Történelemfilozófia

A történelemfilozófia vagy történetfilozófia a történelem, a történeti változás és a történeti megismerés filozófiai vizsgálata. Egyrészt arra kérdez rá, hogy van-e az emberi történelemnek átfogó szerkezete, iránya, értelme vagy célja; másrészt azt elemzi, miként szerezhető ismeret a múltról, hogyan magyarázhatók a történeti események, és milyen szerepet játszik a bizonyíték, az okság, az értelmezés és az elbeszélés a történetírásban.

A szakirodalom gyakran megkülönbözteti a spekulatív vagy szubsztantív történelemfilozófiát a kritikai vagy analitikus történelemfilozófiától. Az előbbi a történelem egészének lehetséges jelentését, irányát és alakzatait kutatja; az utóbbi a történeti tudás, magyarázat és ábrázolás feltételeit vizsgálja. A két irány nem zárja ki egymást: a nagy történeti értelmezések rendszerint előfeltevéseket tartalmaznak az emberi cselekvésről és az okságról, míg a történeti megismerés elemzése sem független attól, hogy mit tekintünk történeti jelentőségű változásnak.

A történelemfilozófia kapcsolódik a historiográfia, a történetelmélet, a társadalomfilozófia, a politikai filozófia, a hermeneutika, a tudományfilozófia, az emlékezetkutatás és a teológiai üdvtörténet kérdéseihez. Tárgykörébe tartozik többek között a szabadság és a szükségszerűség viszonya, az egyéni cselekvés és a társadalmi struktúrák kölcsönhatása, a történeti korszakolás, a haladás és hanyatlás elmélete, a történeti objektivitás, valamint a múlt erkölcsi és politikai felhasználása.

Fogalma és fő kérdései

A „történelem” szó egyszerre jelölheti a múltban lezajlott eseményeket és e múlt kutatását, illetve megírását. A történelemfilozófia ennek megfelelően részben a történeti valóságra, részben a történettudomány gyakorlatára irányul. Karl Löwith klasszikus meghatározása szerint a spekulatív történelemfilozófia olyan rendszeres értelmezés, amely a történeti eseményeket valamely összefüggő elv alapján rendezi, és végső értelemre vonatkoztatja őket. Ez a meghatározás azonban csak a diszciplína egyik ágát fedi le.

Irány	Központi kérdések	Jellemző témák és szerzők
Spekulatív vagy szubsztantív történelemfilozófia	Van-e a történelemnek egységes menete, értelme, iránya vagy célja?	Gondviselés, üdvtörténet, haladás, dialektika, történelmi materializmus, civilizációs ciklusok; Ágoston, Vico, Kant, Hegel, Marx, Spengler, Toynbee, Löwith
Kritikai vagy analitikus történelemfilozófia	Hogyan ismerhető meg és magyarázható a múlt?	Bizonyíték, okság, általános törvények, szándékok, objektivitás, ellenpontok, történeti magyarázat; Collingwood, Hempel, Popper, Danto, Dray
Hermeneutikai és narrativista irányzatok	Hogyan jön létre a történeti jelentés az értelmezés és az elbeszélés során?	Megértés, időbeliség, történeti elbeszélés, reprezentáció, emlékezet; Dilthey, Gadamer, Ricoeur, White, Ankersmit, Koselleck

A történelemfilozófia visszatérő kérdései közé tartoznak a következők:

• Lehetséges-e az emberi történelem egészéről megalapozott kijelentéseket tenni?
• Léteznek-e történelmi törvények, ismétlődő mintázatok vagy hosszú távú tendenciák?
• Összeegyeztethető-e a történelmi szükségszerűség az emberi szabadsággal és felelősséggel?
• Miben különbözik a történeti magyarázat a természettudományos magyarázattól?
• Miként rekonstruálhatók elmúlt személyek szándékai, meggyőződései és cselekvési helyzetei?
• Milyen értelemben lehet objektív a történetírás, ha a történész szükségképpen válogat és elbeszélő formába rendezi a forrásanyagot?
• Milyen kapcsolatban áll a történeti tény, az értelmezés és az erkölcsi ítélet?
• Jogosult-e a múltat a jelen fogalmai és értékei alapján megítélni?

A kérdések egy része ontológiai: arra vonatkozik, miből áll a történeti valóság. Más részük ismeretelméleti vagy módszertani: arra kérdez rá, hogyan igazolható egy történeti állítás. Megint mások erkölcsi és politikai természetűek, például hogy milyen felelőssége van a történésznek a múlt szenvedéseinek, az elhallgatott csoportoknak vagy a kollektív emlékezetnek a bemutatásában.

Fogalmi elhatárolások

Történelemfilozófia és történetelmélet

A történetelmélet és a történelemfilozófia határa nem éles. A történetelmélet általában a történetírás fogalmait, módszereit és műfajait vizsgálja, míg a történelemfilozófia az ezek mögött álló általánosabb ontológiai, ismeretelméleti és értékelméleti kérdéseket is felteszi. A kortárs szakirodalomban a „philosophy of history”, a „theory of history” és a „philosophy of historiography” elnevezések részben átfedik egymást.

A historiográfia jelentheti a történetírás történetét, továbbá valamely korszak vagy téma történészi feldolgozásainak összességét. A történelemfilozófia nem azonos a historiográfiával, de elemzi annak előfeltevéseit: például azt, hogy egy történeti iskola mit tekint releváns ténynek, milyen oksági kapcsolatokat részesít előnyben, és miként alakítja ki elbeszélése időbeli szerkezetét.

Történelemteológia és üdvtörténet

A történelemteológia a történeti eseményeket valamely vallási tanítás, különösen az isteni gondviselés és az eszkatológia fényében értelmezi. Az üdvtörténet a zsidó és keresztény teológiában Isten üdvözítő cselekvésének történetét jelöli. A teológiai és filozófiai megközelítés között lehet kapcsolat, de nem azonosak: a történelemteológia kinyilatkoztatott hittételekből is kiindulhat, míg a filozófiai érvelés a természetes ész számára hozzáférhető fogalmakra és bizonyítékokra törekszik.

Löwith hangsúlyozta, hogy a bibliai üdvtörténet végső jelentése hitbeli állítás, amelyet a történész pusztán empirikus módszerrel nem igazolhat. Ugyanakkor szerinte a modern nyugati történelmi tudat jövőre irányuló szerkezete részben a bibliai eszkatológia örökségéhez kapcsolódik.

Historicizmus

A historicizmus többértelmű kifejezés. A német Historismus hagyományában az emberi intézmények, eszmék és értékek történeti egyediségének, kontextusának és fejlődésének hangsúlyozását jelenti. Karl Popper ezzel szemben „historicizmusnak” nevezte azokat az elméleteket, amelyek a társadalom fejlődésének állítólagos törvényeiből hosszú távú történelmi jóslatokat kívánnak levezetni. Popper szerint a jövőbeli tudás tartalma elvileg nem jelezhető előre, ezért az emberi történelem menetének tudományos megjóslása sem lehetséges.

