A magyarországi németek kitelepítése

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Emlékmű Dunabogdányban

A magyarországi németek kitelepítése a második világháborút követően, 1946 és 1948 között zajlott le.

Története[szerkesztés]

A Szovjetunió, Jugoszlávia, Lengyelország és Csehszlovákia, a németség sorsa szempontjából legfontosabb kitelepítő országok a II. világháború győztesei közé tartoztak. Velük ellentétben Magyarország egyike volt a veszteseknek.

Magyarországon a német nemzetiségű lakosság kitelepítése a törvényesség látszatával, pontosabban a törvénytelenségek és embertelenségek jogi elleplezésére való törekvéssel párosult. Ez elsősorban azzal függött össze, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alatt álló Magyarország nem kívánt precedenst teremteni, tekintettel a szomszédos országokban élő, kitelepítéssel fenyegetett magyar lakosságra.

A SZEB eredetileg nem tervezte a magyarországi németek tömeges kitelepítését, ezt Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya kezdeményezte. A későbbi magyar emigráció (például Nagy Ferenc volt miniszterelnök) állítása szerint a szovjet megszálló hatóság nyomására. Azonban ezen állítását hitelt érdemlően, vagyis történelmi forrásokkal nem tudjuk alátámasztani.

A magyar kormány valójában olyan csodaszernek tekintette a németek kitelepítését, amely a világháború utáni Magyarország összes kül- és belpolitikai gondját enyhítheti: A hazai németek ingatlanaival kívánta a földnélküli magyar lakosság földéhségét csillapítani. Mivel ugyanakkor a szomszédos országokban már folyt a magyarság üldözése (lásd például benesi dekrétumok), a magyar kormánynak német ingatlanokra volt szüksége ahhoz is, hogy a Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából tömegesen érkező magyar menekülteket le tudja telepíteni. Abban is reménykedett, hogy ha a győztesekkel elfogadtatja a hazai német lakosság kollektív bűnösségét, Magyarországot saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel. A kollektív bűnösség elvével akarta Magyarországot kivezetni a nemzetközi elszigeteltségből.

Ezért közölte Gyöngyösi János külügyminiszter (FKgP) 1945. május 16-án egy jegyzékben Vorosilov marsallal, a SZEB elnökével, hogy Magyarország 300 ezer német "volksbundistát" szándékszik kitelepíteni.[1] Majd a Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945. május 26-án megerősítette ezen szándékát, amikor egy szóbeli jegyzékben tisztelettel kérte "a Szovjetuniót, hogy a Magyarországról eltávolítandó németeket Németországnak olyan területére telepítsék át, amely a Szovjetunió haderőinek megszállása alatt áll."[2]

A II. világháborúban győztes nagyhatalmak 1945. augusztus elején a potsdami konferencián a magyarországi németek kitelepítését együtt tárgyalták a Csehszlovákiából, illetve Lengyelországból kitelepítendő németekével. A megállapodás XIII. cikkelye alapján a magyar kormány engedélyt kapott arra, hogy a hazai német lakosságot vagy annak részeit úgymond "rendezetten, humánus módon" Németországba telepítse ki. Az engedélyhez novemberben csatolt keretszám (max. 4-500 ezer fő) lehetővé tette a hazai németség akár teljeskörű kitelepítését is, ugyanis hazánkban akkor Fehér István becsült adatai szerint legfeljebb 380 ezer főnyi német nemzetiségű személy élt. Viszont nem kapott a magyar kormány irányelveket arra, milyen jogi-bűnösségi kategóriák szerint jelölje ki a kitelepítendőket.

Emlékmű Környén

A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter (MKP) terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Rá a jelenlévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten tartózkodtak. A kormány a 12330/1945 ME sz. rendeletében (1945. december 29.) csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat. Kivételeket is csak formailag engedett meg. Valójában ugyanis a hazai német lakosság teljeskörű kitelepítésére törekedett. Ezért volt benne a kitelepítés elsőszámú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta. A magyar kormány igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a berlini Szövetséges Ellenőrző Tanács utasítására rendelte volna el a kollektív bűnösségen alapuló, teljeskörű kitelepítést. A SZEB 1946. január 25-i ülésén készült jegyzőkönyv szerint a SZEB amerikai tagja, Key tábornok és szovjet elnöke, Vorosilov marsall tiltakozásul felszólította a kormányt, hogy ne használja "a SZET utasítására" kifejezést. Ugyanakkor Vorosilov óriási nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy az elrendelt teljeskörű kitelepítés minél hamarabb megvalósuljon és lezáruljon. Ezzel akarta ugyanis elősegíteni, hogy Csehszlovákia gyorsan kitelepíthesse az ottani magyarokat Magyarországra.

Nagy Imre kommunista belügyminiszter 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó 70.010 / 1946 BM. számú rendeletet. Ebben az állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át. Az "ártatlanok" számát abszurd módon adminisztratív úton korlátozta. Nem szolgálta a személyes politikai felelősség tényleges vizsgálatát. A német nemzetiségűeket kiszolgáltatta egy belügyminiszteri biztos által vezetett bizottságnak, amely helyben, kénye-kedve szerint dönthetett, elismeri-e az ártatlanságot vagy sem. Ez az önkényes szabályozás újabb hatalmi csatározásokhoz is vezetett a Független Kisgazdapárt és a Magyar Kommunista Párt között. Sok helyütt a kommunista tagsági könyv lett az egyetlen hatásos érv a mentesítéshez.

