Pozitivizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pozitivizmus egy filozófiai irányzat, a 19. század végén és a 20. század elején volt jellemző az európai filozófiában, és három időszakra osztható: első, második és neopozitivizmus. Ezen irányzatokban közösnek tekinthető a filozófia tudományos jellegű, racionális megközelítése és a tudomány pozitív szerepének hangsúlyozása az életünk javításában. A pozitivizmust elsőként Auguste Comte foglalta össze, de jelentős még John Stuart Mill és Ernst Mach jelenléte is az irányzatban.

Jellemzői[szerkesztés]

Gyökere a francia szkepticizmus, és materializmus, az angol empirizmus és a kanti fenomenalizmus.

Szemléletben egyesül a felvilágosodás racionalizmusa és a hegeli dialektika, de főleg a ténytiszteletre épül. Az irányzat szerint nincsen szükség gyors átalakulásra, a változásokat csak az emberek közvetlen tapasztalata segítheti elő. Az embert természeti lényként fogja fel, nem társadalmi lényként, továbbá kimondja, hogy az embernek nincsen szabad akarata, tehát nem dönthet saját belátása szerint.[forrás?]

Szakaszai[szerkesztés]

Első szakasz[szerkesztés]

Megalapítója Auguste Comte. Mellette még Jean-Marie Guyau játszott szerepet.

Második szakasz[szerkesztés]

A második pozitivizmus is elveti a metafizikát, a tapasztalatilag adottra támaszkodik. Fő képviselői: Richard Ludwig Heinrich Avenarius és Ernst Mach.

A neopozitivizmus[szerkesztés]

A 20. század elejének irányzata, melyet a logikai pozitivizmus, Bertrand Russell, a Bécsi Kör, Alfred Jules Ayer fémjeleznek.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára

Források[szerkesztés]