Országgyűlési választások a Magyar Népköztársaságban
Országgyűlési választásokat a Magyar Népköztársaságban 1949. augusztus 20-a és 1989. október 23-a között nyolc alkalommal tartottak. E cikkben kilencedikként ide soroljuk az 1949 tavaszán tartott első egypártrendszerű választást is, mely jogi és politikai körülményeit tekintve már lényegében megegyezett a népköztársasági alkotmány elfogadását (1949. augusztus 20.) követően tartott választásokkal.
Az egypártrendszer körülményei között az országgyűlési választás tulajdonképpen a rendszer önigazolását szolgáló politikai demonstráció volt. Valódi téttel, vagy befolyással a (nagy)politika alakulására alig rendelkezett, mivel a döntések (és a törvények elsöprő többsége) nem a parlamentben születtek. Mi több, az 1949-ben létrehozott Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) szintén fel lett jogosítva az országgyűlés legtöbb jogkörének gyakorlásával, így a törvényhozásra is; ennélfogva a törvények többségét a NET hozta, vagy módosította (kivéve az alkotmányt, ami az Országgyűlés kizárólagos hatáskörében maradt). A parlament többnyire csak évente négyszer, akkor is csak két-két hétig ülésezett, mivel a szocializmusban a NET-et használták annak kiváltására.
Az 1985 előtti nyolc választás többnyire egyfordulós és nagyrészt formális volt, a választókerületeknek csak töredékében lehetett ténylegesen több jelölt közül választani. Az 1985-ös választás annyiban volt sajátos, hogy akkor kötelező többes jelölés volt, ezért az egyéni választókerületek jelentős részében második fordulóra is szükség lett. 1970-ben eltörölték ugyan a Hazafias Népfront jelöltállítási monopóliumát[1] (elvileg bármely választópolgár jelölhetett vagy lehetett jelölt), azonban a jelöltállítási procedúrát továbbra is a Népfront felügyelte, az 1983-ban alkotott új választási törvény pedig a jelöltté válás kötelező feltételévé tette a Népfront programjának elfogadására vonatkozó írásos nyilatkozatot.[2]
Szintén sajátságos módon a választásokon nem pártok indultak, hanem az ezekből szervezett és az idők során kétszer is átnevezett egyetlen egységfront, név szerint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (1944–1949), majd Magyar Függetlenségi Népfront (1949–1954) végül Hazafias Népfront (1954–1990). Minden jelölt, akár párttag volt, akár nem, a Népfront jelöltjeként indult. Ez alól az 1985-ös választás volt az egyetlen kivétel, ahol 71 Népfronton kívüli is indulhatott.
A választási részvétel mindvégig „erősen ajánlott” volt: a névjegyzék alapján megállapítható volt, kik maradtak távol és őket jó indok híján különböző vegzálások érhették. Ennek folytán az általános részvétel és 1985-ig a jelöltek eredményei is általában 98-99% körül végződtek.
Országgyűlési választások[szerkesztés]
1949[szerkesztés]
A választást 1949. május 15-én tartották meg még a Magyar Köztársaságban, de ekkorra a kommunisták már gyakorlatilag az összes pártot sikeresen „felszalámizták”; azaz vezetőiket, prominens tagjaikat szinte kivétel nélkül letartóztatták, vagy emigrációba, esetleg kollaborációra kényszerítették. Az egyetlen baloldali rivális Szociáldemokrata Pártot (némi erőszakkal) 1948-ban beolvasztották a Magyar Kommunista Pártba, létrehozva ezzel a Magyar Dolgozók Pártját (MDP). A korábbi koalíciós pártokat (FKGP, Nemzeti Parasztpárt) a kommunistákkal együttműködni kész politikusaik vezetésével (mint Dobi István, Bognár József, Ortutay Gyula, Antall József, illetve Erdei Ferenc és Darvas József és még sokan mások) aztán 1949. február 1-jén belekényszerítették az MDP-vel közös (és általuk uralt) egységfrontba, a Magyar Függetlenségi Népfrontba. Az országgyűlési választáson már csak ennek a frontnak a területi listáira lehetett szavazni. A szavazólapon csupán az egyet nem értőknek kellett ikszelni, a jelölteket elfogadó szavazónak pusztán be kellett dobnia azt a gyűjtőurnába. Mivel a listán szereplő névsort az MDP gyakorlatilag kénye-kedve szerint állíthatta össze (formális egyeztetések persze voltak még a Front többi pártjával), már a választás előtt eldöntötték a parlament pontos, személy (és mandátumarány) szerinti összetételét; a szavazás puszta formalitás lett.