A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepet játszott a kommunista vezetés alatt álló belügyminisztérium. A Népgondozó Hivatal, amelyet 1945-ben elsősorban a kitelepítés lebonyolítására állítottak fel (vezetője idősb Antall József volt), a belügyminisztériumnak volt alárendelve. Ez a minisztérium hatalmazta fel és küldte ki azokat a kitelepítési biztosokat, akik helyben minden hatóságnak utasításokat adhattak. Amúgy is a kommunista párt szerezte meg 1945-ben a belügyhöz tartozó kulcspozíciók többségét. A kitelepítési rendelet végrehajtásával a kommunisták újabb hatalmi eszközre tettek szert.

Emlékmű Eleken

A magyarországi németek kitelepítése a magyar kormányok várakozásával ellentétben nem lett kül- és belpolitikai csodaszer. Mint Kaltenecker Krisztina írja, a kitelepítéssel járó jogtalanságok, törvénytelenségek és embertelenségek megrázkódtatták az alkotmányosságot, kikezdték a jogállamiság alapjait. A magyarországi németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése ráadásul tovább gyengítette a magyar kormány pozícióit a szomszédos győztes államokkal, különösen Csehszlovákiával szemben. A határon túli magyarok sorsát meghatározta a továbbiakban, hogy a szomszédos országok a magyarországi németek kitelepítését precedensnek tekinthették. Csehszlovákia például egy úgynevezett kölcsönös szlovák-magyar lakosságcsere kikényszerítésére használta fel a magyar kormánnyal szemben.[3]

A hazai németek kitelepítése tömeges, ám részleges lett. Balogh Sándor (történész) publikálta először, hogy a Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe.[4] Tóth Ágnes szerint ezalatt összesen mintegy 248 600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. Ugyanő azt írja, 1941-ben a magyarországi németeknek összesen kb. 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.[5]

Lásd még[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Spannenberger Norbert kutatási adatai szerint viszont a Volksbund taglétszáma a trianoni Magyarország területén még a szervezet fénykorában sem haladta meg a 150 ezer főt. Mint Balogh Sándor történész közölte, 300 ezer fő azoknak volt a száma, akik magukat az 1941-es népszámláláson német anyanyelvűnek vallották.
  2. Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1955. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1988. 43.
  3. Krisztina Kaltenecker: Das Dilemma der massenhaften oder vollständigen Zwangsaussiedlung der Deutschen aus Ungarn. Die Entstehungsgeschichte der Regierungsverordnung Nr. 12.330/1945 MP. In: Heike Müns (szerk.): Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. Band 44 (2001). N. G. Elwert Verlag. Marburg, 2001. 82-85.
  4. Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1955. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1988. 101.
  5. Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. BKML. Kecskemét, 1993. 191.

Források[szerkesztés]

  • Balogh, Sándor (főszerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai (1848-1993). Napvilág Kiadó. Budapest, 2002. ISBN 9639082953
  • Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945-1950. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1988. ISBN 9630931427
  • Bellér Béla: Egy gyönge vétó. In: Élet és Irodalom, Budapest, 1987. október 16.
  • Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1988. ISBN 9630547252
  • Feitl István (szerk.): A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság jegyzőkönyvei 1945-1947. Napvilág Kiadó. Budapest, 2003. ISBN 9639350176
  • Halmosy Dénes (kiadó): Nemzetközi szerződések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1985. ISBN 9632215060
  • Hambuch Vendel (szerk.): 300 év együttélés - 300 Jahre Zusammenleben. I-II. kötet. Tankönyvkiadó. Budapest, 1988.
  • Krisztina Kaltenecker: Das Dilemma der massenhaften oder vollständigen Zwangsaussiedlung der Deutschen aus Ungarn. Die Entstehungsgeschichte der Regierungsverordnung Nr. 12.330 / 1945 MP. In: Heike Müns (szerk.): Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. N. G. Elwert Verlag. Marburg. Band 44 (2001), 35-97. o. ISBN 3770812131
  • Krisztina Kaltenecker: Solidarität und legalisierte Willkür. Die Darstellung der Vertreibung der Deutschen aus Ungarn in der Bonner Dokumentation. In: Fata Márta (szerk.): Das Ungarnbild der deutschen Historiographie. Franz Steiner Verlag. Stuttgart, 2004. 168-191. o. ISBN 3515084282
  • Theodor Schieder (szerk.): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ostmitteleuropa. Band II. Das Schicksal der Deutschen in Ungarn. dtv. München, 1984. ISBN 3423032715
  • Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Budapest, 1990.
  • Gerhard Seewann (szerk.): Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Ausgewählte Aufsätze. H. n. (Budapest), 2000.
  • Norbert Spannenberger: Der Volksbund der Deutschen in Ungarn 1938-1945 unter Horthy und Hitler. Oldenbourg Verlag. Oldenburg, 2005. ISBN 9783486577280
  • Suevia Pannonica (kiadó): Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért. Dokumentáció. 1930-1950. H. n. (Pécs), 1996. Magyarra ford.: Franz Wesner. Az eredetit átdolgozta és kibővítette: Johann Till.
  • Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai Kiadó. Debrecen, 1998. ISBN 9632601165
  • Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. BKMÖL. Kecskemét, 1993.
  • Zielbauer György: Adatok és tények a magyarországi németség történetéből (1945-1949). Akadémiai Kiadó. Budapest, 1989. ISBN 9630552647

További információk[szerkesztés]