A filozófia története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kiváltképpen a filozófusnak a szokása, hogy csodálkozzék. Nincs ugyanis más kezdete a filozófiának, mint ez.
(Platón: Theaitétosz; 155 D)

A filozófia akkor született, amikor az egyre inkább fejlődő természettudományok tükrében a mitikus szemlélet már nem tudott kielégítő választ adni a világ keletkezésére és felépítésére. A filozófia akkor kezdődött, amikor „az orákulum helyébe minden gondolkodó ember saját öntudata lépett” (Hegel). Nem meglepő, hogy mindazok, akik filozófiával foglalkoztak, egyben természettudósok is voltak, akik megpróbálták megfigyeléseikkel, felfedezéseikkel összhangba hozni a mitikus világfelfogást, racionális magyarázatokat adni. Ekkortájt e két tudomány – a természettudomány és filozófia – még nem vált két külön ágra.

Nyugati filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög filozófia előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hésziodosz és egy múzsa

A nyugati világban a filozófia először az orfikus tanokban és Hésziodosz műveiben jelent meg. Ezek a filozófiák még nagyon közel álltak a mítosz világához, és szemléletüket tekintve is nagyon naivak.

Hésziodosz a Kr. e. 7. század elején élt. Két munkája is fennmaradt, a Munkák és napok és a Theogonia. Hésziodosz a már meglévő mitológiai anyagot rendezte át, külön figyelmet szentelve Zeusz tekintélyének és nagyságának leírására. A jelenlegi világot igyekezett visszavezetni minimális számú primér elemre, amely primér elemekből aztán az egymást követő generációk során át levezethető a világ általunk tapasztalható változatossága.

Az orfikus hiedelmek megjelenése körülbelül a Kr. e. 3. századra tehető. Az orphikusok, mint különálló csoport megjelenésének idejében nem lehetünk biztosak. Az egyik nézet szerint, amit Guthrie képvisel (The Greeks and their Gods, London, 1950, XI. fejezet), az orphikus tanítás már a Kr. e. 6. század folyamán szent könyvekben le lett fektetve. Egy másik nézet szerint, amit Linforth képvisel (The art of Orpheus, Berkeley 1941), a szektariánus irodalom korpusza a római korból származik. Limforth azzal támasztja alá állítását, hogy bár orphikus tanokra, jóslatokra találunk utalásokat a korábbi századokból is (a Kr. e. 6. században tulajdonítottak Orpheusznak műveket, Hérodotosz az 5. században tud az orphikusokról, Platón ismer orphikus jóslatokat, Arisztotelész pedig úgynevezett „orphikus történeteket”) a szektariánus irodalom nem követhető visszafelé a hellenisztikus kornál korábbi időszakig.

A Kr. e. 9. század és a Kr. e. 6. század között – főként az írás megjelenésének és elterjedésének köszönhetően – görög földön jelentős változás megy végbe: a zárt, hagyományos társadalom átalakul nyitott társadalommá, új értékek lépnek a régiek helyébe. A mítoszból a filozófiába való átmenet e változás velejárója és következménye volt, amely inkább politikai, társadalmi és vallásos természetű volt.

A polisz kialakulása és fejlődése átalakította korábbi arisztokratikus szerkezetű társadalom hésziodoszi nézeteit, a régi isteneket és hősöket nagyrészt idejemúlttá tette. E változások főként Ióniában, ezen belül is leginkább Milétoszban figyelhetők meg.

