Liudprand

Cremonai Liudprand
Liudprand Antapodosisának kezdete a müncheni Bayerische Staatsbibliothek Clm 6388 jelzetű, 10. század végi kéziratában
Született	Liutprandus vagy Liudprandus 920 körül valószínűleg Pavia
Elhunyt	970 után, valószínűleg 972 körül; legkésőbb 973. március 5. előtt ismeretlen
Állampolgársága	Itáliai Királyság
Foglalkozása	író nagykövet katolikus pap
Tisztsége	Cremona püspöke
A Wikimédia Commons tartalmaz Cremonai Liudprand témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Cremonai Liudprand vagy Liutprand (latinul: Liutprandus Cremonensis, más alakban Liudprandus, Luitprandus; Pavia, 920 körül – 970 után, valószínűleg 972 körül, de legkésőbb 973. március 5. előtt) longobárd származású itáliai püspök, diplomata, valamint latin nyelven alkotó középkori történetíró volt. 961-től vagy legkésőbb 962 elejétől Cremona püspökeként működött, és I. Ottó bizalmi embereként több fontos itáliai, római és bizánci diplomáciai ügyben vett részt.

Művei a 10. századi Itália, a Német-római Birodalom, a római pápaság és a Bizánci Birodalom történetének fontos forrásai. Legismertebb írásai az Antapodosis, a Historia Ottonis és a Relatio de legatione Constantinopolitana. A modern kutatás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Liudprand nem pártatlan krónikás volt: udvari emberként, püspökként és diplomataként erős politikai nézőponttal írt, ellenfeleit pedig gyakran gúnyos, polemikus vagy szatirikus eszközökkel ábrázolta.

Liudprand különösen jelentős forrás a 10. századi latin–bizánci diplomácia történetéhez. Első konstantinápolyi útján, 949-ben VII. Kónsztantinosz udvarát még viszonylag kedvezően mutatta be; 968-as második követségéről írt beszámolójában, a Relatioban viszont II. Niképhorosz Phókasz császárt és a bizánci udvart már élesen ellenséges, sokszor karikaturisztikus módon ábrázolta.

Neve és származása

Nevének latin alakjai között a Liutprandus, Liudprandus és Luitprandus formák egyaránt előfordulnak. A magyar szakirodalomban a „Cremonai Liudprand” és a „Cremonai Liutprand” alak is használatos. A név longobárd eredetre utal, és összhangban áll azzal, hogy családja longobárd származású, előkelő és udvari kapcsolatokkal rendelkező itáliai család volt.

Születési helyeként a modern szakirodalom többnyire Paviát vagy annak környékét valószínűsíti. Születési éve nem ismert pontosan. A régebbi magyar lexikonok és összefoglalók gyakran 922-t adják meg születési évként, de a modern kutatás inkább 920 körüli időpontot valószínűsít. Ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy Liudprand a 10. század elején, valószínűleg 920 körül született.

Családi háttere fontos szerepet játszott későbbi pályájában. Apja és mostohaapja is járt követként Konstantinápolyban, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy Liudprand már fiatalon érdeklődést mutatott a bizánci udvar, a görög nyelv és a keleti diplomácia iránt. Görögtudása nem volt tökéletes, de a 10. századi latin Nyugaton figyelemre méltónak számított, és diplomáciai pályáján különösen hasznosnak bizonyult.

Élete

Paviai udvari neveltetése

Liudprand a paviai királyi udvarban nőtt fel és tanult. Hugó provence-i király 926-tól 947-ig uralkodott Itáliában, és udvara Paviában a korabeli itáliai politikai élet egyik központja volt. Liudprand fiatalon került ebbe a környezetbe, ahol egyházi és udvari képzést kapott, majd a paviai egyház diakónusa lett.

