Szent

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szent szó részint az elkülönítettség, részint a tökéletesség fogalomkörébe tartozó személyek, dolgok és fogalmak jelölésére használatos, vallásos kifejezés. Noha a fogalom minden vallásban létezik, a mi kultúrkörünkben elsősorban keresztény szövegösszefüggésben fordul elő, illetve a buddhizmus magyarországi terjedésével egyre ismertebb buddhista összefüggésekben is.

  • Azon keresztény felekezetekben, amelyeknek vallásgyakorlata a reformáció kora előtt alakult ki (katolicizmus, ortodoxia), mind a liturgiában, mind hit személyes megélésében fontos szerepet kap a szentek tisztelete és a velük való kapcsolattartás. Ebben a kontextusban a szentek azok, akik haláluk után az adott keresztény közösség hite szerint üdvözültek. - A mai katolikus tanítás szerint: „Szentek (lat. sancti): tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében. Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapjukon megemlékezik róluk.” [1]
  • Ugyanezen felekezetekben jellemző az ószövetségi szóhasználat továbbélése; ilyen értelemben beszélnek szent helyekről, időkről és tárgyakról, azt kifejezendő, hogy ezeket elkülönítették a profán használattól, és Isten számára „foglalták le”.
  • A magyarországi katolikus szóhasználattal kapcsolatban említést érdemel a szent szó inflációja. Ez azt jelenti, hogy számos kifejezést, amelyek eo ipso szakrális tartalmat hordoznak, a szent- előtaggal egészítenek ki. Példa az ilyen pleonazmusokra: (szent)mise, (szent)gyónás, (szent)áldozás, (szent) Eukarisztia, (szent)olvasó, (szent)lecke stb.
  • A reformáció egyházaiban nem kap kiemelt jelentőséget a szentség fogalma, amennyiben mégis előkerül, főleg erkölcsi értelmezéssel szerepel azon túl, hogy a szentség azt jelenti: Isten által Magának kiválasztott, az Istené: "Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben." (Ef 1,4), "Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet." (Kol 3,12)
  • A fundamentalizmus szóhasználata az ősegyház gyakorlatát követi, és a szent szót elsősorban élő személyekre alkalmazza. Eszerint szent az, aki tiszta és kegyes életet él.
  • Kora középkori írásokban „zentnek” írták. A nicolsburgi abc-ben külön jel van rá:ZNT (rovásjel).PNG. A jel olvasható Istennek és szentnek egyaránt.
  • Köznapi használatában az olyan tárgyakat, eseményeket, mondják szentnek amik nagy figyelmet, tiszteletet, megbecsülést érdemelnek. Pl.: „Az asztalos szerszámai szentek, még neked sem adja kölcsön.” A vadász a fegyver gondozását „szent dolognak” tartja. A karácsony, a házastárs születésnapja, a vasárnap „szent nap”, stb.

Általánosan elmondható, hogy a szent szó használatában napjainkban a morális értelmezés dominál.

  • A buddhizmus szóhasználatában és terminológiájában a szent kifejezés a kereszténységgel ellentétben nem feltétlenül egy adományozott cím, hanem a buddhista gyakorlat eredménye. Ilyenformán beszélhetünk szent könyvekről, szent szobrokról, szent helyekről, szent növényekről és szent személyekről, tanítókról, lámákról. Az eddigi egyetlen magyar személy, akit a buddhizmus szentként tisztel, Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842), akit 1933-ban, Japánban nyilvánítottak hivatalosan is szentté.

Etimológia [2][szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar szent szó a latin sanctus fordításának tekinthető. Ahhoz azonban, hogy ennek jelentését megértsük, ismernünk kell néhány ókori (elsősorban római) kifejezést.

Fanum és profanum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „szentély” értelemben használt fanum szó a fari (mondani, ünnepélyesen kijelenteni) igéből származik, és „szavakkal megjelölt területet” jelent (hasonlóan a templum etimológiájához, melynek alapigéje, a temno „kihasítani”-t jelent), vagyis olyan helyet, amelynek az erre hivatott pap kijelölte a határait. A fanum-on kívül eső, azt „megelőző” terület volt a „pro fanum” (profán), ahol a be nem avatottak megállhattak (hasonló ehhez a jeruzsálemi szentélyben a „népek udvara”).