Preszókratikus filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ión gondolkodók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Thalész

Ióniában, Milétoszban jött létre az első filozófiai iskola Thalész vezetésével, az Égei-tenger környéki civilizációk többirányú behatásának köszönhetően. Milétosz az anatóliai parton elterülő kisváros Szamosz szigetétől délre. A Kr. e. 7. és 6. században Iónia legfontosabb városa volt, és mintegy kapuként állt a görög világ és a később vesztét okozó Perzsa Birodalom között. A milétosziak az idők folyamán többnyíre állandó Lüdiai megszállás alatt álltak egészen a Kr. e. 7. századig, amikor szövetséget kötöttek egymással. A lüdiaiak jelenléte pozitívan hatott a milétoszi tudományok fejlődésére, a velük kötött szövetség vitte közelebb őket a babiloni és az egyiptomi kultúrához is. Milétosz a Földközi-tenger medencéjében száznál több gyarmatot alapított. A gyarmatvárosokkal szoros kapcsolatot tartottak, és Milétosz tehetősebb polgárai, akár kereskedők voltak, akár nem, gyakran meglátogatták azokat.

A ión gondolkodókhoz tartozik: milétoszi Thalész, milétoszi Anaximandrosz, milétoszi Anaximenész, kolophóni Xenophanész, epheszoszi Hérakleitosz, klazomenai Anaxagorász, athéni Arkhelaosz, szamoszi Melisszosz, milétoszi Leukipposz, abdérai Démokritosz, apollóniai Diogenész.

A nyugati görögség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagy milétiosziakat követően a nyugati görög gondolkodók (Kr. e. 4. század) – akik a kezdetektől fogva nagyban különböztek a milétosziaktól – feladták az ősi anyag kutatását, és náluk inkább a vallás (püthagoreusok), vagy a metafizikai ellentmondások (Parmenidész és eleai Zénón) voltak a hajtóerők. Kivétel Empedoklész, akinél megtalálható a ióniaiak gondolkodása, bár ötvözve van püthagoreánus és parmenidészi elemekkel. Az első két filozófus, akiről tudni, hogy Dél-Itália görög városaiban tanított, két ióniai emigráns volt: Xenophanész és Püthagorasz, aki a Kr. e. 6. század vége felé volt akméjában.

Athéni felvilágosodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Platón

Az athéni Szókratésszel kezdődik meg a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít a filozófiai etika megalapozójának. Filozófiájának középpontja a (agathron) természetének meghatározása és az erény (araté) vizsgálata. Szókratész a jót és a rosszat vizsgálta, hogy a gyakorlatban azt alkalmazni lehessen.

Szókratész saját filozófiáját mint maieutikát (bábáskodást) jellemzi: nem állít ismeretet, hanem elősegíti a beszélgetőtársát abban, hogy saját magától találjon rá.

Arisztotelész (Kr. e. 384–324), Platón tanítványa, Nagy Sándor tanítója, majd saját alapítású tanintézete, a peripatetikus iskola (Líceum) vezetője. Az ő tanaira épült szinte az egész középkori filozófia, de az újkori filozófia is sokat merített belőlük. Filozófiáját szisztematikusan építette fel, amit tudományosan igyekezett alátámasztani.

Hellenisztikus filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hellenizmusnak nevezzük a görög történelem azon szakaszát, amelyik a Nagy Sándor-i hódításoktól (Kr. e. 336–323) a Római Birodalom kiépüléséig tart (Kr. e. 30). A hellenisztikus filozófia határait Arisztotelész halálától (Kr. e. 322) az újplatonizmus kialakulásáig (Kr. u. 3. század) tartjuk.

Seneca

A hellenisztikus filozófia két fő irányzatból áll: a sztoicizmus és az epikureizmus, Epikurosz (Kr. e. 342–271) vezetésével. Közös vonásuk, hogy mindkét irányzat az etikára helyezi a hangsúlyt. Képviselői: kitioni Zénón (Kr. e. 336–264), Kleanthész (kb. 232), Krüszipposz (Kr. e. 281–208), Panaitiosz(Kr. e. 180–110), Poszeidonosz (Kr. e. 135–51), Seneca (Kr. e. 4–65), Epiktétosz (50–138), Marcus Aurelius császár (121–180) (stoa), és Epikurosz (Kr. e. 342–271).