A Catholic Encyclopedia szerint Liudprand kiváló énekhangja révén is felhívta magára Hugó figyelmét, és a paviai udvari iskola megfelelő latin műveltséget adott neki. Későbbi művei valóban jelentős klasszikus olvasottságról tanúskodnak: idéz vagy utal többek között Vergilius, Cicero, Terentius, Plautus, Martialis, Persius és Juvenalis műveire is.

Hugó halála és az itáliai hatalmi viszonyok átalakulása után Liudprand II. Berengár szolgálatába került. Berengár udvarában kancellári vagy titkári jellegű feladatokat látott el, és kezdetben bizalmi embernek számított.

Első konstantinápolyi követsége

949-ben Berengár követeként Konstantinápolyba utazott VII. Kónsztantinosz Porphürogennétosz udvarába. Ez volt első jelentős diplomáciai küldetése. Mivel apja és mostohaapja korábban szintén kapcsolatban állt a bizánci udvarral, Liudprand alkalmasnak tűnt ilyen feladatra.

Az első követség élményeit az Antapodosis végén dolgozta fel. Leírása szerint lenyűgözte a császári udvari ceremónia, az ünnepségek rendje és a bizánci udvar gazdagsága. A német szakirodalom kiemeli, hogy beszámolója a 10. századi bizánci udvari szertartások egyik fontos nyugati leírása, különösen a külföldi követek fogadásának leírása miatt.

A műben ugyanakkor már itt megjelenik Liudprand polemikus szerzői gyakorlata. A küldetés költségeit és ajándékait saját elbeszélésében úgy állítja be, hogy azok Berengár fösvénységét és méltatlanságát bizonyítsák. Ez azt jelzi, hogy a diplomáciai emlékezés nála gyakran politikai és személyes értelmezéssel fonódik össze.

Szakítása Berengárral és Ottó szolgálata

Konstantinápolyi útja után ismeretlen okból összekülönbözött Berengárral és feleségével, Willával. Ezután Itáliát elhagyva Ottó német király udvarába ment. Ottó számára Liudprand különösen hasznos ember volt: ismerte az itáliai politikai viszonyokat, beszélt vagy legalábbis értett görögül, és diplomáciai tapasztalattal rendelkezett.

956-ban Ottó udvarában találkozott Recemunddal, Elvira püspökével, aki III. Abd ar-Rahmán córdobai kalifa követe volt. A hagyomány szerint Recemund ösztönözte arra, hogy megírja korának történetét. Liudprand 958 körül, Frankfurtban kezdte el az Antapodosis írását.

Ottó itáliai hadjárata idején Liudprand visszatért Itáliába. Valószínűleg 961-ben, vagy legkésőbb 962 elején Cremona püspöke lett. Oklevelesen 962. január 14. és 970. április 20. között adatolható Cremona püspökeként. Püspökként továbbra is Ottó bizalmi embere maradt, és diplomáciai, illetve egyházpolitikai ügyekben is eljárt az uralkodó megbízásából.

Római és pápai ügyek Ottó szolgálatában

962. február 2-án Ottót Rómában császárrá koronázták. Liudprand ezután is az uralkodó környezetéhez tartozott. 963-ban Ottó megbízásából Rómába ment a XII. János pápával kialakult konfliktus idején, majd részt vett azon a római zsinaton, amely XII. Jánost elítélte és letettnek nyilvánította.

Liudprand a Historia Ottonisban írta meg a 960 és 964 közötti római események, Ottó itáliai politikája, XII. János pápával való konfliktusa, VIII. Leó megválasztása és V. Benedek eltávolítása történetét. Beszámolója a 963–964-es római események egyik legfontosabb összefüggő forrása, és a 963-as zsinatról lényegében ő hagyta ránk az egyetlen folyamatos narratív elbeszélést. Ugyanakkor nem semleges krónika: a mű Ottó politikájának igazolását szolgálja, és a konfliktust erősen császárpárti nézőpontból mutatja be.

