Révai József (politikus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Révai József
Révai József beszél (Híradó, 1949.)
Révai József beszél (Híradó, 1949.)
Születési neve Lederer József
Született 1898. október 12.
Budapest
Elhunyt 1959. augusztus 4. (60 évesen)
Balatonaliga
Nemzetisége magyar
Foglalkozása politikus,
író

Révai József (1916-ig: Lederer József, Budapest, 1898. október 12.Balatonaliga, 1959. augusztus 4.) kommunista politikus, író, a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa, a teljhatalmú „négyesfogat” tagja volt.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kispolgári zsidó családból származott.[1] Apja Lederer Izsák, cservenkai születésű üveg- és porcelánkereskedő, anyja a bécsi származású Sidwers Laura volt. Kereskedelmi középiskolát végzett, majd Bécsben és Berlinben járt egyetemre, de nem diplomázott. Diákkorában kapcsolódott be a háborúellenes mozgalomba, részt vett a Galilei Kör és a forradalmi szocialisták munkájában. 1917-ben a Kassák Lajos vezette Ma és a A Tett munkatársa. 1917 novemberében György Mátyással, Komját Aladárral és Lengyel Józseffel együtt kivált a Kassák-csoportból. Miután Sallai Imre és Korvin Ottó mellett forradalmi szervezkedést folytatott, 1918 őszén alapító tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának, és kezdettől fogva munkatársa volt a Vörös Ujságnak. A Kun Béla, Lukács György és Szabó Ervin hatása alatt álló Révai a Tanácsköztársaság idején elméleti munkákat jelentetett meg, melyekben a munkáshatalom és diktatúra problémáit elemezte. Tagja volt a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsnak.

Az illegalitás és emigráció évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tanácsköztársaság leverése után elhagyta Magyarországot. A bécsi emigrációban a Lukács György oldalán a Landler Jenő fémjelezte csoportosuláshoz csatlakozott, közben továbbra is a pártsajtóban tevékenykedett: 1920-ban a Proletár című hetilap, 1921-ben a Bécsi Vörös Újság, 1925-ben az Új Március munkatársa lett. Tevékenységének köszönhetően részt vehetett a Kommunisták Magyarországi Pártjának első kongresszusán a kongresszus titkárságának tagjaként. 1926-ban Lukáccsal együtt a párt Központi Bizottságának póttagjává lépett elő, ettől kezdve több ízben illegálisan visszatért Magyarországra. 1928-ban megszervezte a Budapesten megjelenő illegális pártlapot, a Kommunistát. Év végén a KMP KB teljes jogú tagjává vált. Álnéven megjelentek írásai a Szocialista Munkásban, a 100%-ban. 1930 elején részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja II. kongresszusán, ahol ő tartotta a párt parasztpolitikájáról szóló beszámolót, és mivel frakciózással vádolták meg, elvesztette helyét a KB-ban.

1930 végén ismét Magyarországra ment, ahol december 31-én letartóztatták és 3 évi börtönre ítélték. A börtönben írta két nagy tanulmányát: Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban (1931) és Marx és a magyar forradalom (1932). Kiszabadulása után, 1934 májusában Prágába, majd a Szovjetunióba ment, 1937 elejéig a Kominternben dolgozott a Végrehajtó Bizottság tagjaként. Részt vett a Komintern által ekkoriban támogatott népfrontpolitika elméleti és gyakorlati kérdéseinek kidolgozásában. Még Moszkvában házasodott össze az illegális mozgalomban 1934-ben megismert Grünwald Líviával. 1937–39 között ismét Csehszlovákiában élt, ahol a Dolgozók Lapja és a Magyar Nap munkatársa volt. Csehszlovákia német megszállása után Lengyelországon és Svédországon keresztül a Szovjetunióba menekült, és élt. A második világháború alatt a Kossuth Rádió irányítója volt. Részt vett a magyar hadifoglyok között folytatott antifasiszta agitációban, többek között az Igaz Szó című antifasiszta hadifogolylap szerkesztőjeként. Gerő Ernővel ő véglegesítette 1944 őszén az új pártprogramot.

Vezető pozíciókban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1944 novemberében tért haza. A „moszkoviták” egyikeként Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett az ún. „négyesfogat” tagja volt, bár a legszűkebb vezetői körbe még ő sem tartozott bele (kihagyták a titkos Honvédelmi Bizottságból, ráadásul folyamatos megfigyelés alatt tartották). 1945-től áprilisától 1956-ig az MKP – 1948-tól Magyar Dolgozók Pártja (MDP) – Központi Vezetőségének (KV), 1953-ig pedig Politikai Bizottságának (PB) is tagja volt. Közben 1945-től 1950-ig a párt lapja, a Szabad Nép főszerkesztőjeként tevékenykedett. 1947-ben ő és Farkas Mihály képviselte Magyarországot a Kominform megalakulásánál, ahol önkritikára kényszerült, amiért az elfogadott szovjet állásponttal szemben a többpártrendszer fennmaradásával számolt, és nem fogadta el a népfront proletárdiktatúrával történő azonosítását. 19501951 során az MDP főtitkár-helyettesévé lépett elő.

Pártbéli tisztségei mellett fontos állami tisztségeket is viselt. Kezdetben Szegeden dolgozott, részt vett a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front megszervezésében és 1945 áprilisáig szerkesztette a Dél-Magyarország című lapot. Szegedi képviselőként tagja volt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, majd 1945. január 26-tól az államfői jogokat gyakorló 3 tagú Nemzeti Főtanács póttagja, május 11-től szeptember 27-ig pedig rendes tagja volt. 1945 novemberében és 1947 augusztusában Csongrád és Csanád vármegyében szerzett országgyűlési mandátumot, és mindkét ciklusban aktív parlamenti munkát végzett az MKP-MDP frakcióvezetőjeként és az országgyűlés politikai bizottságának tagjaként. 1947 októberében a parlament külügyi bizottságának elnökségét is megszerezte. 1949 májusában a Magyar Függetlenségi Népfront Csongrád megyei listájáról szerzett mandátumot, és júniusban népművelési miniszterré nevezték ki. Tárcáját 1953-ig viselte, a Dobi- és a Rákosi-kormányban.

