Éntudat

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az éntudat filozófiai és pszichológiai fogalom. Az éntudat az emberi tudat elengedhetetlen része, önmagunk elhatárolása a környezettől személyes létezésünk és azonosságunk biztos ismerete alapján. Az ember az érzékelés, észlelés, gondolkodás, emlékezés és más agyi tevékenységek segítségével tudja elhatárolni önmagát másoktól. Az éntudat a személyiség központja.

Fejlődése, elemei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az éntudat akkor kezd el kialakulni, amikor a gyermek 2 és fél – 3 éves korában önmagát azonosítja, azaz egyes szám első személyben kezd el beszélni önmagáról, ahelyett hogy egyes szám harmadik személyben szólna magáról, mint addig teszi némely gyermek.

Az éntudat része az énkép, amelynek nagy jelentősége van az emberek viselkedésében. Az énkép alakítására, megváltoztatására a pszichológia vállalkozik, amennyiben egy személynek vagy a személyiségnek problémái vannak önmagával.

Éntudat az antropozófia szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rudolf Steiner, az antropozófia alapítója szerint az éntudat kialakulásához énre, individuumra van szükség. Individuum alatt azt az önmagában létezőt érti, aki tudati fejlődésének bizonyos fokán képes önmagát tudatosítani. Steiner szerint az éntudat két-három éves korra jelenik meg, de csak a 20-21. évet betöltve alakul ki teljesen. Az éntudat a gondolkodó képesség révén születik meg. Kialakulása gondolkodás nélkül nem lehetséges. Amikor a kisgyermek énje gondolkodik és gondolkodását nem az önmagán kívüli létre irányítja, hanem önmagára, a tudatába villan énje, és kialakul róla a tudata. Ez Steiner megfigyelései szerint intuitív felismerés és általában három éves kor körül következik be, amelyet aztán az ember gondolkodása felvesz magába és az ehhez köthető úgynevezett tárgyi tudatállapotban mindig fenntartja.

Az éntudat tehát annyiban lehet jelen egy adott tudatállapotban, amennyiben a gondolkodás képessége is jelen van. Álomban ez csak nagyon halványan lehet jelen, mert a gondolkodás alig van jelen benne. Az álom nélküli alvásállapotban pedig egyelőre egyáltalán nincs az embernek éntudata, mert nem képes közben gondolkodásra.

Az antropozófia szerint az ún. érzékfeletti tudatállapotokban az éntudat is megtartható, sőt jelenlétének intenzitása fokozható; kiterjeszthető az álom nélküli alvásra is, sőt tudatfolytonosság is létrehozható.

Éntudat A teória értelmezése szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A teória értelmezése szerint az éntudat gondolatok összessége, az elme reakciója a külvilágra, védekező mechanizmus, mellyel elkülöníti magát a külvilágtól. Működése reflexszerű: az agy önműködően reagál a külvilágra, legtöbbször indulatok segítségével. A működési mechanizmusát a múltban történt, meg nem értett dolgok, vagyis a törések határozzák meg. Az éntudatnak mint védekező rendszernek jellemzője, hogy nem létezik folyamatosan, csak akkor és ott érhető tetten, ahol és amikor a külvilágra reagál.

Működését legkönnyebben megérteni talán a kialakulásán és fejlődésén keresztül lehet:

  • Születéskor a gyermek nem rendelkezik éntudattal, nem különíti el magát a külvilágtól, önmagát a valóság részeként éli meg, egyensúlyban van a valósággal.
  • Ahogy egyre több inger éri, azok egy részét úgy értelmezi, hogy azok a valóság egy pontja felé mutatnak, őfelé. Néven szólítják, megérintik, figyelmet kap.
  • Eljut arra a pontra, ahol azt kezdi gondolni, hogy a külvilágból érkező ingereknek ő a középpontja – itt pedig megtörik az egyensúly a valósággal, hiszen az, hogy ő középpontja valaminek, az csupán a képzeletben van, nem valóságos. Ez a momentum tekinthető az éntudat kialakulási pontjának.
  • A kialakuló éntudat gyűjtögetésbe kezd. A tárgyak, információk, ingerek, emlékek, tudásanyag, élmények, visszaigazolások birtoklása (ami szintén nem valóság, a birtoklás is csupán gondolati szinten értelmezhető) által igyekszik önmagát létezővé tenni, megerősíteni a saját létezését. Mivel az összegyűjtött dolgok segítségével határozza meg magát, azok számára értéket képviselnek, és céljává válik, hogy megvédje mindazt, ami az övé.
  • A beérkező ingerek között van olyan, amit nem ért meg, mert nincs eszköze hozzá. Ezeket törésként éli meg, negatívnak minősíti és elraktározza. Ha legközelebb ehhez hasonló inger éri, megpróbálja megvédeni magát tőle, többnyire valamilyen indulattal. Ezeket az indulatokat az agy automatikusan indítja, reagál a külvilág ingereire. A védekezés akkor is aktív marad, amikor már meglennének az eszközök a kérdéses törésként megélt inger megértésére.
  • Ezek a törések alkotják az éntudat, a védekező rendszer falát. Kb. 2-5 éves korra annyi törés éri a gyermeket, hogy a védekezőrendszer körbezáródik, onnantól teljesen különválasztja magát a külvilágtól.
  • Pubertáskorban a rendszer befelé is bezárul, vagyis az ember az érzésektől is elzárja magát.

A gyűjtögetés, a védekezés továbbra is folyik, az éntudat tartalma cserélődhet, bővülhet is bizonyos szintig, az egyén pedig azonosítja önmagát a védekező mechanizmussal.


Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]