Ez különösen fontos XII. János megítélése szempontjából. Liudprand írása nélkülözhetetlen forrás a 10. századi pápaság történetéhez, de a pápával szembeni erkölcsi vádak és a zsinati események leírása forráskritikát igényel. A szerző Ottó híveként, a császári beavatkozás indokoltságát hangsúlyozva írt, ezért a szöveg nem tekinthető a pápai ügyek pártatlan bírósági jegyzőkönyvének. A zsinat egyházi-jogi megítélése is vitatott, mert az eljárás Ottó katonai és politikai jelenlétében zajlott; a modern kutatás ezért különbséget tesz az események forrásértéke és Liudprand apologetikus értelmezési kerete között.

Liudprand később is részt vett római és egyházi ügyekben. A Catholic Encyclopedia szerint 965-ben Otgar speyeri püspökkel együtt Rómába küldték, hogy közreműködjön az új pápa megválasztásában; ekkor XIII. János került a pápai trónra. A ravennai zsinaton és Ottó itáliai politikájának más eseményeiben is szerepet játszott.

Második konstantinápolyi követsége

968-ban Ottó ismét Konstantinápolyba küldte. A küldetés célja az volt, hogy házassági szövetséget hozzon létre Ottó fia, a későbbi II. Ottó és egy bizánci hercegnő között. A tárgyalások hátterében a két császárság közötti presztízsvita, a római császári cím használata, valamint Dél-Itália, különösen a langobárd fejedelemségek és a bizánci befolyási övezet kérdése állt.

Liudprand 968. június 4-én érkezett Konstantinápolyba, és október elejéig tartózkodott ott. A küldetés sikertelen volt. A bizánci udvar nem ismerte el problémátlanul Ottó római császári igényét, a házassági tárgyalások pedig területi és rangviták miatt elakadtak.

A követség történetét a Relatio de legatione Constantinopolitana című művében dolgozta fel. A Relatio különösen fontos forrás a 10. századi latin–bizánci diplomácia történetéhez. Értékes adatokat közöl a bizánci udvari ceremóniákról, az ajándékozásról, a diplomáciai rangsorról, az étkezési szokásokról, az udvari protokollról és a két császárság közötti feszültségekről.

A Relatio különösen a „két császár problémája” szempontjából jelentős. Ottó a római császári cím birtokosának tekintette magát, a bizánci udvar azonban továbbra is saját uralkodóját tartotta a római császári hagyomány jogos örökösének. Liudprand írása ezt a feszültséget nyugati, ottonbarát nézőpontból ábrázolja.

A beszámoló irodalmi értéke is jelentős: élénk, ironikus és részletgazdag. Ugyanakkor a bizánciakkal szembeni ellenségessége feltűnő. Liudprand a követség kudarcát jórészt a bizánciak gőgjével, ellenségességével és méltatlanságával magyarázza, miközben saját diplomáciai magatartását kevésbé vizsgálja kritikusan. A modern kutatás ezért a művet egyszerre használja diplomáciatörténeti forrásként és tekinti politikai önigazolásnak.

A későbbi hagyomány szerint Liudprand részt vehetett egy újabb, 971–972-es bizánci követségben is, amely végül Theophanu és II. Ottó házasságához vezetett. Ezt azonban egy megbízhatatlanabb forrás, a Translatio Sancti Hymerii említi, ezért a modern kutatás óvatosan kezeli.

Halála

Liudprand halálának pontos ideje és helye nem ismert. Utolsó biztos életjele 970. április 20-áról maradt fenn. Egy 972. július 20-i aquileiai oklevél alapján ekkor talán már halott volt, utóda pedig 973. március 5-én már biztosan Cremona püspökeként szerepel. Ezért a „972-ben halt meg” hagyományos adat elfogadható becslésként, de biztosabb úgy fogalmazni, hogy 970 után, valószínűleg 972 körül, de legkésőbb 973. március 5. előtt halt meg.

Művei

Liudprand fennmaradt fő művei latin nyelven íródtak. A modern kritikai kiadás Paolo Chiesa 1998-as Liudprandi Cremonensis Opera omnia című kötete, amely az Antapodosis, a Homelia paschalis, a Historia Ottonis és a Relatio de legatione Constantinopolitana szövegét közli. Modern angol fordításukat Paolo Squatriti adta ki 2007-ben.

