Péter első levele

Szent Péter apostol – ikon a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostorból, 6. század

Péter első levele vagy első Péter-levél az Újszövetség egyik kanonikus irata, a hagyományos beosztás szerint a katolikus levelek közé tartozik. A levél címzése Pétert, „Jézus Krisztus apostolát” nevezi meg szerzőként, és a kis-ázsiai tartományokban – Pontoszban, Galáciában, Kappadókiában, Ázsiában és Bitíniában – élő keresztényeket szólítja meg. A levél végén szereplő „Babilon” megjelölést a keresztény hagyomány és a legtöbb mai magyarázat Róma jelképes nevének tekinti.

A levél fő témája a keresztény remény és az állhatatos életvezetés olyan közösségekben, amelyek társadalmi gyanakvást, rágalmazást vagy zaklatást tapasztalnak. A szerző nem valamely elvont szenvedéskultuszt fejt ki, hanem azt hangsúlyozza, hogy a keresztények Krisztus szenvedésének és megdicsőülésének mintáját követve őrizzék meg hitüket, erkölcsi józanságukat és közösségi összetartozásukat. A levél teológiájában központi helyet kap az „élő reménység”, az újjászületés, Krisztus példája, a keresztség, az Egyház mint „lelki ház”, valamint a hívők „királyi papsága”.

Címe, kánoni helye és műfaja

A könyv címe a hagyományos görög feliratból ered: Petru Aʹ, azaz „Péter első [levele]”. A „katolikus levél” megnevezés itt nem felekezeti értelemben használatos, hanem azokra az újszövetségi iratokra utal, amelyeket a hagyomány nem egyetlen helyi közösséghez vagy személyhez kötött, hanem szélesebb egyházi körnek szánt buzdításként olvasott. Péter első levele ebben a csoportban különösen korai és széles körben tanúsított iratnak számít.

A levél irodalmi formáját tekintve valódi levél: van címzése, üdvözlése, buzdító tárgyalása és személyes záradéka. Tartalma azonban erősen parainetikus, vagyis erkölcsi-buzdító jellegű. A szerző a tanítást és az intést nem különíti el élesen: a Krisztusra, a keresztségre és az Egyházra vonatkozó teológiai állítások szinte mindig a gyakorlati állhatatosság, jócselekvés és közösségi fegyelem megalapozására szolgálnak.

Egyes kutatók a levélben keresztelési katekézis, őskeresztény himnuszok vagy hitvallási töredékek nyomait is feltételezik, különösen az 1,3–12, a 2,21–25 és a 3,18–22 szakaszokban. Ezek a megfigyelések nem szükségképpen bontják fel a levelet későbbi rétegekre: a legtöbb magyarázat szerint az irat egységes lelkipásztori körlevél, amely hagyományos liturgikus és kateketikai elemeket is felhasznál.

Szerzőség és keletkezés

A levél önmegjelölése és az egyházi hagyomány

A nyitó vers szerzőként „Pétert, Jézus Krisztus apostolát” nevezi meg, a levél végén pedig a szerző „elöljáró-társként” és „Krisztus szenvedéseinek tanújaként” fordul a közösségi vezetőkhöz. A korai egyházi hagyomány Péter apostolhoz kapcsolta az iratot; az első Péter-levél kánoni tekintélyét az ókorban jóval kevésbé vitatták, mint például Péter második levelét. Ireneusz, Tertullianus, Alexandriai Kelemen és Órigenész tanúsága alapján a levél már a 2–3. században Péter apostol irataként volt ismert a keresztény közösségekben.

A katolikus, ortodox és több protestáns magyarázati hagyomány a levél szerzőségét Péter apostol személyéhez köti, rendszerint azzal a kiegészítéssel, hogy a megfogalmazásban Szilvánusz, illetve Szilás jelentős szerepet játszhatott. A záradék szerint a levél „Szilvánusz által” készült; ez jelentheti a levél hordozóját, írnokát vagy irodalmi megformálóját is. Az ókori levélírásban az írnok vagy titkár nem feltétlenül puszta másoló volt: a szerző megbízása alapján olykor önállóan rendezte és irodalmi görög formába öntötte a mondanivalót. Ez a körülmény magyarázatot adhat a levél választékos görög stílusára anélkül, hogy a péteri eredetet eleve kizárná.

