Gerő Ernő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gerő Ernő
Gerő Ernő 1962-ben
Gerő Ernő 1962-ben
Született
Singer Ernő
1898. július 8.[1][2]
Terbegec
Elhunyt
1980. március 12. (81 évesen)[1][2]
Budapest[3]
Állampolgársága
Foglalkozása
  • közgazdász
  • politikus
Kitüntetései Kossuth-díj
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gerő Ernő témájú médiaállományokat.

Gerő Ernő (eredeti neve Singer Ernő, illegális neve Szeges Ernő) (Terbegec, Hont vármegye 1898. július 8.Budapest, 1980. március 12.) magyar kommunista politikus, több magyar kormány tagja különböző beosztásokban, 1956-ban az MDP első titkára, szovjet NKVD-tiszt. 1949 és 1957 között a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Singer Móric zsidó banktisztviselő gyermeke. Édesanyja Engel Mária, aki Ernő 12 éves korában meghalt.[4] A gimnáziumot a gyermek Újpesten végezte. Eredetileg orvosnak készült a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán, de tanulmányait két év után 1918-ban abbahagyta, amikor belépett a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségébe, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság alatt a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) apparátusában dolgozott, küldött is volt a szövetség 1919. június 20-a és 22-e között tartott kongresszusán. A Vörös Hadsereg tagja is volt, de nem teljesített frontszolgálatot.

Az emigráns kommunista mozgalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bécs, Szovjetunió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Tanácsköztársaság bukása után, bár nem volt jelentős személy, országos körözést adtak ki ellene, a kommunista párt utasítására 1920. január elején Bécsbe szökött, ahol a Landler-frakcióhoz csatlakozott és részt vett az emigráns magyar kommunista mozgalomban. Sallai Imrével dolgozott együtt a KIMSZ irodájában. Pozsonyba küldték, ahol részt vett a szlovákiai és a román ifjúmunkás szövetségek megalakításában, az Ifjúmunkás című magyar és szlovák nyelvű lap kiadásában. Bécsből megbízással Bukarestbe küldték. Visszautazva a csehszlovák határon letartóztatták, de a pozsonyi börtönből megszökött. Később Passaunál a német határőrök fogták el, amikor Karikás Frigyessel a Komintern III. kongresszusára tartottak, és visszatoloncolták őket Ausztriába. 1922-ben hazaküldték Magyarországra, de szeptemberben hetven másik aktivistával együtt letartóztatták, majd májusban 15 év börtönre ítélték. 1924-ben azonban kiadták a Szovjetuniónak. Itt beiratkozott a Nemzetközi Lenin Iskolába. Felvette a szovjet állampolgárságot és az NKVD ügynöke lett.

Spanyolország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Később a Kommunista Internacionálé Vezető Bizottságához került, Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban és Portugáliában dolgozott. A spanyol polgárháborúban egy nemzetközi brigád parancsnoka volt és egyben a szovjet NKVD (a KGB elődszervezete) képviselője volt. Ebben a minőségében könyörtelen harcot folytatott a szintén Francisco Franco ellen küzdő trockisták ellen és ezzel a tevékenységével kiérdemelte „a barcelonai hóhér” gúnynevet. Tettestársként felelős Andrés Nin, a spanyolországi Egyesült Marxista Munkáspárt (POUM) vezetőjének 1937. június 20-án történt meggyilkolásáért.

1939 és 1941 között a KMP képviselője volt a Kommunista Internacionáléban és szerkesztette az Új Hangot, a Szovjetunióban élő emigráns magyar kommunisták lapját. Miután az Internacionálét feloszlatták, az ellenséges hadseregek hátországában illetve a hadifoglyok közti agitáció és propaganda egyik irányítója volt.

1944 novemberében részt vett a magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalásain, majd Farkas Mihállyal, Nagy Imrével és Révai Józseffel együtt Szegeden megalakította az MKP új Központi Vezetőségét.

