Ugrás a tartalomhoz

Szentviktori Hugó

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szentviktori Hugó
Hugó a Didascalicon írása közben egy középkori kézirat ábrázolásán
Hugó a Didascalicon írása közben egy középkori kézirat ábrázolásán
Született1096 vagy 1097 körül
vitatott, valószínűleg Szászország
Elhunyt1141 (44-45 évesen)[1]
Abbey of St. Victor
Állampolgársága
Foglalkozása
  • teológus
  • filozófus
  • misztikus
  • pap
Tisztségebíboros
A Wikimédia Commons tartalmaz Szentviktori Hugó témájú médiaállományokat.

Szentviktori Hugó[2] (latinul: Hugo de Sancto Victore, Hugo a Sancto Victore, franciául: Hugues de Saint-Victor; 1096 vagy 1097 körül – Párizs, 1141. február 11.) 12. századi, valószínűleg szász származású, Párizsban működő latin teológus, filozófus, bibliaértelmező és misztikus író volt. A Szent Ágoston reguláját követő reguláris kanonokok közé tartozott, és a párizsi Szent Viktor apátság iskolájának egyik legjelentősebb tanítója lett.[3][4][5]

Legismertebb művei a Didascalicon és a De sacramentis christianae fidei. Az első a tanulásról, az olvasásról és a tudományok rendjéről szól; a második a 12. századi teológia jelentős összefoglalásai közé tartozik, és a teremtés, a bűnbeesés, a megváltás és a szentségek kérdéseit üdvtörténeti keretben tárgyalja.[6][7]

Élete

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hugó születési helye és családi háttere bizonytalan. Egy középkori hagyomány szerint a szászországi Blankenburg grófi családjából származott, és rokonságban állt Reinhard halberstadti püspökkel. Más források Lotaringiát vagy a flandriai Ypres környékét említik. Szász eredetét több kutató valószínűnek tartja, de az életrajzi adatok nem minden részletükben bizonyíthatók.[3][4][8][9][10]

Saját fiatalkoráról alig beszél. A Didascalicon egyik ismert mondata szerint: „Gyermekkorom óta száműzött vagyok” (latinul: exsul ego a pueritia mea). Ezt a mondatot életrajzi és lelki értelemben is értelmezték.[11]

A szász hagyomány szerint fiatalon a hamerslebeni ágostonos reguláris kanonokok közé lépett, majd nyugatra indult. A Pallas nagy lexikona szerint 18 éves korában lépett be a rendbe.[12] Párizsba valószínűleg 1115 körül érkezett, és a Champeaux-i Vilmos által alapított Szent Viktor apátsághoz csatlakozott.[4][5] Az apátságról kapta ismert nevét is.

A Szent Viktor apátság a 12. századi Párizs egyik jelentős tanulmányi központja lett. Közössége a liturgikus életet, a reguláris kanonoki fegyelmet és az iskolai tanítást kapcsolta össze, még a párizsi egyetem későbbi intézményes megszilárdulása előtt.[13]

Hugó az 1120-as évektől haláláig a Szent Viktor-i iskola vezető tanítója volt. Egyes források szerint 1133 körül rövid ideig a kolostor priorja is lehetett.[3][8] Életének nagy részét Párizsban töltötte, az apátságot csak ritkán hagyta el. Egyes források szerint II. Ince pápa idején Franciaországban vagy Itáliában a pápai udvarban is megfordult.[8]

Ismeretes, hogy nem vett részt Pierre Abélard 1140-es, sens-i elítélésében.[8] Halálát 1141. február 11-re teszik. Haláláról Osbert kanonok, a Szent Viktor apátság infirmáriusa számolt be.[4]

Munkássága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hugó írásai a tanulás, a bibliaolvasás, a teológiai rendszerezés és a szemlélődő élet köré rendeződnek. A világi tudományokat nem vetette el. A Didascalicon szerint az embernek mindazt érdemes tanulnia, ami az igazság keresését és az élet rendjét szolgálja.[6]

A Didascalicon hat könyvből áll. Az első könyvek a tudományok felosztását adják, a későbbiek az olvasás rendjét és a Szentírás tanulmányozását tárgyalják. Hugó a hét szabad művészet mellett a mechanikai művészeteket is felsorolja. Ide tartozik nála többek között a szövés, a fegyverkészítés, a hajózás, a földművelés, a vadászat, az orvoslás és a színházi vagy előadói mesterség.[6]

