Lázár György (politikus)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Lázár György
Lázár György (PM 1975-1987).jpg
A Magyar Népköztársaság minisztertanácsának 11. elnöke
Hivatali idő
1975. május 15. 1987. június 25.
Előd Fock Jenő
Utód Grósz Károly

Született 1924. szeptember 15.
Isaszeg
Elhunyt2014. október 2. (90 évesen)
Budapest
Párt Magyar Kommunista Párt
(1945–1948)
Magyar Dolgozók Pártja
(1948–1956)
Magyar Szocialista Munkáspárt
(1956–1988)

Foglalkozás politikus (eredetileg technikus)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lázár György témájú médiaállományokat.

Lázár György (Isaszeg, 1924. szeptember 15.Budapest,[1] 2014. október 2.[2]) magyar kommunista politikus (MKP, MDP majd MSZMP), 1975–1987 között a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, 1987–88-ban az MSZMP főtitkárhelyettese.

Pályája[szerkesztés]

Életéről kevés információ áll rendelkezésre. Hivatali tisztviselőként és politikusként távolságtartó, elegáns, zárkózott, „színtelen-szagtalan” technokrata volt, akiről legközvetlenebb munkatársai (a Politikai Bizottság tagjai) sem tudtak sokat. Családjáról, magánéletéről, gondolkodásmódjáról, nézeteiről, szakmai és ideológiai preferenciáiról szinte semmi nem került a nyilvánosság elé. Karrierje csúcsán, a pártvezetés prominenseként is alig adott nyilatkozatokat, később pedig teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Az információhiány és a névrokonság miatt terjedt el az a tévhit, hogy ő Lázár János felmenője.

A kezdetektől 1975-ig[szerkesztés]

Isaszegi vasutas- és iparoscsaládba született. Anyja Fehér Etel háztartásbeli, apja Lázár Mihály asztalosmester volt, 1919-es „helytálló”,[3] aki 1950-ig önálló iparosként, később az Iparművészeti Múzeum restaurátoraként dolgozott. Az ifjú Lázár György négy elemit és négy polgárit járt ki: az első osztályt Isaszegen, a többit Pécelen, a polgárit Rákosligeten. Vasutasnak szánták, de ő az Állami Felső Ipariskolára ment, ahol tervezőtechnikusnak tanult. 1942-ben a Haas és Somogyi építőipari cégnél (a Fémmunkás Épületlakatosipari Vállalat elődjénél) helyezkedett el mint műszaki rajzoló. 1944-ben leventeként berendelték munkaszolgálatra. 1945 januárjában szovjet hadifogságba került, majd önként jelentkezett az újonnan szerveződő demokratikus honvédségbe, ahonnan őrvezetőként szerelt le, és visszatért eredeti foglalkozásához. Ugyanebben az évben felvételét kérte a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, ahonnan 1948-ban, a kommunisták hatalomátvátelét követően átigazolással a MDP-be került. 1956 végén, a forradalom leverése után (amelyben cselekvőleg nem vett részt) átigazolását kérte a feloszlott MDP-ből az újonnan alakult Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányba. Kommunista párttagsága 1948-tól folytonosnak tekinthető (1956. október végéig az MDP-ben, novembertől az MSZMP-ben).

1948-tól az újonnan alakult Országos Tervhivatalban (OT) dolgozott, eleinte előadóként, 1952-től a Közgazdasági Főosztály megbízott, majd kinevezett vezetőjeként, 1957-től az Éves Tervek Főosztályának irányítójaként, 1958. júniustól pedig az OT általános elnökhelyetteseként, egészen 1970-ig. Ez év január végén kinevezték munkaügyi miniszternek, mely posztot 1973. június 29-ig töltötte be, majd megválasztották miniszterelnök-helyettessé, és ebben a minőségében visszakerült az OT-be, immár az intézmény elnökeként, egyúttal az Állami Tervbizottság elnöki tisztét is betöltve. Ekkortól ő tartotta kézben, koordinálta, irányította és felügyelte az államszocialista rendszer tervutasításos gazdaságirányításának teljes vertikumát.

Közben, tervhivatali karrierje elején, 1953-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója volt, de tanulmányait nem fejezte be (a végzett hallgatók között nem szerepel). 1963-ban tagja lett az MSZMP Központi Népi Ellenőrző Bizottságának (tagsága 1968-ig állt fenn), majd a Közalkalmazottak Szakszervezete elnökségének.[4] 1970. november 28-án, az MSZMP X. kongresszusán beválasztották a Központi Bizottságba, amelynek Közgazdasági Munkaközösségében 1971-től meghívottként vett részt. 1971–73 között az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanács társelnöke, 1973–75-ben az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottságának és a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságának tagja volt, egyszersmind Magyarország állandó képviselője a KGST-ben. 1973. június végétől 1975. május 15-ig miniszterelnök-helyettes.

Miniszterelnöksége (1975–1987)[szerkesztés]

Lázár (b) Ceaușescuval Bukarestben (1976. december 21.)
Lázár György parlamenti expozéja (1980)

1975 márciusában, az MSZMP XI. kongresszusán beválasztották a párt legfelsőbb grémiumába, a Politikai Bizottságba, május 15-én pedig – a reformer Fock Jenő kibuktatása után – az Elnöki Tanács őt nevezte ki a Minisztertanács elnökévé. Ezt követően a júniusi országgyűlési választáson parlamenti képviselői mandátumot szerzett.