A Népfront listája összesen 95,6%-os eredményt ért el, ami alapján 285 MDP-s és 117 más pártból (főképp az FKGP-ből és a Nemzeti Parasztpártból) való, összesen tehát 402 képviselő jutott a törvényhozásba.
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Magyar Függetlenségi Népfront | 94,7% | 95,6% |
Összes parlamenti képviselő száma | MDP-tag | Más pártból |
402 | 285 | 117 |
A mandátumok megosztása a Népfronton belül a következőképp alakult
Párt | Mandátumok száma | Mandátumok aránya |
---|---|---|
Magyar Dolgozók Pártja | 285 | 70,89% |
Független Kisgazdapárt | 62 | 15,42% |
Nemzeti Parasztpárt | 39 | 9,70% |
Független Magyar Demokrata Párt | 10 | 2,49% |
Magyar Radikális Párt | 4 | 1,00% |
pártonkívüliek | 2 | 0,50% |
1953[szerkesztés]
Az 1949-ben más pártokból bejutott és még nem együttműködő képviselőket hamar kiszorították a hatalomból, amit egyúttal belső tisztogatás is követett. Az MDP, noha működésüket sosem tiltotta be, az 1949-ben még működő Népfronton kívüli és a Népfrontba erőszakolt pártokat is szintén rövid úton elsorvasztotta. Az 1953-as választásnak, amit május 17-én rendeztek meg, Sztálin március 5-iki halála adott különös apropót, ami után a Rákosi-rendszer gyakorlatilag pár hónap alatt összeomlott. Hiába „nyert” a Népfront listája még az előzőnél is nagyobb, 98,2%-os aránnyal, alig egy hónappal később, júniusban Moszkvában az SZKP vezetői Lavrentyij Berijával az élen Rákosi tevékenységét roppant kemény hangnemben és szándékosan az odarendelt vezetőtársai jelenlétében kritizálták meg, ami után Rákosi a háttérbe volt kényszerű vonulni és eltűrni a desztalinizációs folyamatok elindítását.
Itt már csak párttagok, illetve pártonkívüliek szerepeltek a listán. Ekkorra a képviselők számát, ahogy az Országgyűlés szerepét is, jelentősen lecsökkentették. A választást többek között a népszerűsége csúcsán járó Bozsik Józseffel, az Aranycsapat tagjával is igyekeztek népszerűsíteni, akit a rendszer még egy 1950-es időközi választáson juttatott a parlamentbe (1957-ben kegyvesztett lett).
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Magyar Függetlenségi Népfront | nincs adat | 98,2% |
Összes parlamenti képviselő száma | MDP-tag | pártonkívüli |
298 | 206 | 92 |
1958[szerkesztés]
Az 1958-as választást november 16-án tartották. A törvény szerint 1957 kora nyarán kellett volna rá sort keríteni, de az 1956-os forradalom utáni feszült légkör miatt ezt akkor nem merték megtenni, inkább két évvel meghosszabbították az Országgyűlés mandátumát.[3] A választást végül az 1958 végén esedékes tanácsi (mai szóval önkormányzati) választással egyszerre szervezték meg „az országgyűlési képviselők és tanácstagok általános választásaként”. Ekkortól kezdve 1985-ig (1975 kivételével) mindig tanácsi választást is tartottak az aktuális országgyűlésivel egyidőben.
A képviselők számát 336 főben szabták meg.
A választás egyúttal a Kádár-rendszer és az új állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kvázi legitimációját is jelentette, ahol a Hazafias Népfront, mint a Magyar Függetlenségi Front utódszervezete ellen mindössze 0,4%-nyi „nem” került elő az urnákból (szám szerint 28 651 darab). Az eredmény jól jellemezte az 1949-1989 közötti választások „tisztaságát”.
