Sang-dinasztia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sang-dinasztia
商朝 Sang csao
(történelmi)
i. e. 1600 körül – i. e. 1046
Shang.jpg
A sangok befolyási övezete és az idővonalon elfoglalt helyük
Általános adatok
Fővárosa Po
Ao
Hsziang
Pi
Jen
Sang (Jin) i. e. 1388–1046
Terület 1 250 000 km²
Hivatalos nyelvek ókínai
Vallás sámánizmus, őskultusz, égimádat
Kormányzat
Államforma monarchia
Uralkodó király
Elődállam
Utódállam
 Hszia-dinasztia
Csou-dinasztia 

A Sang-dinasztia (商朝 Sang csao) az ókori Kína történelmének egy szakasza az i. e. 17. század vége és az i. e. 11. század dereka között. Liu Hszin kétezer éve a Si-csi (A történetíró feljegyzései) és a Su-csing (Okiratok könyve) alapján i. e. 1766-tól i. e. 1122-ig terjedő kronológiát állított fel, a Bambusz annales szerint azonban az i. e. 1556–1046 dátumok számíthatók. A Hszia–Sang–Csou kronológia projekt jelenleg az i. e. 1600–1046 datálást fogadja el. Akkor kezdődik, amikor a sang törzs a Sárga-folyó középső és alsó szakaszát, a kitajok és a Hszia-dinasztia területeit elfoglalta, és addig tart, amíg a csou törzs le nem győzte az utolsó sang uralkodót. A sangok állama nem volt egységes királyság, legfeljebb a meghódított törzsek feletti hegemóniáról lehet beszélni, ennek ellenére is fennállt bő fél évezreden át. Jelentős korszak Kína gazdasági, kulturális és politikai fejlődésében. A Sang-dinasztia idején kezdődött Kínában a bronzkor, és az írás első emlékei is ekkor jelennek meg. A törzset, az államot, a fővárost és a dinasztiát a későbbiekben nem Sangnak, hanem a jin (殷) írásjellel írták, ezért Jin-dinasztia (殷代 Jin taj), a nemzetközi irodalomban Sang–Jin-dinasztia néven is ismert.

Előtörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1959 óta régészetileg alátámasztott módon feltehető, hogy a Sárga-folyó völgyében már korábban is létezett jól szervezett államalakulat. Az erlitou-kultúra i. e. 2100–1800 közöttre tehető Lojang közelében, akik városaikban nagy palotákat építettek. Ez nagy valószínűséggel feltételezi az államiságot.[1] A történészek általában a dinasztiák egymás utániságáról beszélnek, azonban a régészeti leletek megengedik azt a feltevést, hogy a hszia és sang uralkodóház egy ideig egymás mellett uralkodott, valamint hogy volt egy korai csou időszak, amely már a késői sanggal párhuzamosan önálló politikát folytatott.[2]

Csak a kínai hagyományok mondanak valamit a sangok eredetéről, régészetileg egyelőre nem igazolható, írás pedig abban a korban még nem volt. Későbbi irodalmi és történeti írásokban maradtak fenn adatok, melyek szerint a Jisui folyó völgyéből származtak, a mai Hopej északnyugati részéről, ami északról volt határos a hszia területekkel. A sangok minden irányban terjeszkedtek, míg a dél felé haladók a mai Honan belsejébe is eljutottak, és minden bizonnyal már az i. e. 17. század folyamán – annak vége felé – alattvalójukká tették a hsziákat. Ekkor a kínai források szerint Cseng Tang volt a törzs főnöke, a törzs többi része pedig Sanszitól Santungig terjeszkedett.[3] A későbbi genealógiák Tang tizenhetedik felmenőjeként Huang-tit (i. e. 2699–2588) a legendás „Sárga Császárt” jelölik meg.[4] Sze-ma Csien Hszie történetével kezdi krónikáját, akit Csien-ti, a Sárga Császár felesége szült csodás körülmények közt. Hszie herceg kapta Sangot hűbérbirtokként.[5] A tizenhetes szám jelképes lehet, mivel a dinasztia 17 nemzedéken át uralkodott, így ugyanannyi van Huang-ti és Tang között, mint Tang után a bukásig, sőt a megelőző Hszia-dinasztia is 17 uralkodóból állt ugyanezen források szerint.