Antapodosis

Az Antapodosis vagy teljesebb címén Antapodosis sive res per Europam gestae („Visszafizetés”, avagy „Európában viselt dolgok”) Liudprand leghosszabb és legjelentősebb történeti műve. Címe görög eredetű szó, jelentése nagyjából „viszonzás”, „visszafizetés” vagy „megtorlás”. A cím már utal a mű személyes és polemikus jellegére: Liudprand korábbi ellenfeleinek, különösen II. Berengárnak és feleségének, Willának kívánt irodalmi értelemben „visszafizetni”.

A mű hat könyvből áll, de befejezetlenül maradt. Tárgya elvileg „Európa királyainak és császárainak” története, gyakorlatilag azonban főként Itália, a keleti frank–német királyság és Bizánc eseményeit tárgyalja 888-tól a 10. század közepéig. Liudprand 958 körül Frankfurtban kezdte írni, és a mű 962 után nyerhette el ismert formáját, de végleges befejezésére nem került sor.

Az Antapodosis nem folyamatos, modern értelemben vett kronologikus történeti elbeszélés. Epizodikus szerkezetű, gyakran anekdotákra, udvari emlékezetre, szóbeli hagyományra, politikai párthagyományokra és személyes élményekre épül. Stílusa élénk, szatirikus, sokszor durva humorú, és nem riad vissza az ellenfelek erős moralizáló vagy gúnyos ábrázolásától.

A mű magyar szempontból is fontos, mert adatokat közöl a 10. századi magyar hadjáratokról, a magyar kalandozások európai összefüggéseiről és a korabeli nyugati Magyarország-képről. Ezeket az adatokat azonban ugyanúgy forráskritikával kell kezelni, mint Liudprand más politikai és katonai beszámolóit.

Historia Ottonis

A Historia Ottonis, más címén Liber de rebus gestis Ottonis magni imperatoris, a 960 és 964 közötti eseményeket tárgyalja. Középpontjában Ottó itáliai politikája, római beavatkozása, XII. János pápa letétele, VIII. Leó megválasztása és V. Benedek eltávolítása áll.

A cím bizonyos szempontból félrevezető, mert a mű nem Ottó teljes uralkodástörténete, hanem szűkebb politikai és egyházpolitikai apológia. Paolo Chiesa modern kiadása ezért a De Iohanne papa et Ottone imperatore címet használja, jelezve, hogy a mű központi témája XII. János és Ottó konfliktusa.

A Historia Ottonis forrásértéke rendkívül nagy, mivel Liudprand szemtanúként és résztvevőként számol be az eseményekről. Ugyanakkor a mű világosan Ottó politikáját igazolja. XII. János pápát erősen negatív, erkölcsileg démonizáló színekkel mutatja be, és a császári beavatkozást rendteremtésként ábrázolja. Chiesa elemzése szerint a mű fokozatosan építi fel XII. János „szörnyetegként” ábrázolt alakját; ez a retorikai szerkezet nem pusztán adatközlés, hanem Ottó politikai fellépésének igazolása.

Ez nem jelenti azt, hogy a római egyházpolitikai válság vagy XII. János és Ottó konfliktusa kitalált lett volna. Azt azonban igen, hogy a pápával kapcsolatos legélesebb erkölcsi vádakat nem lehet önmagukban, Liudprand politikai és irodalmi céljától elválasztva használni. A Historia Ottonis így a 10. századi pápaság válságainak nélkülözhetetlen, de erősen polemikus forrása.

Relatio de legatione Constantinopolitana

A Relatio de legatione Constantinopolitana Liudprand 968-as konstantinápolyi követségének beszámolója. A mű részletesen bemutatja a követség nehézségeit, a protokollvitákat, az ajándékokkal és rangsorral kapcsolatos konfliktusokat, a bizánci császári udvar ceremóniáit, valamint a latin és bizánci politikai gondolkodás közötti különbségeket.

