Péter második levele

Péter és a kakas – miniatúra a Chludov-pszaltériumból, 9. század

Péter második levele vagy Szent Péter apostol második levele röviden 2Pét az Újszövetség egyik irata, a hét katolikus levél közül a Péter első levele után következő írás. A levél koiné görög nyelven maradt fenn, három fejezetből áll, és a keresztény hagyományban Péter apostol nevéhez kapcsolódik. Felirata szerint „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola” írja azoknak, akik „ugyanabban a drága hitben” részesültek. Ennek ellenére a legtöbb mai bibliatudós arra a következtetésre jutott, hogy nem Péter apostol volt a szerzője.

Kánontörténeti szempontból Péter második levele az Újszövetség egyik legtöbbet vitatott irata volt. A korai egyház több térségében ismerték és olvasták, de a 4. századig sokan a vitatott könyvek közé sorolták. A katolikus és ortodox kánonban, valamint a legtöbb protestáns bibliai kánonban teljes értékű újszövetségi iratként szerepel. A modern történetkritikai kutatás nem közvetlenül Pétertől, hanem egy későbbi, péteri tekintélyre hivatkozó keresztény szerzőtől eredezteti a művet és a keletkezését sokan a 2. századra teszik. Vele szemben a hagyományos nézet a levél önazonosítására, egyházi befogadására és a péteri hagyomány folytonosságára hivatkozva Péter apostol szerzőségét vagy közvetlen apostoli eredetét vallja.

A mű központi témái az apostoli tanítás emlékezetének megőrzése, a hit és az erkölcsi élet összetartozása, a hamis tanítókkal szembeni óvatosság, valamint Krisztus eljövetelének és Isten ítéletének bizonyossága. A levél a színeváltozást a parúziára vonatkozó apostoli tanúságként idézi, a parúzia késését pedig nem az ígéret meghiúsulásaként, hanem Isten türelmeként értelmezi: az Úr „nem késlekedik ígéretével”, hanem időt ad a megtérésre.

Címe, kánoni helye és műfaja

A cím a levél feliratából és a Péter első leveléhez fűzött kapcsolatból ered. A szerző a 3,1-ben „második levélként” utal írására, ami a kánoni hagyományban a Péter első levelével való összetartozást erősítette. A katolikus levelek közé sorolása azt jelzi, hogy nem egyetlen, pontosan megnevezett helyi gyülekezethez szól, hanem általánosabb, egyetemesebb egyházi tanítást hordoz. A címzettek földrajzi helye nincs megjelölve; a levél ezért a keresztény közösségek szélesebb köréhez intézett buzdító és tanító iratként hatott.

Műfaja nem egyszerű magánlevél. A nyitó üdvözlet és a záró dicsőítés levélformát ad neki, de belső szerkezete inkább buzdító-homiletikus és hitvédelmi jellegű. Az 1,12–15-ben a szerző Péter közelgő halálára utal, és úgy beszél, mint aki halála után is maradandó emlékeztetőt kíván adni olvasóinak. Emiatt a levél gyakran Péter apostol „lelki végrendeleteként” értelmezhető. Az ókori zsidó és görög irodalomban ismert volt az a forma, amelyben egy tekintélyes vezető halála előtt összefoglalja legfontosabb intelmeit; a 2Pét több vonása ehhez a végrendeleti műfajhoz kapcsolható.

A katolikus szakirodalomban a levelet olykor „deuterokanonikus újszövetségi iratként” is említik. Ez nem azt jelenti, hogy tanítása másodlagos értékű volna, hanem azt, hogy kánoni elfogadása hosszabb egyháztörténeti folyamatban szilárdult meg.

Szerzőség és keletkezés

A hagyományos péteri értelmezés

A levél önmegjelölése egyértelműen Péter apostol nevében szólal meg. A szerző „Simon Péternek” nevezi magát, „Jézus Krisztus szolgájának és apostolának”, majd utal arra, hogy halála közel van, ahogyan azt az Úr tudtára adta, továbbá szemtanúként idézi Krisztus színeváltozását. Ezek az elemek a hagyományos olvasat szerint Péter apostol saját tanúságára mutatnak. A Péter első levelével való kapcsolatot a 3,1 is támogatja, ahol a szerző azt írja: „Ez már a második levél, amelyet nektek írok.”

