Neotomizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A neotomizmus a tomizmusnak a katolikus teológia és filozófia összes tanításában kötelezővé tett megújítása.

Ez az irányzat Aquinói Tamás középkori rendszerét újította fel és fejlesztette szervesen tovább a korszerű követelményeknek megfelelően. Létrejötte a vallás egyre erősödő válságával, a szekularizációval áll összefüggésben és annak megszüntetését tűzte ki célul.[1]

Az erre vonatkozó pápai felszólítás az Aeterni Patris kezdetű enciklikával XIII. Leótól származik, 1879. augusztus 4-i keltezésű. Ezt X. Piusz pápa a Motu proprio kezdetű, 1910. szeptember 1-jén kelt pásztorlevelében, majd XI. Pius a Constitutio Apostolicában 1931. május 24-én megismételte.

XIII. Leó enciklikája és más hasonló szellemű pápai rendelkezések nyomán egymás után születtek meg a neotomizmus központjai azzal a céllal, hogy a modem követelményeknek megfelelőbb köntösbe öltöztessék és a támadásokkal szemben megvédjék a katolikus világnézet alapelveit. A neotomizmus minden irányzata realistának vallja magát, azaz elismeri az emberi tudattól független világ és ezzel Isten létezését és annak megismerhetőségét, eltérnek azonban abban, ahogyan a realizmus alapjait feltárják, az ismeretek bizonyosságát megalapozzák. [2]

A magyarországi neotomisták közül a közvetlen realizmus álláspontját a leghatározottabban Horváth Sándor képviselte Aquinói Tamásra hivatkozva, aki az értelmi apriorizmus minden fajtáját elutasította. [3]

Ezzel szemben a kritikai realizmus képviselői tagadják azt, hogy már a filozófiai eszmélődés kezdetén nyilvánvaló volna, hogy az emberi értelem képes a megismerésre, hiszen egy képesség valójában csak működésében ismerhető meg. Ahhoz, hogy az ember a világot megismerhesse, az igazság megismerésére képes értelemre van szüksége, de nem kell szükségképpen tudnia, hogy ilyen értelemmel rendelkezik. Éppen ezt kell igazolnia a kutatás (a filozófia) kezdetén. A kritikai realizmus tehát abból indul ki, hogy az első bizonyosság a gondolkodás bizonyossága, ezért csak innen, a szubjektum világából juthat el az ember az objektív külvilághoz.[2]

A kritikai realizmusból nőtt ki a transzcendentális neotomizmus, amely azonban csak a II. világháború után vált átütő erejűvé, majd úgyszólván egyeduralkodóvá a katolikus filozófiában. [2]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Gecse Gusztáv: Vallástörténeti kislexikon → neotomizmus
  2. a b c Gecse Gusztáv: Katolikus filozófiai és teológiai irányzatok a felszabadulás előtti Magyarországon (Világosság, 1985/8-9. szám)
  3. Aquinói Szent Tamás világnézete. Bp. 1924. 85—90. o. — Horváth Sándor (1884—1956)

Források[szerkesztés]

  • Rathmann János: Idegen szavak a filozófiában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1996