A Relatio különösen fontos a „két császár problémája” szempontjából. Ottó a római császári cím birtokosának tekintette magát, a bizánci udvar azonban továbbra is saját uralkodóját tartotta a római császári hagyomány jogos örökösének. Liudprand írása ezt a feszültséget nyugati, ottonbarát nézőpontból ábrázolja.

A beszámoló irodalmi értéke is jelentős: élénk, ironikus és részletgazdag. Ugyanakkor a bizánciakkal szembeni ellenségessége feltűnő. Liudprand a követség kudarcát jórészt a bizánciak gőgjével, ellenségességével és méltatlanságával magyarázza, miközben saját diplomáciai magatartását kevésbé vizsgálja kritikusan. A modern kutatás ezért a művet egyszerre használja diplomáciatörténeti forrásként és politikai önigazolásként.

Homelia paschalis és vitatott művek

A modern kritikai kiadások Liudprand fennmaradt művei közé sorolják a Homelia paschalis című húsvéti homíliát is. A szöveg filológiai szempontból eltér a történeti művektől, mivel nem historiográfiai vagy diplomáciai beszámoló, hanem teológiai-liturgikus jellegű húsvéti prédikáció. Chiesa kritikai kiadása és Squatriti fordítása Liudprandnak tulajdonított műként közli, de műfaja miatt a három történeti munkától külön kezelendő.

Más műveket korábban tévesen tulajdonítottak Liudprandnak. A Chronicon, az Adversaria és az Opusculum de vitis Romanorum pontificum Liudprand neve alatt is előfordultak régebbi kiadásokban, de a modern kutatás ezeket nem tekinti hiteles Liudprand-műveknek.

Nyelve és műveltsége

Liudprand a 10. századi latin irodalom egyik legélénkebb stílusú szerzője. Művei nem száraz évkönyvek, hanem retorikailag megformált, anekdotikus, szatirikus és sokszor személyes hangú elbeszélések. A prózába olykor verses betéteket illesztett, és műveltségében érezhető a klasszikus latin szerzők hatása.

Különösen figyelemre méltó görög nyelvi és bizánci ismeretanyaga. Bár görögtudása nem volt hibátlan, a latin Nyugaton ritkaságnak számított, hogy valaki közvetlenül tudjon görög kifejezéseket használni és a bizánci udvari intézményeket, címeket, ceremóniákat ilyen részletességgel leírni. Nyelvi és kulturális félreértései azonban előfordulhattak, ami tovább árnyalja bizánci témájú írásainak forrásértékét.

Irodalmi stílusának egyik jellemzője az éles ellentétpárok használata. Barátait, patrónusait és politikai szövetségeseit gyakran kedvezően mutatja be, ellenfeleit viszont gúnyos, moralizáló vagy groteszk eszközökkel rajzolja meg. Ez műveit irodalmilag különösen elevenné teszi, de forráskritikai szempontból óvatosságot követel.

Forrásértéke és forráskritikája

Liudprand művei a 10. századi Itália, Németország, Bizánc és a római pápaság történetének nélkülözhetetlen forrásai. Jelentőségüket növeli, hogy szerzőjük több leírt eseménynek szemtanúja vagy közvetlen résztvevője volt. A 10. század forrásszegény korszak, ezért Liudprand beszámolói sokszor pótolhatatlan adatokat őriztek meg.

Ugyanakkor írásai nem modern értelemben vett tárgyilagos történeti munkák. Udvari, diplomáciai és püspöki szerepéből következően erős politikai nézőponttal írt. Ottó politikáját rendszerint kedvezően, ellenfeleit – különösen II. Berengárt, Willát, XII. János pápát és II. Niképhorosz bizánci császárt – gyakran gúnyos, polemikus vagy szatirikus hangnemben mutatta be.

