Szeghegy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Koordináták: é. sz. 45° 40′ 53″, k. h. 19° 41′ 29″

A főutca
A vasútállomás

Szeghegy (másként Szikics, szerbül Ловћенац / Lovćenac, korábban Секић / Szekity / Sekić, németül Sekitsch / Sekić / Winkelsberg) falu Szerbiában, a Vajdaságban, az Észak-bácskai körzetben, Kishegyes községben.

Fekvése[szerkesztés]

Kishegyestől 3 km-re délkeletre fekszik, közigazgatásilag Kishegyeshez tartozik.

Története[szerkesztés]

A település helyén, a honfoglalás előtt, egy 1901-es sírfeltárási munkálat alapján megállapítható, hogy avarok éltek. Egy 1476-os okmánybán Zegegyhaz néven említették, és a Maróti család birtokaként van feltüntetve. 1520-ban Csongrád vármegyéhez tartozott, és a csongrádi dézsmajegyzékben fordult elő. Maga a „Szekity" név 1543-ban jelenik meg egy kalocsai birtoknyílvánításban. Innen eredeztethető az eredeti Szegegyház nevéből a szerb elnevezésű Sekić. 1652-ben Wesselényi Ferenc birtokai között említették, ekkor már Szeketics alakban, mint szerb falut. 1655-ben is a Wesselényieké volt, ekkor Wesselényi Ádámot iktatták be Szeketics birtokába.

1731 és 1751 között Szekitsch pusztának olvasható az okmányokon. Az 1768-ik évi Kovács-féle kamarai térkép adatai szerin: Szekity puszta, mint Kishegyes délkeleti szomszédja a Krivája patak két ága között, egy régi templomhellyel, mely legelőűl volt bérbe adva.

Német betelepítés[szerkesztés]

1786-ban, mivel II. József türelmi rendelete lehetővé tette, Szekity pusztát főként evangélikus németekkel telepítették be. Az újonnan érkezettek főként az akkori Német-Római Birodalom Rajna-vidék, lotharingiai, württembergi, hesseni és Pfalz-i evangélikus községeiből, városaiból származtak. A betelepítéskor 200 kész, vertfalú és nádtetejű felépített ház várta az újonnan érkezőket. Mind a parasztok, mind a kézművesek ugyanakkora házat kaptak, amely régi bécsi mértékegységgel tizenegy egység hosszú és három egység széles, valamint nyolc láb magas volt. Minden ház két szobával, egy konyhával rendelkezett, valamint járt hozzá kamra és istálló is. Minden földműves 30 hold földet kapott, a kézművesek pedig 50 forintot. Továbbá az egész falu, mint más telepes falvak is, tíz év adómentességet élvezhettek a betelepítés, tehát 1786. május 4-étől kezdve. A település akkor is és ma is sakktáblaszerű kinézetet ad a térképeken, amelyet még 18. században kimértek és kiépítettek.[1]

A falu fennmaradt régi pecsétje a következő: Egy kis halomból kiemelkedő fára mindkét oldalról egy-egy oroszlán ágaskodik szőlőfürtöt tartva. A halomban 1786. évszám látható. Körirat: "Szekityer Gericht Siegel."

A helyi németek az ágostai hitvallású evangélikus templomot 1814-től 1817-ig építették, a felszentelésére 1817. november 2-án került sor. 1818-tól, hivatalosan is, a magyar elnevezést, a Szeghegyet használták a falura. 1826-ban Szikity-ként is említették, 1823-ban céhszabadalmat kapott a kovács, kerékgyártó, lakatos, asztalos céh.[2]

1820-tól a szeghegyi németek fokozatosan, földek és házak vásárlásával Bácsfeketehegy település északi részén is betelepültek, ahol szintén építettek maguknak evangélikus templomot és egyházi iskolát, ettől kezdve a két település történelme, legalábbis német történeti, illetve történetpolitikai szempontból összefonódik. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, 1849. július 14-én Szeghegy határában csata volt, melynek emlékére egy honvédszobrot állítottak a községben.[3]

1786-tól 1830-ig a hivatalos nyelv a német, majd 1830-tól 1842-ig a latin, 1842-től 1849-ig a magyar, 1850-től ismét a német, egészen 1862-ig, majd ismét a magyar mint állami nyelv, egészen 1918-ig az I. világháború végéig, amikor is az újonnan alakuló Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egyik hivatalos nyelve a szerb lesz. Az 1918-1919-es délszláv agrárreform idején két sváb nagybirtokos földjén, amely 40 000 hektár földterületet tett ki, alapították meg a szomszédos Mileševo települést, ahová szerb dobrovoljác családokat telepítettek.[4]