A hagyományos katolikus, ortodox és több konzervatív protestáns magyarázat szerint a levél vagy közvetlenül Pétertől származik, vagy olyan apostoli körből, amely Péter tanítását és tekintélyét hitelesen közvetítette. A stílusbeli különbségeket e megközelítés gyakran azzal magyarázza, hogy az ókori levélírásban az írnok vagy közvetítő jelentős szerepet kaphatott a megfogalmazásban, és hogy az eltérő helyzet eltérő nyelvi és retorikai formát igényelhetett.

A történetkritikai értelmezések

A történetkritikai kutatásban széles körben elterjedt nézet, hogy Péter második levele nem közvetlenül Péter apostol tollából származik, hanem későbbi, péteri tekintélyt hordozó pszeudoepigráf irat. A pszeudoepigráfia ebben a szaknyelvi értelemben nem a modern okirathamisítás kategóriája, hanem olyan ókori irodalmi jelenség, amelyben egy közösség vagy tanítványi kör egy nagy tekintélyű alak nevében fogalmaz meg tanítást. A kérdés megítélése az Újszövetség-kutatásban különösen érzékeny, mert az ókori szerzői név, a hagyományátadás és a kánoni elfogadás fogalmai nem azonosak a modern szerzői jogi kategóriákkal.

A későbbi keletkezés mellett általában több érvet hoznak fel. Ennek okai közé tartozik főleg a Péter I. levelétől való nyelvi különbségek, a Júdás levelének látszólagos használata, a 2. századi gnoszticizmusra való lehetséges utalások, a megkésett parúzia.

A levél görög stílusa és szókincse jelentősen különbözik Péter első levelétől; a 2. fejezet sok ponton felhasználja Júdás levelének anyagát; a 3,15–16 Pál leveleiről olyan módon beszél, amely egy kialakulóban lévő páli levélgyűjtemény ismeretét feltételezheti; a 3,2 „apostolaitok” szófordulata pedig egyes kutatók szerint időbeli távolságot sejtet az apostoli nemzedéktől. A keletkezés idejét e nézet képviselői többnyire Kr. u. 80 és 180 közé, egyesek a századforduló környékére helyezik.

A péteri szerzőséget vagy közvetlen péteri eredetet védő értelmezések szerint ezek az érvek nem döntőek. A Júdás levélhez való viszony nem szükségképpen zárja ki a péteri eredetet; Pál leveleinek ismerete nem feltétlenül jelenti a későbbi, lezárt újszövetségi kánon meglétét; a különböző stílus pedig magyarázható más írói helyzettel, más segítővel vagy eltérő céllal. A levél teológiájában több olyan vonás is van, amely apostoli eredetű hagyományokhoz kapcsolódik: a színeváltozás tanúsága, a parúzia várása, az erkölcsi buzdítás és az apostoli emlékezet hangsúlyozása.

Keletkezésének ideje

A szerzőség dátumát a mai bibliatudósok leginkább 60 és 150 közé teszik.

Keletkezésének ideje a különböző kutatók alapján:

• 64 – 110 között (Davids)
• 60-as évek (Harvey and Towner, M. Green, Moo, Mounce)
• 70-80-as évek (Chaine)
• 75 – 100 között (Bauckham)
• 80 – 90 között (Duff)
• 90 körül (Reicke, Spicq)
• 100 körül (Perkins, Harrington, Werse) (Schelkle)
• 100 – 110 között (Knoch, Kelly)
• 100 – 125 között (James, Vogtle, Paulsen)
• 100 – 140 között (Callan)
• 130 körül (Raymond E. Brown, Sidebottom)
• 140 – 160 között (Jörg Frey)
• 150 körül (L. Harris)