Sang városát Pan Keng (i. e. 1401–1373) alapította már a dinasztia közepén, i. e. 1388-ban.[6] A város Anjang közelében, a mai Hsziao Tun falu mellett terült el.[3] A Jin nevet Sze-ma Csien használta a család megnevezésére az utolsó főváros utolsó neve alapján. A Jint a sang korban kapta a főváros a korszak vége felé. Talán Pan Keng nem is új várost alapított, hanem csak új nevet adott neki. A Jin nem vált kizárólagossá, hol Sang hol Jin néven említik. Japánban és Koreában viszont csak a Jint ismerték a Sang-dinasztia második felében. A csou korban viszont már a korai sang korra is alkalmazták a Jin nevet. A jóscsontokon a Jin nem jelenik meg, a főváros neve továbbra is Ta-ji Sang (大邑商 „A nagy sang főváros”).[5]

Történelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A dinasztia legnagyobb befolyási övezete
A Co Csuan egyik oldala
Jen állam az i. e. 1. évezredben

A Sang-dinasztia eseménytörténete kevéssé ismert. A korabeli írásos emlékek általában nem szólnak történelmi helyzetekről, mivel más szerepük (jóslás kérése) volt. Az alábbiak a több évszázaddal a tárgyalt események után keletkező krónikák és annalesek alapján „ismert” események, régészetileg a nagy részük igazolhatatlan. Emellett ezek a források inkább foglalkoznak a rokonsággal és a családon belüli problémákkal, mint az államügyekkel vagy külpolitikával és háborúkkal. Ezek a források többnyire a klasszikus konfucionista irodalomhoz tartoznak, mint a Su-king, Meng-ce, a Co Csuan (Co krónikája), vagy a Han-dinasztia krónikása, Sze-ma Csien (A történetíró feljegyzései). Az utóbbi néhány eseményt részletesen is leír, de sokszor csak a királyok neveit közli,[5] csupán hét uralkodóról beszél bővebben, a többinek csak a nevét említi. A Bambusz annales hitelessége kérdéses, bár kronológiailag pontosabbnak tűnik.[7]

A sang uralkodók berendezkedtek a hszia területeken, kialakították kormányzati rendszerüket. Mintegy két évszázaddal a hatalomra jutásuk után a helyzet stabilizálódását jelzi az új főváros alapítása, amit azonban a nép nem vett jó néven, a Su-csing szerint zúgolódtak és nem akartak új helyre költözni.[6]

Cseng Tang, a dinasztia első uralkodója eredetileg a hszia főség alatt élő sangok törzsfőnöke, aki Ju-hszin Si feleségül vétele után Csie, az utolsó hszia király egyik főembere lett, majd állomáshelyén, Lü fővárosában, Póban megkezdte a felkészülést az uralkodóház ellen. Sikeres lázadásával a mingtiaói csata után átvette a hatalmat a korábbi hegemónok összes területe felett, és korábbi kormányzói székhelyén alakította ki királyi rezidenciáját. Tangról jó véleménnyel vannak a krónikák, aki megerősítette a törvényeket, leszállította a katonaidőt, békét és jólétet hozott az országra. Székhelyét Póban tartotta továbbra is, és ez itt is maradt egészen i. e. 1563-ig. Ez a jólét egészen Taj Csia uralkodásáig tartott, aki a krónikák szerint semmibe vette a törvényeket, nem hallgatott bölcs tanácsadóira. A belső nyugtalanság miatt végül első hivatalnoka, Ji Jin száműzetésbe küldte.[4][8]

I. e. 1562-ben Ho-tan Csia Póból Aóba helyezte a királyi rezidenciát. Ettől kezdve mintegy két évszázadon át gyakran változott a főváros. A „kék barbárok” elleni támadásáról, valamint Panfang elfoglalásáról is megemlékeznek a krónikák. Cu Ji (i. e. 1525–1507) uralkodását a stabilitás és az új jólét korának tartják.[9]