Az 1885-ös összeírás alapján 4134-en laktak a faluban, legfőképp németek. A település összeírása vallási megoszlás alapján a következőképp alakult: 4049 evangélikus, 32 katolikus, 21 református és 32 izraelita.[5]

1900-ban már 4936 lakossal rendelkezett, amelyből 4664 német nemzetiségű volt és 272 magyar (a zsidók ekkor még, mint vallási hovatartozás volt feltüntetve, valószínű, hogy magyar nemzetiségűnek vallották magukat). [6]

1910-ben 5395 lakosából 4998 német és 394 magyar volt. A trianoni békeszerződésig Bács-Bodrog vármegye Topolyai járásához tartozott. A trianoni békeszerződést követően, újból a Sekić elnevezést kapta meg hivatalosan. [7]

Az 1920-ban Zsombolyán (Jimbolia) megalakított Sváb-Német Kulturszövetség (Schwäbisch-Deutscher Kulturbund), amely 1922-től Újvidék központtal működött Jugoszlávia szerte, Szeghegyen is toborzott tagokat. 1924-ben, többek között a helyi, falusi jegyző tiltakozására betiltják, majd 1927-ben újból engedélyezik, majd az 1929.-ben a királyi diktatúra bevezetésével betiltják, más civil- és kultúrszervezetekkel együtt, majd 1931-ben újra engedélyezik működését. Az 1930-as évek második felétől, a Kulturbundon belül, megjelenik az „Újítók Mozgalma" (Erneuersbewegung), amely a Harmadik Birodalom és Ausztria egyetemein tanult, illetve végzett fiatalokból állt. Ők, elszakadtak „az idősebb svábok kompromisszumos politikájától", mely „minduntalan kiszolgálta a délszláv érdekeket" és a német nemzetiszocializmus ideológiáját fogadták be és terjesztették Jugoszláviában. Szeghegyen is akadtak követői és lelkes szónokai a náci eszméknek, amelyben remélték, hogy kisebbségi sorsuk helyzetéből egy „uralkodó néppé" válnak majd. Közéjük tartozott a helyi templomi kórusvezető, a népi iskola tanítója és a faluban élő fiatalok nagy része.[8]

Szeghegy gazdasága a két világháború között, akárcsak a 19. század végétől a 20. század elejéig folyamatosan prosperitást mutatott. Az 1930-as években a Kulturbund „Agraria" nevezetű gazdasági szövetkezete, amely a délszláv állam területén, minden egyéni német tőkét megvédett, így azt az 1929-1933-as gazdasági világválság sem tette tönkre. Szeghegyen is működött az Agraria „Bauernhilfe" („Parasztsegély"), amely kezdőtőkével, a szegény földműveseket hivatott segíteni, esetleg vállalkozást indítani. 1912-ben villanytelepet hoztak létre a faluban (Hunsinger villyantelep), amely a két szomszédos települést, Bácsfeketehegyet és Kishegyest is ellátta villanyárammal. 1944-re 11 pékség, 11 hentesüzlet, 2 tejgyár, 8 szabó, 4 téglagyár, 1 cement- és műkőkészítő üzem és 2 mészégető üzem. Egyszóval, egy igen fejlett falunak számított a térségben. [9]

A második világháború és következményei[szerkesztés]

A II. világháború alatt az evangélikus falvakból és községekből (mint Új-Verbász, Ószivác, Sóvé, Tiszaistvánfalva) tömegesen jelentkeztek az SS soraiba a német fiatalok, amelyet az akkori magyarországi Volksbundba beolvadt Kulturbund végzett. A történészek - főleg szerb történészek - ennek okát vizsgálva arra jutottak, hogy az evangélikus németek nagyobb németeknek érezték magukat az evangélikus egyház német múltja és az akkori politikája miatt, amelyet a Bácskában kifejtett.[10]

1944 őszén, mint Vajdaságban - és Kelet-Európában - másutt is, a kollektív bűnösség elve alapján, elkezdték elűzni, kitelepíteni a polgári német kisebbséget, amely kezdetben a szisztematikus legyilkolásukat is jelentette - akárcsak a vajdasági magyarok esetében -, amelyet a mai történettudomány egyértelműen genocídiumként határoz meg. A német szakirodalom „véres ősznek" nevezi ezt az időszakot.[11]

