Révai József (politikus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Révai József
Születési név Lederer József
Született 1898. október 12.
Budapest
Elhunyt 1959. augusztus 4. (60 évesen)
Balatonaliga
Nemzetisége magyar
Házastársa Grünwald Lívia
Foglalkozása politikus,
író
Díjak Kossuth-díj

Révai József (1916-ig: Lederer József, Budapest, 1898. október 12.Balatonaliga, 1959. augusztus 4.) kommunista politikus, író, a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa, a teljhatalmú „négyesfogat” tagja volt.

Élete[szerkesztés]

Ifjúsága[szerkesztés]

Kispolgári zsidó családból származott.[1] Apja Lederer Izsák, cservenkai születésű üveg- és porcelánkereskedő, anyja a bécsi származású Si(e)dwers Laura végzett tanítónő volt, testvére Révai Dezső fényképész volt.[2][3] A fővárosban az Alkotmány utcai Kereskedelmi Akadémia felsőkereskedelmi iskolájában tanult, a PMKB-ban hivatalnoki munkát vállalt, majd Bécsben és Berlinben járt egyetemre, de nem diplomázott. Diákkorában kapcsolódott be a háborúellenes mozgalomba, részt vett a Galilei Kör és a forradalmi szocialisták munkájában. 1917-ben a Kassák Lajos vezette Ma és a A Tett munkatársa. 1917 novemberében György Mátyással, Komját Aladárral és Lengyel Józseffel együtt kivált a Kassák-csoportból. Miután Sallai Imre és Korvin Ottó mellett forradalmi szervezkedést folytatott, 1918 őszén alapító tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának, és kezdettől fogva munkatársa volt a Vörös Ujságnak. A Kun Béla, Lukács György és Szabó Ervin hatása alatt álló Révai a Tanácsköztársaság idején elméleti munkákat jelentetett meg, melyekben a munkáshatalom és diktatúra problémáit elemezte. Tagja volt a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsnak.

Az illegalitás és emigráció évei[szerkesztés]

A Tanácsköztársaság leverése után elhagyta Magyarországot. A bécsi emigrációban a Lukács György oldalán a Landler Jenő fémjelezte csoportosuláshoz csatlakozott, közben továbbra is a pártsajtóban tevékenykedett: 1920-ban a Proletár című hetilap, 1921-ben a Bécsi Vörös Újság, 1925-ben az Új Március munkatársa lett. Tevékenységének köszönhetően részt vehetett a Kommunisták Magyarországi Pártjának első kongresszusán a kongresszus titkárságának tagjaként. 1926-ban Lukáccsal együtt a párt Központi Bizottságának póttagjává lépett elő, ettől kezdve több ízben illegálisan visszatért Magyarországra. 1928-ban megszervezte a Budapesten megjelenő illegális pártlapot, a Kommunistát. Év végén a KMP KB teljes jogú tagjává vált. Álnéven megjelentek írásai a Szocialista Munkásban, a 100%-ban. 1930 elején részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja II. kongresszusán, ahol ő tartotta a párt parasztpolitikájáról szóló beszámolót, és mivel frakciózással vádolták meg, elvesztette helyét a KB-ban.

1930 végén ismét Magyarországra ment, ahol december 31-én letartóztatták és 3 évi börtönre ítélték. A börtönben írta két nagy tanulmányát: Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban (1931) és Marx és a magyar forradalom (1932). Kiszabadulása után, 1934 májusában Prágába, majd a Szovjetunióba ment, 1937 elejéig a Kominternben dolgozott a Végrehajtó Bizottság tagjaként. Részt vett a Komintern által ekkoriban támogatott népfrontpolitika elméleti és gyakorlati kérdéseinek kidolgozásában. Még Moszkvában házasodott össze az illegális mozgalomban 1934-ben megismert Grünwald Líviával. 1937–39 között ismét Csehszlovákiában élt, ahol a Dolgozók Lapja és a Magyar Nap munkatársa volt. Csehszlovákia német megszállása után Lengyelországon és Svédországon keresztül a Szovjetunióba menekült, és élt. A második világháború alatt a Kossuth Rádió irányítója volt. Részt vett a magyar hadifoglyok között folytatott antifasiszta agitációban, többek között az Igaz Szó című antifasiszta hadifogolylap szerkesztőjeként. Gerő Ernővel ő véglegesítette 1944 őszén az új pártprogramot.

Vezető pozíciókban[szerkesztés]

1944 novemberében tért haza. A „moszkoviták” egyikeként Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett az ún. „négyesfogat” tagja volt, bár a legszűkebb vezetői körbe még ő sem tartozott bele (kihagyták a titkos Honvédelmi Bizottságból, ráadásul folyamatos megfigyelés alatt tartották). 1945-től áprilisától 1956-ig az MKP – 1948-tól Magyar Dolgozók Pártja (MDP) – Központi Vezetőségének (KV), 1953-ig pedig Politikai Bizottságának (PB) is tagja volt. Közben 1945-től 1950-ig a párt lapja, a Szabad Nép főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1947-ben ő és Farkas Mihály képviselte Magyarországot a Kominform megalakulásánál, ahol önkritikára kényszerült, amiért az elfogadott szovjet állásponttal szemben a többpártrendszer fennmaradásával számolt, és nem fogadta el a népfront proletárdiktatúrával történő azonosítását. 19501951 során az MDP főtitkár-helyettesévé lépett elő.