A történetiség elismerése tehát nem szükségképpen jelent történelmi determinizmust. Egy gondolat vagy intézmény történeti eredetének feltárásából önmagában nem következik sem igazsága, sem hamissága, és a változás ténye sem bizonyítja, hogy a későbbi állapot magasabb rendű a korábbinál.

Történeti előzmények

A történelem egészére irányuló reflexió régebbi a „történelemfilozófia” elnevezésnél. Az antik, bibliai, keresztény, iszlám és más hagyományok eltérően értelmezték a történeti időt, az emberi közösségek felemelkedését és hanyatlását, valamint a földi események és a transzcendens rend viszonyát. Ezek nem minden esetben alkottak a modern értelemben vett szisztematikus történelemfilozófiát, de számos későbbi kérdés előzményeit tartalmazták.

Antik és nem nyugati időszemléletek

Az antik görög gondolkodást gyakran ciklikus történelemszemlélettel azonosítják, ez azonban csak részben pontos. Hésziodosz az emberiség egymást követő korszakait hanyatló rendben mutatta be, míg Platón és Arisztotelész a politikai berendezkedések változásában ismétlődő mintákat is feltételezett. Polübiosz anakyklózis-elmélete a monarchia, arisztokrácia és demokrácia, illetve elfajult alakjaik körforgását írta le. A sztoikus kozmológia egyes változatai a világ időszakos pusztulását és újjászületését tanították.

Az antik szerzőknél ugyanakkor megtalálható a mesterségek, a tudás, a jog és a politikai szervezet fokozatos kialakulásának gondolata is. Az ókor ezért nem írható le kizárólag az örök ismétlődés vagy az aranykortól való hanyatlás modelljével.

A kínai történeti gondolkodásban a dinasztiák erkölcsi és politikai felemelkedésének, majd hanyatlásának mintázata, valamint az „égi megbízatás” elvesztése vált meghatározóvá. Az indiai hagyomány több irányzata hosszú kozmikus korszakokban és ismétlődő világciklusokban gondolkodott. E modellek nem azonosak egymással, és nem vezethetők vissza egyetlen „keleti” időszemléletre.

Az iszlám történeti gondolkodás kiemelkedő alakja, Ibn Khaldún a 14. században a nomád és letelepedett társadalmak, a csoportszolidaritás (aszabijja), az államalapítás és a dinasztikus hanyatlás összefüggéseit elemezte. Elmélete vallási világképben született, de társadalmi, gazdasági és politikai okokat is rendszeresen vizsgált.

A bibliai történelemszemlélet

A Héber Biblia nem egyetlen, egységes filozófiai rendszer formájában beszél a történelemről. A teremtés, a szövetség, a kivonulás, a királyság, a száműzetés és a helyreállítás elbeszélései azonban a történeti eseményeket Isten és népe kapcsolatában értelmezik. A prófétai könyvek a politikai katasztrófákat erkölcsi ítéletként, a jövőt pedig ígéretként és helyreállításként is bemutatják. Ezzel a történelem nem puszta ismétlődés, hanem egyszeri eseményekből álló, nyitott és célra irányuló folyamatként jelenhet meg.

Az Újszövetség középpontjában Krisztus halála és feltámadása, Isten országának eljövetele, valamint a végső beteljesedés reménye áll. A keresztény eszkatológiát gyakran az „már igen – még nem” feszültségével írják le: a döntő üdvtörténeti esemény már megtörtént, de végső következményei még nem teljesedtek be. Ez a szemlélet nem teszi jelentéktelenné a földi történelmet. A misszió, a zsidó és pogány közösségek viszonya, a római hatalomhoz való viszony, az üldöztetés és az egyházi közösségek élete mind történeti jelentőséget kap, jóllehet nem azonosul Isten országának végső megvalósulásával.

Patrisztikus és középkori keresztény értelmezések

Hippói Szent Ágoston Isten városáról című műve a nyugati történelemértelmezés egyik alapvető szövege. A mű részben arra a pogány vádra válaszolt, amely Róma 410-es kifosztását a kereszténység terjedésének tulajdonította. Ágoston a történelmet két „város” — az Isten szeretete és az önszeretet által meghatározott közösségek — összefonódó történeteként értelmezte. E két város nem azonosítható egyszerűen az Egyházzal és valamely földi állammal: tagjaik a történelemben keverednek, és végső szétválasztásuk az ítélethez tartozik.

Ágoston ezzel egyszerre utasította el az antik politikai rend istenítését és a földi birodalomnak az üdvtörténet végső céljával való azonosítását. Történelmi időszemlélete lineáris és eszkatologikus, de nem azonos a modern, szükségszerű evilági haladás tanával. Művében ugyanakkor megjelennek az emberi nem nevelődésének, a korszakok egymásutánjának és az emberi találékonyság fejlődésének képei is. A szakirodalom ezért eltérően ítéli meg, milyen mértékben tekinthető Ágoston a modern haladáseszme előzményének.

Orosius Ágoston ösztönzésére írt Történelem a pogányok ellen című művében az egyetemes történelmet apologetikai és gondviseléstanilag értelmezett keretbe helyezte. Arra törekedett, hogy cáfolja: a kereszténység tette volna szerencsétlenebbé a világot. Műve a középkori egyetemes krónikák egyik fontos előzménye lett.

A középkori történetírás nem korlátozódott az isteni terv elvont ismétlésére. Évkönyvek, uralkodói és városi krónikák, egyháztörténetek, keresztes hadjárati elbeszélések, jogi és genealógiai munkák, valamint egyetemes történetek születtek. Freisingi Ottó a birodalmak és az Egyház történetét ágostoni keretben vizsgálta; Vincent de Beauvais enciklopédikus történeti összefoglalást készített. E szerzők a földi eseményeket gondviselési rendben szemlélték, de dinasztikus, politikai és intézményi összefüggéseiket is tárgyalták.

Fiorei Joachim a 12. század végén a történelem három korszakát különböztette meg, amelyeket az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez kapcsolt. A Szentlélek eljövendő korszakát a lelki megértés és a szerzetesi-kontemplatív élet kiteljesedéseként írta le. Joachim rendszere nagy hatást gyakorolt a középkori prófétai és reformmozgalmakra, de tanítványainak radikális értelmezéseit az Egyház több esetben elutasította. Az eljövendő, történelmen belüli lelki korszak gondolata a modern történeti korszakelméletek egyik sokat vitatott előzménye lett.

A 17. században Jacques-Bénigne Bossuet Discours sur l’histoire universelle című műve a világtörténelmet a gondviselés rendjében tárgyalta, ugyanakkor nagy figyelmet fordított a politikai birodalmak egymásutánjára, valamint az okok és következmények összefüggéseire. Bossuet munkája átmenetet képezett a hagyományos keresztény egyetemes történelem és a felvilágosodás szekuláris világtörténetei között.

A modern történelemfilozófia kialakulása

Reneszánsz, kora újkor és Vico

A reneszánsz humanisták antikvitás iránti érdeklődése hozzájárult az ókor, a közbülső korszak és az „új idő” hármas periodizálásához. A „középkor” fogalma ezért kezdettől értékelő felhangokat is hordozott: a humanista és későbbi felvilágosodás kori szerzők gyakran az antik kultúra és saját koruk közötti hanyatlásként ábrázolták. A modern középkorkutatás e merev ellentétet nagyrészt felülvizsgálta, és a középkor, a reneszánsz és a kora újkor közötti intézményi és szellemi folytonosságokat is hangsúlyozza.