A pártonkívüliek száma arányaiban és számszerűleg is még a korábbiaknál is alacsonyabb lett; 62-en voltak a 338-ból, amivel a mandátumok mindössze 18,34%-át birtokolták (persze ők sem voltak ellenzői a rendszernek).
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Hazafias Népfront | 98,4% | 99,6% |
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli |
338 | 276 | 62 |
1963[szerkesztés]
Az 1963-as választásra február 24-én került sor. 1958-hoz hasonlóan országos általános választás volt, azaz egyszerre választották az országgyűlési képviselőket és a helyi tanácstagokat is. Ekkorra már konszolidálódott a Kádár-rendszer, s a hatvanas évek elején már enyhülésnek indult; megszűntek a kuláklisták, illetve a polgári, vagy értelmiségi származásúak hátrányos megkülönböztetése a továbbtanulásnál, megtörtént a kapitalista országokba történő utazások bizonyos fokú engedélyezése, a külföldi rokonokkal történő kapcsolattartás könnyítése és a többi intézkedés, vagyis kiépült az úgynevezett gulyáskommunizmus.
Szándékosan a választások után, a március 15-iki nemzeti ünnepre időzítve általános amnesztiát hirdettek a politikai foglyok túlnyomó többségének (mintegy 20%-uk továbbra is börtönben maradt, ők később szabadultak, vagy le kellett, hogy töltsék büntetésük hátralevő részét). Cserébe Magyarország teljes jogú tagja lett az ENSZ-nek (amihez már 1955 decemberében csatlakozott, de 1956 októbere óta fel volt függesztve a tagsága).
A képviselők számát 340 főben határozták meg, közülük 88-an voltak pártonkívüliek. A gulyáskommunizmus egyik sajátosságaként az emberek ekkor kezdtek el közönyössé válni másokkal, így a politikával szemben is és a politikusok is nagyjából ekkorra váltak a „nép fiaiból” elérhetetlen magasságokban lévő elvtársakká, s váltak mindinkább zárkózottabbakká. Egyúttal ekkoriban kezdték egyre kevésbé fontosnak tartani a társadalom véleményét a politika kérdéseivel kapcsolatban (amit ettől persze még ugyanúgy monitoroztak).
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Hazafias Népfront | 97,2% | 98,9% |
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli |
340 | 252 | 88 |
1967[szerkesztés]
Az 1967-es országos általános (azaz országgyűlési és helyi tanácstagi) választást március 19-én tartották. Különlegességét az adta, hogy az 1949-ben bevezetett választási rendszert (egy darab országos lista) eltörölték és helyette az 1966. évi III. törvénycikkben foglalt módon Magyarország területét 349 egyéni választókerületre osztották fel[4] Jelölő szervezet továbbra is kizárólag a Hazafias Népfront (HNF) lehetett (a nem párttagok számára is) és többes jelölés esetén is (amire húsz év után először nyílt lehetőség) mindegyik jelölt a Népfront programját képviselte. Egyéni programmal sem HNF, sem független jelöltként nem lehetett indulni továbbra sem, ahogy önmagában független jelöltként sem.
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Hazafias Népfront | nincs adat | nincs adat |
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli |
349 | 259 | 90 |
1971[szerkesztés]
Az országos általános (azaz egyidejű országgyűlési és helyi tanácstagi) választást 1971. április 25-én tartották. (A fővárosi és megyei tanácsok tagjait azonban ettől kezdve közvetve választották, a választópolgárok helyett a helyi tanácsok döntöttek róluk.) Az egyéni választókerületek számát hattal 354-re növelték, ami 1985-ig változatlan maradt. A választás érdekességét az adta (adhatta volna), hogy az 1970. évi III. törvénnyel eltörölték a Hazafias Népfront jelöltállítási monopóliumát,[1] tehát elvben bárki bárkit jelölhetett volna a választáson. Arról, hogy ez mégse így legyen, de legalábbis ne politikailag veszélyes mértékben, a rendszer önmagához híven adminisztratív úton igyekezett gondoskodni. Meghatározta, hogy a jelölőgyűléseken (ahol továbbra is akár több embert is lehetett jelölni) egy jelölt indításához a jelölőgyűlésen jelenlévők legalább egyharmadának támogatása volt szükséges, akik indulásának engedélyezéséről ezután a helyi választási elnökségek döntöttek (amiket a Hazafias Népfront állított fel). Az ekkor meghatározott 352 mandátumért végül 402-en szálltak versenybe; a Népfront jelöltjeire a helyi MSZMP szervezetek tehettek javaslatot (azaz jelölhették ki a személyt), vagyis a pártfelügyelet megmaradt, pusztán áttételes lett.