1948-tól 1953-ig ő volt a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója. Nevéhez fűződik a szocialista realizmus elveinek kidolgozása, primátusának meghirdetése és könyörtelen érvényre juttatása, az 1948-as iskolaállamosítás és a Magyar Tudományos Akadémia átszervezése, amiért 1949-ben a testület tiszteleti tagjává választották. Hatalmával élve döntő szerepet vállalt a Lukács-vita (1949–1950) és a Felelet-vita (1952) lezárásában.

A csúcson túl[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Röviddel a Rákosi-kormány bukása előtt, 1953 júniusában párthatározatban marasztalták el a kultúra terén gyakorolt egyeduralmáért, ezért kizárták a PB-ből és a KV Titkárságából, valamint tárcáját is elvesztette. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának súlytalan elnökhelyettesi tisztségével kárpótolták, továbbá a Társadalmi Szemle című, elméleti pártfolyóirat főszerkesztőjévé fokozták le. 1956 júliusában, miután a XX. SZKP-kongresszuson elítélték a sztálinizmust és ő maga kemény bírálatot fogalmazott meg Rákosi Mátyással szemben, ismét a PB tagja lett a rehabilitált Kádár Jánossal és Marosán Györggyel együtt. Az 1956-os forradalom során, október 25-én ismét kizárták a PB-ből, és a szovjet nagykövetség segítségével a Szovjetunióba menekült, ahonnan csak 1957 áprilisában tért vissza.

A forradalmat követően Révai a minél könyörtelenebb megtorlásért szállt síkra, elutasította az ideológiai megújulást, valamint mentegette a régi pártvezetést és irányvonalat, reménykedve Rákosi és Gerő visszatérésében. Miután a Kádár János mögött álló többség visszautasította, elfogadta a többségi álláspontot, ezért a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) tagjává válhatott, és megmaradt a NET alelnökének is. 1958 novemberében NET-alelnökségét elvesztette, bár haláláig a testület tagja maradt. Évek óta tartó szívbetegsége következtében halt meg 1959-ben.

Díjai, elismerései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Tizenegyedik ige című verse (Budapest, Vörös Újság 1919)
  • Marxizmus és magyarság (Budapest, 1946)
  • Marxizmus és népiesség (Budapest, 1946)
  • Ady (Szikra, 1949)
  • Élni tudunk a szabadsággal (Budapest, 1949)
  • Kulturális forradalmunk kérdései (Budapest, 1952)
  • Válogatott irodalmi tanulmányok (Budapest, 1960)
  • Válogatott történelmi írások I-II. (Budapest, 1966).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Az 1947. szeptember 16-ra Budapestre összehívott Országgyűlés almanachja. Főszerk. Marelyn Kiss József, Vida István. Budapest: Magyar Országgyűlés. 2005.  

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • László Ferenc: Révai József pályaképe – Egy veszedelmes elme (Magyar Narancs)
  • Bölöny József: Magyarország kormányai. Az 1987-1992 közötti időszakot feldolg. és sajtó alá rend. Hubai László. 4. bőv., jav. kiad. Bp., Akadémiai Kiadó, 1992. 486 [1] o.; 5. bőv. jav. kiad. Bp., Akadémiai Kiadó, 2004.
  • R. Gilicz Márta: Ifjúságunk példaképei. Válogatott bibliográfia a magyar munkásmozgalom nagy harcosairól. Bp., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1965.
  • Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Bp., Osiris, 2001. Személyi adattár 649-719. o.
  • Kortárs magyar írók 1945-1997. Bibliográfia és fotótár. Szerk. F. Almási Éva. Bp., Enciklopédia Kiadó, 1997, 2000.
  • Kubinyi Ferenc: Fekete lexikon. Thousand Oak, Malomfalvi Kiadó, 1994.
  • A munkásmozgalom Csongrád megyei harcosainak életrajzi lexikona. Főszerk. Antalffy György. Szeged, MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága, 1987.
  • Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikona. Bp., Argumentum Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 2000.
  • Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Szerk. vezetője Vass Henrik. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1972.
  • Magyar Nagylexikon. Főszerk. Élesztős László (1-5. k.), Berényi Gábor (6. k.), Bárány Lászlóné (8-). Bp., Akadémiai Kiadó, 1993-.
  • Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek 1938-1948. Bp., Európa, 1997.
  • A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825-2002. Szerzők: Markó László, Burucs Kornélia, Balogh Margit, Hay Diana. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, 2003.
  • Don Péter: Magyar zsidó históriák. Anekdota lexikon. Szerk. és életrajzi lexikonnal kieg. Raj Tamás. Bp., Makkabi, 1997.
  • Óvári József: Kaposvár 1956. A Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács (1956. október 30.) emlékére. Bp., Szerző, 2005.
  • Révai Új Lexikona. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, Babits, 1996-.
  • Politikuspályák. Szerk. Sánta Ilona. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1984.
  • T. Kiss Tamás: Kulturális miniszterek 1848 és 1993 közötti időszakban. = A magyarországi kulturális minisztériumokról (1867-1993). Bp., Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, 1993.
  • Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Péter László. Bp., Akadémiai Kiadó, 1994.