Niccolò Machiavelli az antik példákból levonható politikai tanulságokat vizsgálta, és a köztársaságok romlásának, megújulásának ismétlődő folyamatait elemezte. Giambattista Vico Az új tudomány című művében azt állította, hogy a társadalmi világot az emberek hozták létre, ezért annak intézményei és jelentései elvileg megérthetők. A nemzetek történetében korszakos rendet — az istenek, a hősök és az emberek korát — különböztetett meg, de a visszatérő mintázatokat nem egyszerű mechanikus körforgásként fogta fel.

Voltaire és a felvilágosodás

A „történelem filozófiája” (philosophie de l’histoire) kifejezést Voltaire tette széles körben ismertté. Essai sur les mœurs et l’esprit des nations című világtörténeti műve 1756-ban jelent meg; annak bevezető részeit 1765-ben La Philosophie de l’histoire címmel külön is kiadta. Voltaire a dinasztiák és háborúk története mellett a szokások, vallások, gazdaságok, tudományok és művészetek történetét is tárgyalni kívánta. Egyetemes történetét nem a bibliai kronológiára vagy a gondviselés teológiai értelmezésére alapozta.

A felvilágosodás több szerzője a tudás, az erkölcs, a gazdaság és a politikai szabadság előrehaladását egymással összefüggő folyamatként értelmezte. Anne Robert Jacques Turgot az emberi szellem fokozatos fejlődéséről, Nicolas de Condorcet pedig az emberi értelem történeti korszakairól és jövőbeli tökéletesedéséről írt. Jean-Jacques Rousseau ugyanakkor kétségbe vonta, hogy a tudományok és művészetek fejlődése szükségképpen erkölcsi javulással jár.

Johann Gottfried Herder elutasította, hogy minden népet egyetlen kortárs európai mércével rangsoroljanak. A kultúrákat saját nyelvük, hagyományaik és történeti körülményeik alapján kívánta megérteni, miközben az emberiség fejlődésének átfogó kérdését sem adta fel. Herder gondolkodása egyszerre járult hozzá a kulturális pluralizmushoz és a modern történeti tudat kialakulásához.

Kant és a német idealizmus

Immanuel Kant történetfilozófiai írásaiban azt vizsgálta, lehet-e a látszólag rendezetlen emberi cselekedetek mögött olyan szabályszerűséget felismerni, amely a szabadság jogi és politikai feltételeinek kibontakozásához vezet. Az Egy világpolgár szemszögéből megírandó egyetemes történelem eszméje a társadalmi ellentéteket és az ember „társiatlan társiasságát” a képességek kifejlődésének ösztönzőjeként értelmezi. Kant a történeti tervet nem egyszerű empirikus törvényként, hanem a történeti anyag rendezését segítő és gyakorlati reményt hordozó eszmeként alkalmazta.

Johann Gottlieb Fichte és Friedrich Wilhelm Joseph Schelling az emberi szabadság, a szellem és a történeti kinyilatkoztatás összefüggéseit vizsgálták. A német idealizmus legnagyobb hatású történelemfilozófiai rendszerét azonban Georg Wilhelm Friedrich Hegel dolgozta ki.

Hegel

Hegel szerint a világtörténelem a szabadság tudatának és intézményi valóságának kibontakozása. A történeti korszakok és népek nem egy egyszerű, egyenes vonalú fejlődés állomásai, hanem ellentmondásokon, konfliktusokon és meghaladásokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A szabadság nem puszta egyéni választási lehetőség, hanem családi, gazdasági, jogi és politikai intézményekben megvalósuló kölcsönös elismerés.

A Hegelről szóló közkeletű értelmezés szerint saját korának Poroszországát tekintette a történelem végső és tökéletes állapotának. Ez leegyszerűsíti álláspontját. Hegel a modern alkotmányos állam elvi szerkezetében látta az egyéni szabadság és a társadalmi egység addig elért legmagasabb intézményi formáját; ez nem jelenti minden fennálló porosz intézmény kritikátlan igazolását vagy a további történeti események megszűnését.

Hegel rendszere nagy hatást gyakorolt a liberalizmusra, a konzervativizmusra, a nacionalizmusra és a marxizmusra. Kritikusai szerint a történeti eseményeket utólag a filozófiai rendszer szükségszerű állomásaivá változtatja, és fennáll a veszélye annak, hogy a sikert az ésszerűséggel azonosítja. Más értelmezők szerint Hegel dialektikája éppen a történeti intézmények belső ellentmondásainak és a szabadság tökéletlen megvalósulásának kritikáját teszi lehetővé.

A 19. század nagy rendszerei

A 19. században az ipari forradalom, a városiasodás, a vasút, a tömegtermelés, a természettudományok fejlődése, valamint a forradalmak és nemzetállamok kialakulása kézzelfoghatóvá tette a gyors történeti változást. A korszak több elmélete ezért a társadalmi átalakulásokat átfogó fejlődési rendbe próbálta illeszteni.

Pozitivizmus és evolucionizmus

Auguste Comte „három stádium törvénye” szerint az emberi gondolkodás teológiai, metafizikai és pozitív szakaszokon halad át. A pozitív szakaszban a jelenségek végső okainak keresését az empirikusan megállapítható törvényszerűségek vizsgálata váltja fel. Comte a társadalom tudományos vizsgálatát és erkölcsi-politikai újjászervezését egységes programnak tekintette.

Herbert Spencer a biológiai evolúció fogalmától részben függetlenül, majd azzal kölcsönhatásban a társadalmak differenciálódását és integrációját általános fejlődési folyamatként írta le. Az evolucionista modellek gyakran egyetlen skálán rendezték el a társadalmakat, és az iparosodott európai társadalmat tekintették a fejlődés csúcspontjának. E rangsorolásokat a későbbi antropológia és posztkoloniális történetírás eurocentrizmusuk miatt bírálta.

Marx és a történelmi materializmus

Karl Marx és Friedrich Engels történelemfelfogását később történelmi materializmusnak nevezték. A társadalmi formák kialakulását és átalakulását az anyagi termelés, a tulajdonviszonyok, az osztálystruktúrák és az ezekből eredő konfliktusok összefüggésében vizsgálták. Marx szerint egy termelési mód fejlődése egy ponton olyan társadalmi viszonyokba ütközik, amelyek akadályozzák a termelőerők további kibontakozását; az ebből eredő válságok társadalmi átalakulásokhoz vezethetnek.

Marx nem hagyott hátra teljesen egységes, minden társadalomra azonos módon alkalmazható korszakelméletet. Műveiben egyszerre találhatók strukturális, gazdasági magyarázatok és a politikai küzdelmek, intézmények, eszmék, illetve konkrét történeti körülmények részletes elemzései. A későbbi marxizmus egyes változatai merev, szükségszerű fejlődési fokozatok rendszerévé alakították tanítását, más irányzatok — például Antonio Gramsci, a nyugati marxizmus és az analitikus marxizmus — nagyobb szerepet tulajdonítottak a kultúrának, a politikai cselekvésnek és az intézményi közvetítésnek.