A szavazás módja is némileg változott; továbbra is csak az ellenszavazatot kellett feltüntetni a szavazólapon, de mostantól a jelölt nevének áthúzásával. Amelyik lapon senkit sem húztak ki, azt érvénytelennek tekintették.
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Hazafias Népfront | 98,7% | nincs adat |
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli |
352 | 224 | 128 |
1975[szerkesztés]
Az országgyűlési választást június 15-én rendezték meg. (Ezúttal nem került sor egyidejű tanácstagi választásra, ugyanis az 1971-es általános választást követően szétválasztották a parlamenti és a tanácstagi választás időpontját, a tanácstagokat már 1973-ban megválasztották.[5] 1976-ban viszont ismét módosították a vonatkozó törvényt, a következő esedékes tanácstagi választást elhalasztották, helyette a hivatalban lévő tanácstagok megbízatását meghosszabbították a következő, 1980-as országgyűlési választásig.[6])
Valódi különbség az 1971-es és az 1975-ös választás között csak az volt, hogy az új országgyűlés mandátumát megemelték négyről öt évre. Noha papíron továbbra is bárki jelöltethette magát, mégis csak a Hazafias Népfront jelöltjei indulhattak (és jutottak be) a parlamentbe.
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Hazafias Népfront | 97,6% | nincs adat |
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli |
352 | 215 | 137 |
1980[szerkesztés]
Az 1971 után ismét általános (azaz egyidejű országgyűlési és helyi tanácstagi) választást június 8-án bonyolították le. A 352 választókerületben alig valamivel több, mindössze 367 jelöltet indítottak. 1980-ban az 1958-as választás óta először került be kevesebb független (nem párttag) a parlamentbe az előző ciklushoz viszonyítva; ismét csak HNF jelöltek.
Jelölő szervezet | Részvételi arány | Választási eredmény |
---|---|---|
Hazafias Népfront | nincs adat | nincs adat |
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli |
352 | 252 | 100 |
1985[szerkesztés]
Az 1985-ös országos és általános (tanácsi és parlamenti) választásokat június 8-án rendezték meg. Különlegességét a Kádár-rendszer (és kelet-európai és szovjet szocializmus általános) hanyatlása adta, ami már az 1980-as évek elejétől egyre inkább gyorsult, ill. vált láthatóvá, és amivel párhuzamban jelent, majd erősödött meg a demokratikus ellenzék. Ekkorra már a párton belül is indulhattak reformkezdeményezések. 1981-ben a Beszélő megalapításával beindult az ellenzéki sajtó is, igaz kezdetben még szamizdatként (azaz illegálisan). Az 1983. évi III. törvény az addig lehetőségként élő többes jelölés intézményét kötelezővé tette, és megengedte a Hazafias Népfront két hivatalos jelöltjén kívül más jelöltek indítását is.[7] Az ellenzékiek ebben komoly lehetőséget láttak arra, hogy belülről változtathassák meg a rendszert, s a 352 egyéni képviselői helyre összesen 766 jelöltet indítottak. A rendszer a saját vezetőinek bebiztosítása érdekében újra bevezette az 1966-ban eltörölt országos listát is, amire 35 jelentős közéleti szereplőt, köztük a legfőbb kommunista vezetőket rakták fel, így alakítva ki a 387 fős parlamenti létszámot.