Sacer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar szakrális jövevényszavunkban is élő sacer melléknév alapjelentése az elhatárolás. Ez a határ azonban – szemben azzal, ahogy a mai közbeszédben a szent szót általában használjuk – nem erkölcsi kvalitások között húzódik, nem a jót választja el a rossztól, hanem a rendkívülit a szokásostól. Ebben az értelemben sacer az isteneknek szolgáló pap, de sacer a kitaszított bűnös is, akin az istenek haragja van. A sacer ellentéte egyrészt a fentebb körülírt eredetű profanus (tehát ami kívül esik a szentség szféráján); másrészt a publicus, tehát az, ami nem az isteneké, hanem a népé; végül ugyancsak ellentétben áll vele a fas, vagyis „mindannak a foglalata, ami az isteni szférából az ember számára hozzáférhető, aminek érintése kijelentés (fari) által megengedett”.[3] E szóból ered a sacerdos („pap”), vagyis az a személy, aki az áldozattal foglalatoskodik, „aki valami szentet ad, szentséget ad”.[4]

Sanctus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történetileg későbbi eredetű sanctus szó túllép a sacer–profanus archaikus dichotómiáján, és a jó–rossz különbözőségére teszi a hangsúlyt. Ebben az értelemben a szent már egyértelműen olyan valóságra vonatkozik, amely az isteneké.

Numen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A numen eredetileg egy római lélekfogalom. Egyes tulajdonságok védnökei és megtestesítői. Nem tekinthetők szoros értelemben vett isteneknek, de a vallás kialakulásával a római mitológia alapjaivá lettek, istenként tisztelték őket. Korábbi védnöki szerepükből fakadtak a belőlük kialakult istenek tulajdonságai. Például Venus numenként a bájak és a vágy (nem feltétlenül a szexuális értelemben) védnöke, istenként ezért lett a szerelem istennője, és csak ez után azonosították Turannal majd Aphroditével is. Hasonlóképpen Mars numenként a termékenység, a mezők, erdők, a termés és a tavasz védnöke. Istenként először növényi jellegű termékenységisten, majd a termékenység és a férfiasság összekapcsolásával lett a háború istene, és csak ez után azonosították Arész görög istennel.

A későbbi korokban e szóval jelölték az istenség észrevehető hatását. A kifejezés ekkor nem egy konkrét istenre utal, hanem az ember által megtapasztalható isten fogalmára.

Kadós[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ószövetség e kifejezésének eredete valószínűleg a kadad szó, amely annyit tesz: levágni. Innen származik a köznapitól való elkülönítés, elhatárolás gondolatköre, amely rokon a fentebb körülírt jelentésű sacerrel.

A szent fenomenológiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Otto: A szent[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Otto 1917-ben megjelent vallásfenomenológiai alapművének alcíme: Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz.[5] A könyv kulcsfogalma a numinózus: a szerző ezt használja az európai kultúrkörben a keresztény konnotációval megterhelt szent helyett. R. Otto szerint a numinózus az emberi megismerésnek a vallásos hovatartozástól független, a priori kategóriája. E kategóriát olyan terminusokkal írja le, mint a végletes függőség megrendült átélése, a „teremtményérzet”, illetve a szent ambivalenciáját kifejező „tremendum” és „fascinans”: az istenitől való megrettenés, félelem – illetve a hozzá való vonzódás, az iránta való lelkesültség és a lenyűgözöttség érzése.

Mircea Eliade: A szent és a profán[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mircea Eliade 1957-ben megjelent könyve A vallási lényegről alcímet viseli,[6] és bevezetőjében R. Ottóra hivatkozik. Munkáját méltatja, ugyanakkor kijelenti, hogy saját írásának más az irányultsága:

„A szent jelenségét egész sokféleségében kívánjuk megvilágítani, és nemcsak irracionális oldalát tartjuk szem előtt. Nemcsak a vallás nem racionális és racionális elemei közötti viszony érdekel bennünket, hanem a szent a maga egészében. A szent első meghatározása pedig a következő: a profán ellentéte.” [7]

Eliade a szentben és a profánban nem két, egymással csupán „technikailag” szemben álló fogalmat lát, hanem úgy tekint rá, mint az ember világban-létének két fajtájára, két különböző egzisztenciális alapállásra, amely az emberi viselkedés minden dimenzióját meghatározza: a tér és idő strukturálását, a természethez és dologi világhoz, valamint magához az emberséghez fűződő kapcsolatát, s ebből adódóan az emberi alaptevékenységeket: a táplálkozást, a szexualitást és a munkát.

A szent fogalma a kereszténységben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Más vallásoktól eltérően, amelyektől a numinózum ugyan nem idegen, de amelyek a szentet szinte csak kultikus értelemben ismerik, az istenségről csupán ritkán állítják a szentséget, az ÓSz-ben a szent jelző abszolút értelemben csak Istenre vonatkozik, annak kifejezésére, hogy teremtetlen (=öröktől fogva létező és örökké élő) és teljesen megközelíthetetlen Fölség, akivel szemben az összes tőle különböző létező (mint teremtmény) eleve nem szent” [8]

Ószövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (Iz 6,3)

Isten abszolút szentségéből következik, hogy a szentség fogalma relatíve és analóg értelemben minden létezőről állítható, amely valamilyen módon Istennel kapcsolatos. A Biblia számos helyen tanúskodik arról, hogy az egész teremtett világ hirdeti Isten dicsőségét (például Zsolt 19,2–7). Szűkebb értelemben szent az, amit/akit Isten valamilyen célra kiválaszt és elkülönít magának. Ez az Ószövetségben elsődlegesen Izraelre mint választott népre vonatkozik. Visszatérő intésként hangzik el Istentől – különösen a Lev 17–26 fejezetekben, amely részt a biblikus teológia éppen ezért a Szentség törvénye néven ismeri –: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok!” Ismételten megjelenik a más népektől való elkülönítés motívuma is, pl.: „Legyetek előttem szentek, mert én, az Úr, szent vagyok, és elkülönítettelek benneteket a népektől, hogy az enyéim legyetek” (Lev 20,26).

