Büntetőeljárás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A büntetőeljárás az azzal szorosan összefonódó fogalom, a büntető eljárásjog útján határozható meg: a büntető eljárásjog az a jogág (jogterület), amely a tág értelemben felfogott büntetőjog körében helyezkedik el, és amely többek között szabályozza: a bűncselekmény és a büntetőjogi jogkövetkezmények megállapításának rendjét; azt, hogy büntetőeljárás mely okok és feltételek alapján indítható; az eljárásnak melyek a szakaszai, a hatóságok és magánszemélyek milyen eljárási cselekményeket jogosultak és köteles elvégezni; az eljárásban milyen határozatok hozhatók; és milyen esetleges jogorvoslatok vehetők igénybe.[1]

A büntetőeljárás meghatározása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőjog és a büntető eljárásjog viszonya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőeljárás tehát, ahogy a fenti meghatározásból is kitűnik, összefoglalóan a büntetőjogi felelősségre vonásra irányuló folyamatot jelenti.

Büntetőjogról beszélhetünk tágabb és szűkebb értelemben. A tágabb értelemben vett büntetőjogba beletartozik egyrészt a szűkebb értelemben vett büntetőjog (vagy más elnevezéssel büntető anyagi jog), másrészt a büntető eljárásjog (más néven: büntető alaki jog), végül a büntetés-végrehajtási jog.

A szűkebb értelemben vett büntetőjog szabályai elsődlegesen azt határozzák meg, hogy mi tekinthető bűncselekménynek (pl.: a Btk. 316. §-a szerint: aki mástól idegen dolgot azért vesz el, hogy az jogtalanul eltulajdonítsa, lopás követ el), illetve, hogy bűncselekmény elkövetése esetén milyen szankciókat lehet (illetve kell) alkalmazni (pl. szabadságvesztés, pénzbüntetés, közérdekű munka stb.). (A büntetőjog jogforrása a Büntető Törvénykönyv, azaz az 1978. évi IV. törvény.)

A büntetőjog azonban csak a fent leírtakat szabályozza, ám nem mond semmit arról, hogy ha a való életben bűncselekmény történik, akkor hogyan és kiknek kell felderíteni az elkövetőt, hogyan kell beszerezni a bizonyítékokat, illetve milyen keretben történik a büntetőjogi felelősségre vonás (azaz, hogy az elkövetőt végül „elítélik”, amelynek következtében „börtönbe kerül”, vagy más büntetést kap). Ezt célt szolgálja a büntető eljárásjog. A büntető eljárásjog ugyanis a felelősségre vonás rendjével foglalkozik, tehát lényegében a büntetőjog tényleges alkalmazási kereteit adja meg. Így a büntető eljárásjog meghatározza például, hogy az eljárás nyomozással kezdődik, amelyet a nyomozó hatóságok (pl. rendőrség) végeznek, és amelyet az ügyész felügyel; ha a bizonyítékok összegyűltek, akkor az ügyész - ha ennek feltételei megvannak - vádat emel, amelyet követően az ügy bíróságra kerül, ahol is tárgyalás keretében dönt a bíróság a megvádolt személy bűnösségéről.

Jogforrásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőeljárás legfontosabb és elsődleges hatályos jogforrása a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.). Természetesen ezen kívül más jogszabályok is tartalmaznak a büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezéseket. Ezek közül kiemelt helyet foglal el az Alaptörvény, amely fontos rendelkezéseket tartalmaz a bíróság és az ügyészség szervezetéről és alkotmányos szerepéről, illetve rögzít olyan fontos büntetőeljárási alapelveket, mint az ártatlanság vélelme, vagy a nyilvánosság elve. Ezeken kívül további más törvények (pl. a bíróság, vagy az ügyészség szervezetéről, a szakértőkről, vagy az ügyvédekről szóló törvények), illetve alacsonyabb szintű jogszabályok is tartalmaznak a büntetőeljárási vonatkozású szabályokat.[2]

A büntetőeljárás szakaszai és részei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőeljárást hagyományosan (így a korábbi magyar jog, illetve külföldi nézetek szerint) két szakaszra szokás felosztani: előkészítő és tárgyalási szakaszra. Ebből a szempontból tehát a büntetőeljárásban központi szerepet tölt be a tárgyalási szakasz (a per), amelyet szükségszerűen megelőz egy nyomozási, vagy vizsgálati előkészítő szakasz.

