Neotomizmus

Aquinói Szent Tamás, akinek tanítása a neotomizmus fő hivatkozási pontja.

A neotomizmus vagy újtomizmus Aquinói Szent Tamás filozófiai és teológiai tanításának 19.–20. századi katolikus megújítása. A neotomizmus a tágabb értelemben vett neoskolasztika legjelentősebb irányzata: a középkori skolasztika örökségét nem egyszerűen ismételni, hanem a modern filozófiai, természettudományos és társadalmi kérdések között újraértelmezni kívánta.

A mozgalom döntő egyházi ösztönzést XIII. Leó pápa Aeterni Patris kezdetű, 1879. augusztus 4-én kiadott enciklikájától kapott, amely a keresztény filozófia helyreállítását sürgette Aquinói Szent Tamás szellemében. A neotomizmus ezután a katolikus filozófiai és teológiai oktatás egyik kiemelten ajánlott, sok intézményben meghatározó irányzata lett. Nem azonos azonban a katolikus gondolkodás egészével, és nem jelenti azt, hogy az Egyház minden korban kizárólag egyetlen filozófiai rendszert tekintett volna megengedettnek. II. János Pál pápa Fides et Ratio enciklikája szerint az Egyház nem saját filozófiai rendszert állít, de Szent Tamást következetesen a gondolkodás mesterének és a teológiai munka mintájának ajánlja.

Elnevezése és viszonya a neoskolasztikához

A neotomizmus szó az „új” jelentésű görög-latin neo- előtagból és a tomizmus kifejezésből áll. A tomizmus Aquinói Szent Tamás tanításának követését jelenti; a neotomizmus ennek újkori, főként 19–20. századi megújítását jelöli. Magyarul az újtomizmus alak is használatos.

A neoskolasztika vagy újskolasztika tágabb fogalom. Ide tartozhatnak nemcsak tomista, hanem skotista, suáreziánus, ágostoni vagy más skolasztikus ihletésű irányok is. A neotomizmus azért vált a neoskolasztika legfontosabb ágává, mert XIII. Leó enciklikája Szent Tamás művét jelölte meg a keresztény filozófiai megújulás kiváltságos mintájaként. A két kifejezést ezért gyakran egymás helyett használták, de szigorú értelemben a neoskolasztika szélesebb, a neotomizmus szűkebb jelentésű.

A neotomizmuson belül is többféle értelmezés alakult ki. Egyes szerzők a skolasztikus kézikönyvek pontos fogalmi rendjét, mások Szent Tamás saját szövegeinek történeti kutatását, megint mások a modern filozófiával — különösen Kanttal, a fenomenológiával, az egzisztencializmussal vagy az analitikus filozófiával — folytatott párbeszédet hangsúlyozták.

Előzményei

A középkori skolasztika nem tűnt el teljesen a reneszánsz, a reformáció és az újkori filozófia megjelenése után sem. A domonkos rendben és több katolikus egyetemen tovább élt a tomista iskolahagyomány, a 16–17. században pedig a második skolasztika — különösen a salamancai iskola — jelentős filozófiai, teológiai, jogi és gazdaságetikai munkát végzett. A modern kor elején azonban René Descartes, Baruch Spinoza, Gottfried Wilhelm Leibniz, John Locke, majd David Hume, Immanuel Kant és Georg Wilhelm Friedrich Hegel rendszerei új kérdésfeltevéseket hoztak. A skolasztikus filozófia sok helyen elveszítette korábbi oktatási és kulturális súlyát.

A 18–19. század katolikus gondolkodói előtt kettős feladat állt. Egyrészt válaszolniuk kellett a felvilágosodás, az idealizmus, a pozitivizmus, a materializmus, a szekularizáció és a valláskritika kihívásaira. Másrészt meg kellett találniuk annak módját, hogy a skolasztika ne puszta történeti emlékként, hanem élő filozófiai módszerként szólaljon meg. A neotomizmus alapgondolata az volt, hogy Szent Tamás metafizikája nem csupán középkori rendszer, hanem olyan fogalmi eszköztár, amely képes a lét, az igazság, az ember, Isten és az erkölcsi rend kérdéseit modern környezetben is tárgyalni.