Vu Ting (i. e. 1324–1266 vagy i. e. 1238–1180) az első történelmi uralkodó Kínában, az ő neve az első, amely megjelenik a jóslócsontokon. Uralkodásáról nem csak a krónikák számolnak be, de egykorú források és régészeti leletek is. Ez összefügg azzal, hogy apja helyezte át a fővárost a ma már alaposan feltárt Sangba, amely régészeti eredmények megerősítették a késői krónikák adatait. Vu Ting és utódai politikájáról már legalább fogalmat lehet alkotni, míg a korábbi királyoknál ez sem lehetséges. Országában törvényesség és rend uralkodott. Minden alárendelt törzsből elvett feleségül egy-egy nőt, hogy befolyását megerősítse. Uralkodásának második felében több hadjáratot vezetett, amelyekben a kuifang, a ti és a csiang törzseket is meghódította – mivel azok megtagadták az adófizetést –, valamint Tapeng és Tunvej területeit is. Ötvenkilenc éves sikeres uralkodás után halt meg. Utódai alatt már rebelliókról is tudunk, illetve a lázadások elkerülésére, elnyomására tett ellenintézkedésekről.[10]

A csouk mindig is viszonylag önállóak voltak és a dinasztia katonai erejét növelték hadseregükkel. Többször segítették ki az országot a hódító hadjáratokban, cserébe elöljáróik gazdag adományokat – vagyont, földet, rabszolgákat, hivatalokat – kaptak. A sangok utolsó évtizedeiben egyre gyakrabban vezettek önálló hadjáratokat és hódítottak meg törzseket. Különösen Ven Ting uralkodása idején (i. e. 1112–1102) vált látványossá a csouk önállóskodása. A következő fél évszázadban a csouk a hódításaikat már a sangok elleni haderő összeállítására használták fel. Több kisebb törzs önként csatlakozott hozzájuk.[10]

A dinasztia egészen az utolsó pillanatokig aktívan hadakozott, sikeresen hódított, de ez azzal járt, hogy más törzsek előkelői szereztek meg sok fontos katonai és adminisztratív pozíciót. Ehhez jött az utolsó sang, Csou Vang (Ti Hszin) életvitele, aki a források szerint nem törődött az államügyekkel, ehelyett orgiákat rendezett és gonosz felesége, Ta-csi szavára hallgatott inkább – bár ennek némileg ellentmond, hogy legalább egy, a csouk támadását megelőző zsenfang-hadjáratot személyesen vezette.[10] Eluralkodott a korrupció, a királyi udvar fenntartására a király súlyos adókat vetett ki. Sze-ma Csien arról írt, hogy egyes houk fellázadtak. A Su-csing szerint Csou Vang testvére, Vej kormányzója ellen felkeltek a „kisemberek”.[6] A belső gyengeséget pedig a csou törzs – és az általuk összekovácsolt törzsszövetség – azonnal kihasználta. A Csiang Ce-ja által vezetett csou sereg i. e. 1046-ban a mujei csatában legyőzte Vang szervezetlen hadát. Az utolsó sang uralkodó a palotáját magára gyújtva öngyilkos lett. Egyes leírások szerint a hadsereg árulása miatt veszett el a csata, mások szerint viszont egy véres, sok áldozattal járó vesztes ütközet volt. Még három évig önálló, de nem független vazallus királyságként kormányozták a csouk Sangot Vu Keng herceg révén, ám Csou Vu halála után Vu Keng csatlakozott a csouk elleni lázadáshoz, melynek leverése után Sang teljesen csou irányítás alá került.[11] A források alapján a sangok utolsó éveiben az állam nemessége is támogatta a felkeléseket és az idegen hatalmakat a dinasztia ellen.[10] A döntő tényezőt a csou győzelemben talán a hatékonyabb harci szekeres osztagok jelentették.[12]

A Sang-családot szétszórták az országban. Felvették a Ce (子) családnevet, megőrizték azonban arisztokratikus státuszukat és a család tagjai különböző hivatalokat töltöttek be a csou kormányzatban. A sang királyok tisztelete egészen i. e. 286-ig, Csin hódításáig fennmaradt. A hagyomány szerint Konfuciusz (Kung-ce) is a sang királyok leszármazottja.[13][14]