Országos lista | Választókerületek | ||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
jogosultak arányában |
szavazók arányában |
jogosultak arányában |
szavazók arányában | ||||||||
Választójogosult | 7 728 208 | 7 568 480 | |||||||||
Szavazó | 7 265 915 | 94,02% | 7 103 146 | 93,85% | |||||||
érvényes szavazólap | 7 210 495 | 93,30% | 99,24% | 6 716 387 | 88,74% | 94,56% | |||||
érvénytelen és hiányzó | 55 420 | 0,72% | 0,76% | 386 759 | 5,11% | 5,44% | |||||
Távolmaradó | 462 293 | 5,98% | 465 334 | 6,15% |
A 766 jelölt közül 71-en nem a Hazafias Népfront listáján indultak, amivel az 1947-es választások, azaz 38 év óta először nyílt valódi alternatíva a választók előtt. Ötvennégy helyen hármas, négy helyen négyes jelölés is volt, 42 választókerületben pótválasztást is kellett tartani. 1947 után először kerültek be a kommunistákkal nem kollaboráló, annak kontrollja alatt nem álló személyek is. Az úgynevezett 71 „spontán jelölt” közül 32-en jutottak be, igaz köztük MSZMP-tag is volt (pl. Király Zoltán, aki Komócsin Mihály nyugalmazott megyei párttitkár ellenében jutott be Szegedről) viszont egyikük sem számított valóban ellenzékinek.
A demokratikus ellenzék számos jelöltje sikertelenül indult (feltéve, ha indulhatott), de a ciklus során felélesztették (az amúgy a szocializmus alatt mindvégig fennálló) visszahívás intézményét, és az így elmozdított képviselők helyére kiírt időközi választásokon már sorra ellenzéki jelöltek jutottak be a Kádár-korszak utolsó parlamentjébe. Így lett képviselő többek között Roszík Gábor (MDF), Debreczeni József (MDF), vagy Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) is.
A kerekasztal tárgyalások keretében fokozatosan végbement magyarországi rendszerváltás az 1985-öshöz képest 1990-ben már valódi tétet adott a soros országgyűlési választásoknak, ami végleg megszüntette a kommunisták egyeduralmát. 1990-ben egyúttal újra szétválasztották az országgyűlési választásokat és a helyi önkormányzati választásokat, aminek érdekében (hogy ne fordulhasson elő ex lex állapot) a tanácsok megbízatását fél évvel meghosszabbították, hogy ezalatt kidolgozhassák az 1990-es magyarországi önkormányzati választások rendszerét és lebonyolításának módját.
Összes parlamenti képviselő száma | MSZMP-tag | pártonkívüli / ellenzéki |
---|---|---|
387 | ? | ? / 0 |
Források[szerkesztés]
- ↑ a b 1970. évi III. törvény az országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásáról szóló 1966. évi III. törvény módosításáról az országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásáról szóló 1966. évi III. törvény módosításáról, 1000év.hu
- ↑ 1983. évi III. törvény az Országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásáról
- ↑ 1957. évi I. törvény az 1953. évi május hó 17. napján megválasztott országgyűlés megbízatásának meghosszabbításáról, 1000év.hu
- ↑ 1966. évi III. törvény az országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásáról, 1000év.hu
- ↑ 1970. évi III. törvény az országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásáról szóló 1966. évi III. törvény módosításáról. [2011. július 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 12.)
- ↑ 1976. évi VI. törvény a tanácstagok választásáról. [2008. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 12.)
- ↑ 1983. évi III. törvény az Országgyűlési képviselők és a tanácstagok választásáról, 1000év.hu
- ↑ "Az országos lista és a választókerületek adatai eltérőek, mert a szavazás napján az állandó lakóhelyüktől tartósan vagy ideiglenesen távol lévők csak az országos listára szavazhattak." Lásd: Dunántúli Napló 1985. jún. 10. 1. old. (elérés: 2016. máj. 18.)
- Parlamenti választások Magyarországon 1944-től Archiválva 2014. szeptember 5-i dátummal a Wayback Machine-ben (MTI Sajtóadatbank összeállítás), Népszava, 2010. április 8.
Irodalom[szerkesztés]
- Magyarország a XX. században I.: Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 1996. 165–264. o.
- Feitl István: Pártvezetés és országgyűlési választások 1949-1988, IN: Gergely Jenő: Parlamenti képviselőválasztások 1920-1990. Tanulmányok. Politikatörténet Alapítvány, Budapest, 1994., ISBN 963-044-073-3
- Földes György - Hubai László (szerk.): Parlamenti képviselőválasztások, 1920-1998, második, bővített kiadás, Budapest, 1998 ISBN 963 908252 X