A 19. századi előkészítők közé tartozott Gaetano Sanseverino, Matteo Liberatore, Tommaso Maria Zigliara, Giuseppe Pecci, Joseph Kleutgen, Albert Stöckl és Mathias Joseph Scheeben. A magyar katolikus lexikoni hagyomány különösen hangsúlyozza, hogy a neotomizmus a modern természettudományos és filozófiai eredményeket is Szent Tamás szellemében kívánta értékelni, nem pedig egyszerűen elutasítani.

XIII. Leó és az Aeterni Patris

A neotomizmus intézményes történetében fordulópont volt XIII. Leó Aeterni Patris enciklikája. A dokumentum a keresztény filozófia megújítását sürgette, és Szent Tamást a skolasztikus mesterek között kiváltképpen kiemelte. Az enciklika nem pusztán egy régi tankönyvi rendszer visszahozását kívánta, hanem azt, hogy a katolikus filozófia a hitet és az észt egymással összhangban, metafizikai alapossággal művelje.

XIII. Leó 1879-ben létrehozta a Pápai Szent Tamás Akadémiát, és ösztönözte Aquinói Szent Tamás műveinek kritikai kiadását, az úgynevezett leoninus kiadást. Rómában, Louvainben, Milánóban, Fribourgban, Párizsban, később Lavalban, Washingtonban és más központokban külön intézmények, folyóiratok és egyetemi műhelyek alakultak ki a tomista és neoskolasztikus kutatás támogatására.

Kiemelkedő jelentőségű volt a leuveni Institut supérieur de philosophie, amelyet Désiré-Joseph Mercier vezetésével szerveztek meg. A leuveni iskola a tomista alapokat történeti kutatással, természettudományos tájékozódással és ismeretelméleti kérdésekkel kapcsolta össze. A neoskolasztikus és neotomista mozgalom folyóiratai közé tartozott a Revue néo-scolastique de philosophie, a Revue Thomiste, a Divus Thomas, a Rivista di Filosofia Neo-Scolastica, a Philosophisches Jahrbuch és a magyar Bölcseleti Folyóirat.

A pápai és egyházi recepció

XIII. Leó után több pápa is megerősítette Szent Tamás tanításának jelentőségét. X. Piusz pápa 1914-ben Doctoris Angelici kezdetű motu propriójában a katolikus bölcseleti oktatás számára hangsúlyozta Aquinói Szent Tamás alapelveinek fontosságát. Ugyanebben az évben a Szent Tanulmányi Kongregáció jóváhagyta a híres huszonnégy tomista tételt, amelyek a tomista metafizika, természetfilozófia, lélektan és természetes teológia főbb pontjait foglalták össze.

A 24 tétel főbb témái közé tartozik a lehetőség (potentia) és a megvalósultság (actus) megkülönböztetése, Isten mint tiszta valósultság, a teremtményekben a lényeg és a lét valós különbsége, a lét analógiája, a szubsztancia és járulék tana, az anyag és forma összetétele, az emberi lélek szellemi és halhatatlan természete, valamint Isten létének a teremtményekből kiinduló bizonyíthatósága. E tételeket sok katolikus iskolában a tomista filozófiai képzés tömör összefoglalásaként használták.

XI. Piusz pápa Studiorum Ducem enciklikája és egyetemi rendelkezései, valamint XII. Piusz pápa Humani generis enciklikája továbbra is nagyra értékelték Szent Tamás módszerét és tanítását. A második vatikáni zsinat nem szüntette meg Szent Tamás jelentőségét: az Optatam Totius 16. pontja szerint a teológiai képzésben a növendékeket Szent Tamás vezetésével kell megtanítani arra, hogy spekulatív módon mélyedjenek el az üdvösség misztériumaiban és lássák meg összefüggéseiket.

A zsinat utáni katolikus gondolkodásban a neotomizmus korábbi, szemináriumi kézikönyvekre épülő dominanciája jelentősen csökkent, de Szent Tamás kiemelt szerepe nem szűnt meg. II. János Pál Fides et Ratio enciklikája újra hangsúlyozta, hogy az Egyház mindig is javasolta Szent Tamást mint a gondolkodás mesterét és a teológia helyes művelésének példáját.