A hatályos büntetőeljárási törvény – és a témával foglalkozó szerzők többsége – azonban az eljárás három fő szakaszát különíti el: 1. nyomozás, 2. vádemelés (ügyészi szakasz), és 3. bírósági szakasz. Az első szakaszban folyik a bűncselekmény felderítés, és a bizonyítékok beszerzése. E szakasz eljárási cselekményeit (kihallgatások, szemlék, adatgyűjtés stb.) a nyomozó hatóság végzi az ügyész felügyelete (és gyakran irányítása) alatt. A vádemelési szakasz ura szintén az ügyész; e rövid szakaszban az ügyész a nyomozás anyaga alapján dönt a nyomozás megszüntetéséről, vagy a vádemelésről, esetleg annak alternatíváiról (pl. közvetítői eljárás, vádemelés elhalasztása). A vádemelést a bíróság szakasz követi, amelynek központjában a tárgyalás áll; nyilvános, koncentrált bizonyítási eljárás alapján itt történik meg a tényleges döntés a büntetőjogi felelősségre vonásról. A jogerős bírói döntést követően pedig a büntetőeljárás befejeződik, és amennyiben elítélésre került sor, úgy kezdetét veszi a büntetés végrehajtása.

(Van olyan nézet is, amely nyomozási, közbenső, és tárgyalási szakaszt különít el, ahol is a közbenső szakasz alatt egyrészt a vádemelési, másrészt a tárgyalás előkészítési szakaszt érti.[3] Szintén megemlíthető, hogy a nyomozási szakaszt korábban szokás volt nyomozási és vizsgálati szakaszra felosztani, illetve külön eljárási szakaszként kezelhető az esetleges másod-, vagy harmadfokú bírósági eljárás, amennyiben az elsőfokú bírósági határozatot fellebbezéssel támadták meg.)

A büntetőeljárás, mint valóságos folyamat szakaszokra történő felosztása mellett, szokás beszélni a büntető eljárásjog, mint jogterület részeiről is, amely elsősorban didaktikai, oktatási szempontból bír jelentőséggel. E szerint a büntető eljárásjog általános (vagy statikus), és különös (vagy dinamikus) részre osztható fel. Az általános részhez tartozó témakörök: az alapelvek, az eljárás alanyai, az eljárási cselekményekre vonatkozó szabályok, a bizonyítás, és a kényszerintézkedések (ezek tehát olyan általános szabályok, amelyeket a különös részben taglalt eljárási szakaszoknál kell alkalmazni). A különös rész témakörei pedig: a nyomozás, a vádemelés, a tárgyalás (elsőfokú bírósági eljárás), a másod-, és harmadfokú bírósági eljárás, a rendkívüli jogorvoslatok, a külön eljárások, és a különleges eljárások. Ezen témakörök egyébként csaknem teljesen megegyeznek a Be. fejezetcímeivel.

Büntetőeljárási rendszerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntető eljárásjog tudománya az eljárási rendszer jobb megértése érdekében a büntetőeljárás akkuzatórius (vádelvű), inkvizitórius (nyomozóelvű), és vegyes modelljét különbözteti meg.

Az akkuzatórius rendszerben – amely például az ókori görög, vagy római, illetve a XIII. századi germán és normann igazságszolgáltatás jellemezte – jellemzően a sértett vádja alapján indult meg az eljárás, amelynek során nyilvános tárgyaláson, leginkább formális bizonyítás (pl. tűzpróba) alapján döntött a bíró a megvádolt felelősségéről.

Az inkvizitórius szisztémában (amely szinte a teljes középkori, és újkori Európát jellemezte) az eljárás hivatalból, vád nélkül indult meg, amelynek során a vizsgálatot, és az ítélkezést ugyanaz a személy végezte. Az eljárás írásbeli és titkos volt, amelynek során gyakran alkalmazott a hatóság kínzást (tortúrát) a bizonyítás sikeressége érdekében.

A vegyes eljárási rendszerben – amilyen szinte az összes jelenkori eljárási rendszer – a két modell jellemzői ötvöződnek: a nyomozási szakasz az inkvizitórius modell néhány jegyét viseli magán, míg a tárgyalási szakasz vádelvű, és az akkuzatórius rendszerhez hasonlítható.