Történetiség, nemzet és kultúra

A 19. századi historizmus a történeti jelenségek egyediségét és kontextusát hangsúlyozta. Leopold von Ranke a forráskritika és a levéltári kutatás professzionalizálásának jelképévé vált, bár munkái nem voltak filozófiai előfeltevésektől mentesek. Wilhelm Dilthey a természettudományos magyarázat (Erklären) és a szellemtudományos megértés (Verstehen) különbségét dolgozta ki. Az emberi cselekvések és kulturális alkotások szerinte belső jelentésösszefüggéseik révén érthetők meg.

A nemzeti történetírások gyakran a nemzetet folytonos történeti személyiségként mutatták be. Ezek a narratívák hozzájárultak a politikai közösségek önértelmezéséhez, de sok esetben utólagos egységet vetítettek a változatos és konfliktusos múltba.

A szekularizáció vitája és keresztény történelemfilozófiák

Löwith tézise és Blumenberg kritikája

Löwith szerint a modern történelemfilozófiák — különösen a haladás, a marxista végállapot és más evilági beteljesedések elméletei — a bibliai eszkatológia szerkezetét őrzik meg, miközben annak transzcendens tartalmát a történelmen belüli jövőbe helyezik át. A keresztény üdvtörténet azonban nála nem egyszerűen a világi fejlődés vallásos előképe: éppen ellenkezőleg, a végső beteljesedést Isten cselekvéséhez és a történelmen túli eszkatonhoz kapcsolja. A modern haladáselméletek ezért Löwith szerint következetlenül veszik át a jövőbeli beteljesedés formáját, miközben elvetik annak teológiai alapját.

Hans Blumenberg A modern kor legitimitása című művében vitatta, hogy a modernitás pusztán keresztény fogalmak jogtalan „szekularizálása” volna. Szerinte az újkori gondolkodás önálló válaszokat alakított ki olyan problémákra, amelyeket a késő középkori teológiai és metafizikai válság hagyott hátra. A modern haladás és emberi önérvényesítés ezért nem vezethető le egyenes ágon az eszkatológiából.

A szekularizációs vita nem pusztán eredetkérdés. Arra is vonatkozik, hogy a modern politikai és történeti fogalmak mennyiben őriznek teológiai előfeltevéseket, illetve képesek-e önálló racionális igazolásra.

Maritain

Jacques Maritain tomista történelemfilozófiája a gondviselés, az emberi szabadság és a történeti esetlegesség együttes érvényesítésére törekedett. Elutasította, hogy a filozófus a történelem egészét olyan szükségszerű rendszerként ismerhetné meg, mint Hegel dialektikája. Történeti „törvényei” nem pontos előrejelzést adó természettörvények, hanem funkcionális és tipológiai formulák: a szabad emberi cselekvések, intézmények és visszatérő erkölcsi helyzetek között felismerhető összefüggések.

Maritain szerint a földi történelem ambivalens: a tudás, a szabadság és az emberi méltóság bizonyos formái fejlődhetnek, miközben a rossz technikai, politikai és társadalmi lehetőségei is növekedhetnek. A keresztény remény ezért nem azonos egy szükségszerűen javuló evilági rendbe vetett hittel. Ugyanakkor a transzcendens végcél elismerése nem teszi értéktelenné a földi igazságosságot, az emberi jogokat vagy a politikai és kulturális fejlődést.

Maritain az „ismeretelméleti kronolátria” kifejezéssel bírálta azt a magatartást, amely egy tanítást pusztán újdonsága vagy korszellemmel való összhangja miatt tekint igazabbnak. Ez nem minden változás elutasítását jelenti, hanem annak tagadását, hogy az időbeli későbbség önmagában igazságkritérium volna.

Ellenforradalmi és tradicionalista értelmezések

Edmund Burke a francia forradalom kritikájában a társadalmat nem egyetlen nemzedék szabadon újratervezhető alkotásaként, hanem örökölt intézmények, szokások és tapasztalatok történeti rendjeként fogta fel. Nem utasított el minden reformot, de különbséget tett a fokozatos javítás és az absztrakt elvekből kiinduló teljes társadalmi újjáépítés között.

Joseph de Maistre a francia forradalmat gondviselési ítéletként és az emberi politikai tervezés korlátainak megnyilvánulásaként értelmezte. Juan Donoso Cortés a 19. századi liberalizmust, szocializmust és katolicizmust eltérő ember-, bűn- és társadalomfelfogásokként állította szembe, és a politikai konfliktusokat szekularizált teológiai ellentétek fényében olvasta.

A 20. századi tradicionalista szerzők, például René Guénon, a modern kort a metafizikai és szellemi rendtől való eltávolodásként írták le. Ezek az értelmezések nem a történettudomány módszerével rekonstruált fejlődési modellek, hanem normatív civilizációkritikák, amelyek a modernség értékeit egy hagyományosnak tekintett transzcendens renddel vetik össze.

A 20. század spekulatív elméletei és kritikái

Civilizációs morfológiák

Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művében elutasította az ókor–középkor–újkor lineáris világtörténeti sémáját. A magas kultúrákat önálló, saját szimbolikus formával és életciklussal rendelkező alakzatokként fogta fel. A „kultúra” teremtő korszakát a „civilizáció” késői, városias, technikai és imperialista szakasza követi. Spengler modellje nagy hatású civilizációkritika lett, de szigorú kulturális determinizmusát, analógiáit és előrejelzéseit a történészek széles körben vitatták.

Arnold J. Toynbee többkötetes A Study of History című művében a civilizációk kialakulását a „kihívás és válasz”, fejlődését a kreatív kisebbségek, felbomlását pedig e kisebbségek uralkodó kisebbséggé merevedése alapján elemezte. Toynbee több teret adott a vallási és erkölcsi válaszoknak, valamint a civilizációk közötti kapcsolatoknak, mint Spengler, de nagyléptékű összehasonlításait szintén módszertani kritikák érték.

Karl Jaspers a „tengelykor” fogalmával jelölte a Kr. e. első évezred azon időszakát, amikor Kínában, Indiában, Iránban, Palesztinában és Görögországban egymástól részben függetlenül alapvető vallási és filozófiai hagyományok alakultak ki. A fogalom az egyetemes történelem nem kizárólag európai középpontú keretének kialakítására tett kísérlet volt.

A haladás kritikája

A 20. század világháborúi, diktatúrái, népirtásai és a nukleáris fegyverek sokakban megrendítették azt a feltételezést, hogy a tudományos-technikai fejlődés automatikusan erkölcsi vagy politikai haladással jár. Walter Benjamin a történelmi haladást gyakran olyan viharként ábrázolta, amely a győztesek jövője felé sodorja a múlt romjait. A történész feladatát nem a szükségszerű fejlődés igazolásában, hanem az elnyomott múlt lehetőségeinek és szenvedéseinek megmentésében látta.