Főbb filozófiai tanai

A neotomizmus közös alapja a metafizikai realizmus: a valóság nem az emberi tudat terméke, hanem az értelem által megismerhető rend. Az ember megismerése érzéki tapasztalatból indul ki, de az értelem képes a dolgok lényegének általános megragadására. Ebből következik, hogy az igazság nem puszta szubjektív meggyőződés, hanem az értelem és a valóság megfelelése.

Lét, lényeg, valósultság és lehetőség

A neotomista metafizika egyik alaptétele, hogy a teremtett dolgokban különbség van aközött, hogy valami mi, és aközött, hogy van. Az első a lényeg, a második a lét vagy létezés. A teremtmények létüket kapják, ezért nem azonosak saját létükkel. Isten viszont a tomista hagyomány szerint nem csupán egy létező a többi között, hanem maga a magában fennálló lét: ipsum esse subsistens.

Ezzel kapcsolódik össze a valósultság és lehetőség tana. Ami változik, az valamiből valamivé lesz: valamilyen lehetőség valósággá válik benne. Istenben nincs ilyen lehetőségből valósultságba való átmenet, mert ő tiszta valósultság. Ez a gondolat a neotomista istenérvek, a teremtéstan és az okságtan alapja.

A lét analógiája

A tomista és neotomista gondolkodás szerint a „létező” szó nem pontosan ugyanabban az értelemben áll Istenről és a teremtményekről, de nem is teljesen más értelemben. A lét fogalma analóg: a teremtmények valóban léteznek, de létük részesedett és függő; Isten léte önmagától való és teremtetlen. Az analógia teszi lehetővé, hogy az emberi értelem a látható világ alapján valós, bár nem kimerítő állításokat tegyen Istenről.

Szubsztancia, járulék, anyag és forma

A neotomizmus átveszi Szent Tamás arisztotelészi eredetű, de keresztény módon továbbgondolt fogalmait. A szubsztancia önállóan fennálló valóság; a járulék olyan tulajdonság vagy állapot, amely nem önmagában, hanem valamilyen szubsztanciában létezik. A testi létezők anyagból és formából állnak: az anyag a lehetőség elve, a forma pedig az, ami a dolgot meghatározott fajtájú valósággá teszi.

Az ember esetében a forma a szellemi lélek. A neotomizmus szerint az ember nem két külön dolog, egy test és egy lélek laza összekapcsolódása, hanem test-lélek egység. Az emberi lélek a test szubsztanciális formája, ugyanakkor szellemi működése — az értelmi megismerés és a szabad akarat — alapján nem vezethető vissza pusztán anyagi folyamatokra.

Természetes teológia és hit–ész viszony

A neotomizmus fontos tétele, hogy Isten léte a teremtett világból természetes ésszel megismerhető. Ez nem azt jelenti, hogy az ember puszta filozófiai erővel minden hitigazságot beláthatna. A Szentháromság, a megtestesülés, a kegyelem és több más hittitok csak kinyilatkoztatásból ismerhető meg. A természetes ész azonban képes eljutni bizonyos alapvető igazságokhoz: a világ függő és esetleges, ezért végső alapra, első okra és célra mutat.

Szent Tamás és a neotomizmus szerint a hit és az ész nem lehet valódi ellentmondásban, mert mindkettő igazsága végső soron Istentől ered. Ha látszólagos ellentét támad, annak oka lehet hibás filozófiai következtetés, pontatlan teológiai értelmezés vagy a tudományos eredmény túlterjesztése saját illetékességi körén. A neotomizmus egyik fő feladata ezért a hit és a racionális vizsgálódás közötti összhang kimutatása.

Erkölcstan és természetjog

A neotomista erkölcsfilozófia középpontjában a végső cél, a boldogság, az erény és a természetes törvény áll. Az ember nem pusztán vágyak és döntések halmaza, hanem értelmes természetű lény, akinek cselekedetei akkor jók, ha megfelelnek az emberi természet rendjének és végső céljának. A természetjog nem egyszerű jogszabálygyűjtemény, hanem annak filozófiai felismerése, hogy az emberi életnek vannak olyan alapvető javai és normái, amelyeket az értelem a kinyilatkoztatástól függetlenül is felismerhet.