Keletkezési hely és címzettek

A levél nem nevezi meg a címzettek városát vagy tartományát. A „második levél” megjelölés miatt a hagyomány a Péter első levelében említett kis-ázsiai közösségekkel hozta kapcsolatba, de a szöveg általánosabb megszólítása miatt nem lehet pontos címzettkört meghatározni. A levél olyan közösségekhez illik, amelyekben zsidó és pogány eredetű keresztények egyaránt jelen lehettek: a szerző az Ószövetség történeti példáit, a zsidó apokaliptikus gondolkodás elemeit és a hellenisztikus műveltség szóhasználatát egyaránt alkalmazza.

A keletkezési hely szintén bizonytalan. A hagyományos péteri értelmezés Rómához köti, Péter vértanúságának helyéhez és a Péter első levelében „Babilonként” említett városhoz kapcsolva. A későbbi keletkezést valló kutatók Róma mellett Kis-Ázsiát, Szíriát vagy Egyiptomot is felvetették. Biztos adat nincs; a levél városi, művelt, többféle kulturális hagyományt ismerő keresztény környezetet feltételez.

Kánontörténet és kézirati hagyomány

A Péter-levelek egyik korai görög kézirattanúja a Bodmer-papíruszok között

Péter második levelének kánoni elfogadása lassabb és összetettebb volt, mint Péter első leveléé. Az első két évszázadból kevés biztos idézet maradt fenn, bár több lehetséges utalást szoktak említeni. Kaiszareiai Euszebiosz a 4. század elején a vitatott, de sokak által ismert és használt iratok közé sorolta. A szír egyházban a legrégebbi Pesitta-hagyományból hiányzott, míg az egyiptomi és későbbi keleti hagyományban fokozatosan elfogadottá vált.

A 4. század második felében a levél kánoni helyzete megszilárdult. Alexandriai Atanáz 367-es húsvéti levelében az újszövetségi kánon részeként sorolta fel, és a nyugati egyházban is egyre általánosabban elfogadták. A középkori latin Bibliákban a Vulgata részeként olvasták, a tridenti zsinat pedig a teljes újszövetségi kánon részeként megerősítette.

A levél korai kézirati hagyományának egyik fontos tanúja a Bodmer-papiruszok közé tartozó P72, amely Péter első és második levelét, valamint Júdás levelét is tartalmazza. A kézirati hagyomány azt mutatja, hogy a levél a 3–4. századra több egyházi körben már ténylegesen használatban volt, még ha kánoni státusza nem is mindenütt volt azonosan biztos.

Kapcsolata Júdás levelével

Péter második levele és Júdás levele között szoros irodalmi kapcsolat áll fenn. A párhuzamok főként a 2Pét 2. fejezetében és Júdás levelének középső részében találhatók. A két irat hasonló képeket, példákat és fordulatokat használ a hamis tanítók jellemzésére: bukott angyalok, Szodoma és Gomorra, Bálám útja, a víz nélküli források vagy fellegek képei, valamint a tévelygők erkölcsi romlottságának leírása.

A kutatás nagy része szerint Júdás levele volt a korábbi, és a 2Pét szerzője ennek anyagát dolgozta át. Ennek oka, hogy a 2Pét több ponton rendezettebb, kevésbé apokrif hagyományokra támaszkodó változatot ad: Júdás Énok könyvére és a Mózes testéről szóló hagyományra utaló részei a 2Pét-ben nem jelennek meg ugyanilyen formában. A 2Pét ehelyett Noé és Lót példájával egészíti ki az isteni ítélet és szabadítás érvelését, és a témát erősebben a parúzia késlekedése és Isten igazságos ítélete köré rendezi.

A kapcsolat nem puszta másolásként írható le. A 2Pét a Júdás-levélben is megtalálható intő hagyományt saját teológiai céljának rendeli alá: azt kívánja bizonyítani, hogy Isten a történelemben már ítélt és szabadított, ezért a jövendő ítélet és Krisztus eljövetele sem üres beszéd. Így a két irat rokonsága az apostoli hagyomány korai továbbadásának és új helyzetekre való alkalmazásának egyik fontos példája.