További irányzatok: a szkepticizmus, amelynek jellegzetessége, hogy radikális kételkedésnek vet alá minden filozófiai rendszert és a minden ítélettől való tartózkodás jellemzi. Fő képviselője Eliszi Pürhon (Kr. e. 365–275). Az eklektika különböző filozófiai tanokat vegyített össze, fő képviselője Cicero (Kr. e. 106–43). A harmadik jelentős irányzat a Platón tanaira épülő és azt Arisztotelész és a sztoa tanításaival összekapcsoló újplatonizmus, amelynek fő képviselői Plótinosz (Kr. u. 204–270) és Proklosz (Kr. u. 410–485) voltak.

Patrisztika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Philón

A patrisztika nevét a latin "pater"ről kapta, ami magyarul "atyát" jelent. Története kezdetének a első nikaiai zsinat (325) évszámát tekintik. Patrisztikának nevezik az apostolokat követő keresztény ókor időszakát. A filozófiát az jellemzi, hogy a keresztény tanokat az antik görög filozófusok tanaival próbálják magyarázni és védelmezni a pogányságtól és a gnózistól. Jelentős befolyást gyakoroltak a patrisztikára Platón tanai, Alexandriai Philón (Kr. e. 25–40) vallásbölcselete, az újplatonizmus és a sztóa.

A patrisztika gondolkodói nem képeztek egységes rendszert, sem történelmi értelemben, sem rendszertani téren, inkább valamilyen átmeneti időszakot képeztek az iskolaszerű teológia felé. Kivételt képez az ágostoni életmű. Fontosabb képviselők: Alexandriai Kelemen (145–215), Órigenész (185–253), Nüsszai Szent Gergely (335–394), Pszeudo Dionüsziosz Areopagitész (500 körül) és Hippói Szent Ágoston (354–430).

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkorban a nyugati filozófiát a vallás dominanciája jellemezte: a nyugati középkor filozófiája valójában a kereszténység filozófiája, képviselőik kevés kivétellel papok voltak. E kor filozófiájának állandó problémája a hit és a tudás viszonya.

A skolasztika elnevezés a latin schola (iskola) szóból származik. A skolasztika kezdetét Nagy Károly német-római császár uralkodásának a korától (800) számítjuk. Ekkor alakultak meg az első iskolák, vagyis az intézményes oktatás első próbálkozásai. Ugyanekkor kezdődött el a filozófiai oktatás az iskolákban, majd a 12. századtól kialakultak az egyetemek is.

Korai skolasztika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Abélard kézirata

A korai skolasztika a 12. század elejéig tartott, gondolkodási módjára az egyházatyák újplatonikus tanainak a folytatása a jellemző. Megjelent egy új probléma, ami a középkor filozófiájának meghatározó elemévé vált: az univerzália probléma. Az univerzáliák az általános fogalmak, fajok megkülönböztetése az egyes egyedi dolgoktól. A probléma az volt, hogy az univerzáliákat megilleti-e lét, és az egyes dolgok a létező univerzáliák leképezései, vagy csak a konkrét egyes dolgok rendelkeznek reális léttel és az univerzáliák csupán csak nevek, amelyeket az ember alkotott. Kialakult a realista és az ennek ellentmondó nominalista álláspont. A realisták (például Champeaux) szerint csak az univerzáliák léteznek magukban, míg a nominalisták (például Abélard) szerint csupán az egyes dolgok (individuumok) léteznek valóságosan, az univerzáliák csak a szellemben vannak.

Fontosabb képviselői: Eurigena (810–877), Roscellinus, Champaux-i Vilmos (1070–1121), Canterburyi Szent Anzelm (1033–1109), Abélard (1079–1142), Petrus Lombardus.