A neotomista társadalomfilozófiában fontos fogalmak a személy méltósága, a közjó, az igazságosság, a szubszidiaritás és a társadalmi rend erkölcsi alapjai. E gondolatok a katolikus társadalmi tanításra is hatottak, különösen XIII. Leó Rerum Novarum enciklikájától kezdve.

Irányzatai

Kézikönyves vagy hagyományos neotomizmus

A 19. század végétől a 20. század közepéig sok katolikus szemináriumban és egyetemen úgynevezett kézikönyves vagy leoninus neotomizmus terjedt el. Ennek célja a tomista metafizika, ismeretelmélet, lélektan, erkölcsfilozófia és természetes teológia világos, oktatható rendszerbe foglalása volt. Jellemzője a pontos terminológia, a tételes felépítés, a latin nyelvű tankönyvek használata és a vitás kérdések skolasztikus módszerű tárgyalása.

Fontos képviselői közé tartozott Tommaso Maria Zigliara, Joseph Gredt, Édouard Hugon, Réginald Garrigou-Lagrange, Santiago Ramírez és több tanítványuk. A kézikönyves neotomizmust sokan nagy fogalmi fegyelme miatt értékelték; bírálói viszont olykor merevnek, történetietlennek vagy a modern kérdések iránt kevéssé nyitottnak tartották.

Egzisztenciális tomizmus

Az egzisztenciális tomizmus főként Étienne Gilson és Cornelio Fabro nevéhez kapcsolódik. E szerint Szent Tamás eredetisége nem egyszerűen abban áll, hogy Arisztotelészt keresztény módon alkalmazta, hanem abban, hogy a lét aktusát, az esse-t állította metafizikája középpontjába. A teremtmény lényege és léte különbözik, Istenben viszont a lényeg és a lét azonos. Gilson ezért Szent Tamás filozófiáját gyakran „a lét filozófiájaként” értelmezte.

Maritain tomizmusa

Jacques Maritain a tomizmust a modern kultúra, politika, művészet, tudomány és személyfogalom kérdéseivel kapcsolta össze. Írásaiban a keresztény humanizmus, a személy méltósága, a demokrácia, az emberi jogok és a művészet filozófiája is jelentős szerepet kapott. Maritain gyakran kerülte a „neotomista” megjelölést, mert nem új vagy módosított tomizmust akart képviselni, hanem élő, a modern problémákra alkalmazott tomizmust.

Történeti tomizmus

A történeti tomizmus Szent Tamás saját szövegeinek, forrásainak és középkori környezetének kritikai kutatására törekedett. Jelentős képviselői közé tartozott Martin Grabmann, Pierre Mandonnet, Marie-Dominique Chenu, Maurice De Wulf és több középkorász. Ez az irány segített felismerni, hogy Szent Tamás eredeti gondolkodása nem mindig azonos a későbbi kézikönyves tomizmus minden tételével vagy hangsúlyával.

Transzcendentális neotomizmus

A transzcendentális neotomizmus Joseph Maréchal jezsuita filozófus munkásságából indult ki. Célja az volt, hogy Szent Tamás metafizikáját Kant utáni ismeretelméleti problémák között újra megalapozza. Az irányzat abból indul ki, hogy az emberi megismerésben már mindig jelen van valamiféle nyitottság a lét teljességére és végső alapjára.

Képviselői közé sorolják Joseph Maréchalt, Johannes Baptist Lotzot, Karl Rahnert, Emerich Corethet, Joseph de Vriest és Bernard Lonergant. A transzcendentális tomizmus különösen a 20. századi katolikus teológiára hatott, de vitákat is kiváltott, mert egyes bírálói szerint túl sokat vett át Kant és a modern szubjektumfilozófia kérdésfeltevéseiből.