A büntetőeljárás alapelvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőeljárás alapelvei olyan, az egész eljáráson végighúzódó elvi tételek, amelyek kifejezik a büntetőeljárás sajátosságait, meghatározzák az eljárás rendszerét, a hatóságoknak és az eljárás résztvevőinek joghelyzetét, az eljárási cselekmények általános rendjét, a büntetőeljárás lefolytatásának és a büntetőjogi felelősség eldöntésének szabályait. (Cséka Ervin)

A büntetőeljárás alapelveit többféleképpen szokás csoportosítani. A legáltalánosabb felfogás szerint szervezeti és működési alapelveket különböztethetünk meg. A szervezeti alapelvek a következők: 1. a bíróságok igazságszolgáltatási monopóliuma, 2. a törvény előtti egyenlőség, 3. a társasbíráskodás, 4. a néprészvétel, 5. a bírói függetlenség és pártatlanság. A szervezeti alapelveket nem a Be. tartalmazza, hanem az Alkotmány, és a bíróságok szervezetéről szóló törvény. A működési alapelveket a Be. szabályozza, amelyek a következők:

1. Az eljárási feladatok megoszlása (kontradiktórium): a büntetőeljárásban a vád a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül.

2. A bíróság eljárásának alapja (vádelv): a bíróság az ítélkezés során kizárólag törvényes vád alapján járhat el. A vád akkor törvényes, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi. A bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény miatt, amelyet a vád tartalmaz. A bíróság köteles a vádat kimeríteni, a vádon túl nem terjeszkedhet.

3. Jog a bírósági eljáráshoz: mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön. Bűncselekmény elkövetése miatt bárkinek a felelősségét megállapítani, és emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult.

4. Jogorvoslati jog: Ha e törvény kivételt nem tesz, a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság határozatai, valamint az ügyész és a nyomozó hatóság intézkedései ellen, illetőleg, ha e törvény azt lehetővé teszi, a bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság intézkedésének elmulasztása miatt jogorvoslatnak van helye.

5. A bizonyítási teher: a vád bizonyítása a vádlót terheli. A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére.

6. A védelem joga: a terheltet megilleti a védelem joga. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzék. E jogot korlátozni, illetőleg bárkinek a szabadságát elvonni csak a Be-ben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján lehet. A terhelt személyesen védekezhet, és a védelmét az eljárás bármely szakaszában védő is elláthatja. A bíróság, az ügyész és a nyomozó hatóság biztosítja, hogy az, akivel szemben a büntetőeljárást folytatják, az e törvényben meghatározott módon védekezhessék. A védő eljárása az e törvényben meghatározott esetekben kötelező.

7. A hivatalból történő eljárás (officialitás): A bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak kötelessége, hogy a törvényben megállapított feltételek esetén a büntetőeljárást megindítsa, illetőleg az eljárást lefolytassa.

8. Az ártatlanság vélelme: senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg.

9. Az önvádra kötelezés tilalma: senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.

10. Az anyanyelv használata: A büntetőeljárás nyelve a magyar. A magyar nyelv nem tudása miatt senkit sem érhet hátrány. A büntetőeljárásban mind szóban, mind írásban mindenki az anyanyelvét, regionális vagy kisebbségi nyelvét vagy - ha a magyar nyelvet nem ismeri - az általa ismertként megjelölt más nyelvet használhatja.

A büntetőeljárás alanyai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőeljárás alanyai a büntetőeljárásban részt vevő szervezetek és személyek. Ilyen szervezet: a nyomozó hatóság, az ügyész, és a bíróság. Az eljárásban részt vevő személyek pedig: a terhelt, a védő, a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, az egyéb érdekeltek, a képviselők és a segítők.[4]

A nyomozó hatóság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyomozó hatóságok feladata értelemszerűen a nyomozás teljesítése, azaz a bűncselekmény és az elkövető felderítése, a bizonyítékok beszerzése. A magyar büntetőeljárásban az általános nyomozó hatóság a rendőrség, míg speciális nyomozó hatóság elsődlegesen a vám- és pénzügyőrség (meghatározott bűncselekmények esetén: pl. csempészet, jövedéki orgazdaság, adócsalás). Ezen kívül speciális esetben a külföldön lévő magyar kereskedelmi hajó, illetőleg polgári légi jármű parancsnoka is nyomozó hatóságként léphet fel. Vannak továbbá olyan bűncselekmények, amelyek esetén kizárólag az ügyész, vagy – katonai bűncselekmények esetén – a katonai ügyész végezheti a nyomozást.