Max Horkheimer és Theodor W. Adorno A felvilágosodás dialektikája című művében azt vizsgálta, miként fordulhat át a természet feletti uralom és az instrumentális ész társadalmi uralommá. Kritikájuk nem a racionális gondolkodás egyszerű elutasítása, hanem annak elemzése, hogyan válhat az emancipáció eszköze új elnyomás forrásává.

Leo Strauss a „haladás vagy visszatérés” kérdését a modern nyugati racionalizmus válságával kapcsolta össze. A klasszikus politikai filozófiához és a bibliai gondolkodáshoz való visszatérést nem puszta történeti restaurációként, hanem a modernség elfeledett előfeltevéseinek újbóli megvizsgálásaként értelmezte.

Popper és a történelmi jóslás kritikája

Popper elutasította a társadalmi fejlődés feltétlen törvényeire épülő próféciákat. Érvelése szerint a társadalom jövőjét döntően alakítja a tudás növekedése, a jövőbeli tudást azonban nem lehet előre ismerni. A hosszú távú történelmi jóslás ezért nem lehet ugyanolyan tudományos vállalkozás, mint bizonyos természeti jelenségek előrejelzése. Popper a nagyszabású utópikus átalakításokkal szemben fokozatos, ellenőrizhető és visszafordítható intézményi reformokat javasolt.

Popper „historicizmus” fogalma nem azonos minden történeti szemlélettel. Kritikájának tárgya a történelmi szükségszerűség és a tudományos prófécia igénye, nem pedig a hosszú távú társadalmi folyamatok vagy strukturális összefüggések vizsgálata általában.

A kritikai és analitikus történelemfilozófia

A 20. századi angolszász filozófiában a figyelem a történelem feltételezett végcéljáról részben a történeti magyarázat és tudás logikájára helyeződött át. A kutatók azt vizsgálták, hogy a történeti állítások milyen bizonyítékokkal igazolhatók, milyen szerepet töltenek be az általánosítások, és miként magyarázhatók egyedi események.

Collingwood és a történeti megértés

R. G. Collingwood szerint a történész nem pusztán külső eseménysorokat rögzít, hanem a cselekvők gondolatait és kérdéshelyzeteit rekonstruálja. A „múltbeli gondolat újraalkotása” nem telepatikus beleérzés, hanem forrásokon, kérdéseken és érvelésen alapuló kritikai munka. Egy cselekedet történeti megértéséhez nem elegendő fizikai lefolyását ismerni; azt is fel kell tárni, milyen problémára, célra vagy megfontolásra adott választ.

Collingwood nézete nagy hatást gyakorolt az intencionális és hermeneutikai magyarázatokra. Kritikusai szerint nem minden történeti folyamat vezethető vissza tudatos gondolatokra: járványok, demográfiai változások, környezeti folyamatok, gazdasági struktúrák és nem szándékolt következmények is alakítják a történelmet.

Hempel és az általános törvények

Carl Gustav Hempel 1942-es tanulmánya szerint a történeti magyarázat elvi szerkezete nem különbözik a természettudományos magyarázattól. Egy eseményt akkor magyarázunk, ha általános törvények és kezdeti feltételek alapján levezethetővé vagy legalább várhatóvá tesszük. Ezt később „átfogó törvény” vagy covering-law modellnek nevezték.

A modell vitát váltott ki, mert a történészek gyakran nem szigorú egyetemes törvényeket, hanem valószínűségi összefüggéseket, társadalmi mechanizmusokat, összehasonlításokat, szándékokat és kontextuális tudást alkalmaznak. William H. Dray és mások szerint a cselekvések magyarázata sokszor annak megmutatásából áll, hogy az adott helyzetben milyen megfontolás tette a cselekedetet érthetővé, nem pedig abból, hogy egy általános törvény alá soroljuk.

Okság, struktúra és cselekvés

A történeti okság rendszerint több tényező kölcsönhatását foglalja magában. A történészek különbséget tesznek közvetlen kiváltó okok, hosszú távú feltételek, szükséges és elégséges feltételek, szándékolt cselekvések és nem szándékolt következmények között. A „mi okozta a francia forradalmat?” típusú kérdés ezért nem egyetlen eseményre, hanem gazdasági, politikai, intézményi, kulturális és esetleges tényezők összetett viszonyára irányul.

Az ellenponti vagy kontrafaktuális érvelés azt kérdezi, mi történt volna valamely feltétel hiányában. Az ilyen állítások közvetlenül nem figyelhetők meg, de segíthetnek megkülönböztetni a puszta együttjárást az oksági jelentőségtől. Érvényességük a feltételezett alternatíva történeti valószerűségétől és a háttérfeltételek gondos meghatározásától függ.

A struktúra és cselekvés vitája azt elemzi, mennyiben alakítják az emberek szabad döntéseikkel a történelmet, és mennyiben korlátozzák őket intézmények, osztályviszonyok, nyelvek, nemi szerepek, technológiák vagy környezeti feltételek. A kortárs megközelítések többsége nem választja kizárólag az egyik oldalt, hanem a cselekvők és struktúrák kölcsönös formálódását vizsgálja.

Danto és a narratív mondatok

Arthur Danto a „narratív mondat” fogalmával mutatta be a történeti tudás időbeli sajátosságát. Egy eseményt a történész olyan későbbi események fényében is leírhat, amelyeket az esemény résztvevői még nem ismerhettek. Például 1618-ban senki nem mondhatta, hogy „ma kezdődött a harmincéves háború”, mert a háború időtartama és egysége csak későbbről vált meghatározhatóvá. A történeti leírás ezért nem egyszerű másolata annak, amit a kortárs megfigyelő láthatott.

Danto gondolata rámutat, hogy az utólagos tudás nem feltétlenül prezentista torzítás: bizonyos történeti összefüggések csak a későbbi fejlemények ismeretében nevezhetők meg. A probléma akkor keletkezik, ha a történész a későbbi eredményt szükségszerű célként vetíti vissza a korábbi cselekvőkre.

Hermeneutika, narrativizmus és történeti reprezentáció

Hermeneutikai megközelítések

A hermeneutikai történelemfilozófia szerint az emberi világ megértése jelentések, nyelvek és hagyományok értelmezését kívánja. Dilthey a szellemtudományok sajátosságát az átélt tapasztalat, a kifejezés és a megértés kapcsolatában látta. Hans-Georg Gadamer hangsúlyozta, hogy az értelmező maga is történeti hagyományban áll; a megértés nem minden előfeltevés kikapcsolása, hanem a saját és az idegen „horizont” párbeszéde.

Paul Ricoeur a történeti elbeszélést a megélt idő és a kozmikus idő közötti közvetítésként elemezte. A történész a heterogén eseményeket cselekményszerű rendbe szervezi, de elbeszélése nem szabad fikció: forrásokhoz, magyarázatokhoz és a múlt nyomaihoz kötődik. Ricoeur ezzel a pozitivista tényfelfogás és a korlátlan narratív relativizmus között keresett közvetítő álláspontot.