Kései skolasztika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Albertus Magnus portré 1352-ből

A kései skolasztika akkor vette kezdetét, amikor a muszlim és zsidó tanok Szicílián és Spanyolországon keresztül Európába kerültek és magukkal hozták az elveszettnek hitt, vagy egyáltalán még nem is ismert arisztotelészi filozófiát. A kései skolasztika a 12. századtól egészen a 18. századig eltartott, fő jellegzetessége Arisztotelész tanainak "fölfedezése" és értelmezése.

Fontosabb képviselők: Albertus Magnus (1206–1286), Aquinói Szent Tamás (1225–1274), Duns Scotus (1265–1308), Roger Bacon (1215–1292), William Ockham (1280–1348).

Újkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Reneszánsz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz (magyar jelentése: újjászületés) kialakulása a 15. századra tehető tehető és a Bizáncból Itáliába menekülő görög tudósoknak köszönhető, akik magukkal vitték az ógörög bölcseletet, elsősorban Platón és Arisztotelész tanait. Ennek következtében kialakult a reneszánsz platonizmus (Marsiglio Ficino Firenzei Akadémiája). A reneszánsz filozófiára, pontosabban a természetfilozófiára ugyancsak nagy hatással volt a püthagoreus filozófiának az a tanítása, miszerint a világ dolgai, eseményei és viszonyai visszavezethetők matematikai formulákra. Ez az elképzelés volt a mai fizika megszületésének az első mozzanata.

A reneszánsz korában a teológiai tanulmányok is elkezdődtek és intézményesültek: kialakult a protestantizmus, a katolicizmus a skolasztikus módszert követte továbbra is. Ugyanekkor történt a történelem fogalmának újjáértelemzése is, amely az újkori politikafilozófia kezdetét jelenti. Újra felfedezték az antik írók: Hérodotosz, Thuküdidész, Polübiosz, Livius és Tacitus munkáit.

A reneszánsz a feltalálások és a felfedezések kora: kifejlesztették az iránytűt, amelynek révén a hajózás fejlődésnek indult, új népekkel ismerkedhetett meg az európai kultúra, amelyeken keresztül új ismeretekre tehettek szert. Kopernikusz megalkotta a heliocentrikus világképet, Gutenberg pedig a mozgatható betűkkel való könyvnyomtatást, ami az ismeretek terjedését jelentősen megkönnyítette. A fejlődésnek és az információ könnyebb áramlásának köszönhetően felborult a középkorra annyira jellemző egyházi felügyelet, és kialakult a humanizmus.

A humanisták az antik kutúrából igyekeztek egy új embertípust megalkotni. Az irányzat még a 14. században Itáliából indult, majd egész Európában elterjedt. A humanista gondolkodás középpontja az ember, céja a sokoldalúan képzett uomo universale megalkotása. Fontosabb képviselők: Petrarca, Coluccio Salutati, Leone Battista Alberti, Rotterdami Erasmus, Morus Tamás, Montaigne.

A reneszánsz platonisták Platón és Plótinosz filozófiáját vitték tovább. Képviselői Marsilio Ficino, Giovanni Pico della Mirandola. Ugyanekkor az arisztoteliánus filozófia is újjáéled Pietro Pomponazzi és Jacopo Zabarella munkásságán keresztül.

Az állam- és jogfilozófiában is jelentős változások történtek: megjelent a szuverenitás, a természetjog és az uralmi szerződés gondolata. Fontosabb képviselők: Jean Bodin, Hugo Grotius, Niccolò Machiavelli. A fordulat végül az egyházat is elérte a Martin Luther által kezdeményezett reformációval, ami jelentős változásokat eredményezett szellemi, vallási területen.

Felvilágosodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 17. és 18. század mint szellemtörténeti korszakot, felvilágosodásnak szokás nevezni. Ez a mozgalom Nagy-Britanniában, német földön és Franciaországban különböző formákban jelenkezett.

A felvilágosodás korának fő jellemzője, hogy eltávolodik az addigi hagyományoktól és tekintélytől, nagyra becsüli a szabadságot, és az összes kérdés ésszerű megoldására való képességet pozitivan értékeli.