A választott nép szent voltából következik, hogy az istentiszteleti rendet is szigorú szabályok irányítják, és aprólékos rendelkezések írják le a szent tárgyak kinézetét, illetve elkészítésük módját. Ez vonatkozik elsődlegesen a frigyládára és a szentélyre, de Isten kifejezett szándékára vezetik vissza a liturgikus ruhák és egyéb kellékek külalakját is. Ugyanezen gondolatmenet alapján nevezhető szentnek – hivatalánál fogva – a főpap, illetve a papság egésze.

Szintén a kiválasztás ténye indokolja, hogy Isten elvárásokat támaszt népével szemben, nevezetesen bizonyos viselkedésformákat kifejezetten előír, másokat azonban megtilt. Ez a Törvény (Tóra), amelyet Isten szerető gondoskodásból adott Izrael népének, hogy megkülönböztesse más népektől. Az említett „Szentek legyetek!” felszólítás a Törvény megtartására vonatkozik. Személyre lebontva tehát szent az, aki megtartja a Törvényt, s így a néphez tartozik.

A későbbi zsidó irodalomban mind gyakrabban felbukkan az a gondolat, hogy Isten nem elégszik meg a Törvény betű szerinti betartásával. A prófétáknál gyakori motívum, hogy Isten előtt utálatosnak nevezik a nép (Isten által rendelt!) áldozatait, mert kiürült rítus csupán, amely mögött nincs ott a szív odaszánása, a személyes elkötelezettség. Ez a gondolat vezet el a szentség morális és individuális értelmezéséhez, amely aztán az Újszövetségben bontakozik ki.

Újszövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Valóban szent vagy, Istenünk, és méltán dicsőít téged alkotásod, az egész teremtett világ, mert Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által, a Szentlélek erejével éltetsz és megszentelsz mindent.” [9]

A kereszténység központi hittétele, hogy Isten Jézus Krisztusban teljes önmagát odaadta a világnak. Jézus kereszthalálakor a Templomnak a szentélyt leválasztó függönye kettéhasadt (Mt 27,51), vagyis megszűnt a különbségtétel szent és profán között. Jézus meghirdette az örömhírt: kivétel nélkül minden ember meghívást kapott az Istennel való bensőséges életre, a Szentháromság szeretetközösségébe való bekapcsolódásra. Az egész emberiség (analóg értelemben: az egész teremtett világ) ígéretet kapott, hogy részese lehet Isten szentségének. Ez az ígéret az Újszövetség lapjain olyan képekben jelenik meg, mint a királyi menyegző vagy az új Jeruzsálem.

Az eljövendő egyetemes szentség jele a világban a Jézusban hívők közössége, vagyis az egyház. Az egyház ilyen minőségében ontológiailag szent, függetlenül az egyháztagok konkrét cselekedeteitől, s természetesen a szentség állítása ebben a szövegösszefüggésben nem jelenti a tökéletesség állítását

Az egyház szentségéből következik, hogy keresztény értelemben az egyes hívők is szentnek nevezhetők. Számos újszövetségi irat tanúskodik erről a szóhasználatról, amely szerint a „szent” a „keresztény hívő” szinonímája. Pl.: „Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, mindazoknak a Krisztus Jézusban hívő szenteknek, akik Filippiben vannak, püspökeikkel és diakónusaikkal együtt: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” (Fil 1,1–2). Azonban a kezdetektől megjelenik az erkölcsi követelmény is: ha valaki szent (azaz hívő), akkor viselkedjék is szenthez méltóan, pl.: „Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó, se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás” (Ef 5,3).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar katolikus lexikon
  2. Az etimológiai rész gondolatmenete Thomas Köves-Zulauf Bevezetés a római vallás és monda történetébe (ISBN 963-8458-06-2) c. könyvére támaszkodik.
  3. Thomas Köves-Zulauf, im. 55. o.
  4. Uo.
  5. Fordította Bendl Júlia, ISBN 963-379-221-5
  6. Fordította Berényi Gábor, ISBN 963-07-6082-7
  7. M. Eliade, im. 6. o. (Kiemelések az eredetiben.)
  8. Herbert Haag: Bibliai Lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1989.
  9. Részlet a Misekönyvből, a III. Eukarisztikus imából

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szent témájú médiaállományokat.