Az ügyész[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ügyész szerepe kulcsfontosságú a büntetőeljárás minden szakaszában. A nyomozási szakaszban ő felügyeli a nyomozást (a nyomozó hatóságot nyomozási cselekményekre utasítja, az iratokat magához kérheti, a nyomozási cselekményeknél jelen lehet stb.), vagy maga nyomoz (pl. a rendőrség hivatásos állományú tagja ellen elkövetett bűncselekményeknél, mentességet élvező személy által elkövetett bűncselekmények, vagy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények – pl. hamis vád, hamis tanúzás – esetén.) A vádemelési szakaszban ő dönt a vádemelésről, vagy annak alternatíváiról, illetőleg a nyomozás megszüntetéséről. A bírósági eljárásban képviseli a vádat, azzal rendelkezik: elejtheti, módosíthatja; továbbá korlátlan indítványtételi és jogorvoslati joga van. Az ügyészség négy szintű szervezet: városi (kerületi) ügyészségekre, megyei (fővárosi) főügyészségekre, fellebbviteli főügyészségekre, és a Legfőbb Ügyészségre tagozódik.

A bíróság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bíróság az igazságszolgáltatás legfőbb letéteményese, ez az elsődleges feladata. Ezen kívül szintén a bíróság dönt a büntetőeljárásban a személyi szabadság elvonásával és korlátozásával járó kényszerintézkedésekről (pl. előzetes letartóztatás), illetve egyéb feladatokat is ellát (pl. különleges eljárások). A bíróság szintén négy szintű szervezet, az eljárás pedig háromfokú lehet. Első fokon a helyi bíróságok ítélkeznek, illetve bizonyos súlyos bűncselekmények esetén (pl. emberölés) a törvényszékek. Másodfokon jár el a törvényszék a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben, az ítélőtábla pedig a törvényszék hatáskörébe tartozó ügyekben. Harmadfokon jár el az ítélőtábla azokban az ügyekben, amelyekben másodfokon a törvényszék járt el, a Kúria pedig azokban az ügyekben, amelyekben másodfokon az ítélőtábla járt el. A helyi bíróság egyesbíróként, vagy – súlyosabb bűncselekmények esetén – 2 ülnökkel együtt tanácsban jár el, a törvényszék pedig mindig ez utóbbi formában ítélkezik. A másod- és harmadfokú bíróság általában 3 hivatásos bíróból álló tanácsban jár el.

A terhelt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A terhelt az a személy, aki ellen a büntetőeljárás folyik. Elnevezése az eljárás szakaszaiban változik: a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása után elítélt. A terhelt hátrányos pozícióját számos jogosultság igyekszik kompenzálni (így pl. ügymegismerési, iratbetekintési, jogorvoslati joga van).

A védő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A védő a magyar eljárásban ügyvéd (vagy kivételesen európai közösségi jogász) lehet. A védő meghatalmazással, vagy kirendeléssel kapcsolódhat be az eljárásba. A terhelt bármikor meghatalmazhat védő, kirendelésre viszont csak akkor kerül sor, ha nincs meghatalmazott védő, és a törvény a védelmet kötelező teszi, vagy ha a terhelt anyagilag rászorul. A Be. meghatározza a kötelező védelem eseteit: ilyen pl., ha a terheltet fogva tartják, vagy ha a bűncselekmény 5 évi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő. A védőt megilletik a terhelt jogai, köteles továbbá maximálisan a védence érdekében eljárni.

A sértett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A sértett ezen kívül más eljárási pozíciókba is kerülhet (ld. részletesen lejjebb): magánvádlóként, pótmagánvádlóként, magánfélként léphet fel, illetve kihallgathatják tanúként is. A törvény részletezi a sértett jogait is (pl. szintén rendelkezik ügymegismerési joggal, de a jogorvoslati joga viszont korlátozott).

A magánvádló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Be. felsorol 6 olyan enyhe súlyú bűncselekményt (könnyű testi sértés, magántitok megsértése, levéltitok megsértése, rágalmazás, becsületsértés és kegyeletsértés), amelyek esetén az állam főszabályként nem kívánja büntetőmonopóliumát gyakorolni, és az eljárás kizárólag a sértett magánvádjára – tehát nem hivatalból – indul meg. A magánvádas eljárás olyan külön eljárás (ld. majd később), amelyben a vádat már eredetileg sem az ügyész, hanem a magánvádló (azaz az ügy sértettje) képviseli.