Történetkritikai nézetek

A modern bibliatudományban több szerző nem közvetlen péteri szerzőséggel, hanem a Péterhez kötődő római hagyomány körében keletkezett irattal számol. E felfogás szerint a levél egy „péteri iskola” vagy későbbi tanítványi kör írása, amely Péter tekintélyével fogalmazza meg a kis-ázsiai keresztények buzdítását. A közvetlen péteri szerzőség ellen felhozott főbb érvek a kifinomult görög nyelvezet, a Septuaginta szerinti ószövetségi idézetek, a páli levelekkel mutatkozó rokonság, valamint az a feltételezés, hogy a címzett kis-ázsiai közösségek állapota későbbi egyházi helyzetet tükröz.

Ezek az érvek nem egyformán bizonyító erejűek. A görög stílus magyarázható Szilvánusz szerepével; a páli szóhasználat érthető úgy is, hogy Péter és Szilvánusz a korai egyház közös kateketikai nyelvét használta, illetve Szilvánusz Pál munkatársaként ismerhette a páli hagyományt. A levélben említett üldözés sem feltétlenül feltételez birodalmi szintű, jogilag szervezett keresztényüldözést: a szöveg inkább rágalmazásról, társadalmi nyomásról, közösségi megszégyenítésről és helyi zaklatásról beszél.

A szerzőség kérdése ezért a szakirodalomban továbbra is többféle megoldással szerepel. Az egyik álláspont Péter apostolt tekinti a levél kezdeményezőjének, Szilvánuszt pedig annak írnoki vagy irodalmi közreműködőjének. Egy másik álláspont a Péter halála utáni római vagy kis-ázsiai péteri hagyományból származtatja az iratot. Mindkét megközelítés számol azzal, hogy a levél Péter tekintélyét, a római keresztény környezetet és a kis-ázsiai közösségek lelkipásztori helyzetét kapcsolja össze.

Hely és idő

A levél végén szereplő „Babilon” megjelölést a régi keresztény hagyomány Rómára alkalmazta. A jelképes név a zsidó és keresztény apokaliptikus nyelvben a világi nagyhatalom, a pogány uralom és az Isten népével szemben álló birodalmi központ megnevezésére szolgálhatott. A római keletkezés mellett szól Márk említése is, akit a hagyomány Péter köréhez és Rómához kapcsolt.

A hagyományos datálás a levelet Péter vértanúsága elé, nagyjából Kr. u. 60–64, illetve tágabban 60–67 közé helyezi. A későbbi keltezést valló szerzők gyakran Kr. u. 70–90 közötti időszakkal számolnak, főként a közösségi helyzet és a feltételezett szerzőségi modell alapján. A levél nem említi sem Jeruzsálem 70-es pusztulását, sem Péter vértanúságát, sem a Néró-féle római üldözés konkrét eseményeit; ez a korábbi keltezés mellett szokott érvként szerepelni, de önmagában nem döntő.

Címzettek és történeti háttér

A címzettek „választott jövevények” vagy „szórványban élők”, akik Kis-Ázsia több tartományában élnek. A „szórvány” eredetileg a diaszpórában élő zsidóság megnevezése volt, de a levélben már a keresztény közösségre alkalmazott teológiai kép. A megszólítottak többsége a levél belső jelei alapján pogány eredetű keresztény lehetett: korábbi életmódjukat a szerző „tudatlanságként”, illetve a pogányok közt eltöltött időként írja le.

A „jövevény” és „idegen” megnevezés egyszerre vallási és társadalmi jelentésű. A keresztények igazi identitását a levél szerint Isten választása és Krisztus feltámadása határozza meg, ugyanakkor a pogány társadalomban bizonytalan helyzetbe kerültek. A kereszténnyé válás megszakíthatta a korábbi kultikus, családi és társadalmi kötelékek egy részét, ami gyanakvást és rágalmakat válthatott ki.

A levél ezért nem elsősorban bírósági üldözések dokumentuma. Bár nem zárja ki hivatalos eljárások lehetőségét, hangsúlyai inkább a helyi társadalmi konfliktusokra mutatnak: a keresztényeket „gonosztevőként” rágalmazhatják, különösnek tarthatják életmódjukat, és megszégyeníthetik őket a „keresztény” név miatt. Ez a történeti háttér magyarázza a levél államhatalomról, szolgákról, házastársakról és közösségi vezetőkről szóló intelmeit is: a szerző célja, hogy a keresztények magatartása ne adjon alapot a vádakra, és jócselekedeteik tanúságként hassanak a környezetükre.