A levél szerkezete

Szakasz	Tartalom
1,1–2	Címzés és köszöntés: Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola; kegyelem és béke az istenismeretben
1,3–4	Isten ajándékai: élet, életszentség, ígéretek és részesedés az isteni természetből
1,5–11	Buzdítás a hitből fakadó erényekre: önuralom, állhatatosság, istenfélelem, testvéri szeretet és szeretet
1,12–15	Péter végrendeleti emlékeztetése közelgő halálára tekintettel
1,16–21	A színeváltozás tanúsága és a prófétai szó értelmezése
2,1–22	A hamis tanítók bírálata; példák Isten ítéletére és az igazak megmentésére
3,1–7	A gúnyolódók ellenvetése: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?”; válasz a teremtés és a vízözön példájával
3,8–10	Az isteni idő és türelem: a késlekedés mint megtérésre adott alkalom; az Úr napja mint váratlan eljövetel
3,11–13	Buzdítás szent életre; új ég és új föld várása
3,14–16	Pál leveleinek tanúsága és a nehezen érthető írások eltorzításának veszélye
3,17–18	Záró intelem és doxológia: növekedés a kegyelemben és Jézus Krisztus ismeretében

Tartalma

Hit, kegyelem és erények

A levél eleje Isten ajándékait és a keresztény élet következményeit kapcsolja össze. A szerző szerint Isten „isteni ereje” mindent megadott, ami az élethez és az életszentséghez szükséges, és a hívők „részesednek az isteni természetben”. Ez a kijelentés a keresztény lelkiségben és teológiában sokat idézett hely lett, különösen a kegyelem, a megszentelődés és az istenivé válásról szóló keleti keresztény tanítás összefüggésében.

Az isteni ajándék nem teszi fölöslegessé az emberi együttműködést. A szerző erényláncot sorol fel: a hithez erény, az erényhez ismeret, az ismerethez önuralom, az önuralomhoz állhatatosság, az állhatatossághoz istenfélelem, az istenfélelemhez testvéri szeretet, a testvéri szeretethez pedig szeretet kapcsolódik. A levélben a helyes hit nem puszta vélemény vagy elméleti álláspont, hanem olyan istenismeret, amely erkölcsi életformában válik láthatóvá.

Péter végrendelete és a színeváltozás tanúsága

Az 1,12–15-ben a szerző arról beszél, hogy addig kívánja emlékeztetni olvasóit, amíg „sátorában”, vagyis földi testében él. A sátor lebontásának képe az ókori zsidó és keresztény gondolkodásban a halálra utal. A levél szerint Péter halála közel van, ezért tanítását úgy adja át, mint amit olvasóinak halála után is meg kell őrizniük.

Ezt követően a levél a színeváltozásra hivatkozik. A szerző tagadja, hogy „ravaszul kieszelt meséket” követne, és azt állítja, hogy a szemtanúk Krisztus nagyságának tanúi voltak a szent hegyen, amikor az Atya hangja megszólalt: „Ez az én szeretett Fiam.” A színeváltozás itt nem csupán Jézus földi életének egyik eseménye, hanem a jövendő dicsőség és a parúzia elővételezett tanúsága.

Prófétai szó és Szentírás-értelmezés

A levél 1,19–21 szakasza a prófétai szó tekintélyét hangsúlyozza. A prófécia „lámpásként” világít a sötét helyen, amíg fel nem virrad a nap, és fel nem kel a hajnalcsillag a hívők szívében. A szerző szerint az írás próféciája nem emberi akaratból származik: „a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.”

Ez a szakasz a keresztény Szentírás-tan egyik korai és sokat idézett helye. A hangsúly nem az önkényes magánmagyarázat elutasításán önmagában, hanem azon van, hogy a prófétai szó eredete és helyes értelmezése Isten Lelkéhez kötődik. A katolikus hagyomány ezt a részt gyakran az egyházi értelmező tekintély összefüggésében olvasta, míg más keresztény hagyományok a szöveg isteni sugalmazottságát és az Írás belső egységét emelték ki.