A pótmagánvádló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizonyos esetekben az ügyész az eljárás során olyan döntést hoz, amely az eljárás megakasztásához, megszüntetéséhez vezet (a feljelentést elutasítja, a nyomozást megszünteti, a vádat elejti stb.). Ez esetekben azonban a bűncselekmény sértettje lehet, hogy nem ért egyet az ügyész ilyen döntésével, ezért mintegy az ügyész helyébe lépve – a törvény által meghatározott esetekben – pótmagánvádlóként lép fel, és ezután a bírósági eljárás az ő vádjára folytatódik tovább.

A magánfél[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok esetben a bűncselekmény elkövetésével összefüggésben a sértettnek ún. polgári jogi igénye is keletkezik, amely leggyakrabban kártérítési igényt jelent (pl. a rongálás bűncselekménye nyilván anyagi kárt is okoz). A magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban ilyen polgári jogi igényt érvényesít. Az eljárások egyszerűsítése érdekében ugyanis a törvény lehetővé teszi, hogy a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett polgári jogi igényeket ne kelljen külön polgári bírósági úton érvényesíteni, hanem azokat a büntetőbíróság is elbírálhassa.

Az egyéb érdekeltek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyéb érdekeltek azok a személyek, akiknek a jogára vagy a jogos érdekére a büntetőeljárásban hozott határozat közvetlen hatással lehet (pl. a házkutatás elszenvedője). A Be. egy esetet külön ki is emel: ha az eljárás olyan bűncselekmény miatt folyik, amellyel kapcsolatban elkobzásnak, illetőleg vagyonelkobzásnak van helye, annak az egyéb érdekeltnek a jogaira, aki az elkobozható, illetőleg az olyan dolog tulajdonosa, amelyre vagyonelkobzás rendelhető el, a sértett jogai az irányadók.

A képviselők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A büntetőeljárásban is lehetőség van rá, hogy egyes eljárási alanyok a jogaikat ne személyesen, hanem képviselő útján gyakorolják. Erre jogosult a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, illetve az egyéb érdekelt. Képviselő lehet ügyvéd, nagykorú hozzátartozó, vagy jogi személyek, állami szervek esetén a törvényben meghatározott, képviseleti joggal rendelkező személy.

A segítők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A segítők a törvényben meghatározott tevékenységet fejthetnek ki a terhelt, a tanú és az e törvényben meghatározott más személyek érdekében. Ilyen pl. a tanú érdekében eljáró ügyvéd.

A büntetőeljárás általános eljárási szabályai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ide tartozó szabályok elsődlegesen technikai jellegű előírások. A Be. itt szabályozza többek között a határidők, az igazolási kérelem, az idézés és az értesítés, a kézbesítés, az iratmásolat kérés, az iratkezelés, az egyesítés és elkülönítés, a megkeresések, a körözés, a bűnügyi költség kérdéseit.

A bizonyítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bizonyítás jelentése és jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bizonyítás a Be. rendszerében a valóság felderítésére irányuló eljárást jelenti. A Be. szerint A bizonyítás azokra a tényekre terjed ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni (azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására).

A bizonyítás eszközei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Be. megkülönböztet bizonyítási eszközöket: a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat és a terhelt vallomása; és bizonyítási eljárásokat: szemle, helyszíni kihallgatás, bizonyítási kísérlet, felismerésre bemutatás, szembesítés, szakértők párhuzamos meghallgatása.

A bizonyítás törvényessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Be. szigorúan előírja, hogy a bizonyítási eszközök felderítése, összegyűjtése, biztosítása és felhasználása során a törvény rendelkezései szerint kell eljárni, továbbá, hogy a bizonyítási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait és a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani, és biztosítani kell, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra.

A bizonyítékok értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar büntetőeljárás a szabad bizonyítási rendszer talaján áll, a büntetőeljárásban ugyanis szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás és a bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. A bíróság és az ügyész pedig a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. A törvény azonban külön kitér a törvénytelen bizonyítékok tilalmára: nem értékelhető ugyanis bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.