Szeghegyen 1944. október 18-ára a helyi civil németek kb. fele (48,87 %-a) maradt ártatlanságában bízva a faluban. A falut a partizánok először kifosztották, majd a keleti feléből gyűjtő-, illetve munkatábort hoztak létre, ahol a helyi és más falvakból Szeghegyre internált németeknek embertelen körülmények között dolgozniuk kellett. A táborban különböző betegségek ütötték fel a fejüket, mint a hastífusz, tüdőgyulladás, illetve volt, aki végelgyengülésben meg is halt. 1946-ra enyhült a helyzet, a szomszédos Kishegyesről, illetve Bácsfeketehegyről a korábban sváb gazdájuknál szolgáló magyarok „kiválthatták" korábbi gazdájukat pénzért a munkatáborból, és az lényegesen jobb körülmények között dolgozhatott tovább. 1946 szeptemberében a tábort „áthelyezik" Szabadkára, a csantavéri úton elhelyezkedő kendergyárba. A faluban csak azok a németek maradhattak, akik „fontos" szakmában dolgoztak korábban, mint pl. borbély, kőműves, hentes.[12]

Demográfiai változások[szerkesztés]

1945 októberében montenegrói telepesekkel telepítik be a falut, akik főleg a Lovćen hegy környékéről (pl.Čevo, Ubli, Grahovo, Cetinje) származtak, innen ered a Lovćenac elnevezés is. A betelepítés több szakaszra osztható. Állami szinten 1945 októbere, majd 1946 októbere a hivatalos betelepítés időpontja. A betelepítés vonaton történt, családostól. A vonat útvonala Herceg Novitól, a hercegovinai Mostaron , majd Bosznia-Hercegovina fővárosán, Szarajevón, majd Bosanski Brod, továbbá Slavonski Brod, a horvát Vinkovcin és a vajdasági Szerémségen keresztül Újvidékig. Újvidéken elosztották a családokat Verbászra, Bácsfeketehegyre és Szeghegyre, ahová szintén vonattal érkeztek. Verbászra Nikšić környékéről, Bácsfeketehegy északi, valaha németek lakta részére pedig Kotor, a Kotori-öböl környékéről telepítettek montenegrói családokat.[13]

A montenegrói lakosság elég hamar beilleszkedett a bácskai földek nyújtotta életmódjába, ugyanakkor voltak, akik már az első években visszamentek Montenegróba, mert nem tudtak hozzászokni a vajdasági éghajlathoz és ivóvízhez, és voltak olyan betelepülők is, akik más mediterrán tájakról (Lika, Kordun, Bosznia-Hercegovina) találtak otthonra Szeghegyen. 1947-ben a települést Sekić-ről Lovćenac-ra nevezik át. 1948-ban "Njegoš" névvel létrehozták a falu mezőgazdasági szövetkezetét, amely gyakorlatilag az összes lakosnak munkát biztosított. Az 1950-es, 1960-as évek a montenegrói lakosság körében is gazdasági felemelkedést hoztak, bár 1968-tól a faluban is sokan Nyugatra - főleg az NSZK-ba - kiutaztak dolgozni. A falu központját is átrendezték, ami az épületek szerkezetét illeti, 1950-ig gabonatárolónak használták a helyi evangélikus templomot, majd 1950-ben, belgrádi pártutasításra lerombolták, és a helyére 1953-ban emeletes lakóépületet építettek, a népi iskolából állami iskola lett, a községházából pedig egészségház, a mai főtéren, amelyen emlékművet emeltek a fasizmus áldozatainak, valaha egy nagy sváb ház állt. Sok német házat új tulajdonosuk felújíttatta, de sok az enyészeté lett, mivel nem lakik benne senki.[14]

Az utóbbi időben a vajdasági montenegrói fiatalok többsége az anyaországban, vagyis Montenegróban próbál szerencsét, menekülve a faluban uralkodó munkanélküliség elől.

2006-ban felépített a szerb állam és a szerb ortodox egyház egy pravoszláv templomot, nem messze a falu központjától, a volt rendőrőrs helyén, ugyanakkor tervben van egy montenegrói pravoszláv templom felépítése is a közeljövőben a település főterétől egy saroknyira.