A Catholic Encyclopedia máig gyakran idézett megfogalmazása szerint Liudprand írásai nagyon fontos 10. századi történeti források, de a szerző erős pártember, és gyakran igazságtalan ellenfeleivel szemben. A modern kutatás ezt a megállapítást részletesebben is megerősíti: Liudprand műveit egyszerre kell irodalmi alkotásként, politikai önigazolásként, udvari propagandaként és történeti forrásként olvasni.

Középkori krónikák forráskritikai használata

A középkori krónikákat és történeti elbeszéléseket a modern történettudomány nem ugyanúgy használja, mint a mai értelemben vett történeti monográfiákat vagy hivatalos jegyzőkönyveket. A krónikás gyakran valamely udvar, püspökség, monostor vagy politikai csoport nézőpontjából írt, és művének célja nem pusztán az események rögzítése volt, hanem erkölcsi tanítás, politikai igazolás, emlékezetformálás vagy ellenfelek lejáratása is lehetett.

A forráskritika ezért több kérdést vizsgál: mikor és hol íródott a mű; milyen eseményekről lehetett a szerzőnek közvetlen tudása; kik voltak a patrónusai és ellenfelei; milyen műfaji toposzokat használt; milyen célközönségnek írt; milyen kézirati hagyomány őrizte meg a szöveget; és milyen pontokon ellenőrizhető más forrásokkal. A történész különösen óvatosan kezeli azokat a részeket, amelyek titkos indítékokat, magánéleti botrányokat, szexuális bűnöket, démoni befolyást vagy csodás büntetést írnak le, mert ezek gyakran moralizáló és polemikus elbeszélő minták részei.

Liudprand esetében ez a módszertani óvatosság különösen fontos. Művei sokszor első kézből származó adatokat őriznek meg, de az elbeszélés szerkezete, humora, iróniája és politikai célja miatt nem minden részletük kezelhető azonos forrásértékkel. Más forrásokkal is ellenőrizhető eseményleírásai általában magasabb forrásértékűek, mint azok a részek, amelyek szereplők belső szándékait, magánéleti vétkeit vagy démonizált jellemét mutatják be.

Liudprand és a 10. századi pápaság forráskritikája

Liudprand írásai jelentősen hozzájárultak a 10. századi pápaságról kialakult későbbi történeti képhez. A saeculum obscurum vagy „sötét század” kifejezés későbbi historiográfiai fogalom, de a korszak pápaságáról alkotott erősen moralizáló kép egyik fontos előzménye Liudprand elbeszéléseiben kereshető. Különösen az Antapodosis római arisztokrata asszonyokról és pápai befolyásról szóló részei, valamint a Historia Ottonis XII. János pápát támadó narratívája járultak hozzá ahhoz, hogy a korszakot az utókor gyakran a pápai hivatal erkölcsi és politikai mélypontjaként értelmezze.

A 10. századi római pápaság valóban erős arisztokrata befolyás alatt állt, és a korszakban politikai válságok, erőszakos pápaváltások és intézményi gyengeségek jelentkeztek. Liudprand azonban ezeket nem semleges intézménytörténészként írta le, hanem az ottoni rendteremtés igazolására. A Historia Ottonis a pápa elleni vádakat olyan elbeszélő keretbe rendezi, amelyben XII. János fokozatosan a renddel, az egyházi fegyelemmel és az isteni igazságossággal szemben álló alaknak tűnik fel.

Forráskritikai szempontból különbséget kell tenni a Liudprand által közvetlenül tapasztalt, más forrásokkal is ellenőrizhető események és a moralizáló, anekdotikus vagy démonizáló részletek között. A római zsinatok, Ottó itáliai politikája és a bizánci követségek számos adata magas forrásértékű; a szereplők titkos szándékairól, erkölcsi romlottságáról, szexuális bűneiről vagy démoni jellegéről szóló részek viszont elsősorban retorikai és polemikus hagyományként értékelendők. A történész ezért Liudprand műveit oklevelekkel, zsinati adatokkal, évkönyvekkel, más krónikákkal, bizánci forrásokkal és a római politikai kontextussal együtt vizsgálja.