A tanúvallomás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tanúvallomás az egyik leggyakrabban alkalmazott bizonyítási eszköz. Tanúként az hallgatható ki, akinek bizonyítandó tényről tudomása lehet. Bizonyos személyeket azonban nem lehet tanúként kihallgatni (pl. lelkészt a gyónási titokról, a védőt, vagy a testi-, szellemi fogyatékos személyt), illetve bizonyos esetekben a tanú a vallomástételt megtagadhatja (pl. aki a terhelt hozzátartozója, vagy aki a vallomással önmagát/hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná); az e szabályok megsértésével felvett vallomás bizonyítékként nem használható fel. Egyebekben azonban a tanúnak megjelenési, vallomástételi és igazmondási kötelezettsége van (ennek kikényszerítésére vele szemben kényszerintézkedést: rendbírságot, elővezetést is lehet alkalmazni), jogosult ellenben a megjelenésével felmerült költségek megtérítésére, továbbá a tanúvédelemre (zárt adatkezelés, különösen védetté nyilvánítás, tanúvédelmi program).

A szakvélemény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eljáró bíróság, ügyész, vagy nyomozó hatóság akkor alkalmaz szakértőt, ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, amellyel az adott hatóság egyébként nem rendelkezik. A szakértő alkalmazása kirendeléssel történik. Szakértőként a szakértői névjegyzékben szereplő igazságügyi szakértő, szakvélemény adására feljogosított gazdasági társaság, szakértői intézmény, vagy külön jogszabályban meghatározott állami szerv, ha ez nem lehetséges, kellő szakértelemmel rendelkező személy vagy intézmény (eseti szakértő) rendelhető ki. A szakértő szóban, vagy írásban ad szakvéleményt, amelyben megválaszolja a hatóság által feltett kérdés(eke)t. A szakértő jogosult minden információt megszerezni amely a szakvélemény elkészítéséhez szükséges, az egyes eljárási alanyok pedig – akár kényszer útján – kötelesek magukat (vagy dolgaikat) alávetni a szakértői vizsgálatnak.

A tárgyi bizonyítási eszköz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar büntetőeljárásban tárgyi bizonyítási eszköz lehet minden olyan tárgy (dolog), amely a bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas, így különösen az, amely a bűncselekmény elkövetésének vagy a bűncselekmény elkövetésével összefüggésben az elkövető nyomait hordozza (pl. ujjlenyomatot hordozó tárgy), vagy a bűncselekmény elkövetése útján jött létre (pl. hamis pénz), amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak (pl. egy kés), vagy amelyre a bűncselekményt elkövették (pl. az ellopott bicikli).

Az okirat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Okirat az a bizonyítási eszköz, amely valamilyen tény, adat valóságának, esemény megtörténtének vagy nyilatkozat megtételének bizonyítására készül, és arra alkalmas. Az okirat lehet közokirat (pl. egy hatósági bizonyítvány, vagy határozat), vagy magánokirat (pl. egy szerződés). A büntetőeljárásban gyakori, hogy a nyomozás során, vagy ettől függetlenül készített rendőri jelentéseket (pl. egy helyszíni intézkedésről) okiratként használják fel a bizonyítás érdekében.

A terhelt vallomása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korábbi jog a terhelt vallomását a „bizonyítékok királynőjének” tartotta, ezért beismerés esetén bizonyos esetekben eltekintett a további bizonyítékok beszerzésétől. A hatályos törvény azonban főszabályként azt írja elő, hogy a terhelt beismerése esetén meg kell szerezni az egyéb bizonyítékokat is. A terhelt vallomása eltér a tanúétól, ugyanis a terheltnek sem vallomástételi, sem igazmondási kötelezettsége nincs (az egyetlen korlát a hamis vád). A terheltet mindezekre a kihallgatása előtt figyelmeztetni kell, továbbá arra is, hogy ha mégis vallomást tesz, akkor ez ellene bizonyítékként felhasználható lesz (ez az ún. Miranda figyelmeztetés, amely jól ismert az „amerikai filmekből” is).

A szemle[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szemlét akkor tart az eljáró hatóság, ha a bizonyítandó tény felderítéséhez vagy megállapításához személy, tárgy vagy helyszín megtekintése, illetőleg tárgy vagy helyszín megfigyelése szükséges. A szemle alkalmával a bizonyítás szempontjából jelentős körülményeket részletesen rögzíteni kell, illetve fel kell kutatni és össze kell gyűjteni a tárgyi bizonyítási eszközöket, és gondoskodni kell a megfelelő módon történő megőrzésükről. A szemle történhet a szemletárgy felmutatásával (pl. a bírósági tárgyaláson a lefoglalt elkövetési eszköz felmutatása, „megszemlélése”), illetve a cselekmény helyszínén is megtartható (ún. helyszíni szemle, tipikusan ún. helyszínes bűncselekmények, pl. emberölés esetén).