Ez a felosztás eltér a szűkebb iskolai sémáktól. Hugó a kézműves és gyakorlati tudást is az emberi élet helyreállításához kapcsolja. A bűnbeesés után az ember rászorul a tudásra, a mesterségekre és a fegyelemre. A tanulás nála nem pusztán ismeretszerzés, hanem az emberi élet rendezése.[14]

A De sacramentis christianae fidei a keresztény hit nagyobb teológiai összefoglalása. Hugó a történetet két nagy rend szerint tárgyalja: a teremtés műve és a helyreállítás műve szerint. A szentségeket ebbe az üdvtörténeti keretbe illeszti. A mű nemcsak a hét később megszilárduló szentségről beszél, hanem tágabb értelemben használja a sacramentum szót, ahogyan a 12. századi teológiában megszokott volt.[7]

Bibliaértelmezésében nagy súlyt kapott a szó szerinti értelem. Ezt nem állította szembe a lelki értelmekkel: a jelképes vagy allegorikus magyarázatot a szöveg rendes, történeti olvasására építette. Ez a felfogás hatott a későbbi iskolai teológiára is.[3]

Misztikus tanításának ismert eleme a „három szem” képe. A testi szem az érzékelhető világot, az értelem szeme a szellemi igazságokat, a szemlélődés szeme pedig Istent és az isteni dolgokat fogja fel.[15] A kép a bűnbeesés következményeivel is összefügg: az ember látása megsérült, ezért tanulásra, erkölcsi fegyelemre és kegyelemre van szüksége.

Hugó műveiben a szemlélődés nem a tanulás ellentéte. Az olvasás, az emlékezet, a fegyelem, az imádság és a szeretet ugyanahhoz az úthoz tartozik. A későbbi viktorinus szerzők, különösen Szentviktori Richárd, ebből a hagyományból indultak ki.[3][5]

Hatása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hugó hatott a Szent Viktor iskola későbbi szerzőire, köztük Szentviktori Richárdra. A középkorban tekintélyes tanítóként ismerték. Későbbi szerzők olykor „második Ágostonként” említették, ami ágostoni ihletésű teológiájára és imádkozó-elmélkedő írásaira utalt.[3][5]

Művei a korai skolasztika és a monasztikus teológia határán állnak. Tanítása nem azonos a későbbi egyetemi skolasztika módszerével, de több ponton előkészítette annak rendszerező törekvéseit. Jelentősége a reguláris kanonoki teológiai és lelkiségi hagyományban ahhoz hasonló, amit Clairvaux-i Szent Bernát képviselt a monasztikus szerzetességben.[5]

A 20. századi kutatás újra nagy figyelmet fordított Hugó műveltségeszményére, bibliaértelmezésére és képiségére. Ivan Illich a Didascalicon olvasáskultúráját a középkori könyvhasználat és tanulási rend felől értelmezte.[14]

Művei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok művet tulajdonítottak neki, de nem mindegyik szerzősége biztos. Írásait a Patrologia Latina 175–177. kötete tartalmazza, de ez a gyűjtemény nem minden esetben felel meg a modern kritikai szerzőségvizsgálat eredményeinek.[3]

Fontosabb művei:

  • Didascalicon vagy De studio legendi – a tanulásról, az olvasásról és a tudományok rendjéről.
  • De sacramentis christianae fidei – teológiai összefoglalás a keresztény hitről.
  • De sacramentis legis naturalis et scriptae – a természetes és az írott törvény szentségi rendjéről szóló írásként tartják számon.
  • De arca Noe morali és De arca Noe mystica – Noé bárkájának erkölcsi és misztikus értelmezése.
  • De vanitate mundi – elmélkedő mű a világ mulandóságáról.
  • De modo orandi – rövid értekezés az imádságról.
  • Commentariorum in Hierarchiam coelestem S. Dionysii Areopagitae – magyarázat Pszeudo-Dionüsziosz mennyei hierarchiájához.
  • Bibliai magyarázatok, levelek és rövidebb teológiai írások.