Szerkezete

A levél felosztására több vázlat használatos. A következő tagolás a levél fő gondolatmenetét követi:

Péter első levelének szerkezete

Szakasz	Tartalom
1,1–2	Címzés és üdvözlés
1,3–12	Hálaadás az újjászületésért, az élő reménységért és az üdvösségért
1,13–25	Buzdítás életszentségre, istenfélelemre és testvéri szeretetre
2,1–10	Krisztus mint élő kő; a hívők mint lelki ház, választott nép és királyi papság
2,11–12	A keresztények mint jövevények és idegenek a pogány világban
2,13–17	Viszony a világi hatalomhoz
2,18–25	A szolgák intelme; Krisztus szenvedő példája
3,1–7	Házastársi intelmek
3,8–12	Közösségi szeretet, alázat és békesség
3,13–17	Helytállás rágalmazás és szenvedés idején
3,18–22	Krisztus szenvedése, győzelme, Noé példája és a keresztség tipológiája
4,1–11	Szakítás a pogány életmóddal, éberség, vendégszeretet és szolgálat
4,12–19	Részesedés Krisztus szenvedésében
5,1–5	Intelmek az elöljáróknak és a közösség fiatalabb tagjainak
5,6–11	Végső buzdítás józanságra, alázatra és bizalomra
5,12–14	Záradék: Szilvánusz, Babilon, Márk és a békecsók említése

Tartalma

Címzés és hálaadás

A levél szentháromsági hangolású üdvözléssel kezdődik: a címzettek az Atya előretudása szerint, a Lélek megszentelő műve által, Jézus Krisztus iránti engedelmességre és az ő vérével való meghintésre lettek kiválasztva. A bevezető hálaadás a keresztény lét alapját Krisztus feltámadásában látja: Isten „élő reménységre” szülte újjá a hívőket, és romolhatatlan örökséget tart fenn számukra.

A szenvedés témája már itt megjelenik. A próbák a levél képe szerint olyanok, mint a tűz, amelyben az aranyat vizsgálják meg: a cél nem a puszta fájdalom, hanem a hit kipróbált, állhatatos jellege. A szerző a próféták és az angyalok perspektívájával tágítja ki a címzettek helyzetét: a keresztények küzdelme nem elszigetelt esemény, hanem az üdvösségtörténetnek az a korszaka, amelyre az ószövetségi próféták előre tekintettek.

Életszentség és testvéri szeretet

Az első nagy buzdító egység a reményből fakadó életszentségre szólít: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” A levél az istenfiúság bizalmát nem állítja szembe az istenfélelemmel: az Atya megszólítása együtt jár a felelős életvezetéssel a „zarándoklás idején”. A megváltást a szerző nem ezüsthöz vagy aranyhoz, hanem Krisztus „drága véréhez” köti; a vér bibliai nyelvén ez az élet önátadását és az áldozati engesztelés valóságát jelöli.

A testvéri szeretet nem másodlagos erkölcsi kiegészítés, hanem az újjászületett élet jele. A hívők „romolhatatlan magból”, Isten élő igéje által születtek újjá, ezért közösségi kapcsolatuknak őszinte szeretetben kell megnyilvánulnia.

Krisztus mint élő kő és az Egyház mint lelki ház

A 2. fejezetben a szerző több ószövetségi kő-motívumot kapcsol össze. Krisztus az emberek által elvetett, de Isten előtt kiválasztott és értékes „élő kő”; a hívők pedig vele egyesülve „élő kövekké” és „lelki házzá” lesznek. A kép egyszerre utal az épületre, a templomra és a közösségi identitásra: a keresztények Isten házanépe, amelyben a Szentlélek által formált élet válik áldozattá.

A levél a hívőket Izrael ószövetségi címeivel illeti: „választott nemzetség”, „királyi papság”, „szent nemzet” és „Isten tulajdon népe”. A keresztény értelmezési hagyomány ezt a keresztségből fakadó általános papi méltóság egyik újszövetségi alapjának tekinti. A katolikus teológiában ez a hívők lelki áldozatát és tanúságtételét jelenti, megkülönböztetve a felszentelt szolgálati papságtól; a protestáns hagyományban az „egyetemes papság” tanításának egyik fontos bibliai helye lett.

Magatartás a pogány környezetben

A 2,11–12 átmeneti szakasza adja a levél gyakorlati intelmeinek kulcsát: a hívők jövevények és idegenek, akiknek jó életvitelükkel kell megcáfolniuk a pogányok vádjait. A világi hatalom iránti engedelmességre vonatkozó felszólítás ezért nem a hatalom teológiai idealizálása, hanem annak a korai keresztény törekvésnek része, hogy a közösség ne adjon okot fölösleges botrányra vagy politikai gyanúra.