Hazatérése után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1945 után fontos szerepet játszott a kommunista párt magyarországi hatalomátvételének megszervezésében. 1945 és 1949 között közlekedésügyi miniszter, 19481949 között pénzügyminiszter, majd államminiszter. 1952 és 1954 között miniszterelnök-helyettes volt, s egyben belügyminiszter (1953. július 4. – 1954. június 6.). Belügyminisztersége alatt átszervezte a politikai rendőrséget, az Államvédelmi Hatóság a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe, a megyei államvédelmi osztályok pedig a megyei rendőr-főkapitányságok struktúrájába kerültek. Az átszervezéssel évtizedekre eldőlt a politikai rendőrség államigazgatásban elfoglalt helye.[5] 1954 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke volt és ebben a minőségében azon fáradozott, hogy visszafordítsa a Nagy Imre által első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedéseket. Rákosi lemondása után 1956 júliusától Gerő volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége első titkára mint a keményvonalasok Rákosi után második legerősebb vezetője. A szovjet vezetés elvárásait azonban ő sem tudta maradéktalanul teljesíteni.

Gerő és az MTA[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kommunista hatalomátvétel után Gerő kapta azt a feladatot, hogy szervezze meg a nem elég párthűnek tekintett MTA elsorvasztását. 1949 és 1957 között a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja volt, 1948-ban Kossuth-érdemrendet (első osztály) és 1949-ben Kossuth-díjat is kapott.

1948-ban az Országgyűlés törvényt alkotott a Magyar Tudományos Tanács (MTT) létrehozásáról, melyet lényegében egy hattagú pártkollégium irányított Gerővel az élén. A pártvezetés egy részének szándéka az volt az új intézménnyel, hogy majdan az fogja felváltani a megszűnő MTA-t. Végül azonban a Gerő által javasolt módon, az MTT beleolvasztásával vonták a párt befolyása alá 1949-ben.

1956-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1956 júliusában Anasztasz Ivanovics Mikojan a Szovjetunió rendkívüli megbízottja a Magyarországon kialakult politikai válság megoldásának kulcsát Rákosi Mátyás leváltásában és utódjának kijelölésében látta.[6] 1956 július 18-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége megállapítva Rákosi Mátyás érdemeit a magyar és a nemzetközi munkásmozgalomban saját kérése alapján felmentette a politikai bizottsági tagsága és a Központi Vezetőség első titkári tisztsége alól, a Központi Vezetőség első titkárává pedig egyhangúlag Gerő Ernőt választotta meg.[7] 1956. október 23-án este 20 órakor a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtti tüntetés alatt nagy felháborodást keltő rádióüzenetet intézett a nyilvánossághoz. Ebben ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, a tüntetőket sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és népgyűlölőnek nevezte.[8]

…Mi, kommunisták, magyar hazafiak vagyunk! Hazafiak voltunk a Horthy-fasizmus börtöneiben, a földalatti munka, az illegalitás nehéz évtizedeiben. Hazafiak voltak hőseink itthon és a spanyol szabadságharcban. Mi azt valljuk, s mindent elkövetünk annak érdekében, hogy országunkban a szocializmust a legfontosabb, a legalapvetőbb, a leglényegesebb kérdésekben a többi országokkal közös, egységes marxi-lenini alapon, de a magyarországi sajátosságok, országunk gazdasági és társadalmi helyzete, a magyar hagyományok figyelembevételével építsük. Ugyanakkor, amikor fennen hirdetjük, hogy hazafiak vagyunk, egyben határozottan leszögezzük azt is, hogy nem vagyunk nacionalisták, sőt! Következetes harcot folytatunk a sovinizmus, az antiszemitizmus és minden egyéb reakciós, népgyűlölő, embertelen irányzat és nézet ellen. Ezért elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel. Pártunk vezetését azonban ez a tüntetés sem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján.…

Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben.

– Gerő Ernõ rádióbeszéde (részlet), 1956. október 23.
Én akkor vidéken dolgoztam, és arra még emlékszem, hogy 23-án délután a piliscsabai páncélosezred felvonult a Bécsi úton, és néhány páncélos a Rádiónál kötött ki. A parancsnok ült az első kocsiban egy tábornok mellett, aki az öklét rázta a tömegre, mert nem értette, hogy mi van.

A tömeg pedig azt kiabálta, hogy „ne lőjetek az apátokra, ne lőjetek az anyátokra”. A harckocsikból visszaintegettek a katonák. Ők persze tudták, amit mi nem, hogy nem mertek nekik éles lőszert adni, s még ha akartak volna, sem tudtak volna lőni a tömegre. Ebben a hangulatban a korábban magabiztos hatalom is elbizonytalanodott. Elég, ha Gerő Ernő este nyolckor mondott beszédére gondolunk, amelyben fasiszta csőcseléknek nevezte a Rádió elé vonult tömeget. Ami persze olaj volt a tűzre.