Pártbéli tisztségei mellett fontos állami tisztségeket is viselt. Kezdetben Szegeden dolgozott, részt vett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megszervezésében és 1945 áprilisáig szerkesztette a Dél-Magyarország című lapot. Szegedi képviselőként tagja volt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd 1945. január 26-tól az államfői jogokat gyakorló 3 tagú Nemzeti Főtanács póttagja, május 11-től szeptember 27-ig pedig rendes tagja volt. 1945 novemberében és 1947 augusztusában Csongrád és Csanád vármegyében szerzett országgyűlési mandátumot, és mindkét ciklusban aktív parlamenti munkát végzett az MKP-MDP frakcióvezetőjeként és az országgyűlés politikai bizottságának tagjaként. 1947 októberében a parlament külügyi bizottságának elnökségét is megszerezte. 1949 májusában a Magyar Függetlenségi Népfront Csongrád megyei listájáról szerzett mandátumot, és júniusban népművelési miniszterré nevezték ki. Tárcáját 1953-ig viselte, a Dobi- és a Rákosi-kormányban.

1948-tól 1953-ig ő volt a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója. Nevéhez fűződik a szocialista realizmus elveinek kidolgozása, primátusának meghirdetése és könyörtelen érvényre juttatása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia átszervezése, amiért 1949-ben a testület tiszteleti tagjává választották. Hatalmával élve döntő szerepet vállalt a Lukács-vita (1949–1950) és a Felelet-vita (1952) lezárásában.

A csúcson túl[szerkesztés]

Röviddel a Rákosi-kormány bukása előtt, 1953 júniusában párthatározatban marasztalták el a kultúra terén gyakorolt egyeduralmáért, ezért kizárták a PB-ből és a KV Titkárságából, valamint tárcáját is elvesztette. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának súlytalan elnökhelyettesi tisztségével kárpótolták, továbbá a Társadalmi Szemle című, elméleti pártfolyóirat főszerkesztőjévé fokozták le. 1956 júliusában, miután a XX. SZKP-kongresszuson elítélték a sztálinizmust és ő maga kemény bírálatot fogalmazott meg Rákosi Mátyással szemben, ismét a PB tagja lett a rehabilitált Kádár Jánossal és Marosán Györggyel együtt. Az 1956-os forradalom során, október 25-én ismét kizárták a PB-ből, és a szovjet nagykövetség segítségével a Szovjetunióba menekült, ahonnan csak 1957 áprilisában tért vissza.

A forradalmat követően Révai a minél könyörtelenebb megtorlásért szállt síkra, elutasította az ideológiai megújulást, valamint mentegette a régi pártvezetést és irányvonalat, reménykedve Rákosi és Gerő visszatérésében. Miután a Kádár János mögött álló többség visszautasította, elfogadta a többségi álláspontot, ezért a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) tagjává válhatott, és megmaradt a NET alelnökének is. 1958 novemberében NET-alelnökségét elvesztette, bár haláláig a testület tagja maradt. Évek óta tartó szívbetegsége következtében halt meg 1959-ben.

Díjai, elismerései[szerkesztés]

Főbb művei[szerkesztés]

  • Tizenegyedik ige című verse (Budapest, Vörös Újság 1919)
  • Marxizmus és magyarság (Budapest, 1946)
  • Marxizmus és népiesség (Budapest, 1946)
  • Ady (Szikra, 1949)
  • Élni tudunk a szabadsággal (Budapest, 1949)
  • Kulturális forradalmunk kérdései (Budapest, 1952)
  • Válogatott irodalmi tanulmányok (Budapest, 1960)
  • Válogatott történelmi írások I-II. (Budapest, 1966).

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Révai József. Kommunista hatalombirtokosok – 1956. neb.hu (Hozzáférés ideje: 2016. március 6.)
  • László Ferenc: Révai József pályaképe – Egy veszedelmes elme (Magyar Narancs)
  • Bölöny József: Magyarország kormányai. Az 1987-1992 közötti időszakot feldolg. és sajtó alá rend. Hubai László. 4. bőv., jav. kiad. Bp., Akadémiai Kiadó, 1992.
  • R. Gilicz Márta: Ifjúságunk példaképei. Válogatott bibliográfia a magyar munkásmozgalom nagy harcosairól. Bp., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1965.
  • Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., Osiris, 2001. Személyi adattár 649-719. o.
  • Kortárs magyar írók 1945-1997. Bibliográfia és fotótár. Szerk. F. Almási Éva. Bp., Enciklopédia Kiadó, 1997, 2000.
  • Kubinyi Ferenc: Fekete lexikon. Thousand Oak, Malomfalvi Kiadó, 1994.
  • A munkásmozgalom Csongrád megyei harcosainak életrajzi lexikona. Főszerk. Antalffy György. Szeged, MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága, 1987.
  • Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikona. Bp., Argumentum Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 2000.
  • Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Szerk. vezetője Vass Henrik. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1972.
  • Magyar Nagylexikon. Főszerk. Élesztős László (1-5. k.), Berényi Gábor (6. k.), Bárány Lászlóné (8-). Bp., Akadémiai Kiadó, 1993-.
  • Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek 1938-1948. Bp., Európa, 1997.
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825-2002. Szerzők: Markó László, Burucs Kornélia, Balogh Margit, Hay Diana. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, 2003.
  • Don Péter: Magyar zsidó históriák. Anekdota lexikon. Szerk. és életrajzi lexikonnal kieg. Raj Tamás. Bp., Makkabi, 1997.
  • Óvári József: Kaposvár 1956. A Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács (1956. október 30.) emlékére. Bp., Szerző, 2005.
  • Révai Új Lexikona. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, Babits, 1996-.
  • Politikuspályák. Szerk. Sánta Ilona. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1984.
  • T. Kiss Tamás: Kulturális miniszterek 1848 és 1993 közötti időszakban. = A magyarországi kulturális minisztériumokról (1867-1993). Bp., Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, 1993.
  • Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Péter László. Bp., Akadémiai Kiadó, 1994.