Descartes: Módszerről (könyv részlet)

A felvilágosodás korának filozófusai a tudományok más területein is tevékenykedtek nagy sikereket érve el, például a politika, a matematika, a fizika, a diplomácia terén. További jellegzetes vonása a felvilágosodás korának a vallási tolerancia megjelenése: isten a világot tökéletesnek alkotta, és ezután többé nem avatkozik bele.

Társadoalomfilozófia terén megjelenik a Laissez faire, laissez passer (engedjétek csinálni, engedjétek megtörténni). Ehhez járul az egyének jogainak a megalapozása az állammal és a többi emberrel szemben. Újrafogalmazódnak az emberi és a természetjogok is: "Minden ember természeténél fogva szabad… és veleszületett jogokkal rendelkezik, nevezetesen az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint azzal a lehetőséggel, hogy tulajdont szerezzen és azt megtartsa, boldogságra és biztonságra törekedjen és azt legyen lehetősége, hogy elérje" Virginia Bill of Rights (USA 1776).

A megvalósítás különböző módon jön létre különböző országokban. Angliában az alkotmányos monarchia érvényesül, a kontinenesen a felvilágosult abszolutizmus jön létre a "semmit a nép által, mindent a népért" elv alapján.

Racionalizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A racionalizmus (főként Franciaországban és Németországban) a skolasztikus filozófia realista ágából jött létre. Ezen irányzat szerint ismereteink nagy része az értelemből (ratio) ered. Az ismetetek igaz voltát kizárólag csak az értelem képes garantálni. Fontosabb képviselők: Descartes, Spinoza, Leibniz.

Empirizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az empirista filozófia a skolasztikus filozófia nominalisztikus ágából fejlődött ki. Az empirista filozófusok minden ismeret forrásának a tapasztalatot (empiria) teszik meg: csak a tapasztalatból származtatott ismeretek lehetnek biztosan igazak. Fontosabb képviselők:Locke, George Berkeley, David Hume.

Francia felvilágosodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Rousseau

A felvilágosodás Franciaországban igazi harcias irányzattá vált. Előkészítője a szkeptikus Pierre Bayle (1647–1706) volt, akinek fő műve, a Dictionnaire historique et critique (Történeti és kritikai lexikon) nagy hatással volt a korra. E korszak legnagyobb szellemi teljesítménye a Francia Enciklopédia, amely 28 kötetben, 1751-ben lett kiadva. Szerzőit a francia enciklopédisták néven ismerjük: Denis Diderot (1713–1784) és Jean le Rond d'Alembert (1717–1783). További munkatársak voltak: Voltaire (1694–1778), Montesquieu (1689–1755), Jean-Jacques Rousseau (1712–1778), Helvétius (1715–1771).

A francia felvilágosodás éles támadást intézett az egyház létjogosultsága ellen, és deizmust hirdetett (azaz Istent a mindenség ősokának, de nem gondviselőjének tartotta.

A francia abszolutizmus állami berendezkedésekben az angol és németalföldi gondolkodóktól különbözőképpen fogalmazták meg a társadalomfilozófiai gondolatokat, például Rousseau társadalmi szerződése vagy Montesquieu három hatalmi ága…

Német idealizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német idealizmus hátteréül a francia forradalom előkészületei, lefolyása és következményei szolgáltak. A francia forradalom által hirdetett szabadság és a felvilágosult eszmék a német értelmiség támogatását élvezték mindaddig, amíg a forradalom terrorba nem csapott át.

A nemzeti érzés a német államokban nagyon kultúraorientált volt: virágzott az irodalom. Wilhelm von Humboldt oktatási reformja, a berlini egyetem megalapítása, a politikai reformok (például az 1807-es jobbágyfelszabadítás) Poroszországot modern államá tette.