Liudprand nem önmagában teremtette meg a 10. századi „romlott pápaság” képét, de művei jelentősen hozzájárultak annak későbbi formálódásához. A római arisztokrácia, különösen a nagyhatalmú családok és asszonyaik pápai befolyását olyan moralizáló nyelven írta le, amely később könnyen illeszkedett a saeculum obscurum és a „pornokrácia” történetírói toposzaihoz. A „pornokrácia” nem középkori önmegjelölés, hanem későbbi historiográfiai címke; a modern szakirodalom ezért inkább a római arisztokrata kontroll, a pápaválasztási instabilitás és az ottoniánus beavatkozás összefüggésében tárgyalja a jelenséget.

A 10. századi Rómáról fennmaradt elbeszélő források hiányossága tovább növeli Liudprand jelentőségét. A Liber Pontificalis ebben az időszakban nem biztosít olyan folyamatos pápai életrajzi anyagot, mint korábbi századokban, ezért a korszak történetírása különösen rá van utalva Liudprand és néhány más narratív forrás, például Monte Soratte-i Benedek krónikájának kritikai használatára. Ez a forrásszegénység magyarázza Liudprand nagy hatását, de nem szünteti meg a forráskritika szükségességét.

Magyar vonatkozások

Liudprand művei a magyar történetírás számára is fontosak. Az Antapodosis több helyen beszél a 10. századi magyar hadjáratokról, a magyarok nyugat-európai megjelenéséről és a korabeli itáliai, német, valamint bizánci politikai viszonyokról. A magyar szakirodalom ezért a honfoglalás utáni időszak és a 10. századi hadjáratok forrásai között tartja számon.

Bár a régebbi magyar történetírás gyakran a „kalandozások” forrásaként hivatkozott rá, a modern történettudomány Liudprand adatait a 10. századi magyar hadjáratok európai kontextusának megértéséhez használja fel. Értékes adatai ellenére – mivel elbeszélői módszere anekdotikus és udvari érdekeket szolgál – a magyarokra vonatkozó sorait is szigorú forráskritikával, más kortárs dokumentumokkal összevetve kell vizsgálni.

Magyarul

• Liudprand Történeti munkái; ford. Jurkovich Emil, Gombos F. Albin, Gaál Lajos; Athenaeum, Budapest, 1908. Középkori krónikások.
• A Nyugat és Bizánc a 8–10. században / Peter Classen: Nagy Károly, a pápaság és Bizánc. A Karoling császárság megalapítása; ford. Baán István / Michael Rentschler: Cremonai Liudprand. Tanulmány a középkor kelet-nyugati kultúrtörténetéhez; ford. Bódogh Judit / Cremonai Liudprand történeti művei; ford. Süttő Szilárd; Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2005. Varia Byzantina. ISBN 9638667923

Források

Elsődleges szövegkiadások és fordítások

• Liudprandi Cremonensis Opera omnia, Corpus Christianorum, Continuatio Mediaevalis (latin nyelven). Turnhout: Brepols (1998) 
• Liudprand of Cremona. The Complete Works of Liudprand of Cremona, Medieval Texts in Translation (angol nyelven). Washington, D.C.: The Catholic University of America Press (2007). ISBN 9780813215068 
• De Iohanne papa et Ottone imperatore. Crimini, deposizione e morte di un pontefice maledetto, Per verba (latin, olasz nyelven). Firenze: SISMEL – Edizioni del Galluzzo (2018). ISBN 9788884508416 
• Die Werke Liudprands von Cremona, 3., Monumenta Germaniae Historica. Scriptores rerum Germanicarum in usum scholarum separatim editi (latin, német nyelven), Hannover–Leipzig: Hahnsche Buchhandlung (1915) 
• Liudprands Werke, 4., Quellen zur Geschichte der sächsischen Kaiserzeit (német nyelven), Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft (1992). ISBN 3534014162 