Hayden White és a narrativista fordulat

Hayden White Metahistory című műve a 19. századi történészek és történelemfilozófusok írásaiban vizsgálta a cselekményesítés, az érvelés, az ideológiai állásfoglalás és a retorikai trópusok kapcsolatát. White szerint a krónikából nem önmagától lesz történeti elbeszélés: a szerző választja meg, hogy az eseményeket tragédiaként, komédiaként, románcként vagy szatíraként rendezi-e el.

White elméletét gyakran relativizmussal vádolták. Munkája azonban nem azt állítja, hogy a történészek tetszés szerint találhatják ki a tényeket, hanem azt, hogy ugyanaz a forrásokkal összeegyeztethető eseményanyag több, eltérő jelentésű elbeszélésbe rendezhető. A vita központi kérdése az lett, milyen mértékben korlátozza a bizonyíték, a szakmai módszer és az erkölcsi felelősség a történeti reprezentáció formáját.

Ankersmit és a történeti reprezentáció

Frank Ankersmit megkülönböztette az egyedi történeti állítások igazságát a nagyobb történeti reprezentációk értékelésétől. Egy olyan fogalom, mint „a reneszánsz”, „a hidegháború” vagy „a polgárosodás” nem egyetlen, közvetlenül ellenőrizhető tárgy neve, hanem sok állításból és viszonyból álló történészi nézőpont. Az ilyen reprezentációk összehasonlíthatók magyarázó erejük, terjedelmük, következetességük és forrásokhoz való viszonyuk alapján.

Koselleck és a történeti idő

Reinhart Koselleck a modern történeti idő szemantikáját vizsgálta. Az „elvárási horizont” és a „tapasztalati tér” fogalmaival azt írta le, miként távolodott el a modern korban a jövő várakozása a múlt tapasztalatától. A haladás, a forradalom és a fejlődés fogalmai olyan nyitott jövőt hoztak létre, amelyet már nem lehetett egyszerűen a korábbi minták ismétlődéseként elképzelni.

Koselleck fogalomtörténete azt is hangsúlyozza, hogy a politikai-társadalmi alapfogalmak egyszerre írják le és alakítják a történeti tapasztalatot. A „forradalom”, „haladás”, „válság” vagy „nép” jelentésének változása ezért maga is a történelem része.

Historiográfiai önkritika

Whig történetírás

Herbert Butterfield The Whig Interpretation of History című művében bírálta azokat a történeti elbeszéléseket, amelyek a múltat a jelenlegi intézményekhez vezető szükségszerű útként ábrázolják. A whig történetírás kiválasztja azokat a szereplőket, akik a jelen győztes eszméit előkészítették, ellenfeleiket pedig puszta akadályként mutatja be. Ezzel a múlt szereplőit olyan mai kategóriákba rendezi, amelyek saját kérdéseiket és lehetőségeiket elfedik.

Butterfield kritikája nem feltétlenül jelenti minden történeti folytonosság vagy javulás tagadását. Újabb értelmezések szerint elsősorban az előre meghatározott, pártpolitikai célra irányított és egyenes vonalú haladástörténetet támadta. Ugyanakkor maga is elfogadta, hogy intézmények és kompromisszumok hosszú távon nem szándékolt eredményeket hozhatnak létre.

Prezentizmus

A prezentizmus a múlt jelenlegi fogalmakkal, problémákkal vagy erkölcsi mércékkel való vizsgálatát jelenti. A kifejezés többféle gyakorlatra vonatkozhat. A jelen kérdései elkerülhetetlenül befolyásolják, mit kutatnak a történészek; ez önmagában nem teszi érvénytelenné a vizsgálatot. Prezentista torzítás akkor keletkezik, ha a múlt szereplőitől olyan fogalmak vagy ismeretek használatát várják el, amelyek csak később alakultak ki, vagy ha a történeti helyzetükben rendelkezésre álló lehetőségeket figyelmen kívül hagyják.

A „sötét középkor” egyszerű képe prezentista példaként szolgálhat, amikor a középkort kizárólag a reneszánsz, a felvilágosodás vagy a modern tudomány hiányaként írják le. A kutatás ezzel szemben a középkori egyetemek, jogi intézmények, filozófiai viták, technikák és tudományos hagyományok saját történeti közegét vizsgálja.

Kronológiai sznobizmus és kronolátria

C. S. Lewis és Owen Barfield „kronológiai sznobizmusnak” nevezte azt a feltételezést, hogy egy régebbi nézet pusztán régisége miatt alacsonyabb rendű vagy már megcáfolt. Lewis szerint előbb azt kell megvizsgálni, hogy a nézetet valóban cáfolták-e, vagy csak kiment a divatból.

Maritain „ismeretelméleti kronolátria” fogalma rokon hibát jelöl: az időt és az újdonságot az igazság mércéjévé teszi. Mindkét kritika összeegyeztethető a valódi tudományos és erkölcsi fejlődés elismerésével. Nem azt állítják, hogy a régi nézet szükségképpen igaz, hanem azt, hogy igazságát érvekkel és bizonyítékokkal, nem kronológiai helyzetével kell megítélni.

Folytonosság és törés a tudománytörténetben

A tudománytörténet különösen jól mutatja a teleologikus és prezentista történetírás problémáit. Pierre Duhem középkori kéziratok kutatásával kimutatta, hogy a kora újkori fizika és csillagászat számos kérdése, fogalma és matematikai eljárása középkori előzményekkel rendelkezett. Le Système du monde című művében azt hangsúlyozta, hogy egy tudományos tan kialakulásának nincs abszolút kezdete: minden elmélet korábbi problémák és gondolatok láncolatába illeszkedik.

Alexandre Koyré és más történészek ezzel szemben a 16–17. századi matematizált és mechanisztikus természetszemlélet fogalmi újdonságát hangsúlyozták. A későbbi kutatás általában sem a teljes törés, sem a megszakítatlan azonosság modelljét nem fogadja el. Folytonosság mutatható ki egyes problémák, szöveghagyományok, intézmények és matematikai technikák terén, miközben a természet metafizikai értelmezésében, a kísérleti gyakorlatban és a matematika szerepében jelentős átalakulások történtek.

A folytonosság kutatása akkor válik whig történetté, ha a középkori szerzőket kizárólag későbbi tudományos eredmények „előfutáraiként” értékeli. A történeti megértésnek azt is fel kell tárnia, hogy fogalmaik saját arisztotelészi, teológiai és intézményi közegükben mit jelentettek.

A nagy elbeszélések vitája és a jelenkori irányzatok

Posztmodern kritika

Jean-François Lyotard a posztmodern állapotot a „nagy elbeszélésekkel” szembeni bizalmatlansággal jellemezte. E nagy elbeszélések közé tartozhat a felvilágosodás emancipációja, a tudomány szükségszerű haladása és a marxista forradalmi beteljesedés. A kritika szerint az egységes világtörténetek gyakran elhallgatják a helyi tapasztalatokat, és egyetlen csoport mércéit egyetemes fejlődési renddé emelik.

A nagy elbeszélések kritikája nem szüntette meg a történeti összefüggések kutatását. Inkább azt a kérdést tette központivá, hogyan lehet nagy léptékű magyarázatokat alkotni anélkül, hogy azok szükségszerű fejlődést, egységes emberi tapasztalatot vagy egyetlen civilizációs mércét feltételeznének.