Jelentős sang maradékok éltek Kucsu területén is, amíg Csi Huan-kung, Csi hercege az i. e. 7. században le nem rombolta a várost. Több Sang-család vándorolt északkelet felé, ahol Jen államban a nyugati csou kor folyamán viseltek fontos tisztségeket. Ez időben a sang áldozati és temetkezési hagyományokat is fenntartották. Koreai és kínai hagyományok szerint egy sang herceg, Csi-ce egy kisebb hadsereggel egészen Koreáig vonult, és megalapította a Kodzsoszon királyságot. Ez a legenda történelmileg nem erősíthető meg.[2]

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A birodalom a mai Honan tartományban és az azzal szomszédos tartományok egy részén gyakorolt fennhatóságot. Az állam kormánya a törzsfői szálláson, eredetileg Po, majd néhány átmeneti főváros után Sang városából irányította az országot.[4] Talán csak irányjelölés volt, talán öt körzetre oszlott, az északi, keleti, nyugati és déli földekre, valamint a főváros környékére. A felügyelt területen élő más törzsek félfüggőségben vagy vazallusi viszonyban álltak a sangokkal. A sang kor második felének adatai szerint nyugaton a csou, csiang, kufang és kuifang, északon a lüfang és tufang – akik különösen gyakran szerepelnek a feliratokban a dinasztia ellenségeként –, délen a csaofang, keleten a zsenfang törzsek éltek.[15] A sangok a környező törzseket részben beolvasztották, az erősebbek viszont fennmaradtak és vezető rétegük is a helyén maradt, mindössze adózniuk kellett a dinasztiának. Ezek közül fontosak a csou, kiang és su törzsek.[10]

A körzetek élén kormányzók („a király fia”) álltak, akik a terményadókat begyűjtötték. A dinasztia első felében még létezett a vének tanácsa, ami a korábbi törzsi szervezet, feltehetően egy katonai demokrácia maradványa, a korszak végére azonban a királyok valódi despotizmust, azaz egyeduralmat valósítottak meg. A király egy személyben a hadsereg főparancsnoka és főpap is volt, ekkor alakult ki a királyistenítés eszméje. Az uralkodó az „ég fia”, aki az istenek akaratából az „ég alatti ország” kormányzója. Az államszervezetről egykorú forrás nincs, a későbbi leírások óvatosan kezelendők, mert a sang kori írások nem erősítik ezeket meg. Néhány katonai rang vagy tisztség megnevezése ismert.[16]

Társadalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A főváros volt az udvari élet központja, idővel a bíróságok, rituálék is itt összpontosultak. A király nem csak a világi feladatait látta itt el, hanem szolgálta az ősök kultuszát, sőt annak feje volt. A dinasztia második felében gyakran előfordult, hogy a király is jóslatokat közölt. A király elsősorban ugyan a katonai parancsnokok vezetője volt, de a társadalom elvárta, hogy az ünnepeken betöltse a főpapi posztot is. A jóslócsontok feliratai alapján a királyokra úgy tekintettek, mint a közösség legképzettebb tagjaira, akik az ősöknek szánt áldozatot a legjobban mutatták be és akik hitük szerint képesek voltak eső, a szél és mennydörgés előidézésére.[17]

A társadalom alapvetően három rétegre tagolódott, az arisztokráciára, a szabad köznépre és a rabszolgákra. Az arisztokrácia elsősorban a korábbi törzsi katonai elitből és a főpapságból állt, amelyhez csatlakoztak a meghódított törzsek vezetői is. Az arisztokrácia az írásokban négy kifejezéssel fordul elő: hou, nan, ci, po. Ezek mind korábbról származó fogalmak, amelyek az új társadalmi rendben új jelentéseket kaptak. A hou eredetileg íjászt jelentett, ekkor a határvédelemre rendelt katonai parancsnokok címe. A hou feladata egy-egy körzet védelme volt. A po („nagybácsi”) egyszerre több hou főnöke. A ci („fiú”) azoknak a királyi hercegeknek a címe, akik egy-egy területen kormányzóként működtek. A korszak végén egyes alárendelt törzsek vezetői is megkapták a hou és po címeket, ez összefügg a Sang-dinasztia gyengülésével.[18]

A dinasztia hadereje mindig függött a nemességtől, de képesek voltak tömegeket mozgósítani szükség esetén. A városi és vidéki közemberek, besorozott munkások és a katonák akár védelemben, akár hódító hadjáratban rendelkezésre álltak. Kötelező szolgálatot teljesítettek az arisztokraták és más állami vezetők is. A királyok mintegy ezer főből álló állandó hadsereget tartottak, amely seregrészt személyesen vezették a csatában.[19]