Lexikonok és repertóriumok

• Chiesa, Paolo. Liutprando di Cremona, Dizionario Biografico degli Italiani 65 (olasz nyelven). Istituto dell'Enciclopedia Italiana (2005). Hozzáférés ideje: 2026. május 9. 
• Kirsch, Johann Peter. Liutprand of Cremona, The Catholic Encyclopedia 9 (angol nyelven). New York: Robert Appleton Company (1910). Hozzáférés ideje: 2026. május 9. 
• Klinkenberg, Hans Martin. Liutprand of Cremona, New Catholic Encyclopedia, 2. (angol nyelven), Gale (2003) 
• Liutprand of Cremona, The Oxford Dictionary of Byzantium (angol nyelven). New York–Oxford: Oxford University Press (1991). ISBN 0195046528 
• Liutprandus Cremonensis (német nyelven). Geschichtsquellen des deutschen Mittelalters. Bayerische Akademie der Wissenschaften. (Hozzáférés: 2026. május 9.)

Szakirodalom

• Chiesa, Paolo (1999). „Così si costruisse un mostro. Giovanni XII nella cosiddetta Historia Ottonis di Liutprando di Cremona” (olasz nyelven). Faventia 21 (1), 85–102. o. (Hozzáférés: 2026. május 9.) 
• Rentschler, Michael. Cremonai Liudprand. Tanulmány a középkor kelet-nyugati kultúrtörténetéhez. Budapest: Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 193–308. o. (2005). ISBN 9638667923 
• Sutherland, Jon N.. Liudprand of Cremona, Bishop, Diplomat, Historian: Studies of the Man and His Age (angol nyelven). Spoleto: Centro Italiano di Studi sull'Alto Medioevo (1988) 
• Schummer, Constanze M. F.. Liudprand of Cremona – a diplomat?, Byzantine Diplomacy: Papers from the Twenty-fourth Spring Symposium of Byzantine Studies, Cambridge, March 1990 (angol nyelven). Aldershot: Variorum, 197–201. o. (1992). ISBN 0860783383 
• Koder, Johannes. Erfolglos als Diplomat, erfolgreich als Erzähler? Liudprand von Cremona als Gesandter am byzantinischen Kaiserhof, Menschen, Bilder, Sprache, Dinge. Wege der Kommunikation zwischen Byzanz und dem Westen, Byzanz zwischen Orient und Okzident (német nyelven). Mainz: Verlag des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, 127–140. o. (2018) 
• Squatriti, Paolo. Pornocracy, Medieval Italy: An Encyclopedia 2 (angol nyelven). New York–London: Routledge, 926–927. o. (2004). ISBN 0415939305 
• Osborne, John. Rome in the Tenth Century: A History in Art (angol nyelven). Cambridge: Cambridge University Press (2025). ISBN 9781009639699 
• Az államalapítás korának írott forrásai. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely (1999) 
• Arnaldi, Girolamo (1970). „Liutprando e la storiografia contemporanea nell'Italia centro-settentrionale” (olasz nyelven). La storiografia altomedievale 17, 497–519. o. 

További információk

• Liutprand Antapodosis Beginning of text Munich Clm 6388 f. 10r (angol nyelven). Wikimedia Commons. (Hozzáférés: 2026. május 9.)
• The Works of Liudprand of Cremona (angol nyelven). Internet Archive. (Hozzáférés: 2026. május 9.)
• Così si costruisse un mostro. Giovanni XII nella cosiddetta Historia Ottonis di Liutprando di Cremona (olasz nyelven). RACO. (Hozzáférés: 2026. május 9.)
• Erfolglos als Diplomat, erfolgreich als Erzähler? Liudprand von Cremona als Gesandter am byzantinischen Kaiserhof (német nyelven). Propylaeum eBooks. (Hozzáférés: 2026. május 9.)

Kapcsolódó szócikkek

• Középkori latin irodalom