Kant

A német idealizmus megteremtője Immanuel Kant (1724–1804) volt. Írt a felvilágosodásról, pedagógiáról, de főként az ész kritikáját fektette le három kritikai művében. Kant filozófiájának hibáit igyekezett kiküszöbölni Johann Gottlieb Fichte (1762–1814). Schelling (1775–1854) kezdetben Fichtét követte majd a természetfilozófia felé fordult, és lefektette az azonosságfilozófia alapjait. Schelling tanulótársa, Hegel jelenti a német idealizmus csúcspontját, ő volt az abszolút idealizmus megalkotója. Hegel az összes tudományt felhasználta filozófiájában, főként a vallást, a művészetet, a jogot és a történelmet.

A klasszikus német filozófia jellegzetes gondolatmenete: objektum és szubjektum különböznek egymástól, azonban egymásra vonatkoznak: a szubjektum, mint szubjektum mindig az objektumhoz való viszonyában létezik szubjektumként, és fordítva. Az egymásra vonatkozás meg kell hogy előzze a tapasztalatot, mert a tapasztalat a megismerés egyik formája, és már előfeltételezi az egymásra vonatkozás lehetőségeit. Ebből az következik, hogy a szubjektum és az objektum egymáshoz viszonyítva a priori léteznek. Ez az a priori létezés úgy magyarázható, hogy létezik egy transzcendentális szubjektum (a fichtei abszolút én, a schellingi abszolútum, a hegeli Szellem) amelyben az objektum és a szubjektum egybeesik. Filozófiát művelni azt jelenti, hogy különböző dialektikai közvetítő lépéseken keresztül lehet eljutni a transzcendentális szubjektumig.

19. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Schopenhauer

A 19. század filozófiája a német idealizmus radikális ellentéte. A klasszikusok örökségét próbálták levetkőzni, ennek egyik módja a kritika, amely azt szerette volna megmutatni, hogy a klasszikus német filozófia alapvető módszertani tévedésre épült. Ezt a megoldást képviseli Kierkegaard és Karl Marx. A másik mód csak Kantot vette fegyelembe és eltekintett Fichtétől, Schellingtől és Hegeltől, úgy mintha azok nem is léteztek volna. Ez Schopenhauer és az újkantiánusok megoldása volt.

Fő képviselők: Schopenhauer (1788–1860), Kierkegaard (1813–1855), Auguste Comte (1798–1857), John Stuart Mill (1806–1873), ifjúhegeliánusok, Karl Marx, Nietzsche (1844–1900), Wilhem Dilthey (1833–1911).

20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 20. század filozófiáját nagyban befolyásolta a technika és a természettudományok fejlődése. A logika módszerei tudományossá váltak, és a természettudomány a filozófia mércéje és tárgya lett. A neopozitivizmus a természeti tudományok egzaktságát teszi eszményképévé. A logika mint módszer és az egzaktság mint cél helyettesíti a hagyományos filozófiai kérdésfeltevéseket. Leértékelődnek a metafizika problémái.

Bertrand Russell

A 20. századi filozófiát nyelvi fordulat is jellemzi, ezt először Bertrand Russell és George Edward Moore fejleszti ki. A nyelvet formulákká alakítják át, hogy kiküszöbölhessék a kijelentésekben rejlő félreértéseket. E témával közelebbről a Bécsi Kör filozófusai foglalkoztak. A nyelvfilozófia nagy képviselője Wittgenstein volt.

A 20. század más filozófiai irányzatai az emberrel és az őt körülvevő világgal foglalkoztak, ilyen például az egzisztencializmus. Fontosabb egzisztencialista gondolkodók: Karl Jaspers, Jean-Paul Sartre, Albert Camus és a fenomenológiát megalapozó Edmund Husserl.

A fenomenológia belső tudati folyamatok redukciója által próbált új bizonyosságot szerezni a dolgok és az ember lényegéről. A fenomenológia képviselői voltak Merleau-Ponty, Nicolai Hartmann és Heidegger is. Később a történelem is a filozófiai problémák körébe került a hermeneutika megjelenésével, amit főként Gadamer képviselt.