A helyszíni kihallgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a bizonyítási eljárás lényegében egy tanú/terhelti kihallgatással kombinált szemlének, esetleg bizonyítási kísérletnek fogható fel. Akkor kerülhet rá sor, ha a terhelt vagy a tanú addigi kihallgatása után is szükségesnek mutatkozik, hogy a bűncselekmény helyszínén nyilatkozzék, és mutassa meg az elkövetés helyét, a bűncselekménnyel összefüggő más helyet, tárgyi bizonyítási eszközt vagy a cselekmény lefolyását.

A bizonyítási kísérlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizonyítási kísérletre akkor kerül sor, ha azt kell megállapítani vagy ellenőrizni, hogy valamely esemény vagy jelenség meghatározott helyen, időben, módon, illetőleg körülmények között megtörténhetett-e. Ilyen lehet pl. a tanú vagy a terhelt vallomásának leellenőrzése időmérő eszközzel arra nézve, hogy az adott tényállásbeli távolságot az általa elmondott idő szerint megtehette-e.

A felismerésre bemutatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a bizonyítási eljárás tárgy vagy személy felismerésének, azonosításának céljára szolgál. Ennek során a terheltnek vagy a tanúnak felismerésre – kiválasztás céljából – legalább három személyt vagy tárgyat kell bemutatni, oly módon, hogy a felismerendő személyt vagy tárgyat vele külsőleg hasonlatos személyek, vagy tárgyak közé kell állítani.

A szembesítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szembesítés azon a lélektani törvényszerűségen alapszik, hogy az emberek valótlan állításukat nem tartják fent, ha azt a másik – ellenkezőjét állító – személy szemébe kell mondani, vagy legalábbis speciális testi reakciókat produkálnak (nem néznek a másik szemébe, elpirulnak stb.). A törvény szerint, ha a terheltek, a tanúk, illetőleg a terhelt és a tanú vallomásai egymással ellentétesek, az ellentétet szükség esetén szembesítéssel lehet tisztázni. Ennek során a szembesítettek a vallomásukat egymással élőszóban közlik.

A szakértők párhuzamos meghallgatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ha a szakértők véleménye eltér, az eltérést a szakértők egymás jelenlétében való meghallgatásával lehet tisztázni.

A kényszerintézkedések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyomozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vádemelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elsőfokú bírósági eljárás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Járásbíróság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alaphelyzetben 1 bíró jár el.

Súlyos bűncselekménynél, (ahol a büntetés 8 év vagy több,) egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban jár el.

Törvényszék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1 hivatásos bíróból és 2 ülnökből álló tanácsban jár el.

A másod- és harmadfokú bírósági eljárás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rendkívüli perorvoslatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rendkívüli perorvoslatok [1]

Perújítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A bíróság jogerős ítéletével elbírált cselekmény (alapügy) esetén perújításnak van helye, ha a) az alapügyben akár felmerült, akár fel nem merült tényre vonatkozó olyan új bizonyítékot hoznak fel, amely valószínűvé teszi, hogy 1. a terheltet fel kell menteni, lényegesen enyhébb büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett intézkedést kell alkalmazni, illetve a büntetőeljárást meg kell szüntetni, 2. a terhelt bűnösségét meg kell állapítani, vagy lényegesen súlyosabb büntetést, intézkedés helyett büntetést kell kiszabni, vagy büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél lényegesen súlyosabb intézkedést kell alkalmazni; b) a terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt több jogerős ítéletet hoztak, vagy a terheltet nem a valódi nevén ítélték el; c) az alapügyben hamis vagy hamisított bizonyítékot használtak fel; d) az alapügyben a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság tagja a kötelességét a büntető törvénybe ütköző módon megszegte; e)az alapügyben az ítéletet a terhelt távollétében tartott tárgyaláson hozták,1181 f) a köztársasági elnök a terhelttel szemben indult büntetőeljárás kegyelemből történő megszüntetéséről határozott.

Perújításnak a terhelt terhére csak életében és csak az elévülési időn belül van helye. A perújítást nem zárja ki, hogy a terhelt büntetését végrehajtották, a terhelt javára szóló perújítást pedig az sem, hogy a terhelt büntethetősége megszűnt.