A hamis tanítók leírása

A 2. fejezet erőteljes képekkel figyelmeztet a hamis tanítókra. A szerző az Ószövetség és a zsidó hagyomány példáit idézi: Isten nem kímélte a vétkező angyalokat, ítéletet hozott Noé korának világára, elpusztította Szodomát és Gomorrát, de megmentette Noét és Lótot. Az érvelés célja kettős: Isten ítélete nem marad el, ugyanakkor Isten képes megszabadítani az igazakat a próbatételből.

A hamis tanítók pontos történeti azonosítása vitatott. Régebbi magyarázatok gyakran a 2. századi gnosztikusokra gondoltak, de a levél nem ismertet részletes gnosztikus mítoszokat vagy rendszert. Biztosabban azt lehet megállapítani, hogy a szerző erkölcsi szabadossággal, kapzsisággal, tekintélyellenességgel és a jövendő ítélet tagadásával vádolja ellenfeleit. A „szabadság” ígéretét a levél a romlottság szolgálataként értelmezi, mert a tanítók olyan szabadságot hirdetnek, amely elszakad az isteni ítélettől és az erkölcsi felelősségtől.

A fejezet egyik fő példája Bálám története. Bálám a bibliai hagyományban olyan alak, aki isteni kijelentéssel került kapcsolatba, mégis a haszon és a tévelygés útjára sodródott. A levél ezzel azt fejezi ki, hogy a vallási nyelv vagy tanítói szerep önmagában nem igazolja az erkölcsileg romboló tanítást.

A parúzia késlekedése és az Úr napja

A 3. fejezet a parúzia kérdésére összpontosít. A gúnyolódók azt kérdezik: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Hiszen amióta az atyák elhunytak, minden úgy marad, ahogyan a teremtés kezdetétől volt.” A szerző erre a teremtés és a vízözön példájával válaszol: a világ nem változatlan és önmagába zárt rend, mert Isten szava teremtett, ítélt, és a jövőben is cselekedni fog.

A levél legismertebb válasza a Zsolt 90,4 gondolatát idézi: „az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” A késlekedés oka nem Isten tehetetlensége vagy feledékenysége, hanem türelme: „nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki megtérjen.” Ez az érvelés a levélben a teodicea részévé válik: Isten egyszerre igazságos bíró és irgalmas, türelmes Teremtő.

Az Úr napja váratlanul jön el, „mint a tolvaj”. A világ tűz általi megtisztulásáról szóló képek apokaliptikus nyelven fejezik ki a régi rend elmúlását és az új teremtés reményét. A levél nem pusztán pusztulást hirdet, hanem „új eget és új földet”, ahol igazság lakik.

Pál levelei és a Szentírás kialakuló tekintélye

A 3,15–16 különösen jelentős a kánontörténet szempontjából. A szerző „szeretett testvérünknek” nevezi Pál apostolt, és azt állítja, hogy Pál is írt ezekről a dolgokról. Hozzáteszi, hogy Pál leveleiben vannak nehezen érthető részek, amelyeket a tudatlanok és állhatatlanok eltorzítanak, „mint a többi Írást is”.

Ez az Újszövetségen belül az egyik legkorábbi olyan tanújel, amely Pál leveleit a szent iratokkal egy sorban említi. Nem jelenti még a későbbi értelemben lezárt újszövetségi kánon teljes meglétét, de azt mutatja, hogy Pál levelei egyes keresztény közösségekben már mértékadó iratként forogtak, és értelmezésük tekintélyes kérdésnek számított.

A szakasz Péter és Pál kapcsolatát is rendezi. A levél nem szembeállítja őket, hanem Pált tanúságként idézi, miközben figyelmeztet arra, hogy az apostoli tanítást el lehet torzítani. A figyelmeztetés különösen akkor érthető, ha a hamis tanítók a keresztény szabadság páli nyelvezetét erkölcsi szabadosság igazolására használták.