Lublini és perszonalista tomizmus

A lengyel katolikus filozófiában, különösen a Lublini Katolikus Egyetem környezetében sajátos tomista-praxeológiai és perszonalista irányzat alakult ki. Mieczysław Albert Krąpiec, Stefan Swieżawski és Karol Wojtyła a tomista metafizikát a személy, a cselekvés, az erkölcsi tapasztalat és az emberi méltóság kérdéseivel kapcsolta össze. Wojtyła, a későbbi II. János Pál pápa, fenomenológiai és perszonalista elemeket is beépített gondolkodásába, de alapvető metafizikai és erkölcsi tájékozódása jelentős részben tomista maradt.

Analitikus tomizmus

A 20. század végén és a 21. században megjelent az analitikus tomizmus, amely a tomista metafizika, vallásfilozófia, elmefilozófia és etika kérdéseit az angolszász analitikus filozófia fogalmi tisztaságával és érvelési módszerével tárgyalja. Ide sorolható többek között G. E. M. Anscombe, Peter Geach, John Haldane, Eleonore Stump, Brian Davies és Edward Feser munkásságának egy része. Az analitikus tomizmus nem mindig neotomizmus szoros történeti értelemben, de a 20–21. századi tomista megújulás egyik fontos rokon iránya.

Fő központjai

A neotomizmus és neoskolasztika fő központjai közé tartozott Róma, Louvain, Párizs, Freiburg, Milánó, Laval, Washington és Salamanca. Rómában különösen az Angelicum, a Gergely Egyetem és a Pápai Szent Tamás Akadémia volt jelentős. Louvainben Mercier bíboros intézete a katolikus filozófiai megújulás egyik európai központjává vált. Milánóban az Agostino Gemelli által alapított Milánói Katolikus Egyetem és a Rivista di Filosofia Neo-Scolastica játszott fontos szerepet.

A mozgalom nemzetközi elterjedését filozófiai kongresszusok, szerzetesrendi iskolák, katolikus egyetemek és folyóiratok segítették. A katolikus enciklopédikus hagyomány szerint a 19–20. század fordulóján a neoskolasztikus mozgalmat több katolikus kongresszus is támogatta: Párizsban, Brüsszelben, Freiburgban és Münchenben.

Magyarországi neotomizmus

Magyarországon a neotomista és neoskolasztikus gondolkodás elsősorban a katolikus teológiai oktatásban, a szerzetesrendi iskolákban, egyházi főiskolákon és katolikus folyóiratokban jelent meg. A Bölcseleti Folyóirat 1886-tól a magyar katolikus filozófiai élet egyik fontos orgánuma lett, a Szent Tamás Társaság pedig 1893-ban alakult meg Szent Tamás tanításának tanulmányozására és terjesztésére.

A magyar neotomizmus jelentős alakjai közé tartozott Horváth Sándor domonkos teológus és filozófus, aki Aquinói Szent Tamás alapján a közvetlen realizmus és a tomista metafizika mellett érvelt. Schütz Antal dogmatikája és Szent Tamás-szemelvénykiadása szintén fontos szerepet játszott a magyar katolikus tomista terminológia és teológiai műveltség alakításában. A magyar katolikus gondolkodásban a neotomizmus nem pusztán iskolai rendszer volt, hanem a hit és az ész, a dogmatika és a metafizika, valamint az erkölcstan és természetjog összekapcsolásának eszköze is.

A II. Vatikáni Zsinat utáni helyzet

A II. Vatikáni Zsinat után a katolikus filozófiai és teológiai oktatásban nagyobb pluralizmus alakult ki. A korábbi kézikönyves neotomizmus sok helyen háttérbe szorult, és erősebben megjelentek a biblikus, patrisztikus, történeti, fenomenológiai, perszonalista, egzisztencialista és hermeneutikai irányok. Ez azonban nem jelentette Szent Tamás elvetését. Inkább arról volt szó, hogy a tomizmus korábbi intézményi dominanciája megszűnt, miközben Szent Tamás továbbra is a katolikus teológiai és filozófiai képzés egyik kiemelt mestere maradt.

VI. Pál pápa Lumen Ecclesiae apostoli levelében Szent Tamás maradandó jelentőségét hangsúlyozta, II. János Pál pedig a Fides et Ratio enciklikában a filozófia és teológia kapcsolatának klasszikus példájaként állította őt a katolikus gondolkodás elé.