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Teknőspáncélra karcolt korai kínai írásjelek a sang korból
Bronz maszk állatmotívummal az i. e. 12–11. századból (kései sang kor)

A sangok fővárosából, Sangból került elő 80 000-nél több jóslócsont (csiaku), amelyeket az i. e. 14–12. századra lehet datálni. Jelentőségük két okból nagy, egyfelől a legkorábbi írott emlékeknek tekinthetők, másrészt a csontok feliratai fontos adatokkal szolgálnak a sangok államának működéséről. Az írás a Közel-Keleten és Egyiptomban a kőrézkor találmánya, Kínában viszont körülbelül a bronz előállításának ismeretével egyidős, vagyis bronzkori.[15] Az írásrendszer azonban a jóslócsontokon azonnal kidolgozott formában jelenik meg, ami feltételezi, hogy már bizonyos fejlődés áll mögötte, csak korábban olyan anyagokra írhattak, amelyek nem maradtak fenn. Ez időben viszont már feliratokat készítettek néha bronz-, kő- és kerámia tárgyakra is a jóslócsontokon kívül.[20] Magas szintű civilizációt hoztak létre ebben a korban, amit Sang város feltárása mutat. Tizenegy uralkodósír, paloták és templomok alapjai kerültek elő, amelyekhez több tízezer tárgyi emlék is kapcsolódik jáde-, kő-, csont-, kerámia- és bronztárgyak alakjában. Állat- és emberáldozatok nyomai is ismertek.[15]

A sang kori bronz és kerámia általában rituális tárgyak képében jelenik meg, nem használati tárgyakban. Amennyire látható, i. e. 1500 körül a korai sang korban nagyüzemi termelésben állították elő a bronz eszközöket és fegyvereket. Ehhez a termeléshez sok munkaerő szükséges, amelyben figyelembe kell venni a bányászatot, az ércek és egyéb nyersanyagok finomítását, a szállítást is a közvetlen kézművesmunkán felül. Ez viszont feltételezi a munkavezetők létét, akik felügyelik és összehangolják e tevékenységeket. A királyi udvar és az arisztokrácia hatalmas mennyiségű bronzedényt igényelt különféle ünnepi célokra és a jóslás rituáléihoz. A bronztermelés növekedésével a hadseregnek is lehetősége adódott a bronz fegyverek széles körű alkalmazására. I. e. 1200 körül – Vu Ting uralkodása alatt – megjelent a küllős kerekekkel szerelt szekér, amelyen egyes részeket bronzzal erősítettek meg.[21] A jóslócsontok azt sugallják, hogy a nyugati ellenségei ellen a korban már használtak korlátozott számban harci szekeret parancsnoki járműként.[12] A bronz fegyverek megjelenése átalakította a hadsereget, bár még hosszú ideig vegyesen használták a kőből készített fegyverekkel. A gyalogság a máo-lándzsát, jüe-alabárdot, hosszúnyelű ko tőrfejszét, összetett íjat és bronz- vagy bőrsisakot használt.[22]

A sang kori rituális bronzok hosszan tartó hagyományt teremtettek. Már i. e. 1650 körül a nemesség és az uralkodó család sírjaiban megjelennek a bronz sírmellékletek, egy-egy királyi sírban általában 200-nál több. A szertartások során ilyenekből kínálták az ételt és italt. Az ősöket családi templomokban tisztelték, vagy a sírboltok ceremoniális csarnokaiban. Az összejöveteleken az élő családtagok a holt családtagoknak vitték az ételt és italt.[23]

Az első sang kori település, amelyet feltártak, Csengcsou volt, amelyet az i. e. 15. században kerítettek be egy 7 km oldalhosszú négyszög mentén 8 méter magas döngölt föld falakkal. Az ilyen falak építése már sok évszázados hagyomány volt ekkor, a neolitikus lungsan-kultúra (i. e. 3000–2000) is épített ilyeneket.[1]