– Göncz Árpád[9]

A további események alatt a nyilvánosságnak szánt beszédet nem mondott. 1956. október 25-én délelőtt bejelentették, hogy a Központi Vezetőség első titkári tisztségéből leváltották, helyébe Kádár János került.[10]

1956 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gerő Ernő hamvai a budapesti Farkasréti temetőben. (Torony-88. fülke).

Gerő Ernőt és családját, több más kommunista vezetővel együtt 1956. október 29-én a szovjet hadsereg repülőgépen a Szovjetunióba menekítette.[11] 1957. május 9-én megfosztották parlamenti mandátumától. 1960-ban tért haza, de a Kádár János vezette restaurált kommunista rezsim nem engedte visszatérni a hatalomba. Az MSZMP-ből 1962-ben zárták ki, a határozat többek között a következőt mondta ki:

„Súlyos felelősség terheli Gerő Ernőt, aki Rákosi Mátyással és Farkas Mihállyal együtt irányította a koholt vádak alapján indított eljárásokat. Gerő, aki 1953 júniusa után belügyminiszter volt, nagymértékben felelős azért, hogy ártatlanul börtönbe zárt emberek kiengedése és rehabilitálása elhúzódott, több száz vétlen internált ember rehabilitálása sok éven át nem történt meg.” (ld. Vass, Ságvári (szerk.), 1979.)

Kizárása után visszavonultan, nyelvtudását kamatoztatva fordításokból élt, a továbbiakban politikai szerepet nem játszott. Péter Gáborhoz hasonlóan, aki a politikai hatalomból való kiszorítása után könyvtáros lett, megbélyegzése ellenére elkerülte a felelősségre vonást. Kádárékat revizionistának, árulónak tartotta. 1977 elején Gerő még egyszer utoljára bűnbocsánatért esdekelt, s a következô levéllel fordult a Politikai Bizottsághoz:

Tisztelt Elvtársak! Tisztelettel kérem, szíveskedjenek visszavenni az MSZMP tagjai sorába. Az MSZMP XI. kongresszusának irányelveivel egyetértek. Mindig kommunistának tartottam magamat, s kezdettől fogva, töretlenül az Októberi Szocialista Forradalom, illetve a Szovjetunió oldalán állottam, és természetesen ma is ott állok. Ez év nyarán (ha megérem) 79 éves leszek. A szocializmus ügyéért már nem sokat tudok tenni. A keveset, amit az utóbbi években tehettem, megtettem: különböző kérdésekről írtam a Párttörténeti Intézetnek. Ezen kívül fordítottam, amit, ha lehet, és ha a Kossuth Könyvkiadónál akad ilyen munka számomra, szívesen folytatnék. Döntésüket várva, maradtam kommunista üdvözlettel. Gerő Ernő
– Gerő Ernő levele a Politikai Bizottsághoz

1980. március 12-én szívinfarktus következtében hunyt el.[12]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Integrált katalógustár, 2014. április 27.
  2. ^ a b data.bnf.fr, 2015. október 10., http://data.bnf.fr/ark:/12148/cb108026282
  3. Integrált katalógustár, 2014. december 31.
  4. Gerő Ernő, neb.hu
  5. Állambiztonsági Történeti Tár. A Belügyminisztérium Kollégiumának ülései 1953–1956. Történeti Hivatal Budapest, 2001. 24. oldal
  6. Rainer M. János: A szovjet nagykövetség és az 1956-os forradalom
  7. Új Szó, 1956. július (9. évfolyam, 182-212.szám), library.hungaricana.hu
  8. Gerő Ernő rádióbeszéde, 1956. október 23.
  9. Mi a börtönben négy évig győztesnek éreztük magunkat, beszelo.c3.hu
  10. 1956 kézikönyve. Első kötet. Kronológia. 1956-os Intézet kiadása, Budapest 1996. 77. oldal.
  11. lásd 2. jegyzet 139. oldal
  12. Baráth Magdolna: Az öreg Gerő és "holdudvara"

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elődje:
Nyárádi Miklós
Magyarország pénzügyminisztere
1948–1949
Utódja:
Kossa István