A perújítás megengedhetőségének kérdésében, ha az alapügyben a járásbíróság járt el első fokon, a törvényszék, ha a törvényszék járt el első fokon, az ítélőtábla dönt. A perújítási indítványt - ha azt nem az ügyész nyújtja be - a perújítás megengedhetőségének kérdésében döntésre jogosult bíróság területén működő ügyésznél kell írásban benyújtani vagy jegyzőkönyvbe mondani. Ha a bíróság a perújítási indítványt alaposnak találja, a perújítást elrendeli, és az ügyet a megismételt eljárás lefolytatása végett megküldi az alapügyben eljárt elsőfokú bíróságnak, illetőleg a megismételt eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz teszi át, egyidejűleg az alapügyben hozott bármely rendelkezés végrehajtását felfüggesztheti, illetőleg félbeszakíthatja, vagy a szükséges kényszerintézkedést elrendelheti.

Felülvizsgálat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felülvizsgálatnak a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen akkor van helye, ha a) a terhelt felmentésére vagy az eljárás megszüntetésére, illetve a terhelt bűnösségének megállapítására, továbbá kényszergyógykezelésének elrendelésére a büntető anyagi jog szabályainak megsértése miatt került sor, b) a bűncselekmény törvénysértő minősítése, a büntetőjog más szabályának megsértése miatt törvénysértő büntetést szabtak ki, vagy törvénysértő intézkedést alkalmaztak, illetve a büntetés végrehajtását a Btk. 86. § (1) bekezdésében foglalt kizáró ok ellenére függesztették fel, c) a bíróság határozatának meghozatalára a 373. § (1) bekezdésének I. b) vagy c) pontjában, illetve II-IV. pontjának valamelyikében meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor, d) a bíróság határozatának meghozatalára a súlyosítási tilalom [354. és 355. §, 405. § (1) és (3) bek., 549. § (4) bek.] megsértésével került sor, e) az Alkotmánybíróság a jogerős határozattal befejezett büntetőeljárás felülvizsgálatát elrendelte, feltéve, hogy a terhelt még nem mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól, vagy a kiszabott büntetés, illetőleg az alkalmazott intézkedés végrehajtása még nem fejeződött be, vagy a végrehajthatósága még nem szűnt meg, f) a büntetőjogi felelősség megállapítására, a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására olyan büntető jogszabály alapján került sor, amelynek alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság megállapította, de a terhelt már mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól, vagy a büntetés végrehajtása már befejeződött, illetve végrehajthatósága megszűnt, illetőleg a terhelt már nem áll az intézkedés hatálya alatt, g) nemzetközi szerződéssel létrehozott emberi jogi szerv megállapította, hogy az eljárás lefolytatása vagy a bíróság jogerős határozata megsértette a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés valamely rendelkezését, feltéve, hogy a nemzetközi emberi jogi szerv joghatóságának Magyarország alávetette magát.

Felülvizsgálati indítványt a terhelt terhére a jogerős ügydöntő határozat közlésétől számított hat hónapon belül lehet előterjeszteni. A terhelt javára szóló felülvizsgálati indítvány benyújtása nincs határidőhöz kötve. Az indítvány benyújtását nem zárja ki, hogy a terhelt büntetését végrehajtották, vagy a terhelt büntethetősége megszűnt.

A felülvizsgálati indítványt a felülvizsgálat okának és céljának megjelölésével az alapügyben eljárt elsőfokú bíróságnál kell írásban benyújtani. A felülvizsgálati indítványt annál a bíróságnál is elő lehet terjeszteni, amelynek eljárását a felülvizsgálati indítvány sérelmezi. A legfőbb ügyész a felülvizsgálati indítványát - az alapügy irataival együtt - közvetlenül a Kúriánál terjeszti elő.

A külön eljárások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A különleges eljárások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. (Jogi Lexikon. KJK Kerszöv, Bp. 1999. 101. oldal
  2. Történeti szempontból érdemes megemlíteni a hatályos kódex előzményeit. Ezek: a Bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk, az Büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény, a Büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet, és a Büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény.
  3. Ld. Fenyvesi Csaba – Herke Csongor – Tremmel Flórián: Új magyar büntetőeljárás. Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2004. 30-31. o.
  4. Az eljárásban részt vehetnek más további személyek is, akik azonban nem tekinthetők az eljárás alanyainak, hanem más módon – pl. a bizonyítás révén – kapcsolódnak az eljáráshoz. Ilyen pl. a tanú, vagy a szakértő.