A szolgákhoz, feleségekhez és férjekhez intézett intelmek az ókori háztartási szabályok világában szólalnak meg. A szöveg nem modern társadalomelméletet ad, hanem a korabeli kiszolgáltatott helyzetekben élő keresztények számára fogalmaz meg olyan magatartási normákat, amelyek Krisztus példájához kapcsolják az igazságtalan szenvedés elviselését. A szolgákhoz intézett rész középpontjában nem az intézmény igazolása, hanem a szenvedő Krisztus példája áll: „ő bűnt nem követett el, szájában álnokság nem volt”.

A házastársi intelmeknél a levél a kor patriarchális társadalmi nyelvét használja, de a férjeket is tiszteletre és megértő együttélésre szólítja fel, mert feleségük „az élet kegyelmének társörököse”. Ez a megfogalmazás az ókori társadalmi keretek között a keresztény közösségben megélt közös üdvösségi méltóságot hangsúlyozza.

Helytállás a rágalmazásban és a szenvedésben

A levél szerint a kereszténynek készen kell állnia arra, hogy reménységéről számot adjon, de „szelíden és tisztelettel”. A hit védelme ezért nem agresszív vitastílus, hanem olyan tanúságtétel, amelyet jó lelkiismeret és tiszta élet kísér. A szerző különbséget tesz aközött, ha valaki bűn miatt szenved, és aközött, ha igazságtalanul, Krisztus neve miatt éri megszégyenítés.

A levél egyik csúcspontja a 3,18–22 szakasz, amely Krisztus szenvedését, halálát, feltámadását, a „börtönben levő lelkeknek” tett hirdetést és a keresztség tipológiáját kapcsolja össze. A keresztény hagyományban ez a rész összefüggésbe került az Apostoli hitvallás „alászállt a poklokra” tételével, bár az értelmezések különböznek. Alexandriai Kelemen és több későbbi szerző a halottak országában tett evangéliumhirdetésként olvasta; Szent Ágoston szerint Krisztus Noé által, a vízözön előtti nemzedéknek hirdetett; több modern magyarázat a „lelkeket” a vízözönhöz kapcsolódó zsidó apokaliptikus hagyomány lázadó angyalaival azonosítja, és Krisztus feltámadt, mennyei győzelmének kihirdetését látja a szakaszban.

Noé bárkája a levélben a keresztség előképe: ahogyan a vízözön vizén keresztül nyolcan megmenekültek, úgy a keresztség is Krisztus feltámadása által üdvözít. A szerző kifejezetten hozzáteszi, hogy nem puszta testi lemosásról van szó, hanem Isten felé irányuló tiszta lelkiismeretről, illetve új életre szóló elköteleződésről.

Közösségi élet és pásztori intelmek

A 4. fejezet a józan imádságot, a vendégszeretetet és a kapott kegyelmi ajándékok szolgálatát hangsúlyozza. A közösség tagjai „Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai”: aki beszél, Isten igéjeként beszéljen; aki szolgál, Isten erejéből szolgáljon.

Az 5. fejezetben a szerző az elöljárókhoz fordul. A „presbiterek” feladata Isten nyájának legeltetése nem kényszerből, nem nyerészkedésből és nem uralkodva, hanem példaként. Ez a szakasz a korai egyházi rend viszonylag egyszerű állapotát tükrözi, ugyanakkor a későbbi keresztény pásztori teológia egyik fontos szövege lett. A „legfőbb pásztor” Krisztus, az egyházi vezetők pedig az ő szolgálatában részesednek.

A záró buzdítás józanságra és éberségre int: az ördög „mint ordító oroszlán” jár körül, a hívőknek pedig a hitben szilárdan kell ellenállniuk. A levél végső hangja mégsem félelem, hanem remény: a „minden kegyelem Istene” a rövid szenvedés után megerősíti és megszilárdítja a hívőket.

Teológiai sajátosságai

Élő reménység és újjászületés

Az 1Pét egyik visszatérő fogalma a remény. Ez nem bizonytalan várakozás, hanem Krisztus feltámadásából fakadó eszkatologikus bizalom: a hívő már most részesedik az üdvösség elővételezett valóságában, miközben annak teljességét még várja. Az újjászületés képe a keresztségi és igehirdetési háttérre is utal: a hívők Isten igéje által új életbe lépnek, amelynek látható gyümölcse a szeretet, az életszentség és az állhatatosság.

