Az apostolok cselekedetei

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az apostolok cselekedetei az Újszövetség ötödik irata, a négy evangélium után soron következő történeti könyv, melyben az Egyház történetének kezdetéről és elterjedéséről kapunk beszámolót. Keletkezési ideje az i. sz. 90-es évekre tehető. Görög (koiné) nyelven írták. A megírás helyeként több várost is számításba vettek: Róma, Efezus, Cezárea, Antiochia, esetleg Achaia valamely városa.

Szerzője[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A könyv szerzője azonos a harmadik evangélium írójával, vagyis Lukács evangélistával, aki hosszú ideig Pál munkatársaként bejárta az apostollal Kis-Ázsia, és Görögország nagy részét, így információi nagyrészt megbízhatóak (első kézből származnak). Nagyon sok olyan rész van a könyvben, ahol az író többes szám első személyben beszéli el a történteket, így tudhatjuk meg azt, hogy akkor az evangélista éppen az apostol társaságában utazott.

Felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Raffaello Sanzio: Krisztus feltámadása

Az apostolok cselekedetei – ugyanúgy, mint az evangélium – egy ajánlással kezdődik, melynek címzettje a Lukácsnál már egyszer felbukkanó Teophilus. Ebben Lukács visszautal az evangéliumra, majd – mintegy egybeszerkesztve – Jézus mennybemenetelének történetét írja le, vagyis Az apostolok cselekedetei úgy kezdődik, mint ahogy az evangélium befejeződik, ezzel is biztosítva a folyamatosságot. Az első hét fejezetben az Ősegyház kialakulásának vagyunk szemtanúi Mátyás kiválasztásával, a Szentlélek kiáradásával, és Péter bátor kiállásával a Jeruzsálemben lévő népek elé. Ezután az apostolok működéséről kapunk képet gyógyítások, tanúságtételek és csodák által, mely dolgok már akkor nem tetszettek a zsidó hatóságoknak (idevéve a bölcs Gamáliel történetét, aki a megbékélést hangsúlyozta), így ettől kezdve megindult az üldözés, melynek első vértanúját Istvánnak hívták (6-7. fejezetek).

A 8. fejezettől kezdve a születendő kereszténység kinövi Júdeát, Jeruzsálemet, és elindul a terjeszkedése. Először Szamariában vetik el a magvakat (Fülöp, Péter és Simon mágus esete), majd Saul kapja meg az indíttatást magától Jézustól, így a kereszténység legnagyobb ellenségéből a „népek apostolává” lesz (9. fej.), aki megtérése után a terjedő kereszténység egyik legnagyobb alakjává válik. Péter segítségével a pogányok is megismerik Jézus örömhírét (10-11. fej.), majd Jakab apostol vértanúságával, és az apostolok fejének csodálatos szabadulásával zárul le a második egység (12. fej.) A következő fejezetektől már Pál áll a középpontban és az ő missziós útjainak leírása (ahol már Lukács is vele volt). Pál elindul Kis-Ázsiába, hogy terjessze a keresztény hitet, és híveket szerezzen, mely nem volt annyira egyszerű abban a korban. Ehhez képest nagyon sokan csatlakoztak az új valláshoz. Pál rengeteg helyen alapít új egyházakat (Piszidia, Likaónia, Frígia, Pamfília, stb.), melyek még nem szakadtak el a zsidóságtól, így az első apostoli zsinat határozata is nagyon fontos ahhoz, hogy elkülönüljön egymástól a zsidó és a keresztény vallás (15. fej.). Ezután Pál eljut Philippibe, ahol szintén szerez magának követőket, majd a görög állam szívébe, Athénba megy, és ott hirdeti az evangéliumot. Epheszoszban tölt el három évet, miközben a környéken terjed a hit, de Pálnak honvágya van, így visszatér Jeruzsálembe, de ott elfogják, és nem sokon múlik, hogy ki ne végezzék (20-21. fejezetek). Pál ezután hosszú időt tölt Jeruzsálemben, az Antonia-erődben, három év vizsgálati fogságban (22-26. fej.), miközben nem születik döntés az ügyében, ám végül a császárhoz fellebbez, így az utolsó fejezetekben Pál kalandos útját követhetjük nyomon Rómába, ahol Pál megkezdi a keresztény hit terjesztését (27-28. fejezetek). Így teljesedett be Jézus Krisztus jóslata…

Történetisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az apostolok cselekedeteinek megbízható a történetisége, ugyanis nagyon sok olyan névvel és eseménnyel találkozunk a profán forrásokban, melyek itt is előfordulnak. Josephus Flavius említi meg azt a Jakab apostolt, akit Heródes végeztetett ki (Zsidók története. XX. fej. 9), vagy például Suetonius említi azt az éhinséget, melynek alkalmával Claudius császár kiűzi a zsidókat Rómából. Itt ír arról is, hogy egy bizonyos „Chrestos” miatt történt meg ez a kiűzetés (ez a rendelet felbukkan Pálnál is). Az említett helytartók nevei (Antonius Felix, Portius Festus) és hivataluk időpontjai által tudjuk rekonstruálni Pál fogságának valószínű idejét, amit az i. sz. 58-61-es évek közé tehetünk. Tehát nagyon sok kapcsolódási pont van a profán történetírás és Az apostolok cselekedetei között.

A mű[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerkezete, felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mű szerkezetét, felépítését több tényező alakítja. Rendező elve a misszió, de földrajzi, teológiai és személyi fordulópontok is tagolják. A különböző szakaszokat összegzések zárják.

  • Két „főszereplője” Péter és - a mű második, nagyobbik felében - Pál.
  • Három meghatározó helyszíne Jeruzsálem, Antiochia és Róma.

Beszédek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az apostolok cselekedeteiben 24 beszéd található, mely a mű terjedelmének 30%-át teszi ki. Ezekre a kor görög-római írói stílusa hatott, de tetten érhető a zsinagógai beszéd is. Éppen ezért Péter és Pál beszédei nevezhetők keresztény midrásoknak is. Igehirdető jellegükkel kapcsolatot teremtenek a levelekkel is.

Forrásai, hagyományai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összeállítása során különböző hagyományokat használhatott a szerző:

  • „Antiochiai forrás”
  • szóbeli források
  • Lukács útinaplója
  • egyéb dokumentumok

A „mi”-szakaszok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az apostolok cselekedetei sajátos hagyományrétegét képezik a T/1-ben íródott, un. „mi”-szakaszok. Eredetük vitatott. A legelterjedtebb felfogás szerint ezek Lukács naplójegyzetei (esetleg Pál más kísérőjének jegyzetei). Elképzelhető, hogy valamiféle helységnév-lista Pál térítő útjairól, esetleg egy szórványos Pál-regény részei.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Benyik György: Az újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete. Introductio specialis. Második kötet. JATEPress, Szeged, 1996.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]