Kritikája és értékelése

A neotomizmus nagy érdeme, hogy a 19–20. században új lendületet adott a középkori filozófia kutatásának, a metafizika, a természetes teológia, a természetjog és a katolikus ismeretelmélet művelésének. Segített megvédeni az objektív igazság, a lét rendje és az emberi értelem megismerőképességének gondolatát olyan irányzatokkal szemben, amelyek a valóságot pusztán történeti, pszichológiai, nyelvi vagy társadalmi konstrukciónak tekintették.

Bírálói szerint ugyanakkor a neotomizmus egyes formái túlzottan tankönyvszerűvé, merevvé vagy védekező jellegűvé váltak. A 20. századi történeti kutatás kimutatta, hogy Szent Tamás saját gondolkodása bizonyos pontokon gazdagabb és rugalmasabb volt annál, mint ahogyan egyes neoskolasztikus kézikönyvek bemutatták. Más bírálók szerint a neotomizmus bizonyos változatai nem mindig léptek kellő párbeszédbe a modern filozófia, természettudomány és történeti tudat kérdéseivel.

A kedvezőbb értelmezés szerint a neotomizmus nem lezárt iskolarendszer, hanem olyan filozófiai és teológiai hagyomány, amely Szent Tamás alapelveiből kiindulva képes új kérdésekkel szembesülni. Ezt mutatja az egzisztenciális, transzcendentális, perszonalista, történeti és analitikus tomizmus sokfélesége is.

Fő képviselői

A neotomizmus és tágabb neoskolasztikus megújulás jelentős képviselői közé tartoznak:

• Gaetano Sanseverino, Matteo Liberatore, Tommaso Maria Zigliara, Giuseppe Pecci, Joseph Kleutgen, Albert Stöckl, Mathias Joseph Scheeben – a 19. századi előkészítők és első neoskolasztikus szerzők;
• Désiré-Joseph Mercier, Maurice De Wulf, Pierre Mandonnet, Martin Grabmann – a leuveni és történeti irány fontos alakjai;
• Jacques Maritain, Étienne Gilson, Réginald Garrigou-Lagrange, Cornelio Fabro, Antonin-Dalmace Sertillanges, Édouard Hugon – a 20. századi tomizmus meghatározó képviselői;
• Joseph Maréchal, Johannes Baptist Lotz, Karl Rahner, Bernard Lonergan, Emerich Coreth, Joseph de Vries – a transzcendentális neotomizmushoz vagy vele rokon irányokhoz kapcsolódó gondolkodók;
• Mieczysław Albert Krąpiec, Stefan Swieżawski, Karol Wojtyła – a lengyel, lublini és perszonalista tomista hagyományhoz kapcsolódó szerzők;
• G. E. M. Anscombe, Peter Geach, John Haldane, Eleonore Stump, Brian Davies, Edward Feser – az analitikus tomizmushoz vagy kortárs tomista filozófiához kapcsolódó szerzők.

Lásd még

• Tomizmus
• Aquinói Szent Tamás
• Skolasztikus filozófia
• Természetjog

Források

• Magyar Katolikus Lexikon: Neotomizmus
• XIII. Leó: Aeterni Patris, 1879.
• X. Piusz: Doctoris Angelici, 1914.
• Sacra Studiorum Congregatio: Postquam sanctissimus, 1914.
• II. Vatikáni Zsinat: Optatam Totius, 1965.
• II. János Pál: Fides et Ratio, 1998.
• Maurice De Wulf: „Neo-Scholasticism”, The Catholic Encyclopedia, 1911.
• Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Budapest, 1943.
• Étienne Gilson: The Christian Philosophy of St. Thomas Aquinas.
• Jacques Maritain: Existence and the Existent.
• Réginald Garrigou-Lagrange: Reality: A Synthesis of Thomistic Thought.
• Fergus Kerr: After Aquinas: Versions of Thomism. Blackwell, 2002.
• Romanus Cessario: A Short History of Thomism. Catholic University of America Press, 2005.