Krisztus szenvedése mint minta és megváltó esemény

A levél Krisztus szenvedését egyszerre mutatja megváltó eseményként és követendő mintaként. A 2,21–25 az Izajás könyvéből ismert szenvedő Szolga nyelvén beszél Krisztusról: ő nem viszonozta a szidalmat, bűneinket testében vitte a fára, és sebei által gyógyulás származik. A keresztény szenvedés értelme nem önmagában a fájdalom, hanem a Krisztussal való közösség, a jóban való kitartás és a végső dicsőség reménye.

Az Egyház mint Isten háza és népe

Az 1Pét az Egyházat „lelki házként” és „Isten házaként” ábrázolja. A keresztények földi értelemben idegenek, de a közösségben otthont kapnak. Ez a kép különösen fontos azok számára, akik korábbi társadalmi kapcsolataikból kiszakadva vagy azokkal konfliktusba kerülve élnek. A hívők nem pusztán egyéni erkölcsi teljesítményre kaptak felszólítást, hanem olyan közösségbe tartoznak, amely Krisztusra, az élő kőre épül.

Keresztség és Noé tipológiája

A 3,20–21 a keresztség egyik legfontosabb újszövetségi értelmezése. Noé bárkája és a vízözön a keresztény tipológia szerint előkép: a víz egyszerre jelenti az ítéletet és a megmenekülés útját. A keresztség a levélben nem külső rituális mosakodás, hanem Krisztus feltámadásához kapcsolódó üdvösségi esemény, amely új lelkiismereti állásfoglalást és új életet kíván.

A „börtönben levő lelkek” kérdése

Az 1Pét 3,19 az Újszövetség egyik legtöbbet vitatott mondata. A kifejezés kapcsolatba hozható a vízözön előtti nemzedékre vonatkozó zsidó hagyományokkal, az őskeresztény alvilág-képzettel, Krisztus halálának valóságával és feltámadt győzelmének kihirdetésével. A teológiai hagyományban ebből a szakaszból fejlődött ki több magyarázat Krisztus halottakhoz való alászállásáról, de a mai exegézisben nincs egyetlen általánosan elfogadott megoldás. A szakasz közvetlen célja a levél gondolatmenetében az, hogy a szenvedő keresztények Krisztus végső győzelméből merítsenek bizalmat.

A hívők papi méltósága

A „szent papság” és „királyi papság” kifejezések a keresztények egész közösségére vonatkoznak. A levél nem a későbbi egyházi hivatalrendet tárgyalja, hanem azt mondja ki, hogy a hívők Krisztusban Istennek szentelt néppé lettek, akik életüket, hitüket, szeretetüket és tanúságtételüket lelki áldozatként ajánlják fel. A későbbi felekezeti vitákban a szakasz más-más hangsúlyt kapott, de a levél saját összefüggésében a közösség egészének méltóságát és küldetését fejezi ki.

Alázat, józanság és közösségi fegyelem

A levél végén álló intelmek az alázatot, a józanságot és az éberséget kapcsolják össze. Az alázat nem önértékelési leértékelés, hanem Isten hatalmas kezébe vetett bizalom; a józanság pedig a széteső vagy ellenséges társadalmi környezetben való lelki éberséget jelenti. A közösségi vezetőknek nem uralkodniuk kell, hanem pásztorként gondoskodniuk; a hívőknek pedig nem elszigetelt egyénekként, hanem a világban szenvedő testvérek közösségének tagjaiként kell kitartaniuk.

Ószövetségi és hagyománytörténeti háttér

Péter első levele sűrűn használja az Ószövetség görög fordítását, a Septuagintát. A levél különösen Izajás könyvéből, a zsoltárokból, a Kivonulás könyvéből, Leviták könyvéből, Ózeás könyvéből és a Példabeszédek könyvéből merít. Az idézetek nem puszta díszítő elemek: a szerző az ószövetségi választottság, szentség, templom, papság és zarándoklás motívumait a Krisztusban létrejött új közösségre alkalmazza.

A levél és a páli hagyomány között több nyelvi és teológiai rokonság figyelhető meg, például a háztartási intelmek, a szenvedés és a jócselekvés összekapcsolása, valamint a keresztények pogány környezetben való tanúságtétele terén. Ugyanakkor az 1Pét sajátos hangsúlya a mindennapi társadalmi megpróbáltatások és Krisztus keresztjének közvetlen összekapcsolása, valamint a keresztény identitás „jövevény” és „Isten háza” képekkel való megfogalmazása.