Teológiai témák

Krisztológia és istenismeret

Péter második levele Jézus Krisztust több címmel illeti: Úr, Megváltó, Krisztus, Isten Fia, valamint az örök ország ura. A nyitóversben szereplő „Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus” fordulatot sok fordítás és magyarázat kifejezett magas krisztológiai kijelentésként értelmezi. A levél vége is Jézus Krisztusnak szóló dicsőítéssel zárul: „Övé a dicsőség most és az örökkévalóság napján.”

A levél nem a 4. századi zsinati terminológiával beszél Istenről és Krisztusról, de erős krisztológiai nyelvet használ. Krisztus színeváltozását isteni tanúságnak tekinti, parúziáját az isteni ítélet eseményéhez kapcsolja, és az üdvösség ismeretét Jézus Krisztus megismerésében látja.

Részesedés az isteni természetből

Az 1,4 szerint a hívők „az isteni természet részeseivé” lesznek. Ez az Újszövetség egyik legsűrűbb teológiai kijelentése. A keleti keresztény teológia a theószisz, azaz az istenivé válás tanításának egyik bibliai alapjaként idézi, míg a nyugati hagyományban a megszentelő kegyelem, a fogadott fiúság és az Isten életében való részesedés összefüggésében kapott helyet. A kijelentés nem az ember és Isten lényegi azonosságát tanítja, hanem a kegyelemben adott részesedést, amely a romlottságból való szabadulással és a szent életre való meghívással jár együtt.

Apostoli hagyomány és emlékezet

A levél visszatérő szava az emlékeztetés. A szerző nem új tanrendszert kíván alapítani, hanem arra hívja olvasóit, hogy maradjanak meg abban, amit az apostoloktól és a prófétai írásokból kaptak. A 3,2 szerint emlékezniük kell „a szent próféták előre megmondott szavaira” és „az Úrnak és Megváltónak apostolaitok által adott parancsára”.

Ez a hagyományfelfogás a levél egyik fő egyházi vonása. A hit nem puszta belső élmény vagy karizmatikus újítás, hanem átadott, őrzött és helyesen értelmezendő tanítás. A szerző ezért támadja azokat, akik az Írásokat és Pál leveleit saját nézeteik szerint torzítják el.

Eszkatológia és teodicea

A levél eszkatológiája nem egyszerűen a „világvége” leírása. Alapkérdése az, hogy Isten igazságosan vezeti-e a történelmet, és van-e végső számadás. A gúnyolódók a változatlan világra hivatkozva tagadják az ítéletet; a szerző a teremtésre, a vízözönre, Szodomára és Gomorrára, valamint Krisztus eljövetelének ígéretére hivatkozva állítja, hogy Isten ítélete valóságos. A késés értelmezése nem a hit feladása, hanem a megtérés lehetőségének felismerése.

Az új ég és új föld ígérete a levélben nem puszta kozmológiai spekuláció. Erkölcsi következtetése van: ha a jelenlegi rend mulandó, a hívőknek szent és istenfélő életet kell élniük, békében, feddhetetlenül és szeplőtelenül.

Szabadság és erkölcsi felelősség

A hamis tanítók „szabadságot” ígérnek, de a levél szerint maguk is a romlottság szolgái. Ez a gondolat a korai keresztény erkölcsi tanítás egyik fontos vonása: a keresztény szabadság nem az isteni parancsoktól való függetlenség, hanem a bűn hatalmából való szabadulás. A levél ezért szoros kapcsolatot tart fenn hit, ismeret és életvitel között.

A 2,20–22 különösen élesen beszél azokról, akik megismerték Krisztust, majd visszatértek korábbi életmódjukhoz. A kutyáról és disznóról szóló képek durva ókori példabeszédek, amelyek a visszaesés súlyát érzékeltetik. A szakasz a keresztény hagyományban gyakran szolgált annak kifejezésére, hogy a kegyelem befogadása felelősséggel jár, és az erkölcsi hűtlenség nem közömbös az üdvösség szempontjából.