1975. május 15-től 1987. június 25-ig Lázár György töltötte be a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöki tisztét. Hivatali idejére tehető a gazdasági válság begyűrűzése, az ország eladósodása, de ezzel összefüggésben – a 80-as évek elejétől – a piaci liberalizálás is, a kisvállalkozások, GMK-k engedélyezése, a külföldi befektetők mind nagyobb arányú megjelenése, amely tényezők összességükben egyre inkább aláásták a centralizált, tervutasításos rendszert, s végül hozzájárultak az államszocializmus bukásához.

1977. szeptember 16-án a magyar kormány nevében ő írta alá a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer közös megvalósításáról és üzemeltetéséről szóló államközi szerződést csehszlovák kollégájával, Ľubomír Štrougallal.[5]

1978. január 6-án helyettesével, Aczél Györggyel és Apró Antallal, az országgyűlés elnökével együtt tagja volt annak a bizottságnak, amely a parlamentben átvette Cyrus Vance amerikai külügyminisztertől az Egyesült Államok által visszaszolgáltatott Szent Koronát.[6]

Az 1987. januári országos hóhelyzetben az ő miniszterelnöki felügyelete alatt alakult meg a Tárcaközi Koordinációs Operatív Bizottság, amely Urbán Lajos közlekedési miniszter vezetésével összehangolta a rendkívüli időjárással kapcsolatos teendőket és megszervezte a katasztrófa-elhárítást.[7]

1987 nyarán, amikor a legfelsőbb párt- és állami tisztségekben jelentős személycserék történtek (bár a legtöbb érintett csupán más tisztséget kapott a korábbi helyett), átmenetileg fölfelé „bukott”: megválasztották az MSZMP főtitkárhelyettesévé, azaz Kádár helyettese lett, a második legfontosabb ember a párthierarchiában. (Németh Károlyt, aki elődje volt e poszton, az Elnöki Tanács elnökévé választották a nyugdíjba vonuló Losonczi Pál helyére.)

Külföldi útjai miniszterelnökként[szerkesztés]

[8]

1975 Helsinki; Moszkva; Olaszország, Vatikán
1976 Ausztria; NSZK (küldöttséggel); Franciaország; Kelet-Berlin; Jugoszlávia; Románia (kétszer: küldöttséggel, majd anékül)
1977 NDK (küldöttséggel); Norvégia; Varsó; Irak; Moszkva (küldöttséggel)
1978 Lengyelország (kétszer, küldöttséggel); Vatikán (küldöttséggel); Mongólia; Moszkva; NDK
1979 Kuvait; Moszkva; Bulgária (küldöttséggel); NDK (küldöttséggel); Románia (küldöttséggel); Franciaország
1980 Ausztria; Belgrád (küldöttséggel); Varsó (küldöttséggel); Prága (küldöttséggel)
1981 Bulgária; Moszkva (küldöttséggel); Görögország; Dánia; NSZK
1982 Románia; Ausztria; Moszkva (kétszer, küldöttséggel); Törökország
1983 Csehszlovákia (kétszer, küldöttséggel és anélkül); Moszkva (küldöttséggel); NDK, Lengyelország (küldöttséggel)
1984 Moszkva (kétszer: küldöttséggel, majd anélkül); Bulgária
1985 Ausztria; Moszkva (kétszer, küldöttséggel); Varsó (küldöttséggel); Japán; Bulgária (küldöttséggel); Prága (küldöttséggel); Jugoszlávia
1986 Moszkva (többször, küldöttséggel és anélkül); Prága; Ausztria; NDK; Belgium; Bukarest
1987 Olaszország, Vatikán; Varsó (küldöttséggel)

A végjáték[szerkesztés]

1988 májusában, az MSZMP országos pártértekezletén egyike volt azoknak a régi vezetőknek, akiket nem választottak be az új Központi Bizottságba sem, így minden párttisztségét elvesztette. Június 29-én – az 1975. június 15. óta betöltött – országgyűlési mandátumáról is lemondott, s nyugdíjba vonult. Miként Losonczi, ő is megfogadta, hogy az új rendszerben soha senkinek nem nyilatkozik, s ehhez mindvégig tartotta magát: hátralevő éveiben, több mint negyedszázadon át a nyilvánosságtól teljesen elzárkózva élt, csak régi elvtársainak (köztük Németh Károlynak) a temetésén jelent meg. Kádárt 25 évvel túlélve, 2014-ben, 90 évesen hunyt el, családja körében.

Válogatott művei[szerkesztés]

  • Az anyagi mérlegek feladatai és az anyagellátás tervezése. (Társszerzők: Karvaly Nándor, Elefánti Ervin.) Tervgazdasági Kiadó, Bp., 1951
  • A munka- és üzemszervezés kérdései. Kossuth Kiadó, Bp., 1974
  • A nép támogatásával a szocializmus útján. Válogatott beszédek és cikkek, 1971–1983. Kossuth Kiadó, Bp., 1983

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/elhunyt-lazar-gyorgy-2299943
  2. Elhunyt Lázár György. nol.hu (2014. okt. 30.) (Hozzáférés: 2014. okt. 30.)
  3. A hazaszeretet bensőből fakad. Lázár György [a] szülőfalujában. Pest Megyei Hírlap, 1984. december 9. (XXVIII/289.), 3. o.
  4. Lázár György az új munkaügyi miniszter. Tolna Megyei Népújság, 1970. február 3. (XX/28.), 1. o.
  5. Új Szó, 1977. szeptember 17. (XXX/257.), 3. o.
  6. Archivált másolat. [2012. április 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 13.)
  7. Dunántúli Napló, 1987. január 14. (XLIV/13.), 1. o.
  8. Magyar történeti kronológia 1971–1990. Szerk. Dr. Seifert Tibor. IKVA, Bp., 1994

Források[szerkesztés]


Elődje:
Fock Jenő
Magyarország miniszterelnöke
1975–1987
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
Grósz Károly