Kánoni elfogadása és hatástörténete

Péter első levele a korai egyházban a széles körben elfogadott újszövetségi iratok közé tartozott. Euszebiosz az elismert könyvek között tartotta számon, és a levél jelen van a nagy kódexek és fordítások újszövetségi hagyományában. A 2. századtól kezdve több egyházatya is idézte vagy használta, különösen a szenvedés, a keresztény életmód és az egyházi pásztori szolgálat témáiban.

A levél hatása több területen maradandó. A keresztség tipológiájában Noé bárkája és a vízözön a keresztény liturgikus és kateketikai hagyomány fontos képe lett. Az 1Pét 2,9 a hívők papi méltóságáról szóló katolikus, ortodox és protestáns teológiai gondolkodás egyik közös bibliai alapja. Az 5,1–4 pásztori intelmei a keresztény vezetésről, a nyáj legeltetéséről és a „legfőbb pásztorról” a lelkipásztori irodalomban gyakran idézett szakaszokká váltak.

Az 1Pét 3,18–22 különösen nagy hatást gyakorolt a Krisztus halála és feltámadása közötti eseményekről szóló teológiai értelmezésekre. A „börtönben levő lelkek” kérdésének megoldásai eltérnek, de a szakasz a liturgikus hitvallások, a pokolra vagy alvilágba való alászállás teológiája, valamint a keresztség győzelmi értelmezése szempontjából egyaránt jelentős helyet kapott.

Források

• Achtemeier, Paul J.: 1 Peter. Hermeneia. Fortress Press, Minneapolis, 1996.
• Beare, F. W.: The First Epistle of Peter. Basil Blackwell, Oxford, 1970.
• Best, Ernest: 1 Peter. New Century Bible. Oliphants, London, 1971.
• Bigg, Charles: The Epistles of St. Peter and St. Jude. International Critical Commentary. T&T Clark, Edinburgh, 1902.
• Boismard, M.-É.: Quatre hymnes baptismales dans la première épître de Pierre. Cerf, Paris, 1965.
• Brox, Norbert: Der erste Petrusbrief. Evangelisch-Katholischer Kommentar zum Neuen Testament. Benziger – Neukirchener Verlag, Zürich–Neukirchen-Vluyn, 1979.
• Dalton, William J.: Christ’s Proclamation to the Spirits: A Study of 1 Peter 3,18–4,6. Analecta Biblica 23. Biblical Institute Press, Rome, 1965.
• Dalton, William J.: „Péter első levele”. In: Raymond E. Brown – Joseph A. Fitzmyer – Roland E. Murphy (szerk.): Jeromos Bibliakommentár. Az Újszövetség könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2003.
• Elliott, John H.: A Home for the Homeless: A Sociological Exegesis of 1 Peter. Fortress Press, Philadelphia, 1981.
• Elliott, John H.: 1 Peter. Anchor Bible 37B. Doubleday, New York, 2000.
• Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi Szentírás könyveihez. Szent István Társulat, Budapest, 1994.
• Goppelt, Leonhard: Der erste Petrusbrief. Meyers Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1978.
• Kelly, J. N. D.: A Commentary on the Epistles of Peter and of Jude. Black, London, 1969.
• Metzger, Bruce M.: The Canon of the New Testament: Its Origin, Development, and Significance. Clarendon Press, Oxford, 1987.
• Reicke, Bo: The Epistles of James, Peter, and Jude. Anchor Bible 37. Doubleday, Garden City, 1964.
• Selwyn, E. G.: The First Epistle of St. Peter. Macmillan, London, 1947.
• Vanhoye, Albert: „1 Pierre au carrefour des théologies du Nouveau Testament”. In: Claude Perrot (szerk.): Études sur la première lettre de Pierre. Cerf, Paris, 1980.

További információk

• Péter első levele a Szent István Társulati Biblia fordításában
• Péter első levele a Káldi-Neovulgáta fordításában
• First Peter – angol fordításban
• Epistles of St. Peter – The Catholic Encyclopedia szócikke

Kapcsolódó szócikkek

• Péter apostol
• Péter második levele
• Katolikus levelek
• Újszövetség
• Bibliai kánon
• Keresztség
• Apostoli hitvallás