Keleti filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori kelet filozófiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rigvéda részlet

Az ókori keleti filozófia kezdetei az Ind filozófiában keresendők, pontosabban a Védákban, melyeknek legrégebbi részei Kr. e. 1500-ra tehetők. Ezek az írások terjedelmüket tekintve igen nagyok voltak és főleg vallási ismereteket, szertartási leírásokat tartalmaztak, amit a papok kultikus célokra használtak.

A klasszikus indiai filozófiai rendszerek Kr. e. 500 körül jelentek meg, amikor különböző iskolák alakultak. Jellemző rájuk az az ind hagyomány, hogy a szerző háttérben marad a művével szemben, ezért legtöbbször nem maradt fenn a szerző neve. (Jellemző vonása az ind kultúrának, hogy a történelemre nem helyeznek hangsúlyt).

A kínai filozófiát két filozófiai iskola képviseli: a konfucianizmus (Kr. e. 550 körül) és a taoizmus Kr. e. 5. század. Emellett számos más áramlat is létezett, mint a motizmus, legizmus, szofizmus és a Jing-Jang tanítás.

Egyiptomi istenek

Az ókori kelet kulturális központjai:

  • Ókori Egyiptom : a halál utáni élet gondolata jellemzi, gazdag istenvilággal.
  • Mezopotámia : A sumér és az akkád birodalom, Asszíria és Babilónia: a világ teremtésének problémájával foglalkoztak a leginkább eposzok formájában.
  • Irán: Zarathustra (gör. Zoroaszter)(Kr. e. 560 körül), megalapította az első ismert monoteista vallást, az Ahura Mazda-t (jelentése: "a legbölcsebb úr), erős dualista vonásokkal. Követőit zarathustriánusoknak más néven pársziknak nevezik (az iszlám megjelenése óta).

Középkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Maimonidész (1135–1204)

A keleti tudományok a középkorban messze meghaladták a nyugatiak fejlettségi szintjét, különösen az orvostudomány és a csillagászat.

Miután I. Justinianus császár az athéni filozófiai iskolákat bezáratta, (Kr.u.529.) a görög bölcselet keleten lelt folytatásra. A görög filozófiai műveket nagy számú fordító fordította arabra, több fordítóiskola is működött, s így azok megőrződtek az utókor számára. Így főként az arab filozófia őrizte meg az Arisztotelész, Platón és a többi görög filozófus műveit.

A görög bölcseleti művek ismerete Keleten is egy bizonyos fajta skolasztikát szült, amelyet a motaziliták szektája fejtett ki s amely Kalâm név alatt lett ismeretes az iszlám irodalomban. A Kalâm hívei szerint a kinyilatkoztatás, a Korán tanai és az ész között nem lehet ellentét.

Fontos képviselői az arabok közül al-Fárábi (875–950), Avicenna (980–1037) és a főként Arisztotelész műveit magyarázó Averroës (1126–1198), a zsidó filozófusok közül pedig Avicebron (1025–1058) és Maimonidész (1135–1204), akik mindketten Spanyolországban születtek és arabul írtak.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • John Burnet: Early Greek Philosophy, (3rd edition), A & C Black Ltd., London, 1920.
  • G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: A preszokratikus filozófusok (ford.Cziszter Kálmán és Steiger Kornél), Atlantisz Könyvkiadó, 1998. Eredeti cím: G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: The Presocratic Philosophers Second Edition, Cambridge University Press, Cambridge, 1983.
  • SH Atlasz Filozófia; Atheneum Kiadó 1999.
  • Bevezetés A Filozófiába (szerk. Steiger Kornél); Holanp Kiadó Budapest.
  • Dr. Málnási Bartók György: A FILOZÓFIA TÖRTÉNETE – Második rész. [1]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]