Ma, Lovćenac a vajdasági és egyben a szerbiai montenegrói kisebbség kulturális és politikai központja, a montenegrói kulturális szervezetnek a neve „Krstaš", az Újvidéken alapított Montenegrói Pártnak sokáig a lovćenaci Nenad Stevović - aki egyben alapítója is - volt az elnöke.[15]

2015-ben a helyi iskolával szemben megnyílt egy sváb múzeum (Heimetmuseum) is, amelyet a Szeghegyi-Bácsfeketehegyi Német Egyesület szervezésében újítottak fel és rendeztek be, és amelynek elnökasszonya Helga Eisele.[16]

Demográfiai változások
1948 1953 1961 1971 1981 1991 2002
4791 4413 4800 4159 4016 4049 3693[17]

Etnikai összetétel[szerkesztés]

Nemzetiség Szám %
Montenegróiak 2100 56,86
Szerbek 1242 33,63
Magyarok 107 2,89
Horvátok 27 0,73
Ruszinok 18 0,48
Macedónok 15 0,40
Jugoszlávok 14 0,37
Muzulmánok 6 0,16
Németek 4 0,10
Cigányok 3 0,08
Csehek 2 0,05
Szlovének 2 0,05
Oroszok 2 0,05
Ukránok 1 0,02
Szlovákok 1 0,02
Bunyevácok 1 0,02
Bosnyákok 1 0,02
Egyéb/Ismeretlen[18]

Források[szerkesztés]

  1. Dr. Roland Hartmann: Szikics település rövid története. In.: Istina, na primeru Sekića – Die Wahrheit am Beispiel von Sekitsch – Az igazság Szikics példáján., Fórum könykiadó, Újvidék, 2007.
  2. Philipp Sandles: Sekitsch – Erlebte Heimet, Herausgeber: Verein zur Pflege Donaschwäbischer Heimatkunde e. V., 1977. Dr. Roland Hartmann, 2007.
  3. Sárközi Ferenc: Az idő sodrásában – Történetek, szokások Feketics múltjából. Feketics Mávelődési Egyesület, 2000.
  4. Dr. Roland Hartmann, 2007.
  5. Dr. Roland Hartmann, 2007.
  6. Dr. Roland Hartmann, 2007.
  7. Dr. Roland Hartmann, 2007.
  8. Dr. Roland Hartmann, 2007.. Philipp Sandles: Sekitsch – Erlebte Heimet, Herausgeber: Verein zur Pflege Donaschwäbischer Heimatkunde e. V., 1977. [1] Zoran Janjetović: Nemci u Vojvodini, INIS, Beograd, 2009. Josip Mirnić: Nemci u Bačkoj u drugom svetskom ratu. Institut za izučavanje istorije Vojvodine,  Novi Sad, 1974.
  9. Dr. Roland Hartmann, 2007. Philipp Sandles: Sekitsch – Erlebte Heimet, Herausgeber: Verein zur Pflege Donaschwäbischer Heimatkunde e. V., 1977.
  10. Bešlin Branko: Nemci u Vojvodini 1918-1941, In: Tokovi Istorije 1999/1-4, INIS, Beograd, 1999.
  11. Herbert Prokle: Genocid nad Nemačkom manjinom u Jugoslaviji 1944-1948. Društvo za srpsko-nemačku saradnju, Beograd, Srbija i Crna Gora. Donauschwäbische Kulturstiftung, München, Deutschland. 2004.
  12. Dr. Roland Hartmann, 2007. Stevan Mačković: A szikicsi német gyűjtőtábor (1944-1946) (Fordította Papp Árpád)., A szikicsi tábor – Dr. Nikolaus Hartmann, a szikicsi tábor orvosa. In: Nikolaus Hartmann-Oswald Hartmann- Pál Károly: Istina, na primeru Sekića – Die Wahrheit am beispiel von Sekitsch – Az igazság Szikics példáján., Fórum könyvkiadó, Újvidék, 2007.
  13. Иманје без међа - Монографија ПД "Нјегош" 1948-1978, Ловћенац, 1978
  14. Иманје без међа,1978
  15. https://sr.wikipedia.org/sr-el/%D0%A6%D1%80%D0%BD%D0%BE%D0%B3%D0%BE%D1%80%D1%81%D0%BA%D0%B0_%D0%BF%D0%B0%D1%80%D1%82%D0%B8%D1%98%D0%B0
  16. http://hetnap.rs/cikk/A-visszaalmodott-telepules:-Sekitsch-1786%E2%80%941944-21002.html
  17. Stanovništvo, uporedni pregled broja stanovnika 1948, 1953, 1961, 1971, 1981, 1991, 2002, podaci po naseljima] [[Portable Document Format|PDF]]. Beograd: Republički zavod za statistiku. 2004. ISBN 8684433149 Knjiga 9 (szerbül)  
  18. Stanovništvo, nacionalna ili etnička pripadnost, podaci po naseljima. Beograd: Republički zavod za statistiku. 2003. ISBN 8684433009 1. könyv  
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szeghegy témájú médiaállományokat.