Ereklye

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ereklye latin eredetű szó (reliquia – hátrahagyott dolgok, maradvány),[1] eredetileg fontos történelmi eseményekkel, egyes személyekkel (főleg szentekkel) valamilyen kapcsolatban lévő földi maradványokat, tárgyakat jelentett.

Átvitt értelemben mások által nagy tiszteletben álló, valamely eszmét megtestesítő tárgyakat is értünk e fogalom alatt (pl.: Kossuth-bankó Jókai idejében). Ilyen értelemben a magyar államiság nemzeti ereklyéje a Szent Korona.

A Pallas nagy lexikona szerint[szerkesztés]

Ereklye szorosabb értelemben a szentek teste, testrészei, csontjai; tágabb értelemben mindazon tárgyak, melyekkel a szentek bizonyos viszonyban voltak (ruháik, a kínzóeszközök stb.).

Ereklyetisztelet[szerkesztés]

Az ereklyetiszteletnek két forrása van: az egyik általánosan emberi, amely úgyszólván minden népnél feltalálható, melynél fogva elhunyt jeleseink, szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel és kegyelettel környezzük.

Az ereklyetisztelet másik forrása speciális keresztény eszme, azon hit, hogy a szentek Isten boldogságában vannak, a mi cselekedeteinkről és így irántuk való kegyeletünkről tudomást vesznek, értünk Istennél közbenjárók lehetnek, rajtunk segíthetnek. És így az ereklyetisztelet általános emberi szempontból tekintve, egészen természetes (Deák-, Kossuth-, szabadságharc-ereklyék), vallási szempontból tekintve teljesen jogos és üdvös, mert éppen az emeli föl az ereklyetiszteletet azon magaslatra, amelytől a bálványkultusznak még árnyéka is távol van. A vallásos ereklyetisztelet magánál az ereklyénél nem áll meg; az ereklyetisztelet által (relatív tisztelet) a hívő mindig magát a szentet tiszteli, akit Isten trónjánál hisz, s akivel hite szerint belső lelki összeköttetésben van (a szentek egyessége által). Ezért mondotta ki dogma gyanánt a tridenti zsinat (Sess. XXV. De invoc. et ven. sanctorum), hogy a szentek ereklyéinek tisztelete helyes és üdvös dolog. Az ereklyetiszteletet joggal mondhatjuk egykorúnak a kereszténységgel. A katakombák síremlékei, a vértanúk holtteteme fölött emelt oltárok bizonyítják, hogy már a kereszténység első századaiban vallásos kultusz tárgyát képezték a szentek ereklyéi.

Az ereklyetisztelet történeti fejlődésében a következő mozzanatok érdemelnek figyelmet. A keresztények kegyelete legelőször arra irányult, hogy a vértanúk összes testrészét egy sírba helyezzék. A keleti egyházban már a 4. században szokásba jött az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyűjtött vért külön ereklyetartókba tenni, a templomokban külön is elhelyezni, sőt egyes személyeknek is adományozni. A nyugati egyházban e szokás a 6. század végéig szigorúan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkítatlan teteme nyugodott; egyes személyek pedig csak a szentek sírjáról vittek magukkal egy-egy követ, a szentek koporsójához vagy teteméhez érintett tárgyakat. Lassanként a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy így a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanúk (az 5. század elejétől kezdve egyéb szentek) teteme fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább két szentnek (akik közül az egyik vértanú) ereklyéje legyen elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azok egyes személyeknek adományozása is. Hogy ily módon könnyen visszaélések is keletkezhettek, egész természetes. Az egyház ezek megakadályozása végett különböző óvintézkedéseket tett. Az 1215-ben tartott lateráni zsinat határozata szerint „a pápa engedélye nélkül új ereklyék nyilvános tisztelet tárgyaivá nem tehetők. A tridenti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyés püspök engedélye nélkül semelyik ereklye sem lehet nyilvános tisztelet tárgya. Rómában 1689-ben egy külön kongregáció alapítottatott (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés büntetés terhe alatt tiltva van a római katakombákból engedély nélkül bármily csekély ereklye elvitele.”

Jézus ereklyéi[szerkesztés]

És ímé, egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásban szenved vala, hozzájárulván hátulról, illeté az ő ruhájának szegélyét. Mert ezt mondja vala magában: Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok. Jézus pedig megfordulván és reá tekintvén, monda: Bízzál leányom; a te hited megtartott téged. És meggyógyult az asszony abban az órában.
– Mt 9,20-22


Számos olyan ereklye van, amelyet Jézussal kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a benne hívők a Jézus testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grál, egy serleg, amit Jézus keresztre feszítésekor vérének felfogására használtak. Az ismertebb ereklyék:

  • A Szent Kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal
  • A Keresztrefeszítés Köve, mely 1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett.
  • A Lombardiai Öntöttvas Korona és Konstantín Zablája melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek
  • A Szent fityma,[2] Jézus körülmetélésekor levágott előbőr (január 1. – az Úr körülmetélésének az ünnepe)
  • A Végzet Dárdája, amivel Jézus oldalát szúrta át a római katona Jn 19,34 szerint
  • A Tövis Korona melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére keresztre feszítése előtt
  • A Szent Kehely,[forrás?] melyet Jézus az utolsó vacsorán használt
  • A Veronika Kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte
  • Jézus Varratmentes Palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak[3]
  • Jézus Levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását
  • A Nem Kézzel Készült Ikon, amit Jézus Edessza királyának, Abgárnak küldött leprásságának gyógyítására
  • A Szent Köldökzsinór, Szent Könnyek, Szent Tejfog.

Jézus csontjai hiányoznak az állítólagos ereklyék sorából, mivel a Biblia szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később testileg emeltetett fel a mennyekbe.

Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz Kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt.

2002-ben napvilágra került egy csontokat tartalmazó urna, a következő felirattal: „Ya`aqov bar Yosef akhui Yeshua`”, azaz „Jószef fia Jakab, Jézus testvére”.[4] Az urna az Izraeli Régiségi Hivatal által 2003. június 18-án kiadott okmány szerint egy jól sikerült hamisítvány. Oded Golant vádolták a hamisítással. Az ügy még nincs lezárva.

Irodalom[szerkesztés]

  • Szimonidesz Lajos: Jézus és Mária ereklyéi I-II., Szerzői magánkiadás, Budapest, 1933

Hivatkozások[szerkesztés]

2. Van nyoma a feltámadásnak- Tárgyi bizonyítékok: leletek és viták