„A történelem vége”

Francis Fukuyama 1989-es tanulmánya és 1992-es könyve a hidegháború végén újrafogalmazta a „történelem vége” hegeli eredetű témáját. Fukuyama nem azt állította, hogy többé nem lesznek háborúk, politikai konfliktusok vagy történeti események. Tézise szerint a liberális demokráciának a 20. század végén nem maradt olyan egyetemes igényű ideológiai vetélytársa, amely magasabb rendű politikai rendszerként hitelesen léphetett volna fel; ezért azt az emberiség ideológiai fejlődésének lehetséges végpontjaként értelmezte.

A tézist számos oldalról bírálták. A demokratikus visszaesések, a nacionalizmus, a vallási politika, a tekintélyelvű kapitalizmus és a globális egyenlőtlenségek fennmaradása megkérdőjelezte a liberális konvergencia szükségszerűségét. Jacques Derrida arra figyelmeztetett, hogy a kapitalista-liberális rend győzelmének kihirdetése elfedi a fennálló erőszakot és igazságtalanságot.

Samuel P. Huntington a hidegháború utáni konfliktusokat elsősorban civilizációs és kulturális törésvonalak mentén értelmezte. Elmélete fontos vitát indított a kultúra geopolitikai szerepéről, de a civilizációk belső sokféleségének alábecsülése, merev határai és önbeteljesítő politikai alkalmazása miatt is bírálták.

Posztkoloniális és globális megközelítések

A posztkoloniális történetelmélet bírálja azokat az egyetemes történeti sémákat, amelyek Európát a modernség természetes középpontjaként, más társadalmakat pedig annak korábbi fejlődési fokain állóként ábrázolják. Dipesh Chakrabarty „Európa provincializálását” nem az európai gondolkodás elvetéseként, hanem egyetemesnek tekintett kategóriáinak történeti elhelyezéseként fogta fel.

A Subaltern Studies irányzat Ranajit Guha vezetésével a gyarmati és nacionalista elitközpontú történetekkel szemben a parasztok, munkások és más alárendelt csoportok politikai cselekvését vizsgálta. E megközelítések arra figyelmeztetnek, hogy a „világtörténelem” alanya nem azonosítható automatikusan az állammal, a modernizáló elittel vagy a nyugati intézményeket átvevő csoportokkal.

A globális történetírás a térségek közötti kapcsolatokra, cserékre, birodalmakra, migrációkra és kölcsönös függésekre összpontosít. Nem feltétlenül mond le az átfogó történeti elbeszélésről, de azt többközpontú és kapcsolati formában kívánja megalkotni.

Társadalmi nem, emlékezet és elhallgatott múltak

A feminista történetelmélet megmutatta, hogy a történelmi „egyetemes ember” gyakran férfi tapasztalatot takart. Joan Wallach Scott a társadalmi nemet nem egyszerűen a nőkről szóló új témaként, hanem a hatalmi viszonyokat és történeti különbségeket elemző kategóriaként vezette be.

A holokauszt, a gyarmati erőszak, a diktatúrák és népirtások kutatása az emlékezet, a tanúságtétel, a trauma és a reprezentáció etikai problémáit is központivá tette. Vita tárgya, miként lehet a szélsőséges szenvedést történeti összefüggésbe helyezni anélkül, hogy az elbeszélő forma esztétizálná vagy relativizálná.

Környezeti történelem és antropocén

A környezettörténet és az éghajlatváltozás kutatása megkérdőjelezte az emberi és természeti történelem merev elválasztását. Dipesh Chakrabarty szerint az antropogén klímaváltozásban az emberiség egyszerre történeti szereplő és geológiai hatóerő. Ez a helyzet a kapitalizmus, a gyarmatosítás és az egyenlőtlenségek történetét a faj egészének bolygóformáló tevékenységével kapcsolja össze, anélkül hogy az egyes társadalmak felelősségét azonosnak tekintené.

Az antropocén vitája új időléptékeket kapcsol össze: az emberi élet történetét, az iparosodás évszázadait, a földtörténeti korszakokat és a jövő nemzedékek idejét. A történelemfilozófia számára ez az emberi cselekvés, felelősség és egyetemes történelem fogalmának újragondolását jelenti.

A gyakorlati múlt

Michael Oakeshott különbséget tett a történész által önmagáért kutatott „történeti múlt” és a jelenbeli cselekvésben felhasznált „gyakorlati múlt” között. Hayden White később e fogalommal írta le azokat a múltképeket, amelyekből közösségek erkölcsi, politikai és identitásbeli tájékozódást merítenek.

A megkülönböztetés nem jelenti, hogy a tudományos történetírás társadalmilag érdektelen lenne. Inkább arra figyelmeztet, hogy a bizonyítékokra irányuló kutatás és a múlt politikai vagy erkölcsi alkalmazása eltérő célokat és felelősségeket követhet.

A történelemfilozófia Magyarországon

A magyar történeti és politikai gondolkodásban a 19. századi reformkor óta központi kérdés volt a nemzeti fejlődés, a polgárosodás, az európai minták átvétele és a történeti hagyomány viszonya. Széchenyi István, Kossuth Lajos és Eötvös József nem azonos filozófiai rendszerben gondolkodtak, de műveikben eltérő módon jelent meg a történeti haladás, az intézményi reform és a nemzeti sajátosság kérdése.

A 20. század első felében Joó Tibor önálló történelemfilozófiai munkákban vizsgálta a történeti szellem, a nemzet és a személyiség kapcsolatát. Gondolkodását a német historizmus, az idealizmus és a keresztény perszonalizmus kérdései egyaránt befolyásolták.

Lukács György Történelem és osztálytudat című műve a marxista történelemfilozófiát a társadalmi totalitás, az eldologiasodás és a proletariátus lehetséges történeti tudata felől újította meg. A mű a nyugati marxizmus egyik alapvető szövege lett, bár Lukács később több tételét önkritikával illette.

A második világháború után a hivatalos marxizmus-leninizmus a történelmi materializmust tudományos és politikai ortodoxiaként intézményesítette. A korszak magyar filozófiai és történeti vitái azonban nem merültek ki az egyszerű dogmatizmusban: a társadalomtörténet, eszmetörténet és marxizmus különböző irányzatai között is jelentős eltérések alakultak ki. Bibó István történeti-politikai elemzései például nem egy általános történelmi törvényből, hanem a politikai hisztériák, intézményi zsákutcák és társadalomlélektani helyzetek konkrét vizsgálatából indultak ki.

A rendszerváltozás után a magyar nyelvű recepció jelentősen kibővült. Megjelentek többek között Koselleck, White, Ricoeur, Ankersmit és más történetelméleti szerzők fordításai és értelmezései. A Gyurgyák János és Kisantal Tamás által szerkesztett Történetelmélet című kétkötetes szöveggyűjtemény a klasszikus és kortárs irányzatok széles körét tette hozzáférhetővé.

Gyáni Gábor a történeti tudás, az emlékezet, a narratíva és az identitás viszonyát vizsgálta, míg Romsics Ignác a nyugati történeti gondolkodás irányzatait és klasszikusait foglalta össze. Penke Olga a francia és magyar felvilágosodás filozofikus világtörténeteit elemezte.