A Summa sententiarum című művet régebben gyakran Hugónak tulajdonították. Szerzősége vitatott, de a mű így is fontos a 12. századi teológiai rendszerezés történetében, mert a szentenciagyűjtemények és a későbbi iskolai összefoglalások világához kapcsolódik.[3]

Magyarul

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Hugo de Sancto Victore: Didascalion (részlet, ford. Maróti Egon), in Az égi és a földi szépről. Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez, közreadja Redl Károly, Gondolat, Budapest, 1988, 286–295. o. ISBN 963-281-843-1
  • Részlet in Kulcsár Zsuzsanna: A középkori élet, Gondolat, Budapest, 1964, 66–67. o.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ 513, 1
  2. ↑ "Szentviktori Hugó". e-nyelv.hu. Hozzáférés: 2024. szeptember 1.
  3. 1 2 3 4 5 6 7 8 New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 7. kötet, „Hugh of Saint-Victor”, Gale – The Catholic University of America, Detroit, 2003, 156–158.
  4. 1 2 3 4 Edward Myers: „Hugh of St. Victor”, The Catholic Encyclopedia, 7. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1910. Online
  5. 1 2 3 4 5 Magyar Katolikus Lexikon: „Szentviktori Hugó”.
  6. 1 2 3 Hugo de Sancto Victore: Didascalicon de studio legendi. Kritikai kiadás: Charles Henry Buttimer, The Catholic University of America Press, Washington, 1939.
  7. 1 2 Hugh of Saint Victor: On the Sacraments of the Christian Faith. Ford. Roy J. Deferrari, The Mediaeval Academy of America, Cambridge, Massachusetts, 1951.
  8. 1 2 3 4 "Hugh of Saint-Victor". Encyclopedia.com. Hozzáférés: 2024. szeptember 1.
  9. ↑ R. Baron: „Notes biographiques sur Hugues de Saint-Victor”, Revue d'histoire ecclésiastique, 51. évf., 1956, 920–934.
  10. ↑ Chobot Ferenc: Jézus Krisztus egyházának története, II. kötet: Középkor, Budapest–Rákospalota, 1907, 283. o.
  11. ↑ Hugo de Sancto Victore: Didascalicon, III, 20.
  12. ↑ Hugo (2). In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X Hozzáférés: 2015. november 7.
  13. ↑ L’abbaye parisienne de Saint-Victor au Moyen Âge. Communications présentées au XIIIe Colloque d’Humanisme médiéval de Paris (1986–1988), szerk. Jean Longère, Brepols, Turnhout, 1991 (Bibliotheca Victorina, 1).
  14. 1 2 Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore Didascaliconjához. Ford. Tóth Gábor. Gond-Cura Alapítvány–Palatinus, Budapest, 2001.
  15. ↑ Andrew Salzmann: „The Soul’s Reformation and the Arts in Hugh of St. Victor”, in John P. Bequette szerk.: A Companion to Medieval Christian Humanism: Essays on Principal Thinkers. Brill, Leiden–Boston, 2016, 142–167.

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • R. Baron: „Notes biographiques sur Hugues de Saint-Victor”, Revue d'histoire ecclésiastique, 51. évf., 1956, 920–934.
  • Charles Henry Buttimer szerk.: Hugonis de Sancto Victore Didascalicon de studio legendi. The Catholic University of America Press, Washington, 1939.
  • Chobot Ferenc: Jézus Krisztus egyházának története, II. kötet: Középkor, Budapest–Rákospalota, 1907.
  • Hugh of Saint Victor: On the Sacraments of the Christian Faith. Ford. Roy J. Deferrari. The Mediaeval Academy of America, Cambridge, Massachusetts, 1951.
  • Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore Didascaliconjához. Ford. Tóth Gábor. Gond-Cura Alapítvány–Palatinus, Budapest, 2001.
  • L’abbaye parisienne de Saint-Victor au Moyen Âge. Communications présentées au XIIIe Colloque d’Humanisme médiéval de Paris (1986–1988), szerk. Jean Longère, Brepols, Turnhout, 1991 (Bibliotheca Victorina, 1).
  • New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 7. kötet, „Hugh of Saint-Victor”, Gale – The Catholic University of America, Detroit, 2003, 156–158.
  • Magyar Katolikus Lexikon: „Szentviktori Hugó”.
  • Edward Myers: „Hugh of St. Victor”, The Catholic Encyclopedia, 7. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1910. Online
  • Hugo (2). In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X Hozzáférés: 2015. november 7.  

További információk

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szentviktori_Hugó&oldid=29174383”