A sang kor előtt az edények kizárólag agyagból, a szerszámok pedig csontból és kőből készültek. E korból jelentős számú bronz szerszám, edény és fegyver került elő. A bronz lehetővé tette a formagazdagság kialakítását és az eddiginél gazdagabb díszítések megjelenését. Több különböző kultúra élt egymás mellett egy időben, aminek oka a nagy távolságok és a sokféle nép együtt élése. Mégis bizonyítható a távolsági kereskedelem. Csengcsou környékén az i. e. 2. évezred közepe után az erlgiang-kultúra népe élt, amelynek bronztermékei pekingi temetkezési helyeken is megjelennek a helyi aranyáru mellett. Csengku környékének stílusa egy tőrfejsze képében megjelenik Hsziaohenanban.[2]

A mai Jinhszü („Jin romjai”) nevű helyen feltárt királyi palota betonkeményre döngölt föld alapon állt, amelyre eredetileg 53 különböző, faszerkezetű épületet emeltek. Közvetlen közelében a tárológödröket és szolgálók lakásait is megtalálták.[1] Sok királyi sírt alagutakon raboltak ki és dúlták fel a sírrablók már igen régi időkben, de 1976 tavaszán a YT5-ös sírt (Jinhszü Tomb 5) érintetlenül találták meg. Gazdagon berendezett sír, több mint 200 bronz rituális edényt, egyéb bronz-, kő- és kerámia edényeket, bronzfegyvereket, jáde ékszereket és fésűket, csont hajtűket és 109 feliratot, valamint 170–180 jóslócsontot tártak fel. Az írásokból Fu-hao úrnő nevét olvasták ki, aki Vu Ting király hitvese volt.[24]

A kor vallása a sámánizmus, jóslás és áldozati rituálék keverékéből áll. Az áldozatokat főleg hat hatalomnak mutatták be. Ezek Ti (másképp Sang-ti), a „magasságos isten” (legfőbb égisten), a természet erői és megnyilvánulásai, mint a Nap és a hegyek szellemei, az elhunytak, korábbi királyok, akik a dinasztikus pantheonba kerültek, a dinasztia távoli ősei és a dinasztia anyakirálynői, köztük például a régi uralkodók kedvenc ágyasai. A sangok ezen ősök hatalma alatt álltak és a rituálék azt a célt szolgálták, hogy megállapítsák azok szándékait.[25] Ezért a leggyakoribb rituálé a jóslás volt, ami gyakran annak meghatározására végeztek, hogy a célzott ősök milyen áldozatot vagy rituálét kívánnak.[26]

A túlvilági élet elképzelése ilyenformán szinte vitathatatlan. Ezt erősítik meg a bonyolult temetkezési szokások, az elhunyt uralkodók díszes és halotti kelengyével ellátott sírjai. Kocsikat, edényeket és fegyvereket is elhelyeztek a sírban. A királyi temetkezést akár több száz ember- és a lóáldozat is kísérhette, ezek az áldozatok nagy valószínűséggel a túlvilági szolgálók biztosítására történtek.[27] A sámánizmus és annak a vallásban betöltött szerepe még vita tárgya.[27][28]

A sang vallás nagyon bürokratikus és aprólékosan szervezett. A kínai jóslócsontok feliratai tartalmazzák a dátumot, az elvégzett rituálét, a személyt, annak őseit és a jóslatkérés okát, azaz miről szeretnének orákulumot. A sírokban a holttesteket is szigorú rendben, meghatározott irányban helyezték el.[27]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A civilizáció alapja a mezőgazdaság, emellett jelen volt a vadászat és az állattenyésztés is.[29] A Sangban feltárt kagylóhéjak alapján a tengerpart közelében lakók távolsági kereskedelmet is folytattak, de ez nem volt nagyon jelentős, ebben az időszakban viszonylag izolált volt a kínai civilizáció.[30]

