1849. augusztus 9.) mint önkéntes harcolt. A világosi fegyverletétel híre Orsován érte.

Sírja Bonyhádon

A száműzetés

Törökországba, majd 1852-ben Angliába menekült. Sokáig élt Jersey szigetén. 1851. szeptember 21-én öccsével, Miklóssal együtt Magyarországon halálra ítélték (nevüket egy bitófára szögezték). 1859-ben – félretéve a közte és Kossuth között fennálló személyi és politikai ellentéteket – Itáliába utazott, és felajánlotta szolgálatait a Kossuth Lajos vezette Magyar Nemzeti Igazgatóságnak, amely a magyar emigráció politikai és szervezési központja volt. Az együttműködés azonban nem jött létre.

Újra itthon

1867-ben térhetett haza és szülővárosában telepedett le. A kiegyezést csak Kossuth-ellenessége miatt támogatta. Rövid képviselőség után visszavonult és megírta emlékiratait.

Források

• Hermann Róbert: A honvesztéstől a honmentésig. Perczel Mór téli hadjárata.
• 2011 Urbán Aladár: Perczel Mór, a rendőrfőnök. Századok 2011/3, 637 ff.
• 2011 Hermann Róbert: Perczel Mór levelei Csány László kormánybiztoshoz. Századok 2011/3, 655 ff.
• 2001 Hermann Róbert: Perczel Mór dunántúli hadjárata és a móri ütközet. Aetas 2001/2.
• 1999 Bona Gábor: Az 1848–49-es honvédsereg felső vezetői. Rubicon 1999/4.
• 1998 Nemeskürty István: 1848–49 – „Kik érted haltak szent világszabadság”, LAP-ICS Könyvkiadó. ISBN 9634343325
• 1995 Hermann Róbert: Perczel Mór első honmentő hadjárata.
• 1985 Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó. ISBN 9633263379
• Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Pest, 1857-1868. Kötet:

• Révai nagy lexikona. Budapest: Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság (1911–1935) 
• Magyar életrajzi lexikon I–IV. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai.   1967–1994.