Szmodis Jenő Kultúra és sors című munkájában Spengler kultúrmorfológiáját a keleti és nyugati kultúrák eltérő változási mintáival próbálta összeegyeztetni. Elmélete a kortárs magyar történelemfilozófiai kísérletek egyike, nem pedig a nemzetközi szakirodalomban általánosan elfogadott osztályozás.

Főbb viták

Értelem vagy magyarázat

A spekulatív történelemfilozófia a történelem átfogó értelmét kutatja, az analitikus irányzat pedig gyakran gyanakvással tekint az ilyen kérdésekre, mert azok empirikusan nehezen igazolhatók. A kettő között azonban nem szükségképpen teljes a szakadás. A történeti magyarázatok maguk is feltételezik, hogy mely folyamatokat tekintjük jelentősnek, és a nagy történeti értelmezéseknek is számot kell adniuk a konkrét forrásokról és oksági összefüggésekről.

Determinizmus és szabadság

A történelmi determinizmus szerint a társadalmi fejlődést olyan erők vagy törvények irányítják, amelyek az egyéni döntésektől nagyrészt függetlenül érvényesülnek. A voluntarista álláspont ezzel szemben az emberi kezdeményezést és döntést hangsúlyozza. A kortárs társadalomtörténet általában a korlátozott cselekvőképesség modelljét alkalmazza: az emberek örökölt intézmények és erőforrások között cselekszenek, de cselekvéseik magukat a struktúrákat is módosíthatják.

Objektivitás és nézőpont

A teljesen nézőpontmentes történetírás eszménye nehezen tartható, mert a történész már a témaválasztással, a korszakhatárok kijelölésével és a fogalmak megválasztásával szelektál. Ebből azonban nem következik, hogy minden történeti elbeszélés egyformán érvényes. A forráskritika, a nyilvános érvelés, a szakmai vita, az ellenbizonyítékok figyelembevétele és a fogalmi következetesség lehetővé teszi az értelmezések összehasonlítását.

Erkölcsi ítélet és anakronizmus

A történésznek egyszerre kell elkerülnie a múlt fogalmainak anakronisztikus meghamisítását és azt a következtetést, hogy a történeti kontextus minden erkölcsi ítéletet lehetetlenné tesz. Egy cselekedet korabeli lehetőségeinek és normáinak feltárása nélkül az ítélet felszínes lehet; a kontextus ismerete ugyanakkor nem szükségképpen menti fel az elkövetőt, különösen ha a kortársak között is létezett ellenállás vagy eltérő erkölcsi álláspont.

Egyetemes és többközpontú történelem

Az egyetemes történelem kísérletei arra törekednek, hogy az emberi múltat összefüggő egészként mutassák be. Veszélyük, hogy egyetlen térség fejlődési útját teszik általános mércévé. A teljes lemondás az átfogó történetről viszont elfedheti a birodalmak, kereskedelmi rendszerek, járványok, migrációk, technológiák és környezeti folyamatok világméretű összefüggéseit. A vita ezért ma gyakran nem az egyetemes történelem léte vagy nemléte, hanem annak többközpontú, kapcsolati és önkritikus formája körül folyik.

Kapcsolódó szócikkek

• Történelem
• Historiográfia
• Üdvtörténet
• Történelmi materializmus
• Haladás (történelem)
• Tudományos forradalom
• Civilizáció
• Hermeneutika

Források

Általános munkák

• Daniel Little: Philosophy of History. Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Michael C. Lemon: Philosophy of History: A Guide for Students. Routledge, London–New York, 2003.
• W. H. Walsh: An Introduction to Philosophy of History. Hutchinson, London, 1951.
• Aviezer Tucker (szerk.): A Companion to the Philosophy of History and Historiography. Wiley-Blackwell, Chichester, 2009.
• Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I–II. Osiris, Budapest, 2006, ISBN 9633898692.
• Romsics Ignác: Hérodotosztól Harariig. A nyugati történeti gondolkodás korszakai, irányzatai és klasszikusai. Helikon, Budapest, 2024.

Spekulatív történelemfilozófia

• Szent Ágoston: Isten városáról.
• Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet. A történelemfilozófia teológiai gyökerei. Atlantisz, Budapest, 1996, ISBN 9637978836.
• Jacques Maritain: On the Philosophy of History. Charles Scribner’s Sons, New York, 1957.
• Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások. Ictus, Szeged, 1997.
• Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai, Budapest, 1966.
• Robert A. Nisbet: „The Idea of Progress: A Bibliographical Essay”. Literature of Liberty, 2. évf. 1. sz. (1979), 7–37.
• Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. 2 köt. Noran Libro, Budapest, 2011.
• Arnold J. Toynbee: A Study of History. 12 köt. Oxford University Press, Oxford, 1934–1961.
• Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Európa, Budapest, 2022.

Analitikus, hermeneutikai és narrativista irányzatok

• R. G. Collingwood: The Idea of History. Clarendon Press, Oxford, 1946.
• Carl G. Hempel: „The Function of General Laws in History”. The Journal of Philosophy, 39. évf. 2. sz. (1942), 35–48.
• Arthur C. Danto: Analytical Philosophy of History. Cambridge University Press, Cambridge, 1965.
• Paul Ricoeur: Time and Narrative. 3 köt. University of Chicago Press, Chicago, 1984–1988.
• Hayden White: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1973.
• Frank R. Ankersmit: Narrative Logic: A Semantic Analysis of the Historian’s Language. Martinus Nijhoff, The Hague, 1983.
• Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz, Budapest, 2003.
• Gyáni Gábor: A történeti tudás. Osiris, Budapest, 2020.

További irodalom

• Jacob Burckhardt: Világtörténelmi elmélkedések. Atlantisz, Budapest, 2001.
• Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza avagy A mindenség és a történelem. Európa, Budapest, 1993.
• Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe. Osiris, Budapest, 1995.
• Penke Olga: Filozofikus világtörténetek és történetfilozófiák. Balassi, Budapest, 2000.
• Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika. Ister, Budapest, 2001.
• Takács Ádám (szerk.): A történelem anyaga. Francia történelemfilozófia a XX. században. L’Harmattan–Atelier, Budapest, 2004.
• John Lukacs: A történelmi tudat avagy A múlt emlékezete. Európa, Budapest, 2004.
• Siegfried Kracauer: Történelem. A végső dolgok előtt. Kijárat, Budapest, 2009.
• Zsinka László: Az európai történelem eszméje. Aula, Budapest, 2011.
• Kulcsár Péter: A történelemszemlélet előzményei. Balassi, Budapest, 2014.
• Reinhart Koselleck: Kritika és válság. Atlantisz, Budapest, 2016.
• Dipesh Chakrabarty: Provincializing Europe. Princeton University Press, Princeton, 2000.
• Dipesh Chakrabarty: „The Climate of History: Four Theses”. Critical Inquiry, 35. évf. 2. sz. (2009), 197–222.
• Hayden White: The Practical Past. Northwestern University Press, Evanston, 2014.