A sang kor írott emlékeiben nem találhatók föld adásvételére vonatkozó adatok, és nincs királyi gazdaságról szóló sem. Ezért a tulajdonviszonyok csak részlegesen rekonstruálhatók. Valószínűleg nem létezett magántulajdonú földbirtok, hanem túlnyomó részben földközösségi birtoklás létezett. Az uralkodó néha földet adományozott egyes híveinek, ez azonban korlátozott birtoklás, egyfajta használati és haszonélvezeti jog lehetett. Meng-ce ókori filozófus szerint a földet jelképező hieroglifa kilenc négyszöge azt jelenti, hogy a külső nyolcat nyolc különböző család művelte meg, míg a középsőt közösen használták. A források alapján az látszik valószínűnek, hogy a közösségi földeket közösen művelték, termését a körzet kormányzója gyűjtötte be, aki a királyi raktárakban helyezte el azt. A magánföldeket egyénileg művelték, de nem voltak magántulajdonban.[16]

Az állattenyésztés és a földművelés kezdte kiszorítani a hagyományos halász–vadász életmódot. A kontinentális éghajlatú Kelet-Kína löszfennsíkjain és folyóvölgyeiben ma is azokat a növényeket termesztik, amiket akkoriban. A kevés csapadékot igénylő köles volt a legfontosabb, de termeltek búzát és árpát, a folyókhoz közel talán már rizst is – a feliratok gyakran utalnak öntözésre. Az eperfa és a hozzá kapcsolódó selyemhernyó tenyésztés a kínai hagyományok szerint még a sang kor előttről származik, de ebből az időből bizonyítható először.[31] A szántást állati erővel (szarvasmarha és talán ritkán ) végezték. Az igavonó állatok mellett más haszonállatokat, juhot és kecskét is tenyésztettek, de már ismerték a kutyát és a disznót is.[32]

A dinasztia uralkodói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

nemzedék idősebb testvér öröklési vonal ifjabb testvér
17 大乙 Ta Ji
16 大丁 Taj Ting
15 中壬 Cung Zsen 太甲 Taj Csia 外丙 Vaj Ping
14 沃丁 Vo Ting 太庚 Taj Keng 小甲 Hszia Csia 雍己 Jung Csi
13 太戊 Taj Vu 呂己 Lu Csi
12 中丁 Csung Ting 外壬 Vaj Zsen
11 河亶甲 Ho-tan Csia 祖乙 Cu Ji
10 祖辛 Cu Hszin 沃甲 Vo Csia
9 祖丁 Cu Ting 南庚 Nan Keng
8 陽甲 Jang Csia 盤庚 Pan Keng 小辛 Hszia Hszin 小乙 Hszia Ji
7 武丁 Vu Ting
6 祖康 Cu Kang 祖己 Cu Csi
5 廩辛 Lin Hszin 康丁 Kang Ting
4 武乙 Vu Ji
3 文丁 Ven Ting
2 帝乙 Ti Ji
1 帝辛 Ti Hszin

