Horváth Mihály (történész)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Horváth Mihály
Csanád püspöke
Horváth Mihály1867.jpg

Született 1809. október 20.
Szentes[1]
Elhunyt 1878. augusztus 19.
Karlsbad
Munkássága
Felekezet katolikus egyház
Pappá szentelés
Püspökké szentelés
Püspökségi ideje
1848. június 25. – 1849[2]
Előző püspök
Következő püspök
Lonovics József
Csajághy Sándor
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Horváth Mihály témájú médiaállományokat.


Horváth Mihály (Szentes, 1809. október 20.Karlsbad, 1878. augusztus 19.), magyar történész, katolikus címzetes püspök.

Életpályája[szerkesztés]

Tizenhét gyermekes családban született, édesapja, Horváth József orvos volt. Szegedi piarista diák volt.1825-től a váci papnevelő intézetben teológiát és történelmet tanult, 1828-ban a pesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett; 1831-ben pedig pappá szentelték. Egy ideig Dorozsmán, Kecskeméten, Nagykátán és Nagyabonyban káplánkodott, majd gróf Keglevich Gábor, utóbb pedig gróf Erdődy Kajetán fiai mellett volt nevelő. Az ismeretlen vidéki káplán csakhamar jó nevet szerzett magának a történettudomány terén való szereplésével. Három akadémiai jutalmat nyert, és az Akadémiának 1839-ben levelező, 1841-ben pedig vidéki rendes tagja lett. 1844-től a bécsi Theresianumban a magyar nyelv és irodalom tanára lett. Óráin nagy hangsúlyt fektetett a magyar nyelv sajátosságainak a megismertetésére. 1847-től hatvani prépost-plébános. Szabad idejét főleg a bécsi, soproni és kismartoni levéltárakban való kutatással töltötte.

1847. január 23-án nagy feltűnést keltett a kapucinusok templomában József nádor fölött tartott gyászbeszédével. Még ugyanazon évben hatvani prépost-plébánossá lett (innen későbbi álneve: Hatvani Mihály), és egy ideig nyugodtan élt tanulmányainak. Az 1848–49. évi események őt is elsodorták a csendes munkásság teréről. 1848 júliusában V. Ferdinánd király csanádi püspökké nevezte ki (ám sohasem szentelték föl), a függetlenségi nyilatkozat után pedig vallás- és közoktatásügyi miniszter lett.

A szabadságharc leveretése után előbb Magyarországon bujdosott, majd főúri hölgyek közbenjárásával Lipcsébe és onnan Belgiumba menekült. A haditörvényszék halálra ítélte, és in effigie fel is akasztatta. A katolikus egyház kiközösítette, papi hivatalától eltiltotta, részben a szabadkőműves tagsága miatt, részben a Szent Korona elleni 1848–49-es tevékenysége (detronizáció) miatt. 18 évig száműzetésben élt különböző európai városokban (Párizs, Montmorency, Genova, Nizza, Firenze, Genf, 1856-tól ismét Brüsszel) ahol a magyar történelemre vonatkozó levéltári kutatásokkal foglalkozott. Brüsszelben kiadta az 1451 és 1562 közti magyar történelemre vonatkozó oklevelek hosszú sorát. (Magyar történelmi okmánytár, a brüsseli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból. Összeszedte és lemásolta Hatvani Mihály. Monumenta Hungariae Historica Diplomataria. Tom. I-IV. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Pest, 1857-59).

Horváth Mihály sírja Budapesten. Kerepesi temető: B. 286. Dunaiszky László és Huszár Adolf műve.

1867 elején a királyné és az Akadémia segítségével végre visszatérhetett Magyarországra, ahol köztiszteletnek örvendett. Szeged egyik kerülete országgyűlési képviselővé, a magyar történelmi társulat és az Akadémia második osztálya elnökévé választotta, a király történelemtanárnak hívta meg a trónörökös mellé, tribunici címzetes püspökké nevezte ki és a vaskai javadalmas apátságot adományozta neki.

A magyar történetírás kiemelkedő alakja. Liberális, függetlenségi szellemű történeti munkáival a magyar polgári átalakulás ügyét szolgálta. A magyar történelem fő tendenciájának a szabadság kivívására és folyamatos megtartására irányuló törekvést tartotta. Több publikációját Hatvani Mihály álnéven jelentette meg. A történész feladatát abban látta, hogy a letűnt nemzedékek életének és munkásságának minden mozzanatát felkutassa, és a forrásokat kellő kritikával kezelje. Horváth Mihály a korabeli legnépszerűbb magyar történetírók egyike volt: nemcsak arra a korra gondolt, amelyről írt, hanem a közönségre is, akinek írt. Nemcsak kutató akart lenni, hanem buzdító, lelkesítő tanító is, aki mindig arra törekedett, hogy a 19. század vezéreszméit hirdesse.

A Magyar Tudományos Akadémia 1839. november 23-án levelező, 1841. november 23-án rendes taggá választotta. A magyar honvédelem történeti vázlata című székfoglaló előadása 1842. november 22-én hangzott el. 1871. május 17-én az igazgató tagságot nyerte el. 1870. január 15. - 1878. augusztus 19. között a II. Osztály elnöki tisztségét látta el. 1867-ben a Magyar Történelmi Társulat ideiglenes elnöke, 1867-77-ben első alelnöke, 1877-től haláláig elnöke. 1868-tól a Kisfaludy Társulat rendes tagja. Háromszor részesült – 1840., 1867., 1873. - a Magyar Tudományos Akadémia Nagyjutalmában. Mindegyik művét átlengi az erős hazafi-érzés, a szabadság, alkotmány és haladás érdekei iránti lelkesedés, ami írásainak nagy szubjektivitást kölcsönöz.

Szokatlan volt még egy katolikus pap részéről a vallási kérdésekben mutatkozó pártatlansága is. 1849-ben például a papi nőtlenség, és a szerzetesség eltörlésének és az egyházi javak és alapítványi vagyonok közös alapba helyezésének szószólója volt.

Művei[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), 2015. szeptember 28., Хорват Михай
  2. Nem szentelték fel, a szabadságharc leverésétől kezdve bújkálni kényszerült. Utódát 1851-ben iktatták be.

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]


Előde:
Lonovics József
Csanádi püspök
1848–1849
Utóda:
Csajághy Sándor