Nyelv és stílus

Péter második levele művelt koiné görög nyelvet használ. Szókincse több ponton eltér Péter első levelétől, és számos ritka vagy az Újszövetségben csak itt előforduló kifejezést tartalmaz. Ilyen például a 2,4-ben szereplő Tartarosz-utalás, amely a görög mitológiai szóhasználatot a zsidó-keresztény ítéletgondolattal kapcsolja össze.

A levél retorikája sűrű és vitázó jellegű. Az 1. fejezet emelkedett, buzdító stílusú; a 2. fejezet kemény ítéleti beszédet tartalmaz; a 3. fejezet hitvédelmi érveléssel válaszol a parúzia késését kifigurázó gúnyolódóknak. A szerző Ószövetségi példákat, zsidó apokaliptikus motívumokat és hellenisztikus filozófiai vitákra emlékeztető érveket egyaránt használ. A levél ezért jól mutatja, hogy a korai keresztény irodalom egyszerre mozgott zsidó bibliai és görög–római kulturális közegben.

Hatástörténet

Péter második levele több területen gyakorolt tartós hatást a keresztény teológiára. Az 1,4 a kegyelemben való részesedés és az istenivé válás tanításának egyik legtöbbet idézett újszövetségi helye. Az 1,20–21 a Szentírás sugalmazottságának és értelmezésének tárgyalásában vált meghatározóvá. A 3,8–9 a parúzia késésének klasszikus keresztény magyarázatát adja: Isten időszámítása nem azonos az emberével, és türelme a megtérésre irányul.

A 3,15–16 kánontörténeti szerepe különösen nagy, mert Pál leveleit mértékadó, nehezen értelmezhető, de az Írásokkal együtt kezelt iratokként említi. Ez a hely fontos adat az újszövetségi iratok tekintélyének fokozatos kialakulásáról, még a véglegesen rögzített újszövetségi kánon előtti időből.

A levél egyházi olvasata gyakran a hűség, a hagyományőrzés és az erkölcsi felelősség köré rendeződött. Rövidsége ellenére sajátos helyet foglal el az Újszövetségben: egyszerre őrzi a péteri tanúság emlékét, vitázik a parúzia tagadóival, és a keresztény közösségeket a kegyelemben és Krisztus ismeretében való növekedésre hívja.

Források

• Bauckham, Richard J.: Jude, 2 Peter. Word Biblical Commentary 50. Word Books, Waco, 1983.
• Benyik György: Az újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete. Introductio specialis. II. JATEPress, Szeged, 1996.
• Brown, Raymond E.: An Introduction to the New Testament. Doubleday, New York, 1997.
• Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez. Szent István Társulat, Budapest, 1994.
• Kelly, J. N. D.: A Commentary on the Epistles of Peter and of Jude. Black, London, 1969.
• Metzger, Bruce M.: The Canon of the New Testament: Its Origin, Development, and Significance. Clarendon Press, Oxford, 1987.
• Moo, Douglas J.: 2 Peter, Jude. NIV Application Commentary. Zondervan, Grand Rapids, 1996.
• Neyrey, Jerome H. SJ: „Péter második levele”, in Raymond E. Brown – Joseph A. Fitzmyer – Roland E. Murphy (szerk.): Jeromos bibliakommentár. II. Az Újszövetség könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest.
• Spicq, Ceslas: Les Épîtres de Saint Pierre. Gabalda, Paris, 1966.
• Magyar katolikus lexikon: „Szent Péter második levele” szócikk.

További információk

• Péter második levele – Szent István Társulati Biblia
• Péter második levele – Káldi-Neovulgáta

Kapcsolódó szócikkek

• Péter apostol
• Péter első levele
• Júdás levele
• Katolikus levelek
• Krisztus színeváltozása
• Krisztus második eljövetele
• Pál apostol
• Bibliai kánon