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Fairbank–Goldman
  2. ^ a b c Sun 2006
  3. ^ a b Duman, i. m. 429. old.
  4. ^ a b c Chinese History: Sang Rulers. CHINAKNOWLEDGE. (Hozzáférés: 2014. április 17.)
  5. ^ a b c Keightley 1999, i. m. 233–235.. old.
  6. ^ a b c Duman, i. m. 439.. old.
  7. Keightley 1978
  8. Shang Kingship and Shang Kinship. Indiana University. [2008. április 9-i dátummal az eredetiből archiválva].
  9. History of China: Shang dynasty emperors. TravelChinaGuide.com. [2008. március 23-i dátummal az eredetiből archiválva].
  10. ^ a b c d e Duman, i. m. 440.. old.
  11. Li Feng
  12. ^ a b Shaughnessy
  13. Xinzhong Yao
  14. Lee Dian Rainey
  15. ^ a b c Duman, i. m. 430.. old.
  16. ^ a b Duman, i. m. 437.. old.
  17. Ebrey–Walthall–Palais, i. m. 14.. old.
  18. Duman, i. m. 438.. old.
  19. Sawyer&Sawyer, i. m. 33–34.. old.
  20. Qiu, i. m. 60.. old.
  21. Ebrey–Walthall–Palais
  22. Wang
  23. Rawson, i. m. 44.. old.
  24. Thorp, i. m. 239–245.. old.
  25. Keightley 2004
  26. Smith
  27. ^ a b c Chang
  28. Keightley 1998
  29. World History, 1999
  30. Fairbank–Goldman, i. m. 35.. old.
  31. Duman, i. m. 431.. old.
  32. Duman, i. m. 432. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Chang, Kwang-Chih.szerk.: Willard J. Peterson: Shang Shamans, The Power of Culture: Studies in Chinese Cultural History. Hong Kong: Chinese University Press, 10–36. o (1994). ISBN 978-962-201-596-8 
  • Duman, L. I..szerk.: J. P. Francev: Kína legrégibb története, Világtörténet tíz kötetben, I. kötet, Kossuth Kiadó, 429–441. o [1955] (1962) 
  • Patricia Buckley Ebrey; Anne Walthall; James B. Palais. East Asia: A Cultural, Social, and Political History. Boston: Houghton Mifflin (2006). ISBN 978-0-618-13384-0 
  • John King Fairbank – Merle Goldman. China: A New History, 2nd, Harvard University Press (2006). ISBN 978-0-674-03665-9 
  • Patricia Buckley Ebrey; Anne Walthall; James B. Palais. East Asia: A Cultural, Social, and Political History. Boston: Houghton Mifflin (2006). ISBN 978-0-618-13384-0 
  • Keightley, David N. (1978.). „The Bamboo Annals and Shang-Chou Chronology”. Harvard Journal of Asiatic Studies 38 (2), 423–438. o.  
  • Keightley, David N. (1998.). „Shamanism, Death, and the Ancestors: Religious Mediation in Neolithic and Shang China (ca. 5000–1000 B.C.)”. Asiatische Studien 52 (3), 763–831. o. DOI:10.5169/seals-147432.  
  • Keightley, David N..szerk.: Michael Loewe, Edward L. Shaughnessy: The Shang: China's first historical dynasty. Cambridge: Cambridge University Press, 232–291. o (1999). ISBN 978-0-521-47030-8 
  • Keightley, David N..szerk.: John Lagerwey: The Making of the Ancestors: Late Shang Religion and Its Legacy, Chinese Religion and Society: The Transformation of a Field. Hong Kong: Chinese University Press, 3–63. o (2004). ISBN 978-962-99612-3-7 
  • Li Feng. Landscape and Power in Early China: The Crisis and Fall of the Western Zhou. Cambridge: Cambridge University Press, 65. o (2006) 
  • Xinzhong Yao. An Introduction to Confucianism. Cambridge University Press (2000). ISBN 0521644305 
  • Xinzhong Yao. Confucianism and Christianity: A Comparative Study of Jen and Agape. Sussex Academic Press (1997). ISBN 1898723761 
  • Lee Dian Rainey. Confucius & Confucianism: The Essentials. John Wiley & Sons (2010). ISBN 1405188413 
  • Sun, Yan (2006.). „Colonizing China's Northern Frontier: Yan and Her Neighbors During the Early Western Zhou Period”. International Journal of Historical Archaeology 10 (2), 159–177. o. DOI:10.1007/s10761-006-0005-3.  
  • Qiu, Xigui 裘錫圭. Chinese writing. Berkeley: Society for the Study of Early China and The Institute of East Asian Studies, University of California (2000). ISBN 978-1-55729-071-7 
  • Beck, Roger B., Linda Black, Larry S. Krieger, Phillip C. Naylor, Dahia Ibo Shabaka,. World History: Patterns of Interaction. Evanston, IL: McDougal Littell (1999). ISBN 0-395-87274-X 
  • Rawson, Jessica. The British Museum Book of Chinese Art, 2, British Museum Press (2007). ISBN 9780714124469 
  • Ralph D. Sawyer; Mei-chün Lee Sawyer. Sun Tzu's The Art of War. New York: Barnes and Noble (1994). ISBN 978-1-56619-297-2 
  • Thorp, Robert L. (1981.). „The Date of Tomb 5 at Yinxu, Anyang: A Review Article”. Artibus Asiae 43 (3), 239–246. o.  
  • Schinz, Alfred. The magic square: cities in ancient China. Edition Axel Menges, 428. o (1996). ISBN 3-930698-02-1 
  • Smith, Howard (1961.). „Chinese Religion in the Shang Dynasty”. International Review for the History of Religions 8 (2), 142–150. o.  
  • Wang, Hongyuan 王宏源. 漢字字源入門 (The Origins of Chinese Characters). Beijing: Sinolingua (1993). ISBN 978-7-80052-243-7 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]